MENJÜNK VILÁGGÁ!

Hát igen, egyre több ismerősöm ment külföldre, egyre többen tervezik a külföldi munkavállalást, egyre kevesebben elégedettek itthoni lehetőségeikkel – a fiatalok megindultak a nagyvilág felé.

De mennek a már nem is annyira fiatal középkorúak is, különösen azok, akik itthon kilátástalan vagy méltatlan helyzetbe kerültek.

Közvetlen családi környezetemben is van már, aki beiratkozott nyelvtanfolyamra, van olyan is, aki Németországban dolgozik.

Akármelyik fiatallal is beszélgetek, kevés olyan van közöttük, aki mereven elzárkózna az ötlettől, inkább csak úgy van vele, mint az ananászos libasülttel, egyelőre ízlelgeti, forgatja a szájában, még nem döntötte el, hogy ízlik-e neki, de már azért kóstolgatja az ötletet.

Tulajdonképpen akár örülni is lehetne ennek, hiszen micsoda nyereséget jelentene az országnak, ha ezek a fiatalok néhány év után hazatérnének, megismerve a nyugati szokásokat, munkakultúrát, szakmájuk újdonságait, majd nálunk kamatoztatva ismereteiket meghonosítanák itthon is, amit abban a másik országban, ahol éltek, jónak, előrevivőnek találtak.

De mégsincs miért örülni, mert ezek közül a fiatalok közül csak kevesen fognak hazatérni.

Egy ideig kint tartja őket az anyagi érdek, aztán később már a hátuk is libabőrös lesz a gondolattól, hogy hazajöjjenek és beleálljanak harmad fizetésért a mókuskerékbe, egy olyan országban, ahol az érvényesülés is kétharmados: kétharmad részben a politikai helyezkedéstől és a kapcsolatoktól és csak egyharmad részben függ a személyes tudástól vagy rátermettségtől.

Dolgozik jó ismerősöm Amerikában, bizonyára van honvágya, hiszen itthon élnek a rokonai, akiket szeret, de nem hinném, hogy vissza akarna települni ide, - ő gyakorlatilag már elveszett az ország számára, legfeljebb a szavazatáért küzdenek majd a honi politikusok.

Ö pedig egy évben egyszer-kétszer hazalátogat, leül a barátnőivel, ismerőseivel és egy idő után kiderül, hogy a problémáik idegenek, a körülmények sokszor nevetségesek, az indulatok szélsőségesek.

Olvastam egy blogban, hogy a Norvégiában élő hazánkfia jól érzi ott magát, dacára az emberek közötti hűvösebb kapcsolatoknak, és nem azért, mert ott nem kellene dolgozni.

Kell bizony, aki mást mond, az hazudik, de a munka után hazamegy, élheti a saját nyugodt magánéletét, nem kell attól rettegnie, hogy másnap nem lesz hova bemenni, dolgozni, hogy a munkáltatója nem fizeti ki aktuális fizetését, nem kell megélnie, hogy a főnökei megalázó módon bánnak vele, nem kell rettegnie a huszonnyolcezres közmunkás léttől - ott emberszámba veszik és nyugodt az élete.

És nyugodtan megél a fizetéséből.

Jelzem, szinte mindenhol a világon nyugodtabb az élet, mint nálunk, kanadai kedves ismerősöm szerint arrafelé ismeretlen az olyan ideges kapkodás, mint amit itthon lépten-nyomon tapasztalhat az ember, ott sokkal nyugodtabban intézik az ügyeket és mégis minden működik, és ahogy tudom, a vállalkozások sincsenek dögrováson.

De ugyanezt mondják Németországról ott dolgozó ismerőseim, és Anglia sem a kapkodó idegbetegek országa.

Mikor a lányomék Németországban dolgoztak, néhány hónap után még a viselkedésük is megváltozott, nyugodtak és kiegyensúlyozottak lettek, aztán kalandvágyból hazajöttek és két hónap múlva már megint forgott a mókuskerék, kispannolt idegekkel rohangáltak, állandó feszültségben és kapkodásban.

Azt mondják az okosok, hogy ugyan igen fontos egy országban a gazdaság fejlődése, de legalább olyan fontos az, hogy milyen állampolgárainak komfortérzete, hogy érzik magukat a saját országukban?

Ami azt illeti, bár az Unió országai között ez utóbbi tekintetében is sereghajtók vagyunk, de ha mérnék a lakosság elégedettségét vagy komfortérzetét is, akkor azt hiszem, kevés ország előzne meg bennünket.

Ennek persze vannak objektív okai is, mert egy olyan országban, ahol a lakosság negyven százaléka él a létminimum alatt, ott azért nemigen lehet csodát várni egy ilyen felméréstől, de azért még ez sem teljesen igaz.

Jártam fekete-afrikai országban, ahol a magyar nyomorgó kiskirálynak számítana, és mégis, az emberek mosolyognak, kedvesek egymáshoz és a külföldihez, nem siratják magukat.

Próbálnak megélni, nem kevés szenvedéssel és sok leleményességgel.

Nálunk a nyomorhoz társul még ez a sajátosan magyar elmebaj is, amit mi politikának hívunk.

Itt a politika nem államvezetési elképzelések versengése, hanem szinte vallásháború, melyben az emberiség által már a középkorban meghaladott viselkedésminták kerülnek előtérbe, a heves érzelmek talán a francia katolikus-protestáns harcok idejét idézik.

Itt nem az a lényeg, hogy működjön az államigazgatás, hanem az, hogy annak kulcspozícióiban kinek az emberei ülnek, nem az a lényeg, hogy jusson minden gyereknek meleg étel, hanem hogy turul trónoljon az oszlopon, itt nem a szakértelem az elsődleges, hanem a párthűség.

Itt elválik egymástól a szó és a tett, itt simán belefér, egyik nap Csányi ki tudja, milyen forrásból felépített ultramodern tehenészetében jópofizni az inszeminátorral, másik nap meghirdetni az oligarchák és a bankárok hatalmának visszavágását, harmadnap verbálisan meghágni a lányokat, majd negyednap kenetes szavakkal számon kérni az erkölcsöt és a családról zengedezni – ez egy ilyen ország.

Az marad csak itt, aki nem ismerhet meg másmilyen életet, államot, amelyben ugyan lesznek valószínűleg hibák és visszásságok, esetleg még korrupció is, de legalább nem tartanak húszévente társadalmi mélyszántást arra hivatkozva, hogy az éppencsak megerősödött pázsit helyett ők majd szebbet, jobbat vetnek, majd első lépésként ellopják a fűmagot – zsákostul.

Ezért van az, hogy a mai politikusok csodálkozó elvárásaival szemben a nép nem hajlandó visszamenőleg utálni Kádár rendszerét, mert ott a politika békén hagyta őt, lassan gyarapodhatott, megélt.

Mi a kapitalizmus legócskább változatát valósítottuk meg, ha valaki előveszi Marxot, akkor láthatja, hogy a mi országunk a kapitalizmus legrandább tulajdonságainak illusztrációjává vált.

Kár pedig értünk, mert külföldön éppen azért szeretik a magyar munkaerőt, mert tud dolgozni, emellett tud gondolkodni is és arrafelé szokatlan módon kreatívan tudja kezelni a munka során felmerült problémákat.

Orbán azt mondta, hogy kétezer húszra majd visszajönnek, akik most kimennek, ha ő marad hatalmon.

Viccel a vezér, egyelőre ugyan még nem kötelező röhögni rajta, de azért ha akarod, ne fékezd magad!

:O)))