2011. november 30., szerda

SZAKSZERVEZETI EGYSÉG...

Kilóra vette meg a Mi Boldogságunk a mi pénztárcánkból a vasutas szakszervezeti vezért, mint a libát.
Régi munkabarátság ez, hiszen ő volt az, aki egyébként a szocialisták nyolc éves kormányzása alatt is a vezéri csettintésre működött, most meg bekasszírozta az árát múltnak és bő kétévnyi jövőnek.
Ötmilliárd volt az ára annak, hogy a vasutasok nyugton maradjanak, ezt a pénzt három részletben fogja kifizetni a kormány – a nincsből.
Merthogy erre forrás sem az idei, sem a jövő évi költségvetésben egy büdös buznyák nincs, arra vegyünk bátran ciánkálit.
Meg arra is, hogy ezt a pénzt is nekünk kell kiizzadnunk, vagy adóemelés, vagy infláció formájában.
A követelés, melyet most teljesített a kormány, habár a szétosztásra kerülő pénz jogcíme „ösztönzés” lesz azon alapult, hogy amikor a MÁV CARGO privatizálásra került, akkor Gaskó munkásvezér megálmodta, hogy márpedig abból a pénzből a vasutasoknak is jár.
Járt a fenét, de ettől kezdve az a vasutas is Gaskó mellé állt, aki jól tudta, hogy mekkora marhaságot követel, hiszen ilyen alapon valamennyi privatizált magyar vállalat összes dolgozója tarthatná a markát az erőművek dolgozóitól kezdve az elkótyavetyélt és orbanizált állami gazdaságok dolgozóiig.
Olyan ez, mintha valaki eladná a lakását és a bejárónője kapni szeretne a vételárból – szerintem még a mentőket is ráhívnák az elmeháborodottra.
Persze Gaskó nem volt idióta, neki nem az esze, csak az erkölcsi érzéke hiányzik, ő 2008-ban, a MÁV CARGO eladásakor nem az éppen futó lóra tett, hanem a másikra, hiszen akkor már látni lehetett, hogy a szocialisták nemigen fogják folytatni a kormányzásukat, így hát a Fidesznek adta a kockacukrokat.
Hogy a háttérben politikai megállapodást kötött Orbánnal, az nem is képezheti vita tárgyát, hiszen attól kezdve lépten-nyomon betartott a kormánynak, volt itt szolidaritás az egészségügyi dolgozókkal, volt gördülő sztrájk, volt fenyegetőzés karácsonyi sztrájkkal, csak egy nem volt: békesség.
Nem is lenne ez túl nagy baj, ha a követelés jogos, az eszközök pedig tiszták lettek volna, de hát itt azért nem volt minden rendben, ez a történet szimplán a zsarolásról és a politikai mutyiról szól – az ország rovására.
Mert azt azért tegyük hozzá, hogy a MÁV nem az ország fénylő szerencsecsillaga, inkább talán az az ablak, melyen lapáttal szórják ki a pénzt a mindenkori kormányok, ezermilliárdokat döntve feneketlen gyomrába a siker legcsekélyebb esélye nélkül.
Ha nem kerülgetjük a forró kását, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy teljességgel feleslegesen tartunk fenn egy olyan szervezetet, mely képtelen a feladatát teljesíteni, szolgáltatása alacsony színvonalú, eszközparkja elavult, a vasúti pályák állapota kétségbeejtő.
Aki felszáll egy MÁV szerelvényre, az pontos képet láthat az ország állapotáról – egy lepukkant koszos tönkregrafittizett és feltépett bőrülésű, fűtetlen vagonban apatikus utasok néznek mereven maguk elé, a vagont körülállják a vasutasok és a hosszúnyelű kalapácsaikat lóbálva pénzt követelnek az utasoktól.
Mecsoda üzlet lenne kifizetni évente egymilliárdot, aztán vigye az egész hóbelevancot a kínai vagy a Deutsche Bundesbahn és végre működtesse az, aki ért hozzá.
Persze a Vezérnek megérte az üzlet, hiszen a vasutasok erős érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, esetleges sztrájkjuk kiterjed az egész országra, hihetetlen rossz hangulatot tud kelteni, ha nem jut el időben az utas a céljához.
Ilyet a mai gazdasági-politikai helyzetben nem lehet kockáztatni, mert azt még csak megkockáztatta volna Orbán, hogy megsüsse azt az aranyhalat, mely három kívánságát már teljesítette, de miután tudta kuncsaftjáról, hogy mennyire kártékony tud lenni, inkább kiegyezett vele.
Gaskónak meg nincsenek gátlásai, szerintem tavasszal újra fogja magát választatni, megmerülve kicsinyt a sikeres szakszervezeti vezér szerepében, tagsága meg boldogan fog szavazni rá, hiszen extra pénzekhez jutnak, és mint tudjuk, a pénz beszél, a kutya ugat.
Hogy közben ezzel a megállapodással cserbenhagyták a többi szakszervezetet és más ágazatok munkavállalóit – kit érdekel?
Gaskónak mostmár a Munka Törvénykönyve is kezd tetszeni, a vasutasok meg még nem tudják, hogy a belengetett személyenkénti százötvenezerrel szemben éves szinten húsz-harmincezerrel szúrják majd ki a szemüket, amit aztán majd szépen, ütemesen felzabál majd az infláció.
Gaskó a vasút népmesei okos lánya, hozott is meg nem is, adott is, meg nem is…
Kellene is minden vasutast ellátni árcédulákkal, mondjuk, a sapkajelvény alá lehetne ragasztani, vagy a homlokukra.
Szóval szakszervezeti egység nincs, a munkavállalói érdekképviselet vezetőinek egy része azon siránkozik, hogy esetleg megszűnik a függetlenített szakszervezeti tisztségviselői kényelmes állása, a munkavállaló meg áll, mint borjú az új kapu előtt és tanácstalanul várja, hogy történjen már végre valami, mert egyre nehezebben élnek és semmi kilátásuk nincs egy élhetőbb jövőre.
Hát majd meglátjuk, a háborúk sikeres hadvezérei is ritkán kerülnek ki a békeidők hadügyminiszterei közül, a helyzet majd kitermeli az új körülményekhez megfelelő szakszervezeti vezetőket, a nép meg lassan-lassan majdcsak rájön, hogy munkavállalói totemállatnak sokkal jobban megfelel a liba , mint a strucc…

:O)))

2011. november 29., kedd

USZODA - CSAK FEHÉREKNEK

Gyöngyöspatán már felsejlik a szép új világ - kicsiben már alakul, ami az egész országra vár, ha nem vigyázunk.
Ma kezdődött a per, melyet az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekekért Alapítvány egy hónapja indított a gyöngyöspatai önkormányzat ellen.

