2011. augusztus 31., szerda

ALAPTÖRVÉNYBÍRÓSÁG

Miután a mindent elsöprő változtatási düh során kiment a divatból az Alkotmány és helyére a sokkal magasztosabb hangzású Alaptörvény lépett (tényleg, miért is nem Nemzeti Alaptörvény?), itt lenne az ideje a rosszemlékű sztálinista Alkotmányt komcsi hevülettel védelmező Alkotmánybíróság feloszlatásának és újjászervezésének is.
Zavar engem, hogy nincs világos cezúra az átkos múlt és a Pazar jövő között, mert bár a neves testületben több már a fideszes pártmegbízott, mint faluszéli kóbor kutyán a bolha, de azért azt lássuk be – ez így nem túl elegáns, nem érezni rajta, hogy a koncepció kidolgozója csipkekesztyűben püfölte volna a számítógép billentyűzetét.
Hát, majd meglátjuk, mire megyünk, - véleményem szerint leginkább tönkre.
Azt gondolom, ez a választás utolsó csapás volt az Alkotmánybíróság intézményére, amely már egyébként sem örvendett túl nagy köztiszteletnek, ezt a sanszot elpuskázta többször is, legutóbb, mikor a vizitdíj ügyében úgy foglalt állást, hogy az nem költségvetési kérdés és ezzel utat nyitott a Fidesz destruktív tervének, ellehetetlenítve az egészségügyi reformot.
Az óvodás is látta, hogy politikai törleszkedés folyt, ahol egy olyan testület áldozta be a függetlenségét és saját létének értelmét, melynek erre nem lett volna szüksége, amelynek a törvényesség legfőbb őrének kellett volna maradni minden körülmények között.
Aztán a folytatás már olyan volt, mint amikor Julcsa először fekszik le pénzért – nincs megállás a lejtőn.
Nem is értem tulajdonképpen a dolgot, hiszen a testületet kiemelten védik a jogszabályok, közvetlenül senki nem nyúlhatott bele idáig a tevékenységébe, csak az Alkotmányhoz kellett igazodnia – és mégis.
Megengedhették volna maguknak az alkotmánybírák, hogy csak a törvényességre figyelve ne törődjenek a politikai kívánságokkal, döntéseik legyenek szakszerűek és határozottak, egyértelműek.
Nem lettek azok, a magyarok szervilizmusa felülmúlhatatlan.
Itt nyoma sincs annak a bírói ethosznak, mely szerint a döntések pártatlanok és befolyásolhatatlanok, itt még az is virtuóz altáji nyelvforgatást folytat, akinek nem okvetlen lenne rá szüksége.
Az Alkotmánybíróság elbukott a demokrácia próbáján, és hogy holnaptól kezdve nagytekintélyű jogászok helyett tizenöt taláros bohóc hoz majd méltóságteljes pofával határozatokat, ennek az intézménynek már mindegy.
Amikor a választások után Orbán a hóna alá csapta az első libát és a kétharmadra hivatkozva levágta, akkor kellett volna világosan meghúzni a határokat, nevezetesen meghatározni, hogy mi a tartalma egy kétharmados választási felhatalmazásnak.
Ha lett volna vér a pucájukban, ott kezdik, hogy kimondják – a választás még kétharmaddal sem ad felhatalmazást alkotmányozásra és a hatalmi ágak kényes egyensúlyának felborítására.
Mikor Stumpf István beült a testületbe, mint Caligula lova a szenátusba, akkor kellett volna talán testületileg felállniuk, de ők – jobb esetben – csak néztek tanácstalanul.
A rosszabb eset az, hogy maguk is egyetértettek a jogállam szétzilálásával, a demokratikus intézményrendszer kiüresítésével – ebben az esetben pedig bűnrészesekké váltak, hiszen támogatják Orbán törekvését a mára már gyakorlatilag meg is valósult egyszemélyi hatalomra.
Márpedig ez ellentétes azzal a ma még hatályos Alkotmánnyal, melyre felesküdtek, és melyet védelmezni kötelességük lett volna.
Amit csináltak, az árulás, a demokratikus államrend és Magyarország népének elárulása.
Holnaptól beülnek az új tagok és meghozzák majd a döntéseket, például a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével kapcsolatban, merthogy most ez nem jött össze, hiszen új szakmai szempontok merültek fel.
Persze, elvi szempontok – Viktor meglátta a malacperselyt és mondta: elviszem.
Pont.
Természetesen meghozhatták volna a döntést jelenlegi összetételben is, de valamiért meggondolták magukat, végtére is ha többen vannak, jobban oszlik a felelősség.
Ha egyszer a baloldal kormányra kerül, az elsők között kell őket világgá zavarni, mert képtelenek voltak eleget tenni annak a feladatnak, amiért a testületet létrehozták.
Ne értsen félre senki: nem az a baj, ha a baloldalnak aktuálisan kedvezőtlen döntéseket hoznak – a baj az, ha az alkotmányossággal ellentétes vagy azt igencsak sajátosan értelmező döntéseikkel a demokratikus államrend felborítását tették lehetővé.
Aki holnaptól kezdve abban bízik, hogy ez a testület majd kifogástalanul és magas színvonalon látja el feladatát, az illúziókat kerget.
Ez a hatalmi ellensúly is ment a levesbe, ezek helyett az emberek helyett jókülsejű statisztákkal is el lehetne játszatni a jogállamot, és mennyivel olcsóbbak lennének!
Még a bíróságok vannak hátra, hogy Orbán királysága teljes legyen, és bár most már látszik némi kapkodás, de már ez sem sokáig.
A lehetséges opponensek mennek nyugdíjba, amelyik meg sokat ugrál, annak felkínálnak majd egy fogalmazói állást a nyírbátori bíróságon, minimálbérért.
Magyarországot már megszállta tatár, török, osztrák, orosz, német, de most fordult elő tán először, hogy egy megszállott szállta meg.
És nincs három, szakmájához ért pszichiáter, aki le merné írni róla a diagnózist, - azért ez is szomorú…
Hát akkor jó munkát, sok sikert Alaptörvénybíróság, én meg majd odaülök az Alaptörvény asztalához – korunk Sztálin-sarkához -  ha már a jognak asztalánál helyet foglalni nemigen nyílik módunk…

:O)))

