ANYÁK NAPJA

Szerencsések vagyunk, a legkisebb unokám olyan óvodába jár, melyben csodálatos óvónénik nevelgetik a kicsiket, most éppen arra, hogy mennyire nagyon kell szeretni az édesanyjukat.

Ebben az óvodában nem a szokványos csoportünnepséget rendezték meg anyák napjára, hanem berendeztek az alkalomra egy szobát, szépen feldíszítették, gondoskodtak megfelelő háttérzenéről, majd az anyukákat és gyermekeiket párosával hívták be.

A zene elhalkult és a kislány/kisfiú elmondta versét, amelyik így nagyon személyessé és nagyon érzelemdússá varázsolta az ünnepet.

Köszönet érte azoknak, akik rengeteget dolgoztak azon, hogy szem ne maradjon szárazon, mert azt mondanom sem kell, hogy az anyukák boldogan pityeregtek, a kicsik meg boldogan és elégedetten ölelgették őket: sikeres volt a produkciójuk, melyre annyit készültek!

Anyák napjára ünnepséget szervezni nem jár kiemelt kockázattal, hiszen az érdekeltek élnek-halnak egymásért.

Hiszek abban, nem üres frázis, hogy egy anya, ha szükségesnek ítéli, bármikor, habozás nélkül életét adja gyermekéért, ezért a különleges teremtményért, aki tulajdonképpen egy vele, csak a zord világ választotta el tőle fizikailag - de lelkileg erre tán soha nem fog sorra kerülni.

Ez is az egyik dolog, melyben az ember különbözik az állatvilágtól, melyben a libamama sokszor iszonyú nehézségek árán, veszélyek és nélkülözések közepette kikölti libuskáját, felnevelgeti, megtanítja a legfontosabb libatudományokra, de eljön az a perc, amikor önállóvá válva a kisliba elkezdi élni a saját életét, és onnantól kezdve nem jelentenek egymásnak többet, mint bármelyik más tagja a csapatnak.

Az ember kapcsolata anyjával valamelyikük haláláig tart, de még a halállal sem szűnik meg, mert a hátramaradott élete végéig gyászolja elvesztett felmenőjét vagy gyermekét, emlékezik rá, felidézi alakját, a közösen eltöltött időt, a szép vagy mosolyogtató történeteket.

Persze az emberi természet olyan, hogy a gyermek talán könnyebben tudja elfogadni a szülő halálát, talán ritkábban jut ideje visszaemlékezni elvesztett anyjára, elfoglalják élete aktuális problémái, baráti társasága, szerelmei, csalódásai, gyermekei – szóval az élet, de az anya, aki elveszítette gyermekét, az valóban pótolhatatlan veszteséget szenved, amit soha nem tud kiheverni.

Szerencsés az a felnőtt, akinek édesanyja él még akkor is, amikor már a gyermekének is gyermekei vannak, és gazdag az a család, amelyikben nagymamák, dédnagymamák tudják szeretgetni leszármazottaikat.

Anya és gyermeke különleges kapcsolatban él, lehet az a büdös kölyök már akár hatvanhat éves is, az anyjának mindig gyermek marad, akit nevelgetni kell, figyelmeztetni, hogy Pistika, már igazán elmehetnél borbélyhoz, vagy gombold be a kabátod, mert megfázol - a szerepek soha nem változnak, csak az idő halad.

Egy nőnek egyébként is, de egy anyának aztán végképp rengeteget kell dolgoznia, ez régebben is így volt, meg ma is így van.

Régen nem voltak háztartási gépek, a pelenkákat nem dobták el, hanem kimosták mosóteknőben, fazékban melegített vízben, kifőzték, kicsavarták, kivasalták, akkoriban nem voltak eldobható pelenkák.

Sokminden más, a nők életét valamelyest megkönnyítő dolog sem létezett, de talán az élet sem volt ennyire hajszolt, mint manapság.

Ma, ha valaki multinál rabszolga jó pénzért, akkor rettegnie kell a munkahelyéért, állandó a teljesítménykényszer, az időzavar, nehéz összeegyeztetnie a munkahelyi és a családi feladatokat, de valahogyan mégis meg kell oldani.

És időt kell szakítani arra, hogy le tudjon ülni gyermeke mellé, hogy meséljen neki, játsszon vele.

Nagy a kísértés pedig, hogy napjaink szellemi rágógumijait, a televíziót vagy a számítógépet adja maga helyett, de azt azért minden anya érzi és tudja, hogy a személyes kapcsolatnak e téren sincsen párja.

És a gyerek emlékezni fog azokra az együttlétekre, mikor az anyja csak az övé volt, csak neki mesélt, játszott vele.

Rengeteg év múltán is mosolyogva emlékszem arra, hogy téli estén szólt a rádió, a kályha melletti asztalon anyukám nekem rajzolt képeskönyvet, kis lapokra írta a kép mellé rendelt örökbecsűt.

Az egyik például a szomszédnéni Piszok névre hallgató macskájáról szólt, az agyoncizelláltnak még a rosszakarók által sem mondható képecske mellett ott állt a télesti hangulatot szépen tükröző vers:

Piszok, Piszok, sicc ki!

Haragos a kedvem!

Mondanom sem kell, ez a vers azonnal lenyomta Petőfit - igaz, még csak óvodás voltam, de a szépérzékem már akkor is igen fejlett volt.

Az édesanyák örökéletűek, bennünk és unokáikban élnek az idők végezetéig.

Mikor a feleségem játszik az unokájával és a kezét felemelve fenyegeti a rosszcsontot, az ő édesanyjának a mozdulatát láthatom viszont, mint ahogy a lányomban is fel lehet fedezni az ő tulajdonságait, habár úgy látom, azért az én genetikai állományom sokat rontott rajta…

Édesanyának lenni jó dolog, ha jó a gyerek is, mert bizony, ahogy megy az idő előre, a felnőtt egyre jobban elmagányosodik, elmaradnak a barátok, a munkatársak, a nagy feladatok és csak a család marad.

Ha adtál szeretetet és megfelelőképpen adagoltad, akkor eljön a törlesztés ideje, ami nem szabad, hogy kényszer legyen, de azért nem lehet magunkat nyugtatgatni azzal sem, hogy ebben a rohanó világban nincs idő az anyánkra, nem volt időnk felemelni a telefont sem, annyira el voltunk havazva…

Hiszen oly kevés dolog van, ami fontosabb annál, mint hogy neki napi kis örömet szerezzünk, vagy veszekedjünk kicsit vele, szóval, hogy a gyerekei legyünk, akikről gondoskodhat, akiért aggódhat, akiket szerethet.

Én hagyom magam, és örülök, hogy van nekünk.

Ő pedig minket a tesómmal zökkenők és megállás nélkül nevelget (kiskanalat a kistányérra, ne az asztalra!), az unokáira meg a dédunokáira pedig büszke, de hisz ez is egy nagymama dolga.

Kedves édesanyák, nagymamák, dédnagymamák, köbükik, sok boldogságot és egészségben eltöltött szép éveket kívánok nektek miden leszármazottatok és a magam nevében!

Szeretünk benneteket, és igényeljük a szereteteteket, ezt nyugodtan elhihetitek!

 Boldog Anyák Napját mindahányotoknak!

:O)))

* Anyukám sokkal szebben írt, mint én, az én kézírásom a számítógép már tönkretette!