Véleményük szerint a gyöngyöspatai iskola és a fenntartó önkormányzat évek óta elkülönítve oktatja a roma és nem roma diákokat. Az ombudsmani vizsgálat szerint a földszinten csak roma, míg az emeleti tantermekben nem roma diákokat tanítanak.
A vizsgálat szerint a roma diákok nem használhatják az iskola uszodáját, számukra nincs napközi és csak külön mehetnek ebédelni.  
Szánalmas ügy egy szánalmas országban, a XXI. században, Európa közepén.
Igaz, ilyen esetekben az ember elgondolkodik, hogy nem-e mégis Metternich hercegnek volt igaza, amikor azt mondta: Európa a Lajtánál végződik.
Sajnos, egyre nagyobb a gyanúm, hogy igaza volt.
A bírósági tárgyalásra elment néhány roma szülő, szegények azt várják, hogy a bíróság majd igazságot szolgáltat nekik, holott én még abban sem vagyok biztos, hogy jogot fog szolgáltatni.
Ez egy sunyi ország, a ravaszkodó, lapítva gyilkoló suttyók országa, egy olyan ország, melyben rasszista bűncselekményért ezidáig még csak cigányokat ítéltek el, ez – mai állapotában, megkockáztatom, nem Európa, és lassan a Balkán is kikérheti magának az összehasonlítást.
Gyöngyöspata rövid időn belül már másodszor kerül a figyelem középpontjába, mindkétszer a cigánykérdés miatt.
Első alkalommal azért, mert bevonult a Magyar Gárda és segédcsapatai, megvédeni Pista bácsi Libus névre hallgató libáját, amit ugyan nem lopott el senki, de a büdös cigányok sóvár szemeket meregettek rá, látszott rajtuk a gyilkos ösztön, érezni lehetett, hogy nem is libát, hanem pörköltet látnak benne – jobb az ilyesmit megelőzni.
Ennek legjobb eszköze a kollektív séta a cigánysoron, karikásostor csattogtatásával és fokospörgetéssel egybekötve, továbbá a cigány kisgyerekek demonstratív kísérgetése az iskolába, hadd szarja össze magát a purdé!
Hadd tanulja meg idejekorán, hogy a Nagy Fehéremberhez képest ő csak egy pondró, egy féreg, egy senki.
Most meg a dél-afrikai modellel hívta fel magára a figyelmet a helyi közösség, az apartheid bevezetésével az iskolában, - külön szinten, szegregáltan tanítják a rajkókat, akiknek apja – anyja még a közmunkában sem keveredhet a gádzsókkal.
A közösség meg csendes egyetértéssel figyeli a fejleményeket, ha megkérdezik róla, hogy mi a véleménye, akkor a fogatlan, lepukkant csóró is buzgón ismételgeti a fejébe vert idiótaságot, miszerint ha nincs cigány az osztályban, akkor a gyerekek gyorsabban haladnak.
Hova?
Vagy csupa kis hófehér zseni üldögél a padokban, akik egy év alatt kettőt végeznek el?
Meg az, hogy a cigánygyerekeknek nincs is igényük az iskolai uszodára, azért nem látogathatják azt.
Értelmes érv, kétségtelenül.
Kár, hogy az ember hányingert kap tőle.
A bíróságtól nem sokat várnék, hiszen amikor már heteken keresztül provokálták a romákat, majd az egyik nagyeszű jól berúgva odahugyozott a házaikat és családjaikat védő cigányemberek elé, majd oda is ment hozzájuk, merthogy bátor volt, mint a cigány lova, akkor nem azt ítélték el, aki századmagával provokálta és fenyegette a kisebbséget, hanem azt a cigányt, aki pofánverte azt, aki helybe ment a pofonért.
Merthogy garázdálkodott, ami ugye azt jelenti, hogy olyan viselkedést tanúsított, ami felháborodást és megbotránkozást váltott ki az esemény szemlélőiből.
Igaza is volt a bíróságnak, oda kellett volna tartania a fejét is, hogy ha már huggyantani tetszett, akkor talán ide lehetne szarni!
Nagyon csodálkoznék, ha a bíróság nem találna valamilyen megoldást arra, hogy a helyzet ne változzon – talán egy fal jelentene előrelépést az ügyben, amely mögé be lehetne zsúfolni a cigányokat, erre van is kész receptje a jobboldalnak, csak elő kell venni a jól bevált terveket.
Nagy baj ám ez az országnak, hiszen ha nem változik semmi, akkor nem is olyan sokára vérfagyasztó állapotokkal nézhetünk szembe.
Az erőszak erőszakot szül, ami ma még csak egyéni erőszak esetenként, de ha a cigányság megszervezi magát és militáns eszközökkel harcolni kezd a jogaiért, akkor nemigen lennék a gyöngyöspatai önkormányzat helyében.
Időzített etnikai bombán ücsörgünk, melyet hatástalanítani csak a gyermekek nevelésével-oktatásával lehetne.
Éppen itt nem lenne szabad erőszakoskodni, szegregálni, hanem velük kellene megkezdetni a beilleszkedést a többségi társadalomba, ami nem is lenne olyan túl nehéz, hiszen a kisgyerek formálható, és ha adunk neki piacképes tudást, az ország meg munkát, akkor a problémák többségét már meg is oldottuk.
Nem hiszem, hogy kellemesebb mulatság télvíz idején éjjel a libaól mögött hasalva várni, míg a gazda elalszik, mint bemenni a boltba és venni két kiló dagadót töltöttkáposztának a fizetésből.
Ehhez persze kellene bölcsőde, meg óvoda, kellene étel és megfelelő ruha a gyerekeknek, horribile dictu az önkormányzat vehetne a cigánygyerekeknek száz fürdőgatyát a kínai piacon, hogy a cigány kisgyereknek is támadhasson igénye az úszástanulásra.
És ha minden úszás előtt el kellene mennie zuhanyozni, vagy az iskolai focicsapat edzése után is, akkor egy idő után  a tisztálkodás természetes igénnyé válna - mindenesetre többet fürdene, mint az igényes Józsi bácsi, aki kéthetente egyszer mossa meg a seggét és több a füle, mint a foga.
A gyerekek.
Ők a cigánykérdés megoldásnak a kulcsa, akik ha bölcsődébe, óvodába járnak, akkor nem kell őket felzárkóztatni, mert lesz szókincsük, megszokják a fegyelmet, a kollektív munkát, ellesik egymástól a jó és rossz szokásokat, hát Istenem – legfeljebb a magyar kisgyerek is megtanul egy-két szaftosabb beszólást – az életnek tanulunk, nemde?
Természetesen továbbra is lennének bűnöző cigányok, mint ahogy bűnöző magyarok is vannak, de legalább lenne lehetőség kiemelkedni abból a végtelen nyomorból, melybe ez az ország - mely nekik is hazájuk – taszította őket.
Erről kellene szólnia ennek a bírósági eljárásnak, de félek, hogy a végén megint az ostobák diadalmaskodnak.
Szép jövő vár ránk…

:O)))

2011. november 28., hétfő

LONDONI FIATALEMBEREK

Hiába, rohan az idő, beérett a Nagy Degeneráció, pejoratív jelző lett a fiatal.

Azt nyilatkozta a forint bedöntése után egyre inkább világpolitikai tényezővé avanzsált Kósa Lajkó, hogy a Fidesz igenis jogosan bírálta a valutaalapot, amiért a szocialista kormányok idején a finanszírozás fejében „londoni és new-yorki fiatalemberek” diktálták a reformokat.
Éppen ezért a Fidesz nem szeretne olyan megállapodást kötni, ami megköti a magyar kormány kezét olyan mértékben, ahogy az korábban tapasztalható volt.
Ehelyett olyan garanciális megállapodásról tárgyalnának, amely segítheti Magyarországot a válságból való kilábalásban.
Ez egy teljesen legitim tárgyalás lesz, és csak azoknak van ezzel problémája, akik a világot csak feketén és fehéren hajlandók látni.
Márpedig ennél bonyolultabb az IMF megítélése is, tette hozzá.
Hát igen.
Magyarország és az Orbán kormány megítélése viszont nem túl bonyolult, ezek a fránya fiatalemberek idejönnek, megtekintik a tetemet, fintorognak, egyet majd megrázzák a fejüket.
Olyan a szituáció, mintha egy halálos gázolás színhelyén megjelennének a mentők és a gázoló traktoros kezdené el a mentőorvosnak előírni a követendő terápiát, valahogy így:
Hát akkor most ne villogjál, meg ne szirénázz itten jóbarát, csak add ide szépen a táskádat, dugd fel magadnak a defibrillátorodat és húzz a sunyiba azzal a gusztustalan véres-zacskóddal!
Az én zacskóm még így, a tizenhatodik fröccs után is különb, mint a tied, bakker, majd én megmondom a tutifrankót, hogy mit köll csinálni, ne szójjál bele, ez az én áldozatom, nem te mentél rajta keresztül!
Ha erre se tudja a helyét a londoni fiatalember, akkor majd ráküldjük a reggeltől-estig testüket építgető terroristáinkat, majd lenyomják kicsit a földre, beleverik azt a nagy arcukat a terepbe, aztán majd azt mondjuk, hogy azt hittük, ők a nemzetközi összeesküvők, akiket mostanában vad buzgalommal keresünk.
Elég, ha ránéz valaki annak a new-yorki fiatalembernek az orrára, mindjárt belátja az eljárás indokoltságát – mecsoda pónem!
Ha minden part szakad, majd bevetjük a Mi Csodafegyverünket is, aki aztán majd felágaskodik és jól megharapja az IMF nagylábujját…
Csak néz magyarember és álmélkodik, hát ide jutottunk?
Mert kétségtelenül lehet egy primitív, de gátlástalan emberből is jó polgármester, magam is láttam már ilyet, nem egyet, aki kisunyiskodta, kitrükközte településének a kívánatos javakat, de az, hogy egy egész országot a bunkókra kellene optimalizálni, ez azért idáig még nemigen vetődött fel.
Hát most eljött ennek az ideje is.
Hőseink meg úgy csinálnak, mintha mi sem történt volna, alibi közgazdász-vándorgyűléseket szerveznek, bankárokkal jópofiznak, vihorásznak, röhigcsélnek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Úgy viselkednek, mint Szálasi a gyepűn túl, mint a süllyedő hajó gépe, amelyiket akkor sem állít le a kapitány, mikor már látja, hogy a tengerbe esett legénységét és utasokat aprítja miszlikbe az értelmetlenül forgó hajócsavar.
Ezek még azt hiszik, hogy van kiút, hogy majd ők még folytatni fogják.
Mint aki kiesett a felhőkarcoló száztizenharmadik emeletéről, és a hogyléte iránti érdeklődésre a nyolcvanadik emelet táján vidáman rikkantja, méééééég jóóóóóóól!
Tulajdonképpen érezhetik akár így is, mert a társadalom hallgat és várakozik, mint hívő náci Hitler csodafegyverére, de ahogy akkor is hiába várták a csodát, úgy ma sem jön el - ez a meccs elveszett, menthetetlenül.
Nagy kár, mert a helyreállítás évtizedeket fog igénybe venni, a demokratikus jogállam norvégkötött pulóvere ott hever előttünk egy kosárban, szép színes fonalgombolyagok alakjában, és nyakunkon a hideg.
Ezek meg alkotnak, mi dobozolunk tovább, a hibbant meg vezényel, mint a Tóték őrnagya, és ennek az a veszélye, hogy a végén meglehet, valóban csak egy szép nagy papírvágó-olló vethet véget ennek az őrületnek.
Mit gondolhatnak ezek, mikor megrajzoltatják a választási térképüket a Duna két partjára kiterjedő választókerülettel olyan helyeken, ahol a választókerület egyik falujából a másikba való átjutáshoz be kell autózni Budapestre?
Vagy kajakozhat egy órát a polgár, majd hátára véve a hajót gyalogolhat néhány kilométert folyásiránnyal szemben?
Talán az volt vágyaink netovábbja 1989-ben, hogy egy élhető, kulturálisan sokszínű slampos, puha diktatúrából egy szociopata bunkó poroszosan agresszív, pszeudoparlamentáris diktatúrájába csöppenjünk?
Nem hinném.
Most éppen Budapestet barkácsolják szanaszéjjel.
Már a rendszerváltás idején is túlzás volt a világvárost szétszabdalni kiskirályságokra, hiszen így a fejlesztések állandó bonyodalmakkal jártak, a forrásokat szétforgácsolták, a kerületi polgármesterek meg vívták a maguk szabadságharcocskáit a Fővárossal.
Mindegyikük odacsinálta kerületébe a maga emlékművét, de úgy látszik, ez is kevés.
Budapest is megkapta a maga leminősítését, kétségtelen, hogy ez a legjobb időpont a város végleges tönkrezüllesztésére - szép nap ez a halálra, ahogy a klasszikus ponyvákban mondani szokták.
Viszont Debrecen lesz a legnagyobb magyar város, hacsak addig Felcsút be nem előz.
Azt mondják, jön az előrehozott választás.
Én meg úgy vélem, hogy az inga ki szokott lengeni a végpontjáig, vár még ránk itt egy-két meglepetés.
Nem lennék annyira optimista, hogy arra számítsak, hogy a vadludakkal együtt ezek is elhúznak tavasszal, ezek még sokáig itt akarnak tojni.
A fejünkre.
Önként ezek el nem mennek soha.
Fogcsikorgatva, de be fognak állni a sorba, ha az IMF azt kívánja, hát beülnek az iskolapadba és megtanulják az ortodox gazdaságfilozófiát, ha kell, betérnek, ha kell, körülmetéltetik magukat és sziszegve várják, hogy megjöjjön a gazdasági érzékük - mindent a hatalomért.
Nem a körülmények felett.
Felettünk.
Lehetne esetleg ezen kicsinyt eltöprenkedni?

