VAGY - VAGY? IS - IS!

Gyurcsány valahogy úgy van Kádárral, mint Orbán ővele – akárhogy is kezd hozzá a magyar történelem értékeléséhez, mindig nála köt ki.

Ma is, mikor Nagy Imrére emlékeztek azok, akik őt különféle okoknál fogva tisztelték, szükségét érezte annak, hogy felhasználja az alkalmat Kádár megtagadására, merthogy azt a sajnálatos rögeszmét nevelgette fel lelkében, hogy a magyar népnek választania kell a két történelmi szereplő között.

Aki elismeri Kádár érdemeit, az nem tisztelheti Nagy Imre emlékét valamilyen egészen más okból kifolyólag és vice versa.

Mindenesetre – hiába vette a DK elnöke maga mellé igazlátónak Niedermüller alelnököt – ismét elkövette azt a hibát (úgy századszor körülbelül) hogy a két szereplőt kiemelte korából és a mai kor eszményeit kéri számon rajtuk, kezdve a halálbüntetés tarthatatlanságán és egy mai, relatíve demokratikus és relatíve független európai állam vezetőinek mozgásterébe helyezve őket.

Nem is lenne ezzel baj, mindenki úgy történészkedik, ahogy kedve tartja, csak azt azért figyelembe kellene venni, hogy vagyunk itt még néhányan, akik éltünk már ötvenhatban, dolgoztunk a Kádár-rendszerben és ismertük annak belső működési mechanizmusát is, vele ellentétben, aki már csak az agónia alkalmából szerezhetett némi tapasztalatot, de nekem elhiheti, az a fázis már nem Kádár rendszere volt.

Kádár rendszere az a rendszer volt, amely neki, a zavaros gondolkodású szélsőjobbos apa és a fizikai dolgozó anya fiának lehetővé tette azt, hogy olyan képzettségre tegyen szert, mely megalapozta mai karrierjét, csakúgy, mint legfőbb politikai ellenfele családjának felemelkedését.

Azt írják Niedermüller alelnökkel spannban, kettejük kezével vezetve a lúdtollat fene nagy empátiával, hogy amikor a Kádár rendszerre emlékezünk, akkor nosztalgiázunk, és visszasírjuk azokat az időket.

Hogy klasszikust idézzek: lószart Mama!

Nem a hülyék gyülekezetének kellene gügyögni - jól van Pista bácsi, nyugodjon meg, persze, akkor még kemény volt a hite, ma meg már ugye nemannyira - hanem elolvasni, hogy mit is írtak le, milyen társadalmat szeretnének felépíteni azok a magukat demokratának tartó álmodozók, akik nevében a mai Népszabadságban és a Nagy Imre megemlékezésen beszélni és írni vették a fáradságot.

Aztán kipipálni azokat a pontokat, melyeket a Kádár-rendszer a Brezsnyev-doktrína mellett is hozott.

Kipipálni más színű tollal azokat is, melyeket 22 év alatt a mai politikusok képtelenek voltak hozni, majd maguk elé tenni egy statisztikai jelentést a négymillió nyomorgóról és arra törekedni, hogy most, amikor itt van állítólag a lehetőség egy demokratikus ország megteremtésére, akkor legalább annyira éljenek lehetőségeikkel a mai magyar politikusok, mint amennyire Kádár élt saját lehetőségeivel az ország és a nép javára - kora meglehetősen behatárolt körülményei között.

Az meg egyenesen felháborít, hogy a szerzőpáros Kádár rendszere nyakába varr olyan bűnöket, melyek nem rendszerspecifikusak, mondván, hogy a rendszer talán legnagyobb bűne, hogy hazudozásra, alakoskodásra, hamis kompromisszumokra késztette a magyar társadalmat, hogy a gyerekeket arra tanították szüleik, hogy az iskolában mást kell mondaniuk, mint otthon.

A felnőttek meg az ez előre haladás, a karrierjük érdekében akkor is beléptek az MSZMP-be, ha annak céljaival, ideológiájával nem értettek egyet.

Elmondanám, az én szüleim nem voltak ilyen trágya emberek, nekem soha nem mondták azt, hogy hazudjak, pedig jártam hittanra, áldoztam, bérmálkoztam, és csak később gondoltam azt, hogy a vallásra nincs szükségem.

Karrierista nem kényszerből lesz az ember, ugyanis abban a rendszerben párttisztség kivételével minden pozíciót betölthettek pártonkívüliek is, példák ezreit lehet sorolni a mai közéleti szereplők közül is.

Az igaz, hogy a pártszervezetek hatásköri listájuk szerint véleményezhették egyes beosztások betöltésekor a jelölteket, például Antall Józsefet vagy Boross Pétert is, de a párttagság nem volt követelmény.