2011. augusztus 30., kedd

BEINDULUNK

Hát nem csapkodtam a fenekemet a földhöz örömömben, inkább rezignált beletörődéssel olvastam ma a Gyurcsány Ferenc által jegyzett posztot, mely szerint beindul a Demokratikus Koalíció.
Gratulálok.
Ahhoz képest, hogy egyszer már beindult, ez a második beindulás bennem azt a benyomást kelti, mintha menet közben valahol bedöglött volna, és ez egyébként igencsak egybevág az én személyes tapasztalatommal is.
Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy nekem is szól e a bejegyzés, merthogy az isten mentsen meg attól, hogy más dolgába beleüssem az orrom.
Mivelhogy párttag nem vagyok, ezért a Platformhoz közöm nincs, imígyen hát, ha nem akarom kivívni Szanyikapitány és ki tudja, talán Gyurcsány Ferenc rosszallását is, akkor meglehet, jobb lenne csendben meghúzódnom egy csendes szegletben és megvárni, hogy a titánok csatája milyen eredménnyel végződik.
Ez ellen szól az a dolog, hogy ez a Demokratikus Koalíció nem tisztán pártplatformnak indult, hanem indulásakor inkább mozgalmi jellege volt.
Igényelte a szimpatizánsok munkáját és támogatását és ez sok embernek nagyon rokonszenves volt, azoknak, akik ilyen-olyan okoknál fogva nem akartak szervezeti közösséget vállalni a Szocialista Párttal, annak egynémely prominensével, de nagyon jól el tudták magukat képzelni egy baloldali, több eszmei áramlatot összefogó demokratikus szervezetben.
Sőt, még Gyurcsányt is el tudták képzelni annak vezetőjeként, ami a mai magyar közhangulatot tekintve azért nem akármi!
Eleinte úgy nézett ki, hogy ez a kezdeményező elképzelése is, aztán addig-addig sikerült taktikázgatni, ameddig sikeresen be nem szorult a kezdeményezés a platformba, a szimpatizánsok meg a tenniakaró pártonkívüliek – de szerintem még a párttagok is - szimpla nézőivé silányultak az előadásnak, mely a kezdeményezés ellenfeleinek kedvező terepen, az általuk választott időben és az ő játékszabályaik szerint folyt.
Lehet itt számháborúzni a párttagok számával, de ha azt nem lehetett elérni, hogy mielőtt pártszavazunk, tartson a párt egy tisztességes tagrevíziót, akkor nincs miről beszélni.
Mindenestre még a tárgyalási pozíció is más lett volna, ha van egy ötven-százezres mozgalom, melynek tagjai között ott vannak a Demokratikus Koalíció Platform tagjai is és úgy a platformot, mint a mozgalmat ugyanaz a személy vezeti – nevezzük őt a könnyebbség kedvéért Gyurcsánynak.
Ezt – akkor – meg lehetett volna csinálni, rengeteg ember figyelte rokonszenvvel a kezdést, a kezdeményezést, rengetegen hitték azt, hogy ez a baloldal megújulásának kezdete, rengetegen csatlakoztak volna hozzánk, de nem történt semmi, csak a vergődés és a terméketlen harc a párt belső köreiben, mely nem igazán az a front, ahol Gyurcsánynak sok esélye van a győzelemre.
A kamarillapolitika nem az ő terepe, jóllehet elég ügyesen elhajolgat az ütések elől, de ez egy teljesen felesleges mérkőzés.
Persze jó lenne, ha a párton belül azok jutnának túlsúlyra, akik markáns változásokat várnak vezetésben, stílusban, célokban, módszerekben, de ha a kongresszusi küldöttek mögött nem áll tényleges tagság, ha a küldöttek ugyanazok lesznek, akik legutóbb is elmaszatolták a világos állásfoglalást vagy ellenezték a változásokat, akkor semmi ok nincs arra, hogy azt várjuk, hogy a küldöttek majd varázsütésre megvilágosodnak.
Lehet azt hinni, hogy az MSZP történetének legnagyobb hatású pártszavazása volt ez, lehet elégedetten nyugtázni, hogy akik szavaztak, azok közül sokan a változásra szavaztak, de talán itt az ideje észrevenni, hogy nem pártszavazást kell elsősorban megnyerni, hanem a választók bizalmát kellene elnyerni.
Márpedig az MSZP mai állapotában erre nem alkalmas és még azt is megkockáztatnám, hogy még egy megreformált párt sem hozná meg az elvárt sikert -  a sok csalódott szavazó legyintgetne, kutyából nem lesz szalonna…
Nem az a baj ugyanis, hogy az MSZP-t nagyon elverték a választásokon, a baj az, hogy úgy hagyta magát a vágóhídra hurcolni, mint a liba a baromfifeldolgozóban, emellett hagyta magát stigmatizálni, nem tiltakozott a lopás vádja ellen, egész viselkedéséből a bűntudat és a vereség szaga érződött – véleményem szerint az első indokolatlanul, a második meg feleslegesen.
Most sem jobb a helyzet, - az átlagválasztó azt mondja, nem csinálnak semmit, csak torzsalkodnak, és az a borzasztó, hogy ez többé-kevésbé így is van.
Nem mondom én, hogy most kezdjenek ígérgetni, hogy megígérjék, ha hatalomra jutnak, akkor keresztezik a libát a százlábúval, de azt elvárnám, hogy minden egyes tisztségviselő, parlamenti és helyi képviselő mutassa magát és beszéljen egységesen, mintha csak profi politikusok lennének, nem a megszeppent Józsika a tanítónéni előtt.
Hát most akkor – állítólag - nekibuzdulás van és majd novemberben a kongresszuson vívunk és aztán majd „mindent megteszünk többek között azért, hogy az MSZP elnökét és a megyei elnököket a párttagok közvetlenül választhassák.
Na, igen, - aztán majd elmondjuk szertefele, hogy nem akarunk pártelnökök, lenni, a nép meg majd legyintget.
Gyurcsány lassan-lassan bejátssza magát Németh Miklós szerepkörébe, addig taktikázik, míg elfogy mögüle a támogatás.
Pedig fontos lenne ő a baloldalnak, hiszen az ember is olyan, mit a liba, megy a gúnár után, amíg le nem vágják.
Márhogy a gúnárt.
Nőkkel van úgy az ember, hogy leül, maga elé néz és megkérdezi magától: mit eszek én ezen a nőn?
Gyurcsánnyal is valahogy így vagyok, mit kedvelek én ezen a langaléta ötletgyároson, aki nem hajlandó üzemszerűen működtetni a baloldalt, aki felkap és eldob ötleteket, aki profik helyett az isten tudja, kikkel veszi körül magát.
Aki most új internetes platformot gründol, ahelyett, hogy a meglevőket és az elérhetőket használná és használtatná fel célirányosan, aki a facebookon teszi közkinccsé, hogy egész nyáron a hasát süttette a nappal, miközben meg az ország szépen lassan megy tönkre és nincs senki, aki becsatornázná a rengeteg kritikát, felháborodást, aki szervezne és irányítana olyan léptékben, amilyenre most szükség lenne.
Most majd tartunk oktatást a szervezőknek, meg most majd tervezzük az őszi rendezvényeket.
Elárulom, Viktor is tervezi, sőt, hozzávetőleg tudni lehet, hogy mi lesz a fénypontja: a magyar Houdini szabadulási kísérlete a láncokból…
Azt írja Gyurcsány: tarts velünk.
Hát igen.
Persze könnyebb lenne, ha tudnánk, hogy hova és tudnánk, hogy ki is az a "velünk"…

:O)))

