ÁPRILIS NÉGYRŐL SZÓLJON AZ ÉNEK

Hát, lassan vége a napnak és – úgy tűnik - sikerült úgy abszolválni, hogy egy szó sem esett a felszabadulásról.

Ha nincs bajunk, hát csinálunk magunknak.

Most éppen egy újabb tabut gyártunk, a tetejében még idióta tabut is, csak azért, hogy nehogy azoknak a szerencsétleneknek lelki válságot okozzunk, akik éppen most akarják visszamenőleg megnyerni a második világháborút.

Úgy általában persze mindenki – legkivált a liberális értelmiség és a mai szocialisták – elmondja mindenfelé, hogy milyen fontos a múlttal való szembenézés, csak az a baj, hogy amikor szembejön velük a múlt, akkor szemérmesen elfordítják a fejüket és lesütik a szemüket, mint Juliska, mikor Jancsi a kezébe adja a csúnyáját.

Hát igen, kedves Juliskák, ez itt, ami előttetek van, az mind-mind a mienk, részesülj hát te is belőle, szívesen adjuk!

Igen, kedves Juliska, mi is részt vettünk a második világháborúban, és nem a győztes oldalon.

Bizony-bizony, még csak azt sem mondhatnánk, hogy a jó oldalon, már ha létezik egy világháborúban jó oldal egyáltalán, de ebben a háborúban – kivételképpen - létezett.

Ez is különbözteti meg egy átlagos háborútól, mely általában gazdasági érdekekről szól - itt ezen túl még egy szociopata őrült népe hátára felkapaszkodva világuralmat hazudott nekik, majd teleköpködte a Földet gyűlölettel, egy Dzsingisz kán kegyetlenségével gyilkolva és rombolva.

Neki voltunk – ma többek által büszkén hirdetve – utolsó szövetségesei.

Az átkosban a történet olyan interpretációja volt uralkodó, mely szerint már szinte a Nagy Szovjetunió barátai és szövetségesei lettünk volna, a háborút meg a nácik, a hitleri hordák vívták vadállati kegyetlenséggel, ezenközben kihajtva a frontra kétszázezer szerencsétlen magyar bakát, akiket a szegényparasztságból és a szervezett munkásságból választottak ki.

Hát erre most egyértelműen kiderül, hogy ezek a nácik mi, vagy mi is voltunk, a kétszázezerből a fele nem frontharcos volt, hanem megszálló egy olyan országban, melyhez semmi közünk nem volt, mellyel kapcsolatban mégcsak területi igényeink sem voltak.

És amelyik diplomáciai úton kérte is, hogy maradjunk ki ebből a háborúból, ennek esetén kilátásba helyezte, hogy a háború utáni rendezés során tekintetbe veszi és segít érvényre juttatni területi igényeinket az etnikailag homogén magyarlakta területekre.

Ami legutóbb nyilvánosságra került az orosz levéltárak anyagaiból, az megrázó volt.

Ami kiderült a magyar honvédről, aki egy szál szuronnyal különb, mint a NATO összes harcosa együttvéve, az megrázó és szörnyű, ocsmány és gusztustalan, de sajnos igaz.

Hát akkor ne beszéljünk róla, mint ahogy a többi mocsokról se beszéljünk, amit magyarok követtek el, helyette szavaljunk hőskölteményeket, fessük szép színesre a zsidókat a vagonokba puskatussal beverő csendőr ethoszát, ez már tradicionálisan jól bevált módszer.

Ne beszéljünk a gázkamrába hajtott gyerekekről, nagymamákról, se a magyar honvéd által a felgyújtott házba visszadobott menekülő gyermekekről, se a meggyalázott asszonyokról, de a meggyilkolt szülőkről se, soha, senkinek egy szót sem, mert akkor olyan, mintha meg sem történt volna.