Mint ahogy most sem kötelesség a Fidesz seggét nyalni, mégis hosszú tömött sorokban állnak a jelentkezők.

Azt írják a szerzők, hogy a Kádár-rendszer iránti nosztalgia az egyéni életutak, a korábbi erőfeszítések, hitek, meggyőződések retrospektív elértéktelenedésére adott válasz.

Tájékoztatnám a kedves szerzőket, hogy vagyunk itt jónéhányan, akik azt gondoljuk, hogy az a világ elmúlt, nem is jön vissza, de abban a békés harminc évben benne van apáink meg a mi munkánk összes keserve, nehézsége, eredményessége, gyermekeink társadalmi felemelkedésében akkori törekvéseink értelme - rengeteg eredmény és érték, melyre ma is büszkék vagyunk.

Erről a büszkeségről akarnak minket azok lebeszélni, akiknek maguk mellé kellene állítani bennünket azzal, hogy arra törekszenek, hogy a megváltozott történelmi körülmények között is legalább annyira élhető országot teremtsenek az átlagembernek, mint Kádár-rendszere volt a maga korában?

Igen, Kádár rendszere diktatúra volt, - megjegyzem, ellentétben a maival a többség diktatúrája, de ennek ellenére egy demokratikus társadalomban nem kívánatos jelenség az elnyomás, a fene se sóvárog utána.

De ha az egyik diktatúrát felváltja egy másik, akkor ugyan, hadd állapítsuk meg, hogy az egy, a mainál jobb diktatúra volt, a mai magyar politikusok meg leginkább ugatják csak a demokráciát és többnyire azzal vannak elfoglalva, hogy gyarapítsák a családi vagyont.

Azt írják a szerzők, hogy a Kádár-rendszer az 56-os forradalom vezetőinek legyilkolásán, a résztvevők bebörtönzésén, és általában a politikai ellenfelek durva kirekesztésén alapult.

Tévedés.

Kádár rendszere azon az elven alapult, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, és ez az elv töretlenül érvényesült is a rendszer egész időtartama alatt.

Ami meg a politikai ellenfeleket illeti, azok leginkább verbálisan szoktak megnyilvánulni, nem pedig az ellenoldalt akasztgatni, szívét kivágni, kórházablakból kihajigálni, fehér zászlós parlamentert agyonlőni.

Abban a korban nem volt bocsánatos bűn a jaltai világrend felforgatására tett kísérlet sem, megkísérelni a kilépést a Varsói Szerződésből és az ENSZ csapatok behívásáról álmodozni meg egyenesen a hülyeség határát súrolta.

A szovjet csapatok fellépése után pedig lehet, nem kellett volna kétségbe vonni az új, Moszkva által kinevezett vezetés legitimációját, ennyi ostobaságnak akkortájt csak halál lehetett a vége.

Persze lehet itt szépelegni, meg ostoba ötletekkel előállni, de a tény az tény marad: a háború után tizenegy évvel a Szovjetunió vazallusállamaként nem volt más választási lehetőség, mint behódolni.

Mi általában a világ legtehetségtelenebb politikusait szoktuk sztárolni, a kompromisszumot meg, mint bűnt emlegetjük, holott a politika a kompromisszumokról szól, a kompromisszumképtelen politikus pedig ostoba, mint az ökör.

Jelzem, ebbe fog a mi Szeretett Vezérünk is belebukni, adná az Úr mihamarabb…

A progresszív balközép politikának nevezett lózung meg természetesen nem lehet a Kádár-rendszer folytatása, már csak azért sem, mert Kádár politikai szerepe majd negyed százada megszűnt, a világ átalakult, a mai társadalom felépítése egészen más, mint Kádár korában volt.

Nem is kell azt folytatni, ezt a társadalmi rendszert kellene élhetővé és prosperálóvá tenni, volna mit dolgozgatni rajta.

Emellett egy magát baloldalinak tartó embernek nem kell a két politikus között választani, mindkettő a miénk.

Nem lenne jó, ha az ország romokban heverne egy ostoba politikai döntés következményeképpen, akkor inkább egy kompromisszumok árán felépített jókedvű, jóllakott és mobil társadalom kell.

Nagy Imrét meg tiszteljük azért, mert igencsak kacskaringós életpályája során egyszer kiállt a magyar függetlenség ábrándja mellett – ezzel mellesleg halálba is küldött néhányszáz idealista vagy csak kalandvágyó fiatalt, miközben ő a jugoszláv követségen várta, hogy az oroszok majd elnézik neki az árulást.

Nem nézték el - neki, mint moszkovitának ezt tudnia kellett volna.

Nem tudta.

Most mit lehet erre mondani?

:O)))


GYURCSÁNY-NIEDERMÜLLER: A VELÜNK ÉLŐ KÁDÁRIZMUS