:O))))

2011. november 27., vasárnap

ANNYI A DISZNÓNAK…



Amikor kisgyerek voltam, a tél, a karácsonyra készülődés fénypontja volt a disznótor.
Már a nagy nap előtti este izgatott készülődéssel telt, ki kellett készítenünk a meleg ruhákat, a bakancsot és korán ágyba kellett bújni, merthogy azidőtájt a nép egyszerű – sőt, még a kevésbé egyszerű – gyermeke sem autóval közlekedett, hanem a vidéki rokont felkeresni leginkább vonaton – a mi esetünkben HÉV-vel – volt szokásban.
Az első járattal kellett indulni, mert a végállomástól az út vagy másfél óráig tartott, és a végállomásra még ki is kellett jutni, egy nagy gyaloglással indítva a hadműveletet.
Aztán a bumlizás végén is várt még egy jó kis túra ránk, mert a helyi busz végállomása a libaúsztatónál volt, ahonnan a Nagypapa háza – merthogy ő volt a disznótulajdonos vidéki rokon – még vagy jó negyedórányi gyaloglásnyira esett.
Megváltás volt beérni a házhoz, közben jól át is fagytunk általában, de sietni kellett, mert a hadművelet nem tűrte a pontatlanságot, jöttek a segítők a rokonságból, megjött a böllér, szégyen lett volna, ha a háziak késnek.
A férfiak betolták az első kupica fináncnemlátta pálinkát, krákogtak és a szemüket törölgették, aztán a böllér kiadta a vezényszót, és a férfinépség menet közben elosztotta maga között a gyilkosság részfeladatait, kik fogják az első lábat, kik a hátsót, ki a szegény röfi farkát, a böllér meg a csizmaszárba dugta a műszert és megindult a menet.
Szegény disznó, érezhetett valamit a rá váró megpróbáltatásokból és nyugtalanul röfögött az ólban, pedig nem is volt a nagypapa szóvivője.
Nagyapám nem kutyákat vágott, mint mostanában szokásos, ha a jószág nem ütötte a két mázsát, nem is hívta disznónak, addig csak malac volt a neve.
Ő egyébként nem vett részt a kivégzésben, hirtelen mindig sürgős dolga akadt az üstök körül, vagy le kellett szaladni a pincébe kis borocskáért – sajnálta az állatot, hiszen ő nevelgette, vakargatta a füle tövét, némelyiknek nevet is adott, általában a kedvencek a Ricsi névre hallgattak.
A disznóhizlalásnak megvolt a rituáléja, nem volt ott semmiféle rendetlenkedés meg improvizálás, a malacok főtt krumplit, korpát és borsódarát kaptak mindig egy időpontban, késni nem lehetett, mert akkor rettenetes sivalkodás támadt a disznóól házatáján.
A főtt krumplit nagy üstben főzte az udvaron, ha ott jártunk, mindig megdézsmáltuk a készletet, szinte még ma is érzem az ízét – akkor még voltak krumplik, ugye.
De vissza a disznóhoz.
Ha a fülénél fogva, a farkát emelve, húzva-vonva sikerült az ól ajtaján kituszkolni, akkor mindenki elkapta a ráosztott testrészt, és ha szerencséje volt a halálbrigádnak, akkor sikerült hamar az oldalára fordítani, de megesett, hogy az áldozat nekiveselkedett és futott még egy-két kört a nagymama baromfiudvarában, amelyik mellesleg vagy háromszáz négyszögöl volt, volt tér sportolni.
Amikor aztán legyűrték a disznót, jött a böllér, kikerült a csizmaszárból a kés, jött a nagymama a zománcos tállal, és a disznó – nem EU-konform körülmények között, sivalkodás és hörgések kíséretében – bevégezte földi pályafutását.
Nagymama felfogta a vért, közben és utána kevergette egy ideig – tán még só is került a tálba, aztán mikor minden elcsendesedett és az áldozat sem rángatózott tovább, akkor gyors értékelés következett, összehasonlítások történtek az előző évi disznóval, meg azzal, amelyik nem hagyta magát kukoricacsörgetéssel az ajtóhoz csalogatni, hanem felismerve az ember álnokságát kiugrott a disznóólból, mikor éppen mentek volna érte, és elrohant.
Két mázsán felül volt, utóbb atlétamalac néven vonult be a családi legendáriumba…
Mögötte rohant az egész gyilkos sereg, és egy idő után igencsak haragudtak a rendetlen dögre.
A jó munka elnyerte jutalmát, még egy kupicácska pálinka megjárt a résztvevőknek, a gyerekeknek meg egy bögre jó forró tea.
A disznó pörzsölése sem úgy folyt, mint manapság, amikor PB gázzal esnek szegény áldozatnak, én még vettem részt disznótoron, melyben szalmával pörzsölték a disznót.
Ez nagy szakértelmet igényelt, hiszen a szalmát el kellett teríteni a disznón és közben figyelni, nehogy a bőr elégjen vagy kirepedjen, annak egyenletesen sötétbarnának kellett lenni, különben a körülállók piszkos kis megjegyzéseket tettek arra az egyre, aki dolgozott, - ez a jelenséget a magyar munkakultúrából jól ismerjük.
Mikor mindenhol megpörzsölték, akkor jött a vakarás, a súrolás és jött a nagymama, aki szerette a disznófarkat, amit apám minden évben gondosan beledugott a disznó fenekébe, mire is nagyanyám rusztikus átkokat mondott rá és ráfanyalodott a fülekre, melyek állítólag inyencfalanak számítanak…
Később aztán fejlődött a technika, volt kézzeltekerős kiskályha, amit nyakba akasztva forgatott és irányzott a bizalmi állás betöltője, aztán jött a PB palack, melyet melegvízzel töltött lavórba kellett állítani, hogy ne jegesedjen el az alja.
Közben az autodafé toporgó szemlélőit az asszonyok forraltborral kínálgatták, nagy vonakodásra nem kellett számítaniuk.
A disznó szétbontásának módja böllérfüggő volt, volt, aki egy földre fektetett, deszkából ácsolt lapon a hátán fekvő disznót bontotta, de volt, aki a rénfához ragaszkodott és az arra felfüggesztett áldozatot trancsírozta, meglehetősen horrorisztikus külsőségek közepette.
Innen aztán a disznó elvesztette identitását és átlényegült hússá, sonkává, karajjá, szalonnává, és a konyhában levő asztalon várta további sorsát.
Érteni kellett ehhez is, miből lesz a kolbász, miből sütnek azonnal pecsenyét a megfáradt dolgozóknak, mert csak ekkor ültek le reggelizni kis időre a résztvevők és akkor kaptam én is egy szelet frissen kisütött májat, a tetején borssal és apróra vágott fokhagymával – isteni volt…
Közben a család idősebb vagy alacsony érdekérvényesítő-képességű nőtagjai nekiláttak a bélpucolásnak – szörnyethaltam, mikor felfújták az elkészült darabokat…
A többi már ipari tevékenység volt, a hús felszabdalása, a zsírszalonna kisütése az üstben – nekem a tűzmesteri feladatot adták általában, gondoskodnom kellett a fáról az üstház mellé…
Estére lett májashurka, véreshurka meg kolbász, közben többször megszakértették a résztvevők a fűszerezést, de a döntő szó a nagymamáé volt. Készült még töltöttkáposzta meg orjaleves, és amikor mindennel elkészültek, akkor hóttfáradtan megvacsorázott a társaság.
Nagymama elkészítette a kóstolókat, kinek mi dukált, aztán a résztvevők elvitték a rájuk eső részt, a rokonokhoz meg másnap elvitte valaki…
Azért jutott ez eszembe, mert ma a fatornyos kis falunkban advent vasárnap keretében nyilvánosan feldogoztak egy disznót, hadd lássa a sok kis panelbetyár, hogy miből és hogyan lesz a kolbász - ami egyébként jól sikerült, mint ahogy a helyi tradícióktól eltérően a májashurka is finom volt.
A szokásos helyi receptről sokat elmond, hogy néhai sógorom nemes egyszerűséggel kásakolbászként emlegette.
A disznótor jó buli, és sok finom disznóság készíthető, olyannyira, hogy a zsidók is megirigyelték, és éppen a minap olvastam, hogy kitenyésztették a disznóhús ízű libát, mely az íze ellenére is kósernak számít.
Én azért a liba ízű liba híve maradok…
Hát akkor ez most egy politikamentesre sikeresdett bejegyzés, de hogy nehogy valakinek hiányérzete legyen, csak megírom, hogy Bokros üzent ma annak a disznónak - bocsánatot kell kérni a magyar társadalomtól az értelmetlen szenvedésekért.
Szerintem is, - lehet menni kolbászt tölteni, arra talán alkalmas…

