TÖNKRETETT SORSOK

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miről jutott eszembe, talán csak megpróbáltam megérteni Viktort.

Azon spekuláltam, hogy ez a szerencsétlen, beteg ember hány és hány embert tett és tesz tönkre, szorgos munkálkodása gyümölcseként.

Eszembe jutott a családja, a gyerekei, akik apjuk minden törekvése ellenére soha nem lehetnek már elégedett és boldog emberek, vagy ha igen, hát talán csak annyira, mint Szvetlana Allilujeva, Sztálin örökre szerencsétlenné tett lánya volt.

Mikor Orbán Ráhel a 2011-es VOLT fesztiválon Szájer Fannival az oldalán, mint szervező debütált, az egész sajtó cinikus röhögéssel figyelte a nepotizmus és szervilizmus szárba szökkenését, én meg sajnáltam a lányokat, pedig – nem ismerem őket - talán nem kellett volna.

De el tudtam azt képzelni, hogy minden erejükkel iparkodtak megfelelni a feladatnak, fiatalos lelkesedésük minden erejét odatették, de hiába.

A teljesítményükre senki sem volt kíváncsi, ha véletlen valaki dicsérte is volna őket – ismerve szeretett népünket – annak sem lett volna jó vége, még a legtárgyilagosabb slapaj is megkapta volna a bértollnok megtisztelő jelzőjét, a lányok meg kaptak volna hideget-meleget.

Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha egy valós teljesítmény után megérzik a valódi bértollnokok érdes nyelvét vélhetőleg formás popsijukon.

Talán nincs is ennek a helyzetnek érvényes megoldása, mindenesetre az nem megoldás, ha a kedves apuka akarja helyzetbe hozni leszármazottait, vagy nem áll ellen a mindig készenlétben álló nyaloncok próbálkozásainak.

Aztán itt van az Orbán-fiú, aki mint labdarúgó a Videotonban kötött ki.

Tudja az ég, hogy mennyire tehetséges, kívánom neki, hogy legyen annyira, hogy senki ne vághassa majd soha a szemébe, hogy te, komám, ha nem a faterod fia vagy, az alcsúti libalegelőn végzed be a karriered.

Egyébként is nyomasztó lehet az, hogy neki kellene játszani azzal a villanyvonattal, melyet az apja soha nem kaphatott meg, neki kellene beváltania apja álmait nemzetközi klasszissá érve.

Csakhát az a helyzet, hogy jó iparost lehet képezni futball-akadémián, a szorgalom is sokat jelent, de az elvárás itt magasabb lehet.

De Messi meg Ronaldo, Puskás meg Hidegkuti olyan tulajdonságok birtokában vannak-voltak, melyeket nem lehet tanulással elsajátítani.

Az ilyen adottságokat az Úr külön kis csomagokban kézbesíti a nyerteseknek, akiket kipörgetett az égi szerencsekeréken, és nem biztos, hogy ilyen csomag errefelé is érkezett.

Ez nem lenne baj, a baj itt is az, hogy a személyiség szép lassan torzul el, a fiatal még érzi azt, ha nem kerek a labda -  hogy bakker – hát a Jóska meg a Pisti is jobban játszik mint én, mégis engem igazolt le a Vidi…

Aztán szép lassan természetesnek veszi, hogy az edző vele nem ordít, mindenki gazsulál neki, aztán lassan olyan lesz, mint az apja, meg a nagyapja.

Merthogy nehéz falat egy iskolázatlan és meglehetősen rossztermészetű embernek feldolgozni azt, hogy a fia magas beosztása lehetőségek és forintok millióit hozta el a családnak, - olyan természetű anyagi bőséget, melyről párttitkár korában csak a mesékben hallott, és amelyhez csak úgy volt képes viszonyulni, mint az egyszeri szegényember az aranyhalhoz, egyre többet és többet akarva.

Mit tud élvezni belőle?

A szerzés örök örömét?

Félelmet sohasem?

És Orbán anyjának nem jutnak soha eszébe a szegénységben eltöltött évek, vagy dúsgazdagnak éppen nem mondható felmenői akkor, amikor kisfia éppen a legszegényebbekbe rugdal lelkesen?

Ha egyszer is eszébe jut ez, nem keseredik meg szájában a libacomb?

Eszébe jut egyszer is vajon a családban bármelyiküknek, hogy ez a dolog nagyon rosszul is elsülhet?

Eszébe jut Gáspárnak egy Nicu névre hallgató néhai kollegája?

Vagy Anikó asszonynak, az őstermelő családi gazdálkodónak Elena mérnök-akadémikus asszony?

És vajon Viktornak eszébe jut-e egyszer-egyszer Ceausescu a fal előtt?

Pedig eszébe juthatna, hiszen a tűzparancs kiadói, a statáriális bíróság tagjai mind-mind az diktátor emberei, megbízhatónak hitt szolgái voltak.

Ott is működött az állam, ott is mosolyogtak a Conducatorra tántoríthatatlan hívei, reggel még az ország teljhatalmú ura volt, estére meg halott.

Ez az ember – Orbán - a saját sorsát is tönkretette.

Valaha – társaival együtt - az ország reménységei voltak.

Lehetett volna belőle is az ország büszkesége, valódi demokrata, de ahogy elmúlt a fiatalság, vele múlt el a demokrácia iránti elkötelezettség is, maradt a pőre szerzésvágy, a nyers kapzsiság és a hatalomvágy.

Amit ma látunk belőle, az meglehetősen randa látvány.

Persze nem volt könnyű neki sem, mert meg kellett küzdenie a felemelkedésért, le kellett győznie magában a származása, a magassága, az atyai dörgő pofonok által kiváltott kisebbrendűségi érzést, a pesti értelmiségi kölykök között meg a falusi suttyóságból származó hátrányokat.

Megküzdött, de állandóan betegesen kompenzált, túlkompenzált és a mai napig is ezt teszi.

Személyisége torz, szinte már saját maga karikatúrája, mentális egészségét is felőrölte ez a nehéz harc.

Ma már nincs számára kiút, olyan mélyre süllyedt, ahonnan kimászni már nagyon nehéz.

Amikor a sztárvállakozók között köpködi a szotyolát a lelátón, talán még nyugtatgatja magát, hogy a barátai között nem érheti baj.

Pedig hát dehogynem.

Nem könnyű a diktátorok élete – néha még a haláluk sem…

:O)))