NÉZZÜNK SZEMBE BERENCSVÁRY HADNAGGYAL

 „32/II zászlóaljparancsnokságnak, Bahmacs.
Jelentem, hogy Marosim községet folyó hó 8–9-én átvizsgáltattam. 25 zsidót kivégeztettem. 4 partizán, mely a falu lakosa, már nyolcadik hete ismeretlen helyre menekült. A falu környékén lévő tanyákat is átnézettem – különösebb eredmény nélkül.
Berencsváry hadnagy
23/5 századparancsnok.”

Az atv.hu adott hírt egy hamarosan megjelenő könyvről, melynek címe  „A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok”.

Az orosz levéltárak kutathatóvá tettek olyan dokumentumokat, melyek a megszálló csapatok második világháború alatt elkövetett bűncselekményeit dokumentálták, köztük a Magyar Kir. Honvédség által elkövetett háborús bűncselekményeket, népirtást.

A cikk címe Mit tettek a magyarok a Donnál? - megdöbbentő fordulat és már maga a cím is árulkodó.

Most, amikor naponta találkozhatunk a Horthyt és korát rehabilitálni és aranykorként feltüntetni kívánó törekvésekkel, az valóban meglepő, hogy egy ilyen könyv napvilágot láthat, de attól tartok, a cikk szerzője nem kimondottan erre gondolt.

Talán inkább arra, hogy a magyar közgondolkodásban élő képpel végletesen ellentétes valóság megismerése a megdöbbentő.

De nem hinném, hogy Krausz Tamás könyve fordulatot hozna a magyar néplélekben, még ha mégoly megdöbbentő eseményekről is számol be, mint például élve elégetett hatvanhét emberről, megerőszakolt asszonyokról, a nemi erőszaknak ellenállni próbáló kislányok agyonlövéséről, zsidók kivégzéséről.

Pedig a nép tudott erről, hiszen a magyar alakulatok létszáma meghaladta a kétszázezer főt, ilyen láétszám mellett nem létezik titok.

Csak elhallgatás, mert elhallgatni megtörtént dolgokat könnyebb, mint bevallani, bevállalni, szembenézni velük.

De ettől azok a dolgok még megtörténtek

Édesanyám mesélte, hogy a háborúból szabadságra a zsákmánnyal hazalátogató ismerős fényképeket mutogatott, melyen lábát az agyonlőtt partizánon nyugtatta, másik képen meg akasztottak előtt pózolt.

Nyílt titok volt a tisztek által hazaküldött rablott holmik ténye, ma mégis mindenki úgy csinál, minta meglepődött volna ezeken a dolgokon.

Persze van ennek lélektani magyarázata azon túl is, hogy a szovjetek nem akarták sérteni a nemzeti érzékenységet, és a Kádár-kor is szívesebben elhallgatta a bármilyen szempontból kellemetlen tényeket, akár a zsidóüldözésről, akár a magyar katonák bűneiről, akár 1956 –ról volt szó.

Amiről nem beszélünk, az nincs, ami csúnya azt kicsit kisminkeljük, így leszünk egy dali, hősies lovagias nép, Európa megmentője és büszkesége.
Ősi magyar tradíció, szennyben fetrengve büszkén hirdetjük patyolattisztaságunkat.

Aki bűneinkről, de akárcsak hibáinkról is beszél, az nagyon örülhet, ha megússza anélkül, hogy hazaárulónak nyilvánítaná a jobboldalnak nevezett elmegyógyintézeti részleg.

Itt az a népszerű, aki egy semmiféle tradícióval nem rendelkező játékzászlót tűz az ország házára, így „támogatva” - és ezzel rengeteg kárt okozva - a határontúli magyarokat.

Itt az a népszerű, aki a Ludovika Akadémiát népszerűsíti, melynek tisztjei és hallgatói akkor, mikor a Tanácsköztársaság az országot védve élet-halál harcot folytatott, akkor hátbatámadták az országot.

Itt az olyan elmeszesedett agyú hadastyán a népszerű, aki azt mondja, hogy ''a magyar katona egy szál szuronnyal többet ér, mint egy amerikai katona ötezer rakétával''.

Ha valaki történelmet hamisít, akkor bocsánatos bűn, ha a nemzeti büszkeség jegyében teszi.

De ennél is nagyobb a baj, hiszen a mai fiatal nem is ismeri a történelmet, nagy részük igen érdekes eredményt produkálna, ha meg kellene mondania, hogy a Magyar Honvédség a győztesek vagy a vesztesek oldalán harcolt a világháborúban.

Méginkább akkor, ha arra kellene válaszolnia, hogy jó ügyet képviseltünk-e, de az igazi gubanc akkor következne be, ha arra kellene felelnie, hogy ki támadott meg - kit.

Nem csoda hát, hogy a mai fiatalt hülyíteni lehet a dicső múlttal, mint ahogy az sem csoda, hogy nem ismeri fel a nácizmus vagy a szélsőjobboldaliság veszélyeit, hiszen azt sem tudja, hogy azokat eszik vagy isszák.

Ezért lenne hát felettébb hasznos megismertetni a lehető legszélesebb körrel – főleg a fiatalabb korosztályokkal Krausz Tamás új könyvét, hogy lássák a mai fiatalok: tulajdonképpen hálásak lehetünk, hogy a szovjet csapatok nem égettek fel és nem mészároltak le komplett magyar falvakat, nem lődözték agyon a magyar hadifoglyokat, mint mi tettük annak idején Ukrajnában.

Mi, magyarok valahogy mindig úgy vagyunk, hogy elkövetünk mindenféle gusztustalan dolgokat, majd amikor eljön a felelősségrevonás napja, akkor a csodálkozástól elkerekedett szemmel értetlenkedünk.

És meglepődünk, de piszkosul.

Márpedig a felelősségrevonás napja el szokott jönni, vagy előbb, vagy kicsit később, legyen szó emberiség elleni bűncselekményekről, népirtásról, puccsról.

Nem is lesz ebből az országból semmi addig, ameddig nem leszünk képesek szembenézni a múltunkkal, a bűneinkkel, a hazudozásainkkal.

Mostanában nem kedveznek ennek az idők, pedig itt lenne megint egy kedvező alkalom, éppen itt jön szembe velünk Berencsváry hadnagy emléke, éppenséggel szembe lehetne nézni vele.

Akarunk majd?

Nem hinném.

És szerintetek?

:O)))