Itt van az ünnep, de hol vannak a munkások?
Aki meg szeretné találni őket, annak igencsak kell keresgélnie őket, de azért a kitartás – mint mindenhol – itt is eredményre vezet.
Kétféle helyen lehet megtalálni őket – egyrészt a multi csodaüzemeiben állnak a munkapadok mellett csendben és fegyelmezetten dolgozva, másrészt a magyar sufnivállalkozó kócerájaiban.
Egyetlen dolog a közös bennük: mindahányan tartják a pofájukat, mert féltik az állásaikat, a megélhetést, a gyerek iskolai kirándulásának fedezetét, a napi üveg sört.
Hol vannak már azok az idők, amikor a melós üvöltve verte a főnök íróasztalát és fenyegette, hogy feljelenti a Pártbizottságon?
Hol vannak már azok az idők, amikor a melós üvöltve verte a főnök íróasztalát és fenyegette, hogy feljelenti a Pártbizottságon?
Hol vannak már azok az idők, mikor a hajdani Csepel Művek főkapuján tízezrek igyekeztek kifelé és poénkodva zsíroskenyeret adtak a kapunál álló Lenin-szobor kezébe?
Ma már se munkás, se Lenin-szobor nincs, a zsíroskenyeret meg jobb esetben az unokák eszegetik.
Ma már se munkás, se Lenin-szobor nincs, a zsíroskenyeret meg jobb esetben az unokák eszegetik.
Hol vannak már a régi szép idők, mikor a munkás vasárnap libapörköltet evett a tanyáján nokedlival, aztán legurított egy-két kőbaltást, hadd ússzon az a liba, ha már viziszárnyas…
A hajdani szervezett nagyüzemi munkásság a múlté meg a multié, a kisüzemekbe szétszórt kétkezi dolgozók számára a szervezkedés illúzió – a főnök úgy rúgná fenéken azt, aki ilyesmire vetemedik, hogy zúgva szállna, mint a győzelmi zászló.
Lenin nagy bajban lenne nálunk - ott állna a magyar Putyilov-művek kapujában, de a kifelé igyekvő marcipánkészítők és hidegkonyhai szakácsnők között nehezen találna harcrakész proletárokat, attól tartok.
Mégis, ki is ma a munkás?
A szocialista nagyipar szétverésével a dolgozók elmentek – ki nyugdíjba, ki rokkantnak, a kevésbé szerencsések valami kócerájba – jobb esetben rendezett kisüzembe – a végképp szerencsétlenek meg elmentek munkanélkülinek és ezzel ráültek egy olyan csúszda végére, mely számukra korábban elképzelhetetlen nyomorba röpítette őket, a létbizonytalanságba, a kiszolgáltatottságba.
A magyar ipar szerkezete teljesen átalakult, iparágak szűntek meg és helyettük nem jött létre semmi, legfeljebb a szolgáltatások területén mutatkozott némi fejlődés, de ami azt illeti, a műkörmösök sem tűnnek valami túlzott osztályöntudattal megvert népeknek.
Nem szólva a töméntelen fél vagy teljesen kényszervállalkozóról, akik ebben a formában próbálnak meg gondoskodni saját foglalkoztatásukról, és akik a haveroknak büszkén mondják, hogy ők vállalkozók, holott ők is csak máról-holnapra élő szerencsétlen proletárok, akik legfeljebb saját magukat zsákmányolják ki, de azt legalább nagyon.
Ez a „proletár” is szitokszó lett az elmúlt húsz évben - a panelproli, ugye.
Leginkább a semmiből felkapaszkodott újgazdagok engedik meg maguknak azt, hogy így aposztrofálják azokat, akik kimaradtak a nagy osztozkodásból, akik nem tudnak az állam csecsén lóva piócáskodni a valódi értéket teremtőkön, akik a nagyvárosok lakótelepein élve klasszikus módon, munkaerejük eladásából élnek, és ekként valóban prolik – proletárok – mivelhogy semmiféle egyéb eladható értékük nincs, csak a munkaerejük.
Ők meg szégyellik ezt a helyzetüket, nem szívesen vállalják fel a státuszukat, hiszen a média nap - nap után azt zsolozsmázza nekik, hogy az csak az ember, aki minimum hatos Audiból kiszállva arany Rolex óráját igazgatja.
Mindenki a Barátok közt Klaudiájával akarja magát azonosítani, nem pedig a nyugdíjas Vili bácsival.
Mindenki a Barátok közt Klaudiájával akarja magát azonosítani, nem pedig a nyugdíjas Vili bácsival.
Nincsenek ők sehol a Lázár-skálán, mégis azt szeretik hinni, hogy ők is majdnem valakik, holott anyagilag a kanyarban sincsenek ezekhez a felkapaszkodott, gátlástalan parvenükhöz képest, de ezzel rohadt nehéz szembenézni.
A munkásosztály eltünt, meghasonlott, elerőtlenedett, és nem tudja magáról, hogy ő ma a munkásosztály.
A munkásosztály eltünt, meghasonlott, elerőtlenedett, és nem tudja magáról, hogy ő ma a munkásosztály.
És mégis fontos ez az ünnep ma is, hiszen a ma munkavállalóknak nevezett dolgozóknak is fel kell előbb-utóbb ismerniük, hogy ha nem fognak össze, akkor egyenként hamar felzabálja őket a tőke, merthogy a nyereség eléréséhez takarékoskodni kell és legjobban takarékoskodni a munkaerő árán lehet.
Sajnos, úgy tűnik, hogy a közeljövő nem sok jóval kecsegteti a magyar munkavállalókat, többségükben vesztesei ők az adórendszernek, vesztesei lesznek a munkajogi változásoknak és beszéljen bármit Orbán vagy a sok kis Orbán-klón, a jelenlegi kormány a felső-középosztály érdekeit képviseli, meg a Fidesz-oligarchákét, de azt aztán gátlástalanul és agresszíven.
Ma még külön-külön vonulásznak meg tiltakozgatnak a zemberek, de nem kell már sok idő, hogy ráébredjenek: együtt mennek csak valamire.
Ehhez nem kell szétverni a fővárost, csak meg kell mutatni, hogy minden ellenkező híresztelés dacára léteznek, vannak.
És sokan vannak, csak ma még nem tudják, mert többnyire azt hiszik, hogy mindenkinek egyénileg kell játszani a saját túlélésére és az sem baj, ha ez a másik rovására megy.
Nincs igazuk.
Majd felismerik.
Ehhez pedig kellenek az ilyen alkalmak, ahol ráébredhetnek a helyzetükre, az erejükre, a fontosságukra.
És jó lenne, ha közöttük lennének a hajdani büszke téesz-parasztok mára megint zsellérségbe taszított utódai is, mert ők is idetartoznak.
Majd ők is ráébrednek erre.
Talán éppen holnap, a Városligetben…