:O))))

2011. november 26., szombat

HA...

Ábrándozik néha az ember, tudván, hogy helytelen, mégis kancsalul, festett egekbe néz - mi lenne, ha... 
Ha például én befektetési bankár, vagy egy befektetési alap felelős döntéshozója lennék,  eszem ágában nem lenne egy olyan országban befektetni a pénzem, mint amilyen a mai Magyarország.
Sőt – az itteni befektetéseimtől is igyekeznék - amíg még túlzott veszteség nélkül lehet – megszabadulni, majd előkotornék a fiókomból egy fekete filcet és két egymást metsző vonallal megjelölném azt az országot, amely veszélyesebb rám, mint egy éhes leopárd.
Ha én külföldi gazdasági társaság elnöke lennék és színhelyet keresnék termelésem bővítésének, akkor inkább vizsgálódnék Bangladesben, mint Magyarországon, hiszen az csak egy szegény ország, mely szeretne jobb életet biztosítani polgárainak, míg Magyarország a világ felső tíz százalékába tartozik életszínvonal tekintetében, de éppen most iparkodik leküzdeni magát Banglades szintjére.
Ha én megtakarítással rendelkező magyar állampolgár lennék, akkor erőteljesen elgondolkodnék azon, hogy kivegyem a bankból a pénzem és tegyek egy rövid kirándulást Bécsbe vagy méginkább Svájcba, de lehet, hogy megállnék az első nickelsdorfi konténerbank előtt, melynek oldalára magyarul írják: Ide hozd a pénzed, mi nem lopjuk el…
Ha én gazdasági elemző lennék, akkor lassan csak feltűnne nekem, hogy a magyar kormány a jövőt zabálja fel és bizony, szóvá tenném, hogy az elrabolt magánnyugdíjpénztári vagyon szőrén-szálán eltűnt, míg az államadósság egy fikarcnyit sem csökkent.
Az is szemet szúrna, hogy az átadott IMF hitelből származó milliárdokat, a biztonsági tartalékot a MOL részvényeken eltőzsdézte a kormány, és ha már idáig nem is szóltam, akkor most, amikor az ország devizatartalékait akarják eltapsolni, hangosan sikoltoznék, legyek bár jobb vagy baloldali, mert ez a kormány a jövőnket fogja elszórni.
Ha én politológus lennék, meghallva a kormány új választójogi törvény-tervezetét, hangosan tiltakoznék minden fórumon, mert ez a tervezet nem alkalmas a választópolgárok valóságos akaratának megjelenítésére, hanem csak egy erőszakos önkényuralom bebetonozására.
Ha én rendőr vagy tűzoltó lennék és meghallanám, hogy gyakorlatilag halálra akarják ítélni a szakszervezeteimet és helyébe egy miniszteri megbízott által irányított, kamarának nevezett gittegylettel kívánják megtárgyalni az én életemet alapvetően befolyásoló intézkedéseket, úgy akkor is belépnék a szakszervezetbe, ha idáig soha nem voltam tagja.
És megvédeném az érdekképviseletem tisztségviselőit minden körülmények között, mert ha egyet becsuknak – mégha csak átmenetileg is – hamis vádak alapján, akkor majd sorra jön a többi is, és a végén magamra hagyva lennék kénytelen tűrni jogaim teljes eltörlését.
Ha én szakszervezeti vezető vagy ellenzéki pártvezér lennék, akkor nem a parlamentben erőlködnék szóhoz jutni, hanem a demokratikus erőkkel összefogva rendeznék egy remek mikulásnapot a parlament előtt, ahol nem jópofizgatnék tovább, hanem követelnék, harcba hívnék, ha kell, szankciókkal is fenyegetnék azért, hogy visszaálljon a demokratikus államrend.
És nem szövetkeznék még elméleti szinten sem nyilasokkal, mert a nyilasok nem a mi szövetségeseink, hanem a Fideszé - ne legitimáljuk őket.
És ha egy álellenzéki pártvezér mégis ezt javasolná, akkor gyorsan-frissen elküldeném a francba és nem tárgyalgatnék vele - majd jöjjön vissza akkor, ha tisztázta a viszonyát a nácizmushoz.
Ha én munkavállaló lennék, belátva, hogy nehéz helyzetbe került az ország, nem támasztanék megvalósíthatatlan követeléseket, de ahhoz tűzzel-vassal ragaszkodnék, hogy a demokratikus intézményrendszert állítsák azonnal helyre, mert szegénynek lenni sem kellemes, de ha ehhez még az embert nap nap után megalázzák, kiszolgáltatott helyzetbe hozzák, akkor az már elviselhetetlen.
Ha én Fidesz-szavazó lennék, megkérdezném Orbán Viktort: Mondd, mein Vezér, hát erre kaptál te tőlünk felhatalmazást?
Hogy elvedd a pénzünket, aztán elpárologtasd gazdasági boszorkánykonyhádban, ahonnan csak a haverjaidnak csurgott vastagon a lé, a kisember meg csak szívott folyamatosan?
Hogy szétcincáld a demokráciát, hogy forradalmárkodjál itten a saját hatalmad bebetonozására, meg nyilvánosan harcolj a beteg lázálmaiddal, meg nemzetközi összeesküvésről vizionálj?
Hogy létrehoztad az ÁVH-t, az se semmi, de most létre akarod hozni a magyar Gestapót is?
Viktor, hát nem veszed észre, hogy egyre nehezebb melletted állni?
Ha én demokrata szavazó lennék, megkérdezném a munkatársaimat, hogy kinek hozott jót a mi kis diktátorocskánk idegbeteg uralkodása?
Melyikük élete vált könnyebbé attól, hogy lassan arra is engedélyt kell kérnie, hogy boldoggá tegye az asszonyt vagy a férjet este a négy fal között?
És megkérdezném az általam favorizált párt elnökét, meg a szakszervezetem vezérét, hogy van e terved ez ellen tenni Jóbarát?
És ha hívnak, kimennék az utcára, mert ezek csak az erő nyelvén értenek.
Ha én magyarnak érezném magam, megkérdezném a miniszterelnököt, hogy most, hogy belelökte az országot a pöcegödörbe, még mindig azt hiszi, hogy elég ugatérozni meg szómágiázni, fenyegetőzni, pofátlankodni – nem kellene esetleg szedni a betyárbútort és elhúzni abba a bánatos, retkes jövőbe, amivel minket akart megörvendeztetni?
Ha én liba lennék, nem jönnék már húszezred-magammal jövőre Tatára telelni, mert ez az ország egyre szegényebb lesz és a szegény emberek számára túl nagy kísértés egy szépen hízott liba.
Meg aztán Tömjén Zsolti lehet, kiterjesztené óvó gondoskodását a pacsirták után a libákra is, jobb a békesség.
De miután csak egy egérszürke mezei blogger vagyok, nem tudok mást tenni, csak egy blogot írni.
Talán lesz azért, aki elgondolkodik rajta…