2011. augusztus 29., hétfő

SKODA


Volt egy barátom – szegény, már sok éve halott – aki a Skoda szerelmese volt.
Ez még jócskán az emberarcú szocializmus évei alatt történt, mikor a kocsikat nem megvettük, hanem kiutalták és a márkák közötti konkurenciaharc leginkább a Zsiguli, a Skoda, a Wartburg és a Nagypolski vonulat mentén dobogtatta meg a férfiember szívét, és hiába esküdtem én a kereklámpás ezerötös Zsigulira, mindig mondta, hogy nem értek én hozzá.
Majd meglátom, egyszer ezek a cselákok még nagyot dobnak, majd csak tátva marad a szám.
Ha élne és megtudná, hogy kedvenc márkája a kormánytagok becses fenekét fogja hurcolászni, sírva fakadna a boldogságtól.
A vita csak azért nem mérgesedett el, mert a szívem már megdobogtatta a Tatra 603, és azt azért el kellett ismernem, hogy Holubár leszármazottai értenek az autókhoz.
Skodánk egyébként nekünk is volt, nem is egy. 
Volt Octavia, 1000MB, a végén S100-as.
Ez utóbbi kissé rohadékony volt, és amikor apám kint dolgozott a cseheknél, és végre nagy keservesen megszervezett egy svarc karosszériacserét, majdnem meghiúsult az ügy - a magyar finánc a határon vissza akarta fordítani, mondván, a kocsi külleme rontja a Népköztársaság tekintélyét.
Azért jól szolgáltak, elvittek bennünket mindenfelé, gond is alig volt velük, legfeljebb kilyukadt a hűtő, de azt lenmagliszttel gyógyítottuk, csak az adagolással lehetett kis probléma, mert mire hazaértünk, minden gumicső átjárhatatlanná vált és egy vagyonba került a Skodri újraélesztése…
Jött a rendszerváltás, a keleti márkák napja leáldozott, rohant a magyar tizenöt éves Opelokat venni, én is vettem ezerötszáz márkáért egy Audi L5-öt, remek darab volt, csak a kanyarokban darált a féltengely és az ülésből kilógó lószőr szúrta a hátam, de ment, mint állat - ecsém, dekirály volt!
Sokan azt gondolták, hogy a többi márkával együtt a Skodának is befellegzett, de a németek még nem felejtették el, hogy híres-hirhedt páncélosaik zömét a Skoda gyártotta, így aztán nem vonták kétségbe és nem találták eldobnivalónak sem a márkát, sem a szaktudást, invesztáltak a gyártásba.
Kapott az autó VW motort, aztán fokozatosan új karosszériát , és ma már senki nem merné lebecsülni a cseh gyártású, de német fejlesztéssel készült kocsikat.
A termékpaletta nem túl széles, de amit gyártanak azt jó minőségben készítik el, a kocsi megbízható és ugyanazt tudja, mint német testvére, csak hát ugye a márka még a mai napig nem tudta levetni magáról a szocializmus évtizedei során rárakodott előítéleteket.
A magyar vásárló is csendes lenézéssel szemléli a Skodákat, valami kispolgári, kissé szegényszagú, de semmiképpen nem rongyrázós feeling tapadt hozzá, amitől a márka vezetői hideglelést kapnak, ha véletlenül szembenéznek a valósággal.
Erre játszik rá most éppen Orbán és csapata, mikor az autóbeszerzést ideológiai alapokra helyezte.
Lázár János, aki egyébként a vérlázító pofátlanságán túl a drága autók iránti olthatatlan szerelméről híresült el, meghirdette a mértéktartást a gépkocsi-fronton is, imígyen: „A Fidesz-kormány világosan megbélyegezte az Audival járókat és egyértelműen letette a voksot a népautó Skoda mellett” – mondá és az maga a csoda, hogy a nép nem fetreng az utcákon a röhögéstől.
Kezdjük talán ott, hogy a kormány tagjai az Audikból nem Skoda Fabiába, hanem Skoda Superb - be ülnek át.
Ez az autó a Skoda csúcsmodellje, minden földi jóval felszerelhető, de ennek ára van – egy-egy ilyen kocsit úgy tizenkét millió körül lehet kihozni a szalonból, és attól tartok, hogy egy ilyen ambiciózus kormány, mely ad magára nem fog mást választani, mint az Elegance vagy az Ambition modellt, abban fognak nyomorogni, szegények.
Merthogy maga a kereskedő is azoknak ajánlja a modellt, akik szeretik a csúcsszolgáltatásokat, de nem akarnak feltűnést kelteni – meg azoknak, akik képtelenek kihagyni az üzleti lehetőséget.
Üzlet itt a dolog két végén van – a vételi oldalon nem lennék meglepve, ha a döntéshozói kör asszonyai, gyermekei a közeljövőben új VW-k kormányai mögött lennének láthatók, de lehet üzlet itt az eladói oldalon is, - mármint a leadott Audik és egyebek értékesítésénél, - haverok, unokatesók, csókosok  előnyben!
Mindezt akkor, amikor Orbánnak már taknya-nyála egybefolyt a siránkozástól, merthogy az elmúlt hónapok devizamozgásai miatt szinte kilátástalan helyzetbe kerültünk és újabb intézkedésekre van szükség a közeljövőben – legalábbis szerinte.
Ami a szinte kilátástalan helyzetet illeti, abba leginkább ő manőverezte bele az országot, kedvenc Matolcsyjával kéz a kézben.
Hogy miért van az, hogy egy ilyen bejelentésnél senki sem arra gondol, hogy több pénz marad a zsebében - ki tudja?
Olyan optimista tud ilyenkor lenni az ember, alig várja már a beígért sarkalatosnak nevezett törvényeket.
Bizonyára azokban lesz elrendelve a papi tized, meg körülírva az urbárium, melyben pontosan meg lesz határozva, hogy hány napi robottal tartozunk Nagyurunknak, milyen egyéb szolgáltatásokat vagyunk kötelesek teljesíteni neki terményben, jószágban.
Az is lehet, hogy az eddig nem forszírozott ius primae noctis is szóba kerül majd.
Azt mindenesetre előre megmondom, hogy a libát nem adom, élni fogok az Aranybullában közzétett ellenállási záradékkal, zabáljon a Mi Reménységünk varjúpörköltet!
Azt azért kicsit nehezményezem, hogy Orbán, akinek vagy hat szolgálati autója és egy páncélozott Audija is van, bohóckodnak nekünk és hülyeségeket beszélnek megbízhatatlan és állandóan lerobbanó gépkocsiparkról, mintha az egész társadalmat idiótának néznék.
Ezek az autók nem szoktak elromlani, különösen nem, ha megkapják a szükséges szervizt.
Szerintem még Kádár autója is vígam szaladgál az utakon, meghibásodás nélkül.
Ha márt Kádár szóbakerült, ő azt mondta, hogy a gyalogosok pártján áll.
Orbán meg a tízmilliós autóban ülők pártján.
Ma hallottam, hogy az elmúlt negyedévben több prémium - kategóriás autót adtak el a kereskedők, mint Suzukit – ebből is látszik, melyik társadalmi csoportnak megy ma jól Magyarországon.
Baj lesz még ebből, nem is sokára…

:O)))

