AKIK MAGUKNAK KERESIK A BAJT

Kövér házelnök lételeme a konfrontáció.

Maga baja lenne, de attól tartok, örökös krakélerkedéseinek mi fizetjük meg az árát.

Igen, mi, magyarok, határokon innen és határokon túl, bár aggódni igazán leginkább a határokon túli magyarokért lehet.

A „nemzeti szolidaritás jelképeként” a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma plenáris ülése alkalmából Kövér László házelnök kezdeményezésére pénteken az Országgyűlés Hivatala kitűzte a székely zászlót a Parlament Kossuth téri homlokzatára – tájékoztatta az Országgyűlés sajtóirodája pénteken az MTI-t.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken úgy fogalmazott: alapvető emberi jog a nemzeti közösségek szimbólumainak használata, egyúttal köszönetet mondott azoknak a magyarországi önkormányzatoknak, amelyek „erdélyi barátaink melletti szolidaritásuk jeleként” kiteszik a székely zászlót.

Mindenesetre én hülye embernek tartom azt, aki elmegy ahhoz a családhoz látogatóba, melynél a fia lakik, és arcul köpi a házigazdát, aki mellesleg háromszor akkora, mint ő.

De Kövér és társasága olyan, mint a cigány vak lova, amelyik nem azért megy fejjel a falnak, mert nem lát, hanem azért, mert vakmerő.

Egy olyan országgal izmozni, melyben másfélmillió magyar él nemzetiségként, - adott esetben túszként - roppant szűklátókörű politika, különösen akkor, ha a konfrontációnak nincs is tétje, hacsak az nem, hogy egyesek szerint mindenáron be kell bizonyítanunk, hogy a szomszéd országban azt teszünk, amihez kedvünk kerekedik.

Hát nem azt teszünk, és minden ilyen kísérlettel gyengítjük a magyar érdekérvényesítés mozgásterét, rontjuk az államközi kapcsolatok minőségét.

De mondjuk azt, hogy Kövér csakúgy, mint félbolond főnöke csak az erőpolitikában hisz, tegyük félre ennek értelmetlenségét és nézzük meg, hogy miért is hadakozunk ilyen veszettül?

Az erdélyi zászlóért.

Erdélyi zászló nincs.

Van egy zászló, melyet maguknak csináltak azok, akiknek nem volt elég a magyar zászló, merthogy ők még a magyaroknál is magyarabbak, merthogy székelyek.

A zászlónak múltja nincs, egy erdélyi fejedelem színeit kölcsönözte ki megalkotója, a tetejében még a színei sincsenek igazán eldöntve, mert a hívek vacillálnak a piros-fekete és a világoskék aranysávos zászlók között.

Egyetlen dolog biztos, hogy a zászlón feltüntetett motívumok – a nyolcágú csillag és a holdsarló az azeri zászlón is fellelhető, remélhetőleg nem lesz szükség egy baltás motívummal is díszíteni a nem túl nagy múltra visszatekintő textilt.

De tekintsünk el ettől, hiszen azoknak, akik könnybelábadt szemekkel, sváb és bunyevác, továbbá ukrán és cigány ősökkel maguk mögött bánatosan bőgik bele a nagyvilágba a székely himnusznak nevezett műdalt, azoknak úgy kell az ilyesmi, mint falat kenyér.

Náluk jobban már csak a román nacionalistáknak kell ez, hiszen milyen nacionalizmus az, amelyik nem talál magának ellenségképet?

Persze ez a veszély a román nacionalistákat nem fenyegeti, mert amikor már éppen normális lenne a viszony a két ország között, akkor mi kisegítjük őket.

Hol elhunyt közepesen tehetséges és közepesen náci író hamvait cipeljük a szomszéd országban fel-alá aktatáskában, hol beleszólunk abba, hogy hogyan szabályozza bizonyos jelképek engedélyezését a szuverén Románia, melynek tudomásom szerint része a nyolc székely szék is.

Ami a tényeket illeti, Románia lakosságának 6.6%-a vallotta magát magyarnak a 2002-es népszámláláson, arányaiban hozzávetőleg ez a magyarországi cigányság számarányának felel meg.

A magyar lakosság köztudatában mégis úgy jelenik meg az erdélyi magyarság helyzete, mintha mi lennénk ott a többségi nemzet, holott Erdélyben a részarányunk még a húsz százalékot sem éri el, ami nagy szám ugyan, de azért nem nagyobb, mint az arcunk.

Azt sem értem, hogy hogyan képzeli valaki azt, hogy a húszmilliós Románia közepére követelt autonóm székely enklávé ellenséges politikai környezetben életképes lenne, hacsak nem gebedne bele Magyarország a zömében képzetlen munkaerővel rendelkező terület felvirágoztatásába.

Bele kellene törődni végre, hogy Erdély nem Magyarország része, és nem is lesz mostanában az.

Helyette arra kellene törekednünk, hogy Európa részévé váljon, hogy az újonnan felépítendő autópálya kapcsolja be a térséget az európai vérkeringésbe, és a Székelyföld olyan régiója legyen Romániának, mely kulturális hagyományai, pezsgő gazdasági élete és polgárainak igyekvő szorgalma által díszére válik Romániának és a magyar népnek.

Ehhez nem zászlólengetéseken keresztül vezet az út, hanem autópályán, utakon, kiművelt emberfők sokaságán, virágzó gazdaságon, kereskedelmen keresztül.

Erdélyi barátaim azt mondják, hogy a román és a magyar a hétköznapi életben jól megférnek egymással, keresztbe-kasul házasodnak, rokonosodnak, a rokonok beszélik egymás nyelvét, segítik egymást, barátkoznak.

A bajt mindig a politika hozza, mostanában pedig mi exportáljuk, ügyeket és ellentéteket kreálva, mint most is.

Ez a zászló-ügy román belügy, ha a román állam illetékes szervei úgy döntenek, hogy a középületeiken csak a román nemzeti lobogónak van helye, akkor tartsuk ezt tiszteletben.

Viselkedjünk úgy velük, mint ahogy szeretnénk, hogy velünk szemben viselkedjenek.

A székely zászlókat meg lengessük a nemzetiségi rendezvényeken, mert annak ott a helye, nem pedig a magyar közigazgatás intézményein, legfőképpen nem a Parlamenten.

Ne keressük magunknak a bajt.

:O)))