:O)))

2011. november 25., péntek

REAKTORMÉRNÖK PAKSRA - EGY HÉT ALATT…

 „egyhetes bírói ítélkezési felkészítő tanfolyam büntető ügyszakban 2012 január első napját követően kinevezett, korábbi bírósági gyakorlattal nem rendelkező bírák számára.”
Újabb magaslatokra hágott Magyarország, a siker hona, a jogállamok mintaképe – gyorstalpalón képzett bírák fognak ítélkezni a büntetőügyekben.
Gyönyörű elképzelés, kétségtelenül emelni fogja a magyar igazságszolgáltatás színvonalát.
Talán a jogi egyetem elvégzése is teljesen felesleges, hiszen a helyzet fokozódik, országunk nyakig a bóvliban, körülöttünk mindenfelé ellenséges erők összehangolt támadása folyik Matolcsy miniszter és főnöke, a Nagy Közgazdász ellen.
Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy eme vihederes időkben a külső ellenség mellett a belső ellenség is felüsse mocskos fejét, le kell azokat a fejeket mielőbb csapkodni, ehhez pedig nem egyetemi végzettség, hanem bolsevik elkötelezettség, nemzetünk és annak vezetője iránti feltétlen és szilárd hűség, vasbeton eszmei alapok kellenek.
Mit nekünk a szakértelem, a gyakorlat, a szakvizsga és annak feltételrendszere?
A szakértelemről már régebb óta tudjuk, hogy bolsevista trükk, másrészt meg, ha a nemzet miniszterelnöke lehet valaki jogi szakvizsga nélkül, akkor egy csóró település lepukkant bíróságán miért ne ítélkezhetnének feletted nyeretlen kétévesek, vagy sikertelen, kiskeresetű de eszmehű válóperes ügyvédek?
Volt már ilyen a világtörténelemben, a világháború után is ült már a bírói székben gyorstalpalót végzett bíró, igaz ugyan, hogy az a képzés egy évet ölelt fel, de akkor is – nem precedensnélküli az ügy.
Igaz, akkor egy világháború után voltunk és küzdenünk kellett a lopakodó fasizmus ellen, de erre ma már nincs szükség, a fasizmus már nem lopakodik, hanem döngő léptekkel masírozgat, tehát aki jó a Vezérnek, az jó kell legyen az országnak is.
Vannak bírósági fogalmazók, majd ők elvégzik a munkát, tudják, miről van szó, hiszen évek óta készülnek a szakvizsgára, a frissen kinevezett, egyhetes képzésen túlesett bíró meg rálehel a pecsétre és ráüti az ítéletre – jobb esetben.
Rosszabb esetben ő hoz ítéletet, oszt annyi neked, ha a kezei közé kerülsz.
A kapkodás indokoltságát az adja, hogy jövőre a bírói kar jelentős része kötelezően nyugállományba vonul, merthogy a helyi ügyekben sem mindegy, hogy valaki a törvényt szereti vagy minket, és jobb elkerülni a kellemetlen meglepetéseket már elsőfokon is.
Még a végén ellenünk ítélne a megátalkodott vénember azzal a harminc éves gyakorlatával – nekünk jobb az, ha a bíró harminc éves, de úgy ítél, ahogy kell.
Azzal nem is kell bajlódnia, hogy azon morfondírozzon, hogy hogyan kell, majd mi megmondjuk neki pontosan az ítéletet jóelőre, hogy be tudja gyakorolni a nehezebb szavak kimondását az ítélethirdetésre.
Remek elképzelés, és ez még csak az első a sorban.
Szerintem égető probléma a rengeteg rezidens letétbe helyezett felmondólevele meg a szakorvosok nevetséges bére is, mert igen könnyen elképzelhető, hogy rövid időn belül csak az adrenalinfüggők maradnak meg a magyar egészségügyi intézményekben, de erre is lehet találni megoldást!
Operáljon a portás, diagnosztizáljon a kórház villanyszerelője, ha azt el tudja dönteni, hogy melyik fogyasztó zárlatos, akkor innen már csak egy lépés felállítani egy sima vakbélgyulladás tüneteit is.
Minek ez a rezidensképzés, minek a szakvizsga, minek a kötelező gyakorlat – végtére Sztálin elvtársat is a gyanús zsidó orvosok kiiktatása után egy állatorvos gyógyította, és nem a kezelésbe halt bele, hanem – állítólag – egy arcára helyezett és kis ideig rajta tartott párna okozta a tragédiát, szóba sem került a rezidensképzés.
Ellenben egy állatorvos Mein Vezéremnek is megfelelő lehetne, hiszen az általa elkövetett baromságok alapján ő lenne tán a megfelelő gyógyász a Mi Reménységünk számára.
Mindenesetre nagyon kellene iparkodni a kiválasztásával, mert állapota egyre akutabb, ő már most elrugaszkodott, pedig ezt az ország számára csak jövőre prognosztizálta.
Úgy szárnyal az illúziók tengerén, mint liba az óceán felett, csak az a baj, hogy ma már semmiféle irány nem kínál neki megfelelő pihenőhelyet.
Viszont az érdekes lesz, amikor – mikor eljön az ideje, nemsokára – egy általa kinevezett egyhetes képzést kapott bíró ítéli el, majd miután megállapította, hogy büntethetőséget kizáró okra – nevezetesen a vádlott elmeállapotára – bukkant, akkor majd az egyhetes képzést kapott kórházi kazánfűtő gyógyszerelné tovább…
Hát, majd meglátjuk, ez az ország egyre nevetségesebb, a Mi Fénylő Csillagunk a cserfalombbal, meg a Corvin-lánccal a nyakában bujdokol.
Ahelyett, hogy kiállna és bevallaná: hát ezt bizony elqrtuk, nem kicsit, nagyon!
Párt és kormány még ilyen böszmeséget az elmúlt huszonvalahány évben nem csinált, mint mi csináltunk, hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden kilométerkőnél meg a kettő között is!
Polgárok, zemberek, meg tudtok bocsátani nekem?
Ami azt illeti, én nem.
De én csak egy vagyok a tízmillióból, akiket egymás ellen fordított, akiknek tönkretette a jövőjét.
Ő az, aki több kárt és ostobaságot követett el az elmúlt másfél évben, mint a szocialisták és Gyurcsány nyolc év alatt.
Talán, ha annak idején a szülésznő is egy hétig tanulta volna a szakmát, most nem lenne semmi gondunk.
Lám, ide vezetett az átkos túlképzés…

:O)))