2011. augusztus 28., vasárnap

RABIGA


Kövér László – ketteske - ma felavatta Mohácson a Történelmi Emlékhely új fogadóépületét.
Az új létesítmény a Szentkoronát idézi, rendkívül stílusosan.
Szerintem ugyan a történelmi emlékezetformálásnak jobb lett volna, ha a négy szint helyett egy három darabra esett koronát ábrázol az új épület, de hát ne legyünk telhetetlenek.
Meg aztán mi úgyis minden csatánkat párszáz éves késéssel szoktuk megnyerni, miért is lenne ez másként éppen Moháccsal, melynek emlékével éppúgy képtelenek vagyunk reálisan szembenézni, mint összes történelmi sorsfordulónkkal.
A felújított emlékhelyen a sírkerten kívül tanösvényt, parkolókat és íjászpályát is építettek, ez utóbbit valószínűleg az idelátogató nyilasoknak.
Persze lehetett volna helyette kerékpárutat is építeni,az most trendi és legalább nem veszélyezteti a libákat, mint a megkergült nyilasok, valamint remekül jelképezné a magyar néplélek felfelé liheg - lefelé tapos mentalitását.
Még egy objektum nagyon hiányzik ide – a medence, melyet hatvanhét vármegye búsmagyarja tele tudna sírni könnyeivel, merthogy sajnálni magunkat aztán fenemód tudjuk.
Mohács a magyar történelemszemlélet állatorvosi lova, pedighát még a jobboldali versenyzőknek se kellene messze menni, hogy a mesék helyett a tényekről beszélhessenek.
Kéznél van egy neves, komcsinak nehezen nevezhető  történész, bizonyos Nemeskürty István, aki meglehetősen pontosan megírta, hogy milyen lehetőségei voltak a korbeli magyar államnak.
De hát miért pont akkor éltünk volna a lehetőségeinkkel?
Valahogy ebben az országban mindenki olyan szelektív memóriával rendelkezik, mely csak a szépre emlékezik, a hibáinkra, bűneinkre, ostobaságainkra nem.
Nem mondanám, hogy minden nap ostorozni kellene magunkat a múltunkért, de talán ez esetben sem lenne érdektelen megemlíteni, hogy a törökök konkrétan azért üzentek hadat nekünk, mert a békeszerződés meghosszabbítására a magyar udvarba küldött követeket börtönbe vetettük.
Ez nagyon előrelátó lépés volt, hiszen az Oszmán Birodalom kora legerősebb katonai hatalma volt, erős terjeszkedési vággyal és harcedzett reguláris csapatokkal, jelentős győzelmekkel a háta mögött.
Kövér a beszédében arról beszélt, hogy számos oka volt annak, hogy a török nem tudta elfoglalni egész Magyarországot, - én ehhez egyet tennék hozzá: nem is akarta elfoglalni.
A stratégiai cél ugyanis nem mi voltunk, hanem az erős Habsburg Birodalom, és annak fővárosa, Bécs.
Kövér azért megöblögetett egy-két hazaffyas szólamot, elmondta, hogy egy tényezőt, egy hideg fejjel ki nem következtethető, pontos számításokkal nem mérhető összetevőt mindegyik elemző figyelmen kívül hagyott.
„Ez pedig éppen az az erő, amelyre ma is nagy szükségünk van: a haza iránt elkötelezettség, a közös sors vállalása, a nemzeti érdek feltétlen követése".
Szerinte ennek az erőnek köszönhető, hogy az államiság ugyan megszűnhetett 150 évre, az ország darabokra szakadhatott, de a nemzet nem adta meg magát.
Én úgy emlékszem pedig, hogy mintha megadta volna magát, merthogy jelentős ellenállásról nemigen lehetett hallani.
"A nemzeti érdek feltétlen követésének köszönhetően ma ugyanott állunk, mint a mohácsi vitézek és ugyanazon a nyelven beszélünk, mint a csata előtt istenhez imádkozó harcosok" - mondta.
Igaza van, szerintem is valahol Mohács előtt tanyázunk.
Hogy ezeket a hülye lózungokat ki írja neki, az rejtély, de ami a haza iránti elkötelezettséget illeti, szerintem azt szépen tanúsította a magyar sereg húszezer körüli létszáma, melyből jelentős részt idegen zsoldosok tettek ki, a közös sorsot pedig többen nem vállalták, mint akik kiálltak mellette, ez szépen be is bizonyosodott Mohács után, amikor a magyar főurak vizsla tekintettel kereték a nyalni való seggeket.
Ezt a szép tradíciót aztán az arisztokrata és a plebejus utódok egyaránt boldogan átvették, és gyakorolják mind a mai napig.
És akkor még nem is beszéltünk a nemzeti érdekről, mely adott esetben arról szólt volna, hogy egy háborúra felkészületlen ország minden eszközzel törekedjen a béke fenntartására, ennek pedig nem a legjobb eszköze a békekövetek bebörtönzése.
Viszont erőt mutattunk, ez kétségtelen, csakhát ugye ez az erő gyengécske volt és a vezetés ostobácska – mintha csak napjaink hőbörgőit látnánk.
Persze a dolognak itt nincs vége, merthogy azon az idiótaságon, hogy csatára álltunk ki a háromszoros létszámfölénnyel rendelkező török ellen, Szulejmán úgy meglepődött, hogy majdnem elfelejtette folytatni a hadjáratot, de aztán – ha már itt volt, akkor felballagott Budára, összecsomagoltatta a menekülő udvar által neki hagyott kincseket, aztán hazasétált.
Három év múlva ismét keresztülvonult Magyarországon, megostromolta – sikertelenül – Bécset és aztán ismét kivonult, majd csak 1541-ben szállta meg végérvényesen az ország középső részét.
15 év kevés volt arra, hogy valamiféle komoly ellenállást megszervezzünk, politikai szövetséget kössünk a fenyegetett országokkal, ellenben egy dolog nem maradt el: magyar a magyarral bőszen pártoskodott, hadakozott, megcsalta, becsapta egymást és az új hatalmakhoz törleszkedett.
Kövér azt is elmondta, hogy látható vagy láthatatlan hatalmak ma is sorsdöntő kihívások elé állítják az országot.
Ezeknek most sem kisebb a tétje, mint alávetettség vagy függetlenség, nyomor vagy tisztes jólét, egy újabb rabiga, vagy szabadság.  
Nekem nagyon tetszik ez a homályos fogalmazás, értsen rajta mindenki azt, amit akar.
Az én véleményem szerint azt a nagyon is látható hatalmat, mely olyan kihívások elé állítja az országot, melynek tétje alávetettség vagy függetlenség, nyomor vagy tisztes jólét, egy újabb rabiga, vagy szabadság, azt a hatalmat ma Orbán Kétharmadának hívják, a láthatatlan hatalmat meg Csányinak, Demjánnak, Pintérnek, Hernádinak.  
Mohács szerepe túldimenzionált az egyébként is mesealapú magyar történelemszemléletben, és bár minden tiszteletem az ott életüket adó harcosoké, de ez a vesztett csatánk csak egy csata volt a sok közül.
Ezekben a vesztett csatákban egyetlen közös dolog van: mindegyik vereségünkről a korlátolt, összefogásra képtelen, csak a saját érdekeivel törődő, tehetségtelen magyar politikai osztály tehet.
Ha majd most ismét vereséget szenvedünk a nyugatos modernizációért folytatott harcunkban, most sem kell majd más okot keresnünk.

:O)))

2011. augusztus 27., szombat

HOLTOMIGLAN - HOLTODIGLAN

Csak a változás állandó, mondta Hérakleitosz, és megállapítása kiállta az idők próbáját.
Rohanó világban élünk, egyre több és több dolog vesz körül, melyet csak használunk, de már a működési elvét sem értjük, mindennap új és új, valódi és álfelfedezésekkel bombáz a média, egyik nap a lézeres fogfúrással, másik nap a kezdődő szuvasodás festésével, mely feleslegessé teszi a fogfúrást, közben meg az ország fele lakosságának több füle van, mint foga.
De ez sem gond, hiszen a médiából megtudhatjuk, hogy megfelelő eljárással beültetett őssejtek segítségével újra kinőhet a fogunk a nem is oly távoli jövőben, miközben attól is olvashatunk, hogy az őssejtek gyűjtése merő szemfényvesztés, az eljárás sarlatánság, aki hisz benne, annak három füle nő.
Aki mégis bedől az áltudományoknak, az olyan bánatos lesz, mint a liba, melyet génmanipulált kukoricával tömtek és ettől négy combja nőtt.
Ma a spenót a felelős a szívkoszorúér-megbetegedésekért, tegnap a tojás volt a bűnös, holnap talán a C-vitamin elmekárosító hatásáról olvashatunk – aki sok narancsot fogyaszt, az meghibban – de ezt legalább sejtjük, hogy mitől.
Nem csak a technika változik, változnak a társadalmak is, viszont fellendült a gatyamadzag-ipar.
Amerre nézünk, mindenki azt emlegeti, hogy szorosabbra kellene húzni a nadrágszíjat, és ez nem csak nálunk divatos teória, hanem világszerte.
Megváltozott a magyar társadalom is, és a változásnak még nincs vége.
Fellazultak az emberi kapcsolatok, megváltozott a család szerepe és jelentősége, a mai fiatalok egészen másként kezelik a házasság intézményét, mint apáik, nagyapáik, de legfőképpen, mint dédanyáik.
A libák konzervatív népség, ők párt valóban egész életükre választanak, nincsenek kilengések, nincsenek félretotyogások, de hát hol van az ember a libák jelleméhez képest?
A dédanyák generációja volt talán az utolsó, akik úgy álltak a pap elé, hogy komolyan is gondolták és általában be is tartották az egymásnak tett ígéretet, mely szerint a kapcsolat holtomiglan-holtodiglan fog tartani.
A XX. század első felének a magyar falu és város nemigen tolerálta a válást, azt leginkább csak a felsőbb osztályok extravagáns tagjai engedték meg maguknak, de ők is azt kockáztatták, hogy a „társaság” majd kirekeszti őket.
Az elvált asszony, a megesett lány páriája lett a társadalomnak, a gyereke zabigyerek, a pejoratív minősítés minden hátrányával.
A háború utáni megváltozott társadalom hozott ebben némi változást, a nagyszülők körében már előfordulhatott, hogy váltak, de azért a jellemző még mindig az volt, hogy akkor is együtt maradt a pár, ha a házastársak úgy utálták egymást, mint Fejenagy a kukoricagölödint.
A mi generációnknál a válás már nem volt sem természetellenes, sem bátor tett, a válás tömeges jelenség lett, melyet inkább párválasztási kudarcként élték meg a felek, mint tragédiaként, és hát persze erre sem volt felkészülve a társadalom intézményrendszere.
Az egyoldalúan anyapárti bírói gyakorlat rengeteg kis válási félárvát teremtett, pedig hát egy gyerek normális fejlődéséhez az apai modell éppúgy szükséges, mint az anya szerepének megismerése, és ha egy lány például nem ismei meg azt, hogy miként működik egy férfi, akkor tulajdonképpen az ő házasságának kudarca is be van programozva.
Mára a helyzet viszont gyökeresen megváltozott, a mai fiatalok megoldották a válás nehéz problémáját, ők egyszerűen nem házasodnak meg, nem mennek férjhez, élik az életüket zömében párban, de közülük sokan nem házasságban.
A házasságkötések száma évről évre csökken, ma körülbelül a fele a nyolcvanas évek házasságkötéseinek.
Ezer oka van ennek, kezdve a vagyoni okoktól, mert a házassági szerződés intézménye nemigen jött be.
A mi álszent társadalmunk igencsak viszolyog attól, hogy a légies szerelem illúzióját ilyen brutális nyíltsággal kezelt kiábrándító, piszkos anyagi kérdésekkel összemaszatolja.
Inkább mindenki hallgat akkor is, mikor az egyik fél csak a csupasz fenekét viszi a házasságba, míg a másik a házat, a kocsit, a készpénzt, a magas havi jövedelmet, aztán a váláskor kezdődik a haddelhadd.
A fiatalok agya praktikusan működik, nem teszik ki magukat ilyen stressznek, inkább mindenki üzemel tovább a saját nevén, sok esetben külön kasszán és nincs gond, mert ha gyerek születik, akkor ez egy egyszerű apasági nyilatkozattal rendezhető.
Persze azért mégis van gond, mert ez a megoldás remek lehetőség a menekülésre is a házasság felelőssége elől, a vesztesek pedig a gyerekek, akiknek két szülőre van szükségük, nem egy amazonra, állja bármennyire is példásan az élet csapásait.
Hogy aztán ez a helyzet a gyerekekre később milyen hatással lesz, azt csak a jósok meg a Jóisten tudnák megmondani, de valószínűleg a felnövekvő generációk már erről az alapról indulva még lazábbra alakítják majd a párkapcsolataikat.
Az is kérdés persze, hogy mi a jobb a gyereknek, két örökösen marakodó szülővel élni, vagy megszokni a második, majd a harmadik pótapát vagy apapótlékot, összebarátkozni vagy gyűlölködni a nagyszámú új mostohatestvérrel, féltestvérrel, az öröklött kutyákkal, macskákkal, élni a hozott és frissen szerzett nyűgökkel, stabilitáshiánnyal.
Persze lehet ezt is kulturáltan csinálni, de jól csinálni nemigen - már kizárólag a gyerekek szemszögéből értékelve a helyzetet.
Ha a lányokat nem vonzaná a királykisasszony-jelmez és nem imponálna nekik a gyönyörű szertartás, mondjuk a Bazilikában, akkor a helyzet még zordabb lenne és az egyházak és felekezetek kereshetnének maguknak új bevételi forrást.
Mindenesetre családbarát kormányunk már ért el sikereket, egyik igen közeli ismerősöm, aki Németországban dolgozik, hanyatt-homlok rohant haza, mikor kiderült, hogy a házastársak adózása kedvezőbb az egyedülálló vállalkozó adózásánál, és megházasodott – negyedszer.
Legalább javította a statisztikát…

