HOLTOMIGLAN - HOLTODIGLAN

Csak a változás állandó, mondta Hérakleitosz, és megállapítása kiállta az idők próbáját.

Rohanó világban élünk, egyre több és több dolog vesz körül, melyet csak használunk, de már a működési elvét sem értjük, mindennap új és új, valódi és álfelfedezésekkel bombáz a média, egyik nap a lézeres fogfúrással, másik nap a kezdődő szuvasodás festésével, mely feleslegessé teszi a fogfúrást, közben meg az ország fele lakosságának több füle van, mint foga.

De ez sem gond, hiszen a médiából megtudhatjuk, hogy megfelelő eljárással beültetett őssejtek segítségével újra kinőhet a fogunk a nem is oly távoli jövőben, miközben attól is olvashatunk, hogy az őssejtek gyűjtése merő szemfényvesztés, az eljárás sarlatánság, aki hisz benne, annak három füle nő.

Aki mégis bedől az áltudományoknak, az olyan bánatos lesz, mint a liba, melyet génmanipulált kukoricával tömtek és ettől négy combja nőtt.

Ma a spenót a felelős a szívkoszorúér-megbetegedésekért, tegnap a tojás volt a bűnös, holnap talán a C-vitamin elmekárosító hatásáról olvashatunk – aki sok narancsot fogyaszt, az meghibban – de ezt legalább sejtjük, hogy mitől.

Nem csak a technika változik, változnak a társadalmak is, viszont fellendült a gatyamadzag-ipar.

Amerre nézünk, mindenki azt emlegeti, hogy szorosabbra kellene húzni a nadrágszíjat, és ez nem csak nálunk divatos teória, hanem világszerte.

Megváltozott a magyar társadalom is, és a változásnak még nincs vége.

Fellazultak az emberi kapcsolatok, megváltozott a család szerepe és jelentősége, a mai fiatalok egészen másként kezelik a házasság intézményét, mint apáik, nagyapáik, de legfőképpen, mint dédanyáik.

A libák konzervatív népség, ők párt valóban egész életükre választanak, nincsenek kilengések, nincsenek félretotyogások, de hát hol van az ember a libák jelleméhez képest?

A dédanyák generációja volt talán az utolsó, akik úgy álltak a pap elé, hogy komolyan is gondolták és általában be is tartották az egymásnak tett ígéretet, mely szerint a kapcsolat holtomiglan-holtodiglan fog tartani.

A XX. század első felének a magyar falu és város nemigen tolerálta a válást, azt leginkább csak a felsőbb osztályok extravagáns tagjai engedték meg maguknak, de ők is azt kockáztatták, hogy a „társaság” majd kirekeszti őket.

Az elvált asszony, a megesett lány páriája lett a társadalomnak, a gyereke zabigyerek, a pejoratív minősítés minden hátrányával.

A háború utáni megváltozott társadalom hozott ebben némi változást, a nagyszülők körében már előfordulhatott, hogy váltak, de azért a jellemző még mindig az volt, hogy akkor is együtt maradt a pár, ha a házastársak úgy utálták egymást, mint Fejenagy a kukoricagölödint.

A mi generációnknál a válás már nem volt sem természetellenes, sem bátor tett, a válás tömeges jelenség lett, melyet inkább párválasztási kudarcként élték meg a felek, mint tragédiaként, és hát persze erre sem volt felkészülve a társadalom intézményrendszere.

Az egyoldalúan anyapárti bírói gyakorlat rengeteg kis válási félárvát teremtett, pedig hát egy gyerek normális fejlődéséhez az apai modell éppúgy szükséges, mint az anya szerepének megismerése, és ha egy lány például nem ismei meg azt, hogy miként működik egy férfi, akkor tulajdonképpen az ő házasságának kudarca is be van programozva.

Mára a helyzet viszont gyökeresen megváltozott, a mai fiatalok megoldották a válás nehéz problémáját, ők egyszerűen nem házasodnak meg, nem mennek férjhez, élik az életüket zömében párban, de közülük sokan nem házasságban.

A házasságkötések száma évről évre csökken, ma körülbelül a fele a nyolcvanas évek házasságkötéseinek.

Ezer oka van ennek, kezdve a vagyoni okoktól, mert a házassági szerződés intézménye nemigen jött be.

A mi álszent társadalmunk igencsak viszolyog attól, hogy a légies szerelem illúzióját ilyen brutális nyíltsággal kezelt kiábrándító, piszkos anyagi kérdésekkel összemaszatolja.

Inkább mindenki hallgat akkor is, mikor az egyik fél csak a csupasz fenekét viszi a házasságba, míg a másik a házat, a kocsit, a készpénzt, a magas havi jövedelmet, aztán a váláskor kezdődik a haddelhadd.

A fiatalok agya praktikusan működik, nem teszik ki magukat ilyen stressznek, inkább mindenki üzemel tovább a saját nevén, sok esetben külön kasszán és nincs gond, mert ha gyerek születik, akkor ez egy egyszerű apasági nyilatkozattal rendezhető.

Persze azért mégis van gond, mert ez a megoldás remek lehetőség a menekülésre is a házasság felelőssége elől, a vesztesek pedig a gyerekek, akiknek két szülőre van szükségük, nem egy amazonra, állja bármennyire is példásan az élet csapásait.

Hogy aztán ez a helyzet a gyerekekre később milyen hatással lesz, azt csak a jósok meg a Jóisten tudnák megmondani, de valószínűleg a felnövekvő generációk már erről az alapról indulva még lazábbra alakítják majd a párkapcsolataikat.

Az is kérdés persze, hogy mi a jobb a gyereknek, két örökösen marakodó szülővel élni, vagy megszokni a második, majd a harmadik pótapát vagy apapótlékot, összebarátkozni vagy gyűlölködni a nagyszámú új mostohatestvérrel, féltestvérrel, az öröklött kutyákkal, macskákkal, élni a hozott és frissen szerzett nyűgökkel, stabilitáshiánnyal.

Persze lehet ezt is kulturáltan csinálni, de jól csinálni nemigen - már kizárólag a gyerekek szemszögéből értékelve a helyzetet.

Ha a lányokat nem vonzaná a királykisasszony-jelmez és nem imponálna nekik a gyönyörű szertartás, mondjuk a Bazilikában, akkor a helyzet még zordabb lenne és az egyházak és felekezetek kereshetnének maguknak új bevételi forrást.

Mindenesetre családbarát kormányunk már ért el sikereket, egyik igen közeli ismerősöm, aki Németországban dolgozik, hanyatt-homlok rohant haza, mikor kiderült, hogy a házastársak adózása kedvezőbb az egyedülálló vállalkozó adózásánál, és megházasodott – negyedszer.

Legalább javította a statisztikát…

:O))))