2011. november 24., csütörtök

ORWELL-TERV

Hova nem jutottunk?
Mikor gyerekek voltunk, egyszer a felnőttek kártyáztak, mi meg az öcsémmel elfoglaltuk magunkat, én olvastam szokás szerint, a tesóm, aki akkor úgy öt éves lehetett megkaparintotta a vekkerórát.
Szép csendben elszöszmötölt vele, majd egyszercsak elégedetten felrikkantott:
Na! Megcsináltam, hogy ne ketyegjen.
Hogy miért ez jut mindig eszembe, mikor Vityka király országlásáról olvasok valamit, Isten a tudója, de azt azért igen sajnálom, hogy Viktornak vekker helyett egy ország jutott.
Pedig amikor a Parlament előtt tisztességben megőszült tanítónénik Kerényi művész úr inspirációjára nyakukba akasztott vekkerrel és kivörösödött fejjel ordították a gyurcsánytakaroggyot, azért reménykedtem, hogy rábukik valamelyik kétkolompos modellre és elhatározza, hogy megszereli, de sajnos, neki az ország kellett, melyben ő akar lenni a főkolompos, ha beledöglünk is.
Erre egyébként remek kilátásaink vannak, hiszen 1989-ben, mikor a Lánglelkű – mint ma kiderült - az üres koporsó újratemetésén kiverte az oroszokat, akkor ez az ország még a rendszerváltási izgalom hevében is egy élhető, működő ország volt, melyben az emberek a jövőbe vetett hittel, optimistán tátották a szájukat, hogy majdan legyen hely, ha a sültliba feléjük repül, hol eltemetni.
Volt demokrácia, hamar kialakult a demokratikus intézményrendszer, létrehoztuk a fékek és ellensúlyok rendszerét, lettek független bíróságok, volt pezsgő kulturális élet, lettek ombudsmanok, akik jelezhették, ha valahol az intézményrendszer nem működött megfelelően – zörögtek is lelkesen.
Adtunk magunkra, például tiszteletben tartottuk az emberi jogokat, a magánszféra sérthetetlenségét és emlékszem, amikor a személyi szám bevezetésre került, akkor egyértelműen rögzítették, hogy milyen célra lehet felhasználni.
Már akkor is igen célszerűnek tűnt volna ezzel az egy számmal letudni hivatalos dolgaink során azonosításunkat, de a látszólagos célszerűség az állam túlhatalmához vezetett volna, ezért korlátoztuk egyetemes használatát és megalkottuk az adatbázisok összekapcsolásának tilalmát.
Azért vélték ezt fontosnak, annak idején, hogy többé-kevésbé érintetlen maradjon az egyén személyes adatállománya, mert az információ hatalom, és ha az állam minden információ birtokában van, akkor azt tesz velünk, amit akar.
Igen könnyű azt az embert kézben tartani, akinek tudjuk, hogy mennyi hitele van a bankban, hogy milyen betegséggel küzd vagy a családjában milyen gondokkal küzd, például volt e már előállítva a fia kábítószer-fogyasztás miatt, vagy, hogy hol dolgoznak szerettei.
Mennyi pénze van a bankban, hova utazik és miből, hányszor ül repülőre és mikor, egyszóval totális a felügyelet az emberek és magánéletük felett.
Hát ennek most vége, mert a Mi Vezérünk megelégelte ezt a slampos adatkezelést és létrehoz egy új titkosszolgálatot, melynek modellje alapvetően tán Orwelltől származhat, merthogy az adatszerzést még akár a Gestapo vagy a KGB is körülményesebben intézte, nálunk meg kész procedúra volt szerencsétlen titkosszolgáknak beszerezni valakiről az adatokat, ha valamilyen ügyben szükség volt erre.
Loholhattak ilyen-olyan engedélyek után, jóváhagyásokért kuncsoroghattak, de ennek is vége, az új szervezet korlátlan hatalommal fog rendelkezni, mint a törvényjavaslatból kiderült.
Igaz, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága felügyelheti majd az új szervezetet, de az UD Zrt ügye óta pontosan mérhető, hogy ez mennyit ér – konkrétan semmit.
A különféle szervezetekkel meg megásatják saját titkos adatkezelési sírjukat, saját költségükre lesznek kötelesek megteremteni adatbázisaik korlátlan hozzáférhetőségét, ezzel ünnepélyesen ki is jelenthetjük, hogy Magyarországon megszűnt a magán és a szolgálati, valamint az üzleti titok intézménye, ellenben létrejött teljes pompájában a Nagy Testvér, aki árgus szemekkel figyeli népét, azokat meg különösen, akik a Kubatov-lista rossz oszlopában kerültek nyilvántartásra.
Egyszóval vége a Magyar Köztársaságnak, és mire az országot ismét Magyarországnak hívhatjuk – ez átmeneti megnevezés közeljövő Magyar Királysága előtt – addigra perfekt kis önkényuralom bánatosképű alattvalói leszünk.
Hogy egyébként is rohadt lesz a helyzet, az már csak a hab a tortán, az egészségügy éppen most rohad végképp szanaszéjjel, a társadalombiztosítási rendszer és a nyugdíjrendszer senkinek nem fogja szavatolni a személyes biztonságát, az igazságszolgáltatás szétverve, a köz és felsőoktatás garantálja, hogy a segédmunkás zseni fiából se legyen atomfizikus, jó lesz annak a söprögetés is.
Közbiztonság nincs, létbiztonság nincs, jogbiztonság nincs, viszont ma azt is megtudhattuk, hogy sikert sikerre halmozunk, és azért nanehogymár feladjuk a függetlenségünket.
Valóban eljutottunk oda, hogy a Parlamenten azért van kupola, hogy a bohócok ott bent jól érezzék magukat.
Ma még lehet a hálószobában vitézkedni, egyelőre még nem kell hozzá engedély és talán kamerát sem lesz senki köteles a saját költségén felszerelni, de lehet, hogy jövőre már az öröm is jegyre megy.
Az IMF meg egyelőre várja a költségvetést, hogy aztán majd elvethesse, a hitelminősítők várnak az IMF-re, Orbán meg várhat a csodára, merthogy ő is vetett.
Szelet vetett, és nincs messze az aratás…

:O)))

2011. november 23., szerda

SZÁZALÉKOK

Megkutatta a közvéleményt a Tárki, és a jobboldal nagy örömére azt állapította meg, hogy a Jobbik megelőzte az MSZP-t.
 A Jobbik a biztos választók 22 százalékának élvezi a bizalmát, az MSZP  pedig a választók 20 százalékának kedves.
Az LMP 7 százalékot kapna egy most vasárnapi választáson, a Gyurcsány Ferenc vezette, frissen alakult Demokratikus Koalíció pedig 4-et.
A parlamenti küszöb 5 százalék.
Némiképpen csökkenti a közvéleménykutatási eredmények értékét az a tény, hogy a választásra jogosultak 48 százaléka vagy úgy nyilatkozik, hogy el sem menne egy választásra, vagy nem hajlandó nyilatkozni pártpreferenciájáról.
Talán ezt az egyébként igen jelentős társadalmi csoportot lenne célszerű komolyabban megkutatni, hiszen ez az a réteg, mely eldönthet egy soron következő választást, ha valakinek sikerül aktivizálni őket.
Érdekes lenne tudni, hogy akik megtagadják a válaszadást, azok közül hányan teszik ezt azért, mert féltik az egzisztenciájukat, hányan érzik magukat megfélemlítve, hányan vannak, akik belecsömörlöttek a politikába és a politikusok viselt dolgaiba és hány olyan választópolgár van, aki csak egyszerűen közönyös a politika történései iránt.
Olyan polgár, akinek teljesen mindegy, hogy ki van éppen hatalmon, mert nem lát semmi összefüggést saját személyes sorsa és az éppen aktuális kormány intézkedései között.
Sokan vannak olyanok, akik nem várnak már semmit senkitől, akik örülnek, ha télen nem fagynak meg a fűtetlen lakásukban, és akiknek már az sem mond semmit, hogy az energiahordozók ára csak az infláció mértékével növekszik.
Az ő energiahordozójuk a férjük, aki kiballag a hegyoldalba és kivág egy-két csenevész fát, miközben abban reménykedik, hogy a fegyverhasználati joggal felruházott erdőkerülő nem csak az ő agyonlövése után adja le a figyelmeztető lövést.
Szóval ezt a réteget megszólítani nem lesz könnyű, tenni értük még nehezebb, és hát kényszermunkáskénti alkalmazásuk is pénzbe – méghozzá sok pénzbe - kerül, így hát joggal vélik úgy, hogy az ő sorsukat mindenki csak üres pofázással akarja megoldani, miközben családjuk fázik és éhezik.
Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a pártok támogatottsága - leszámítva a Fidesz rendkívüli mértékű szavazatvesztését – nem sokat változott, és az is kétségtelen, hogy a Jobbik nyomul, mint róka a libára, azzal a differenciával, hogy a mi ballibánk elég kókadt állapotban van, bár most mintha kezdene életjeleket mutatni.
Talán a Szocialista Párt drasztikus operációja, mellyel szétválasztották a sziámi ikreket sikeres lesz, a jelek azt mutatják, hogy annál a demokratikus pluralizmusnál, melyet ez a párt megtestesített, jobb lesz két olyan párt, melyeket azok is bátran tudnak vállalni és támogatni, akik a nagy katyvaszra nem voltak vevők.
Elkezdődhet egy az elmúlt időszakkal ellentétes folyamat, megindulhatnak a választók a profiltisztított pártok felé, erre utal az is, hogy a biztos pártválasztók között a csecsemőkorban gőgicsélő Demokratikus Koalíció négy százalékot kapott és a szocialisták sem gyengültek meg veszedelmes mértékben.
Természetesen egy darabig még gyanakodva lesi majd egymást a két testvérpárt, de ennek egy idő után véget fog vetni a felismert közös érdek és a választók tudatos és természetes értékválasztása.
Mindkét pártnak helye van a politikai palettán és az a politikus, vagy akárcsak párttag vagy szimpatizáns, aki a közös ellenfél elleni fellépés helyett előnyben részesíti a sértett büszkeséget vagy a kivagyi nagyképűséget, az nagyobb ellensége a baloldalnak, mint Orbán Gyurcsánynak.
Azzal kell számolni, hogy adott esetben három párt ellen kellene nyernünk, mivel a Jobbik minden retorikai bravúrja dacára a Fidesz jobbszélének tekinthető, míg az LMP a Fidesz leányvállalata, minden érdemi kérdésben annak szekerét tolja.
KDNP meg gyakorlatilag nincs, van a korlátozott hatókörű keresztesvitéz, a pacsirták mészárosa, olyan, mit a matematikában a nulla - nem oszt, nem szoroz…
Szóval nem kell ezt a közvéleménykutatást túldimenzionálni – igaz, figyelmen kívül hagyni sem kell, csak értékén kell kezelni.
Bólintani egyet és folytatni az építkezést, hiszen bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy a Mi Boldogságunknak jól állna a Magyarország Kormányzója titulus, és a mai helyzetben minden esély megvan rá, hogy Lázár képviselő egyéni indítványát a Parlament a magáévá tegye.
Akkor nincs pedig más kiút, csak a kétharmad.
Valaki egyszer azt mondta, hogy egyszer kell győzni, de nagyon.
Hát, most mondjuk mi is ezt és lebegjen szemünk előtt a kalapos király, II. József példája, aki halálos ágyán szinte minden rendelkezését visszavonta.
A bohóckirálytól ez nem várható el, mert a hatalmat olyan görcsösen szorítja, hogy bele fog kerülni valószínűleg egy-két ujjába, míg le tudjuk majd operálni a kezeit a koronáról, de ha ez az ára a demokráciának, hát fizesse meg.
Mi meg dolgozzunk azon, hogy fussa szikére…