:O))))

2011. augusztus 26., péntek

NYÁRUTÓ


Lassan vége a vakációnak, a szabadságolásoknak, tán a nyár utolsó nagy nekibuzdulásán vagyunk túl.
A hőség tikkasztó, embert, állatot megvisel, a libák is bánatosan áztatják lúdtalpaikat a langyos vizekben, a politikusoknak is annyira melegük van, hogy még hazudni is csak klimatizált helyiségekben hajlandók.
Aki Isten szabad ege alatt keresi a Bohócügyi Államtitkárságot, azt igencsak becsülnünk kell magát sem kímélő elkötelezettsége miatt.
A MI Boldogságunk felújítása idén kissé elhúzódik, megviselhette szegényt az az egyszeri nagyobb adag agyfényesítő, melyre a válságról tartott sajtótájékoztatójához volt szüksége.
Nem is lenne szép, ha a Haza Miniszterelnöke, a Mi Mihályunk elemcsere nélkül kellene, hogy állja az igazságtalan sors sallereit, a kokikat, és emellé még világmegváltson is.
Mindenképpen el kell jutni addig, hogy a feje remegése nélkül szigorúan össze tudja húzni szemöldökét – rettegjen, akinek rettegnie kell!
Lassan- lassan éledezik a politika világa is az őszi vérfürdő biztos tudatában.
Bár kissé elbizonytalanodva, de nyilatkozgatnak a kétharmad letéteményesei, egyik-másik már gondolkodni is próbál, ezeket később természetesen fejbevágják egy hólapáttal, emlékeztetve őket, hogy hideg napok jöhetnek arra, aki önállóskodik.
Érik az embert meglepetések is, kezd úgy tűnni, mintha a bíróságok azt hinnék magukról, hogy ők a harmadik hatalmi ág, Baka András főbíró például elkezdett levelezgetni az Alkotmánybírósággal az új büntetőeljárási változások miatt.
Fene tudja, hogy miért éppen ez vágta ki nála a biztosítékot, hiszen a karóbahúzás nem is lett kodifikálva és a deres intézménye sem lett az ítélkezés szankciórendszerébe illesztve.
Talán használt neki, hogy tudja, napjai magas stallumában meg vannak számlálva, így aztán kedveskedik még egyet Orbánnak.
Elvi álláspontja sokkal szebben mutatna, ha hasonló elkötelezettséggel már sokkal hamarabb és hangosabban kiáll az összes jogelvpocsékolások esetében is, de jobb későn, mint soha.
Hogy az eredmény mi lesz, az persze nem kérdéses, az Alkotmánybíróság néhány hónap múlva majd jól megvitatja az ügyet és határozatát, mely szerint minden rendben, kézbesítik Baka utódjának.
Amúgy is elfoglalt az Alkotmánybíróság, hiszen napokon belül döntenie kell a magánnyugdíjpénztárak ügyében, a hírek szerint a döntés nem minden tekintetben lesz kedvező a kormány számára.
Nem túl jó hír, mert ugyan az igazság talán diadalmaskodik, de ez azt is jelenti, hogy a gondok csak szaporodnak, hiszen a pénzt már elköltötte Ártunk és Kormányunk,.
Márpedig egy kedvezőtlen döntésnél bele kell nyúlni mélyen a nadrágzsebbe, de mivel ott nincs már lóvé egy büdös kanyi sem, ezért aztán vadul tovább kell sanyargatni a választópolgárt.
Nyakunkon az egészségügy válsága is, ezt tudja is a társadalom, de még mindig arra vár, hogy valaki pénzt zúdítson az ágazatba, márpedig pénz erre sincs, végtére is nem Skoda Superb a rezidens, hogy költsünk rá a nincsből.
Ma még nem érezhető az az óriási probléma sem, hogy a háziorvosok megöregedtek, utánpótlásuk pedig nincs, és mire a háziorvosok egyharmadát képező mai nyugdíjas orvosok szó szerint el és kihullnak a rendszerből, addigra már a másik egyharmaduk is nyugdíjkorú lesz, merthogy azt mondani, hogy nyugdíjas lesz, az talán parttalan optimizmusra vallana.
Ha a nővérek is besokallnak és elindulnak, átkelve a Lajtán a normális, gondtalan megélhetés felé, akkor majd a betegek egymást ágytálazhatják, az ügyesebbje pedig nyitott szívműtétet is végezhet ágyszomszédján.
Azt mondják sokan, hogy ennek a társadalomnak az a baja, hogy a rendszerváltás során hiányzott a katarzis, - na, hát most majd lesz olyam katarzis, hogy belerokkan az ország.
A hírek csupa munkasikerekről szólnak, például szabályozták a közmunkások bérét, melyet sikerült a létminimum alatt tartani, meg elküldenek szolgálati nyugdíjba ezer embert a Honvédségtől.
Abba a szolgálati nyugdíjba, mely Orbán szerint igazságtalan, és amelyből majd reaktiválni fogják őket, de hogy mifrancot akarnak nyugdíjas ezredesekkel kezdeni, azt csak a Jóisten tudja.
Még leginkább a szállodák előtt állhatnának, díszegyenruhában tisztelegve a betérő német géplakatosnak.
Ma kicsit visszaesett a svájci frank, már csak hatvan forinttal drágább, mint amikor felvettem a kocsim hitelét.
A devizaadósok, mikor kinyitják az e havi törlesztőrészlet borítékját, feltehetőleg fenékreülnek, én is azt hittem sokkot kapok, mikor megláttam, hogy a hajdan hatvanezer forintos részletem száztízezerre emelkedett.
De persze hol az én bánatom azokéhoz képest, akiknek a lakása forog kockán?
Velük éppen semmi sem történik, a világmegváltónak beharangozott Állami Eszközkezelő még mindig csak ígéret, állítólag majd hétfőn – egy évvel a tervezett időpont után - bejelentik az indítását, aztán majd jövő ilyenkor meglesz az irodaház, a nappali és az éjszakai titkárnő meg a Superb – csak szervezetten, tervezetten, Fidesz-kormány nem kapkodó idegbolond!
Viszont a nyilvánosság kizárásával ülésezik a devizahitelezés elterjedésének felelőseit és okait kutató Otthonvédelmi Monitoring Bizottság, amelynek létrehozását Orbán Viktor a múlt héten rendelte el.
Tiszta pénzkidobás, én kapásból nyomom a választ: mindenért felelős, függőleges, kilenc betű: GYURCSÁNY.
A mi Nagyonokos Vezetőnk valamiért abban a hitben van, hogy ezen már nem röhög mindenki, aki meg még ért kicsit is hozzá, az nem kezd azonnal vad mutogatásba a Vezér hű csicskása, Járai felé, aki volt olyan kedves a szocik tönkretételét fontosabbnak tartani a nemzet érdekeinél.
Ha erre gondolok, akkor még jobban tetszik nekem a vicc, mely szerint azért szeretem a választásokat, mert akkor tele vannak a villanyoszlopok politikusokkal…
Szóval lassan kezdhetünk készülni, jön az ősz, a vadlibák megkönnyebbült lélekkel húznak más tájakra, lassan elindulnak az orvosok fehér köpenybe öltözött csapatai is.
De szép lenne, ha a mi Boldogságunk is elhúzna végre melegebb éghajlatra, de hát ez egy sorsverte ország, szerencsétlen nép, balsors, akit régen tép, meg ilyesmi, semmi ok az optimizmusra…