Pszichológusok tudják, embereknél megszokott a hárításnak ez a formája, de hogy egy egész nép nézze már majd száz éve a Rorschach-teszt pirosban fürdő pacáját puncinak, ahelyett, hogy kimondaná végre, hogy vér, meg seb, meg gyilkosság meg bűn, meg halál – elsősorban saját magának, a saját érdekében, az azért már beteges talán.

Hogy végre tudjon majd normális emberként viselkedni a világban, hogy végre a helyére kerüljön az értékrendje, hogy képes legyen elfogadni, hogy már az is megtiszteltetés számunkra, hogy a nemzetközi közösség egyáltalán befogad bennünket és talán hajlandó megbocsátani nekünk, a kiirtott és felégetett, porig rombolt falvakban dúló állatok leszármazottainak.

Nézzen szembe ezzel a sok cigányozó, zsidózó féreg is, és jusson eszükbe, hogy nem lesz mindig szerencséjük, mint a háború végén volt, hogy az új hatalom az elhallgatás árán vette meg vadonatúj szövetségeseit.

Itt sokan sértett pofákat vágnak, mikor elhangzik a szó, hogy felszabadulás.

Merthogy ez megszállás volt.

Hát a megszállás az volt, amit mi Ukrajnában csináltunk, a kiirtott, felégetett falvak, a németek által is csodálkozva szemlélt kegyetlenség, rablás, erőszak, gyilkosságok.

Aki azon sopánkodik, hogy az oroszok elvittek százezreket kárpótlási munkát végezni, az adjon hálát az istennek, hogy nem gyújtották ránk egytől-egyig a házat Ukrajna miatt a II. Ukrán Front katonái.

Ne őket gyűlöljük, gyűlöljük azokat, akik ilyen helyzetbe juttatták az országot, gyűlöljük azokat, akiket ma hős Ludovikás tisztként ünnepelgetünk, holott nem tettek eleget sem az emberi, sem tiszti kötelességüknek, mikor katonáikban engedték elszabadulni az állatot.

És vessük meg Horthyt, mert ő volt a Legfőbb Hadúr, aki pontosan tudta, hogy mit művelnek katonái megszállóként és tűrte - de hát ez nem nagy meglepetés Siófok és Orgovány után.

1945. április negyedike szimbolikus dátum, az is volt mindig, - elvileg akkor értek véget a magyarországi harcok, az idősebbje még emlékszik tán, Battonyától-Nemesmedvesig.

A nagybátyám Makónál esett el, huszonnégy éves volt, motoros futár.

Itthon várta a menyasszonya, soha nem tért haza hozzá, a szüleihez, a testvéreihez.

Miért is halt meg?
A semmiért?

Lázálmokért?

Nem azt mondom, hogy itt személyében bárkinek is állandó bűntudattal a lelkében kellene élnie, hiszen ami történt, az már régen volt, már a mi generációnk sem lehetett a bűnök elkövetője, de azt állítom, hogy ezekről a dolgokról mindenkinek tudnia kell.
Mert ha nem tudnak róla a mai emberek, akkor igen könnyű félrevezetni őket a haza védelméről szóló matyómintás, nemzetiszín-szalagos, pitykéslajbis hazaffyaskodással, visszaélve az ember természetes hazaszeretetével.

Nem sunnyogni kellene, hanem elmenni Ukrajnába a magyar állam képviselőinek, és ott, a földig hajolva kellene bocsánatot kérnünk az ellenük elkövetett bűnökért.

Bizony, nem a Szabadság-téri szovjet emlékmű ellen kellene tiltakozni, hanem minden évben ilyenkor el kellene oda menni a nemzet képviselőinek, és letenni a hála és megemlékezés koszorúit a talapzatára.

Igen, a háláét - azért, mert nem irtották ki ezt a népet, mind egy szálig.

És a megemlékezését, emlékezve arra a másfélszázezer halottra, akik a nácizmus megsemmisítéséért, az ország német megszállás alóli felszabadításáért Magyarországon adták életüket.

Nyugodjanak békében, magyar, orosz, német és román katona - mindahányan.

 :O)))