:O))))

2011. november 22., kedd

AJVÉ…

A nyugdíjasok körében kitört a pánik, a Vezér megígérte, hogy a kormány 2012-re garantálja a nyugdíjak értékállóságát, továbbá azt is, hogy a gáz, a villany, a távfűtés, a víz és a csatorna díja nem nőhet nagyobb mértékben, mint a nyugdíjak.
Ez szerepel Orbán Viktor miniszterelnök a nyugdíjasoknak írt levelében, amelyet keddtől kézbesítenek a címzetteknek, a saját költségükre, merthogy a költségeket az Országos Nyugdíjbiztosítási Alapból finanszírozzák.
Ehhez azért pofa kell, de mint látható, ez talán az egyetlen kellék a kormány eszköztárában, mely még mindig és korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll.
Nem kétséges, ez minden idők legjobb kormánya, egy szegény és nyugdíjasbarát kormány.
Aki pedig ezt nem hiszi, váljon a mocsárban magányosan kóborló, bevarrt szájú gyurcsánnyá,mely köztudottan a legrandább fenevad Európában és még pofázni sem tud.
Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy Szeretett Vezérünknek otthon lábbalhajtós nyomdácskája van, melyet Anikó asszony tapos napközben, kiegészítendő tűpénzét - de erre hamarosan fény derül majd, amikor a törvény adómentessé teszi a lábbalhajtós nyomdák termékértékesítését.
Hogy közben ott taposnak Orbán munkatársai is, hát ahhoz meg kinek mi köze, ehhez értenek, és azokban a ritka esetekben, amikor nem az emberek fején kell ebbéli hivatásukat gyakorolni, hát szőlőt taposnak Sárazsadányban, vagy a nyomdát hajtják felebaráti szeretettől áthatva.
Mindenesetre jövedelmező dolog lehet Orbán nyomdászának lenni, csak remélni merem, hogy a baloldali pártok archiválják ezeket a színvonalas kiadványokat, hogy majdan kiállításon lehessen bemutatni a Nagy Igazmondó válogatott ígéreteit.
A miniszterelnök szerint a nehéz európai és magyar gazdasági helyzet ellenére azért lehet garantálni a nyugdíjak értékállóságát, vagyis az áremelkedésekkel arányos növelésüket, mert a nyugdíjkasszába befizetett pénzt teljes egészében a nyugdíjas korúak nyugdíjára fordítják. "Abból az összegből tehát senki nem vehet el, nem kockáztathatja, nem nyerészkedhet rajta. Így garantálhatjuk a nyugdíjrendszer biztonságát" - közölte a miniszterelnök.
Aki egyéb közgazdasági baromságain túl immáron ezzel a nyilatkozatával is alátámasztotta, hogy annyit ért a közgazdasághoz, mint liba a szénbányászathoz, vagy még annyit sem.
A nyugdíjkasszába befizetett pénzeket eddig is a nyugdíjas korúak nyugdíjára fordították, nevezetesen ha egy évben például valamivel kevesebb folyt be a szükséges összegnél, akkor azt a költségvetés kipótolta, ha kicsivel több, akkor az a költségvetést gazdagította, de a nyugdíjasok nyugdíja soha nem forgott veszélyben.
Ellenben most nem esett arról szó, hogy mi történik akkor, ha a nyugdíjalapba kevesebb pénz folyik be a szükségesnél?
Kipótolja a költségvetés, vagy a nyugdíjakat csökkenti?
Merthogy ez itten a kulcskérdés, lévén, hogy egyre kevesebben fizetnek be a nyugdíjalapba, merthogy korosodik a társadalom és egyre kevesebb az aktív munkavállaló.
Erre a problémára természetesen nincs válasz, mint ahogy arra sincs, hogy a nyugdíjak értékállóságának biztosítására elégséges e az áremelkedésekkel arányos nyugdíjnövekedés?
A nyugdíjasok fogyasztási szerkezete ugyanis eltér az aktív munkavállalók fogyasztásától, bevételük igen nagy hányada megy el a rezsire, a gyógyszerekre, arról már ne is beszéljünk, hogy egy orvosilag indokolt és javallt diétára rámegy a nyugdíjas gatyája is.
Persze minek akar tovább élni a gazdaságos időtartamnál?
Nemzeti érzelmű nyugdíjas tudja a kötelességét és a nyugdíj-megállapítás és az első nyugdíj kifizetésének időpontja között felkeresi az Uzsokit, megoldva ezzel minden egészségügyi és anyagi gondját.
Volt idő, amikor a nyugdíjasok inflációját egy úgynevezett nyugdíjaskosár alapján számították, ez tartalmazta az általuk átlagosan fogyasztott termékeket és szolgáltatásokat, viszont hiányzott belőle a villanymozdony, hiányoztak a Skoda Superb extrái, az Ipad és egyéb úri huncutságok.
Viszont benne volt a gyógyszerek ára, nem hatóanyag szerint, hanem a termék ára szerint, merthogy a nyugdíjas nehezen viseli a nonkonzervatív gyógyszerfelírási eljárásokat, neki a Bilagit kell, mert az már azzal is gyógyít, ha ránéz a dobozára.
Most ez a felesleges szöszmötölés megszűnt, ezentúl a nyugdíjas is úgy fogyaszt, mint a milliárdos, legalábbis az inflációt ugyanúgy számítják majd mindkettejüknek.
Mindenesetre a 450 körüli várható dízel-üzemanyagár láttán én kissé optimistának találom a Nagy Közgazdász prognózisát, merthogy a kenyeret meg a tejet is szállítják, nem is szólva a csirke-farhátról, amit még hűteni is kell.
Persze lehet igen gazdaságosan, a kuka tetején szépen megterítve is étkezni - ha van kéznél bot a patkányok és a többi nyugdíjas elkergetésére, ki lehet húzni akár még huszonharmadikáig is.
A Mi Megváltónk egyébként Iván Lászlóval, az Idősügyi Tanács tagjával, a Fidesz nyugdíjas tagozatának országos elnökével beszélgetett, és láss csodát – egyetértettek mindenben.
Ha egy nyugdíjas elolvassa a beszámolót, melyben Iván László kiemelte: azért is nagy dolog a nyugdíjak reálértékének megőrzése, mert az ország és az EU számos tagállama nehéz helyzetbe került az utóbbi időben, - megüti a guta.
 Megjegyezte a nyuggerek védőszentje azt is, hogy novemberben egyösszegű, 6 százalékos kiegészítést kapnak a nyugdíjasok.
Nagydolog hát – kész beszarás.
Mint ahogy az is, hogy valaki ebben a pozícióban ne tudja, hogy a nyugdíj-kiegészítést éves szinten számítják-e, vagy havonta, mert az egyszeri hat százalékos novemberi nyugdíjkifizetés azt csak a nonkonzervatív Fidesz – matematika szerint jelenti a novemberi nyugdíj hat százalékát, minden értelmes embernél ez az éves nyugdíjra vonatkozna.
Erősen remélem, hogy a januárra beígért 4.2%-os nyugdíjemelés nem csak januárra vonatkozik – ami azt illeti, ezektől kitelik.
Nem esett szó az özvegyi nyugdíjakról, nem esett szó a rokkantnyugdíjak megszüntetéséről, az új rokkantellátások inflációkövetéséről, a rokkantak nyugdíjalapba befizetett pénzének sunyi lenyúlásáról, szóval, olyan Fideszes egyeztetés volt: a Vezér lábhoz parancsolta hű kutyáját, aki tudta, hogy mit is ugathat, ha enni akar a gazda kezéből.
Jó dolog ma nyugdíjasnak lenni, érezni a következő generációk megbecsülését, élvezni a gondoskodást…