:O)))

2011. augusztus 25., csütörtök

KOMCSIK


Húsz év kevés volt ahhoz, hogy befejeződjön Magyarországon a vad kommunistázás, a jobboldal és sajnos a baloldalon is néhányan – főként a liberálisok- oly boldogan használják szitokszóként, mint a kisgyerek, akit felvilágosítottak óvodás társai, hogy van ám a kukinak más neve is, és hogy milyen jókat lehet nevetni a felnőtteken, mikor sápítoznak ismeretlen jelentésű szavak kimondása hallatán.
Ki is hát a kommunista ma Magyarországon?
Ha a szó eredeti jelentéséből indulunk ki, akkor kommunistának a klasszikus marxistákat nevezhetjük, akik egy olyan közösségi tulajdonon alapulón társadalom majdani létrejöttében hisznek, melyben az emberek képességeik szerint dolgoznak és a megtermelt javakból szükségleteik szerint részesednek.
Ez a paradicsomi állapot majd akkor következik be, amikor az ember tudatilag olyan fejlett lesz, hogy ha beszabadul egy ingyenáruházba, akkor is csak azt a két libacombot viszi majd haza, amire az esti vacsorához szüksége van.
Nem rohan haza a hóna alatt két libával, gyorsan elküldeni az asszonyt, a gyerekeket, a sógort meg nászuramat is, hogy ők is spájzoljanak be libából, merthogy ingyen van, és csak az a mienk, ami otthon van a hűtőben.
A klasszikusok megmondták, hogy a fejlődés bár feltartóztathatatlan, de minden dolgok közül leglassabban az emberi tudat fejlődik, ezért hát a kommunizmus hajnali beköszöntésére ne is várjunk. Attól tartok, még vagy kétezer év rámegy a dologra, és Marx még olyan sikerre sem nagyon számíthat, mint kollegája, bizonyos Jézus Krisztus, aki pedig nem csak jutalmat helyezett kilátásba a parttalan szeretet híveinek, de mindenféle rettenetes dolgokkal ijesztgette is őket.
Igaz viszont, hogy Marxot nem feszítették keresztre…
A kommunista fogalmát alapul véve és a tan dogma jellegét tagadva bizonyos hatodik Lenin továbbfejlesztette, és kifejtette, hogy a tőkés osztályt és szövetségeseit úgysem lehet a hatalom és vagyonuk békés átadására szelíd szóval rábírni, ezért hát ha szükséges – és szükséges, erőszakos úton kell elvenni tőlük a tulajdonukat és az így nyert közösségi tulajdon bázisán kell létrehozni a többség társadalmát.
Az ő társadalmi modelljét bolsevizmusnak hívjuk.
Lenin zseniális szervező volt, különösen a hatalom megragadásában jeleskedett, nem véletlen, hogy szerintem az Orbán által vélhetőleg elolvasott három könyv közül az egyik Lenin Sto gyeláty című műve – a másik kettő a Mosó Masa Mosodája és a Labdarúgás, lépésről lépésre.
Viszont a gazdaság megszervezése neki is gondot okozott, ezért Új Gazdaságpolitika címen visszacsempészett egy jó adaggal a régiből, mert hamar rájött, hogy az embereket a zászlólengetésnél sokkal jobban motiválja a gyarapodási vágy, a tulajdonlás öröme.
Aztán jött a polgárháború, jött a tőkésállamok intervenciója, akik siettek igazolni Lenin elméletét, majd jött Sztálin, aki beépítette a Kaukázus egyszerű szemléletét a munkásmozgalomba, és aki nem engedelmeskedett neki, azt minden fakszni nélkül eltette láb alól.
Meg még azokat is, akikről úgy gondolta, hogy esetleg majd nem fognak engedelmeskedni neki, meg még aki arra járt.
A munkásmozgalmat a katolikus egyház mintájára szervezte át, csak nála a katolicizmust az internacionalizmus szó helyettesítette, de ennek a vallásnak vitathatatlanul ő lett a pápája.
Az ő társadalmi modelljét sztálinizmusnak hívjuk, ez a nyers erőszakon alapult és a kétharmadra hivatkozva teremtett egyszemélyi diktatúrát.
Magyarországon a munkásmozgalom azzal a Táncsiccsal indult útjára, akit Petőfiék szabadítottak ki börtönéből, hogy aztán túl sokáig ne élvezze a szabadságot.
Nálunk az orosz típusú kommunista elvek csak az I. világháború után nyertek teret, köszönhetően az Oroszországból hazatért és az orosz polgárháborúban a vörösök oldalán harcoló volt hadifoglyoknak, nameg a vesztett háborúnak.
A kommunisták nálunk akkor jutottak hatalomra, mikor a régi uralkodó osztályok sem gazdasági, sem katonai téren nem tudtak mit kezdeni a nemzetiségi kérdéssel, a katonai vereséggel, sem a lázongó és elégedetlen tömegekkel.
A hatalmuk négy hónapig tartott, ez elég volt arra, hogy a magyar jobboldal vele ijesztgesse a polgárokat, akiket kétségkívül kizökkentettek megszokott életvitelükből a korabeli fülkeforradalom negatívumai.
Aztán menetrendszerűen elveszítettük a következő háborúnkat is, és a győztes szovjet-orosz hatalom hozta magával Sztálin modelljét és helytartóját, Orbán modelljét.
Ez igen rossz hatással volt a magyar néplélekre, melyben a sztálini modell nemigen vert gyökeret, habár a vastaps nem maradt el.
Ennek ellenére errefelé leginkább a szociáldemokrácia volt a favorit, ezt övezte általános elfogadottság, és bár Kádár, mint reálpolitikus soha nem ment nyíltan szembe a szuperhatalommal, de sokat elmond róla, hogy a Kommunista Internacionálé feloszlatása után azonnal feloszlatta a Kommunisták Magyarországi Pártját és helyette megalapította a Békepártot.
56 után se Kommunista Pártot hozott létre, hanem a Magyar Szocialista Munkáspártot, mely célul a szocializmus – a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló társadalom – felépítését tűzte célul, ahol a javakból mindenki a társadalmi célokhoz való hozzájárulása alapján részesedik.
A kommunizmust soha nem emlegette rövidtávú célként és úgy társadalma, mint pártja lépésről-lépésre haladt a szociáldemokrácia felé.
A párt maga pedig ezerféle nézet gyűjtőpártja volt, de egy biztos, sem bolsevikok, sem sztálinisták nagy számban nem voltak tagjai között.
Nem véletlen, hogy valamennyi mai párt - beleértve a Fideszt és a Jobbikot is - a hajdani MSZMP köpönyege alól bujt elő, és tagságuk nagy része is ezer szállal kötődik személyileg – ideológiailag hozzá.
Csakúgy, mint a liberálisok, akik szintúgy megjárták a kommunisztikus eszmék Canossáját, csak mára már ezt szeretik elfelejteni, mint ahogy a hajdani szocializmussal kötött kis kompromisszumaikat, a kisírt tanácsi lakásokat és a különféle kedvezményeiket is.
Magyarországon nincs ma a köznapi értelemben vett szélsőbalos kommunista párt, Thürmer családi vállalkozása paródia – különben is, szent meggyőződésem, hogy őt a rendszerváltáskor azért találták ki, hogy ne lehessen a Szocialista Pártot a balszélre szorítani, és legyen, aki az esetlegesen balról támadókat szép ütemesen felmorzsolja.
Vajnai Attila pártja, a Magyarországi Munkáspárt 2006 egy tisztességes marxista párt, amelyik semmiféle szélsőségnek vagy erőszaknak nem híve, az ő elveik bátran vállalhatók és minden demokrata számára tolerálhatók, hiszen a párt zömében idős tagjai is a társadalmi változásokat a fejlődéstől várják, és azért dolgoznak, hogy a kétkezi munkás ne legyen pária a saját országában.
Ki hát akkor ma a kommunista Magyarországon?
Aki hangosabban tudja ordítani a másikról?
Vagy akire irigyek vagyunk?
Vagy ez is csak olyan általános újszitokszó, mint a böszme?
Hemperegni tudnék a röhögéstől, mikor Gyurcsányt lekomcsizzák, vagy a Szocialista Pártra akarják ragasztani ezt a címkét.
Itt neonáci párt létezik a Parlamentben, de kommunista nem, és csak egyetlen pártot lehet a sztálinizmussal hírbe hozni.
Akik kitalálják melyiket, azok között kisorsolom Deutsch Tamás sajátkezűleg írt önéletrajzát.
És akkor most lehet komcsizni, mindenkinek jó egészséget hozzá!

:O)))

2011. augusztus 24., szerda

ILLÚZIÓ

Nem tudom, mi kell még a baloldali liberálisoknak, meg a szocialistáknak, ezek  Gyurcsány politikáját támogató csoportjának, a Demokratikus Koalíciónak vagy a Demokratikus Chartának ahhoz, hogy felismerje - a Lehet Más a Politika néven futó, már a nevében is hazugságot hirdető párt nem lesz soha a szövetségese.
Sem nekik, sem a Szocialista Pártnak.
Nem erre a célra hozták létre, nem erre predesztinálja a tagsága sem, és ha véletlenül egyszer mégiscsak szövetségre lépne a szocialistákkal, akkor az valami nagy baj első jele lenne, mert az LMP nevű képződmény maga az intézményesült Horn Gábor, a doktriner demagógia és a pökhendi kivagyiság pártlogóba öltöztetve.
Már a létrejötte is maga a posvány, hiszen készredizájnolt betoppanása a magyar belpolitikába nem valamiféle társadalmi mozgás következménye volt, hanem egy felülről vezényelt folyamat, mely a liberális párt önpusztítását jól prognosztizálva a gazdátlan liberálisok befogdosására jött létre.
Merthogy a liberálisok egy része a liberalizmusát az antikommunizmusban éli meg, kommunista pedig az, akit ő annak nevez, attól teljesen függetlenül, hogy mit tesz, vagy milyen elveket vall.
Akárhogy is nézegetem, a peckesen sétálgató liba mögött felsejlik egy narancsszínű róka árnyéka, amelyik megfinanszírozta a gágogást, hogy előcsalogassa a többi libát is a sás aljáról, melyeket aztán a jólfizetett gúnár majd oda terelget, ahova a róka akarja.
De ha ülnek egyhelyben az sem baj.
Egy a lényeg – ne szaporítsák a szocialisták által vezetett ellenállás résztvevőinek számát.
Sok mindenre választ kaphatnánk, ha kiderülne, hogy ki áll az üzletember mögött, aki ott kavart legutóbb a gyöngyöspatai balhénál is, diszkreditálva a civil mozgalmakat.
Érdekes lenne a kérdés, hogy találtak egymásra a politikai éhenhalás szélén ténfergő Schifferrel és társaival.
Persze legalább nekünk ne legyenek illúzióink, ezt ugyanúgy nem fogjuk soha megtudni, mint hogy hova lettek a MVM Kocsis vezérlete alatt eltűnt milliárdjai, de azért azt ne higgyük, hogy az LMP egyszerre, váratlanul csak kipattant a politikai színtérre, mint Pallas Athéné Zeusz fejéből, hacsak a mi Szeretett Vezérünk fel nem vette időközben a Zeusz nevet is.
Törődjünk bele, ebben is jól számolt a Fidesz, a gazdátlan liberálisok keresték az új fészket, ahonnan majd ismét hirdethetik megfellebbezhetetlen igazságaikat, kételyek nélküli álláspontjukat és szapulhatják a szocialistákat, akikkel egyébként tizenkét éven át olyan viszonyban voltak, mint bolha a kutyával, jól elvoltak rajta és szívták a vérét, miközben szorgalmasan ugráltak.
Soha annyi és olyan lehetőséget nem kaptak, mint Gyurcsánytól, akit egyébként sokszor hatékonyabban gyilkoltak, mint a gonosz törpe, hajlíthatatlanul, apolitikusan odadobva őt ellenfelének.
A lehetőségeikkel nem éltek, pökhendiségükkel viszont taszították a társadalmat.
Persze azért a szocialisták sem voltak fehér ruhás novíciák, volt ott is bőven a rováson, de most már mindegy.
Ami nem mindegy, az az illúzió, melybe a Szent Összefogás jegyében most éppen bele akarják ringatni magukat a demokrata tábor vezetői - márhogy az LMP össze akar fogni velük.
Akar  a francokat, el akarja foglalni a szocialisták politikai szegmensét, hogy aztán majd ha a Fidesz „A” kiesik a bajnokságból, betölthessék a Fidesz „B” szerepét, lengetve Schiffer próféta zöld zászlaját.
Meg is kapták azonnal a magukét Schiffertől, aki odanyilatkozott, hogy "Gyurcsány Ferenc elvbarátai és a '92-es demokratikus charta álszóvivői egész egyszerűen nincsenek abban a helyzetben, hogy ma bárkit ebben az országban a jogállami normákról kioktassanak".
Kérdezhetném Deutsch Tamás stílusában, hogy ki is ez a Schiffer, aki jogot vindikál arra, hogy egy Bauer Tamást vagy egy Vitányi Ivánt álszóvivőnek aposztrofáljon, de nem kérdezem, hiszen meg sem értené a kérdést.
Azt gondolom, hogy a szocialistáknak sem azon kellene dolgozniuk, hogy egy időközi választáson az LMP-t szövetségbe csalogassák - ahogy ezt a nép kissé rusztikus fogalmazással mondja, nem okvetlen kellene helybe menni a faxért.
Mert ez csak erre jó, és az LMP persze él is a lehetőséggel, hogy fölényesen rúgjon egyet rajtuk, tovább rombolva ezzel a szocialisták amúgy is egyre rettenetesebb imázsát.
Ami pedig azt a kérést illeti, hogy Schiffer vonja vissza Gyurcsány elleni feljelentését, az is teljesen kontraproduktív ötlet.
Schiffernek abba igaza van, hogy az ügynek ebben a fázisában már az is tökmindegy lenne, ha a vezeklők fehér ruháját öltve szórná a hamut a fejére, ez az ügy már Viktoré,ő meg el is fog legelészni rajta, mint liba a tarlón.
Viszont ez a kérés azt sugallja a kicsit is rosszmájú polgárnak, hogy na lám, hát mégsem olyan magabiztos Gyurcsány?
Csak lehet a füle mögött valami, ha nem mer bátran szembeszállni vádlóival!
Hogy ez a kérés kinek az ötlete volt, meg nem tudom mondani, de az biztos, hogy a baloldalnak mostanában nincs egyetlen embere sem, aki ne valamilyen életidegen hülyeséggel hozakodna elő, mint ez is.
Vagy alkudozunk, vagy harcolunk.
Ha harcolunk, akkor ütőképes csapatokat szervezünk, keressük az új hadvezéreket, szervezzük az utánpótlást, tervezzük a szükséges lépéseket, készülünk a harcra.
Ez nem az ábrándos széplelkek ideje, nem az illúziók kora.
Ez a szocialisták számára élet-halál harc, így kellene készülni rá, vagy lehet odatartani a torkunkat ellenfeleinknek, akik már régen nem ellenfelek, hanem ellenségeink, akiket le kell győzni, mert ha ne, akkor elpusztítanak.
Majd a győzelem után lehet nagyvonalúnak lenni.
De addig foggal, körömmel…