:O))))

2011. november 21., hétfő

MONNYON LE!

Hozzá hasonló színvonalú koalíciós partnerének volt ez a szavajárása, népünk legnagyobb örömére, egy ország dőlt a röhögéstől, mikor valakivel kapcsolatban elzengte a parlamenti rivaldafényben.
A mostani országgyűlésben úgy tűnik, nincs senki, aki Torgyán nyomába léphetne, kritikusai legfeljebb  jobbkezének amputálását sürgetik,.
Persze ez sem veszélytelen vállalkozás, hiszen lehetséges, hogy a későbbiekben Protestáns Szent Viktor ünnepén ezt a kissé korpulens jobbkezet kellene a klérusnak egy üvegkalickába zárva körmenetben fel-alá hurcolásznia a városban, leszállna a leszállnivalójuk.
Tulajdonképpen ekkora égés régen volt Magyarországon, hiszen ennyire nyilvánvalóan még soha nem derült ki, hogy ki a legnagyobb hazug a magyar közéletben, és azt az embert nem Matolcsynak hívják.
Viszont az igaz, hogy megmentette az országot, meg hogy a szakadék széléről rántotta vissza azzal, hogy tárgyalások megkezdését hirdette mag az IMF-el, csak azt felejti el elmondani, hogy annak a szakadéknak a szélére ő kormányozta az országot.
Matolcsy csak egy báb, még a közgazdászok között sem számít senkinek, mondhatnánk, hogy ő a névtelen nulla, ha nem lenne világos, hogy stróman ő, akinek világmegváltó ötletei a vezéri agy egy setét szegletében születtek meg.
Hogy Matolcsy lemond vagy sem, az immár teljesen közömbös, ám megítélésem szerint elengedhetetlen, de elégtelen feltétele annak, hogy akárki is szóbaálljon velünk gazdasági ügyekben.
Azt ugyanis mindenki tudja, hogy az Utolsó Magyar Polihisztor az állam kézi vezérlésének híve, akinek esetében tökéletesen igaz a Napkirály közismert kijelentése: az állam én vagyok!
Soha, senki nem hiheti el, hogy ez a gazdaságpolitika a bánatos nemzetgazdasági miniszter monodrámája, mint ahogy egy rossz bábszínházi előadás bukásáért sem a bábfigurát, hanem az őt mozgató művészt kell felelőssé tenni.
Ez az egész ügy csak újabb adalék a Vezért terhelő mentális problémák sorához, hiszen ez a folyamat, melynek gyászos végét most élhette meg, nem ma kezdődött.
Szinte érthetetlen is az a vehemens indulat, mellyel nekiment a világ tán legtekintélyesebb pénzügyi szervezetének a koldus procc gőgjével, mellyel elutasította a még fel sem kínált adományt.
Mindenki tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, a gazdasági lépésekbe ugyanúgy be volt kódolva a bukás, mint ahogy be van kódolva a társadalompolitikai lépésekbe is, a demokratikus intézményrendszer biztosítékainak felszámolásától a diákokkal vagy a nyugdíjasok százezreinek megsarcolásával és megalázásával befejezve.
Ez utóbbi lépések sem maradnak megtorlatlanul, de ezeken a területeken a hatás vagy lassabban, vagy robbanásszerűen következhet be, mely utóbbitól mentsen meg bennünket a magyarok vállvonogató Istene, akinek az lehet a véleménye, hogy amit főztünk, együk is meg.
Hát mit mondjak, nem egy libasült vöröskáposztával, ellenben rettenetesen odakozmált.
Amúgy meg mit lehet várni ettől az embertől?
Ahelyett, hogy belátná, hogy magasztos személye akadálya a kibontakozásnak, továbbra is hazudozik éjjel-nappal, sikerként állítva be világméretű pofáraesésének történetét, jobbkezével meg sikítozik hozzá, mint zsidó lány, ha balkezével maszturbál…
Ez egy államférfi?
Ez egy hataloméhes senkiházi, akinek ezerszer fontosabb a saját személye, mint az ország érdeke.
Mikor Gyurcsány az IMF segítségét kérte, akkor az ország a mainál százszor jobb állapotban volt, az államháztartás egyensúlyközeli állapota lehetővé tette, hogy azon kevesek közé tartozzunk, akik gazdasági helyzete nem romlott a világméretű pénzügyi válság során.
A nemzetközi gazdasági szakértők azt prognosztizálták, hogy mi leszünk a válság kevés nyerteseinek egyike, mivel mi már akkor megléptük azt, amihez az olaszok, görögök, írek, portugálok csak most kezdenek hozzáfogni.
Mégis, Gyurcsány akkor önként félreállt, mert azt mondta, hogy ha – mint sokan, köztük elsőszámú politikai ellenfele is állította – ő a gátja annak, hogy a nemzet egységben tudjon fellépni a várható nehézségekkel szemben, akkor ő megszünteti ezt a helyzetet, félreáll.
Hogy politikai ellenfelei nem éltek a gesztussal, csak vagdalkoztak tovább esztelenül, az már nem az ő bűne.
Hát ki akkor nemzetért dolgozó politikus és ki a hataloméhes kókler?
A nemzetnek ma a hitelességét kellene visszaszereznie a világ gazdasági és pénzügyi köreinek szemében, márpedig ameddig egy krónikus hazudozó, egy szociopata áll az ország élén, addig ez nehéz mutatvány lesz.
Nem hisz már neki senki, sem Európában, sem a világban nem áll szóba vele valamirevaló politikus, miközben nagy szükségünk lenne arra, hogy ne kételkedjenek a szavahihetőségünkben, hogy rokonszenvvel kezeljék egy kis nép törekvését a jobb életre.
Jönnek lassan a gázár-tárgyalások Moszkvával, vele szemben semmi gátlása nem lesz Putyinéknak, hiszen a híresen jó orosz diplomácia nem fogja neki elfelejteni a MOL-ügyet, a moszkvai kereskedelmi kirendeltség ügyét, meg sok más ügyet sem, mikor a veréb kardot rántott.
Sajnos, ennek az árát is nekünk kell majd megfizetni.
A helyzet ma olyan, hogy a parlamenti ellenzék legfeljebb tiltakozni tud, de világgá küldeni csak a sajátjai tudnák, már ha államférfiak ülnének a Fidesz parlamenti frakciójában.
Ahogy elnézegetem, inkább hasonlítanak egy birkanyájra, amelyik a vazallusok beintésére béget, de abban is biztos vagyok, hogy a helyzet kitermeli azt, aki megoldást kínál.
Vagy a Parlamenten belülről, vagy kívülről.
Addig is, nem lenne baj, ha minden parlamenti ülésnapon meghallgathatná a követelést – mondjon le!
Az utcára már ma sem mer kimenni, de talán a stadionokban még el lehetne neki mondani, hogy legjobban tenné, ha elhúzna végre, mint a vadlibák.
Köszönjük Viktor, amit produkáltál az sok is volt, meg kevés is, elegünk van belőled!
:O)))