:O)))

2011. augusztus 23., kedd

MOCSÁR


Olyan ma a magyar politikai élet, mint a mocsár.
Bűzös gázok pöffennek időnként, a sáros vízben nem él meg normálisan senki és semmi, csak azok az állatok és férgek, melyek alkalmazkodtak a körülményekhez, de azok legalább nagyon.
A mi mocsarunk a viszonylag tiszta tó és a sivatag között fekszik, foglyai vagyunk vagy tízmilliónyian, lehúz bennünket, és néha úgy érezzük, minél jobban kapálózunk, annál mélyebbre süllyedünk.
Már alig tudjuk a fejünket a felszín felett tartani, de még így sem érezhetjük magunkat biztonságban a belélegezni kényszerült bűzös miazmáktól, döglesztő gázoktól.
Pedig olyan szépen indult ez az egész, a tóparti kis öböl, ahol megtelepedtünk egészen élhető volt, a partja zöld és üde, pezsgett az élet.
A madarak énekeltek, a halacskák vidáman úszkáltak, míg csak a harcsa meg nem ette őket, a vízinövények, a nád, a sás harsogó zöldjében boldogan fészkeltek a vadrécék, mögöttük kicsinyeik tanulták a szakmát  - időnként fejre állva, égnek meresztve a feneküket keresték a táplálékot a víz alatt.
Igaz, ha valaki veszélyeztette a kialakult állapotokat, akkor megjelent a környezetvédelmi felügyelőség és fejbeverte a rendbontót.
Ez némelyeket irritált, mint ahogy a környezetvédelem logója is, merthogy az tény, hogy egyetlen logót lehetett csak használni, és az idiótább állatoknak nemigen volt érdemes nagyra tátani a szájukat.
Aki elkezdte volna azt hirdetni, hogy a törpeharcsa értékesebb, mint a keszeg, vagy, hogy a hattyú jobban szereti ezt az öblöt, mint a liba, az bizony nemigen talált elismerésre.
Aztán egyszer egy Gorbacsov nevű szerelő leszerelte a környezetvédelem csónakjáról a motort, szétszedte, de összerakni már nem volt tudománya és a mi öblünkben elkezdődött az elmocsarasodás.
Eleinte ugyan nagy volt az egyetértés abban, hogy ami volt az rossz volt, és mindenki vidáman lobogtatta a saját logójával ékesített zászlaját, és ez egy ideig boldoggá tett mindenkit, de közben a háttérben érdekes folyamatok indultak.
A víz szabad áramlását elrekesztették a köztulajdon feltrancsírozásával megjelent új tulajdonosok, megjelentek idegen nádvágók, akik lerabolták és tönkretették a nádasokat, szétrugdosták a vadréce fészkét, a halakat lehalászták, a vadlibára vadászatokat szerveztek, megjelentek a keselyűk, a rókák.
Még a természetvédelem hajdani képviselői is koncepciót váltottak - ők árulták a védett fajok gereznáit, nagy egyetértésben az új urakkal, akik egy fillért sem fordítottak arra, hogy az élet színvonalát és minőségét legalább a hajdani színvonalon megőrizzék.
Ma egy undorító alligátor az úr a mocsáron, a kevés még megmaradt vízben piranhák úsznak, a mélyből feltörő metán megmérgezi az életet, szotykos sár és a rothadás bűze terjeng mindenfelé.
Aki azt gondolja, hogy ez azért talán túlzás, hát jusson eszébe, hogy mennyit siránkozik mindenki a belvízhelyzet miatt, de a hajdani belvízlevezető csatornákat – nem képletesen, hanem valóságosan – azok temették be, akiknek földje ma olyan, mint egy japán rizsföld.
 Csak annyira azért nem büdös is, mert ez csak virtuálisan van lesz@rva, míg a japán rizsföldeken az emberi ürülék a maga természetességében van jelen, de ott legalább haszna van.
Nem tudom, hogy lehet e politikát szépen csinálni - talán nem, - de ami nálunk folyik, az maga a hányinger.
A legutóbbi nekibuzdulás még nekem is sok, pedig mielőtt szétnézek a hírek táján, beveszek egy Daedalont, prevenciós céllal.
Hogy a mi alligátorunk úgy döntött, hogy nem nyugszik, míg Gyurcsányt le nem vadássza, az rendben van, a szándék szép és végtére is valamivel el kell foglalnia magát, ha már kormányozni nemigen tud.
De az azért, hogy ráküldi Kocsis Istvánt, a Magyar Villamos Művek volt vezetőjét, az már igazán a pofátlanság minősített esete.
Kocsis, a BKV mai vezérigazgatója terhelő vallomást tett Gyurcsányra, Szilvásyra és Kóka Jánosra, merthogy ők okozták a MVM többszáz milliárdos (figyelem, nem milliós, milliárdos) vagyonvesztését azzal, hogy leváltották őt, és ezzel megakasztották azt a nagyívű folyamatot, melynek végeredménye a vállalat és az ország felvirágzása lett volna – vagy ezermilliárdos vagyonvesztés.
Arról nem esik szó, hogy ennek a menesztésnek voltak némely előzményei, offshore cégekkel és Mrs. Istvan Kocsissal megspékelve, - aki szeret a horrort, az olvashat erről bővebben az Index cikkében, aki meg nem akar éjszaka aludni, az a hírszerző cikkét is elolvashatja.
És aki ezeket elolvasta, az pontosan megérti, hogy miről is beszélt Gyurcsány az őszödi beszédben és azt is, hogy miért kellene világgá zavarni az MSZP pénzügyeit intéző veteránt, aki oly hevesen utálja Gyurcsányt, mint még kevesen – ezek szerint indokoltan.
Persze ez a próbálkozás is gyenge, mint a nyári harmat, - egy részvénytársaság vezetése azért nem úgy megy, hogy leszólnak a piros telefonon, hogy ugyan, sikkasszál már nekünk kicsit, kedves Kocsis, ennek az egésznek az a célja, hogy ha lehet, kenjünk rá egy kis szart Gyurcsányra, hadd mosakodjon, a népben meg úgyis csak az marad meg, hogy szaros volt.
Undorító.
Mint ahogy az is, hogy anno ötven millióért két évig pórázon vezetgették az egyébként igen ostoba Zuschlagot, most a több százmilliárd vagyonvesztés okozójaként gyanúsított Kocsis úgy ül a BKV vezérigazgatói székében, mintha odaragasztották volna.
Anno elmondta már politikus, hogy a politika és a szervezett bűnözés összeér, de a mai helyzet ezt már jócskán meghaladta: ma a politika maga a szervezett bűnözés.
Sokszor elgondolkodik az ember, le lehet ezt a mocsarat csapolni?
Nagyon nehéz, mert aki közel megy hozzá, azt könnyen lehúzza és megfojtja, mert nyúlós, mint a takony, melyet csak az élhet túl, akinek a gerince is ebből a matériából van.
Azért persze nem kell feladni, de ehhez az kell, hogy annak, aki fellép ellenük, annak milliók fogják a derekára csomózott biztonsági kötelet, félretéve pesszimizmust, személyes érzelmeket, kételyeket.
Ezen kellene mostanában elgondolkodni – szerintem.
Hogy a halacskák megint vidáman úszkálhassanak, a víz kitisztuljon, zöldelljen a világ és a liba vidáman úszkáljon a mi kis öblünkben, míg csak pörköltté nem lényegül…

:O)))