POPULIZMUS

Elég volt a valóságból, ígéreteket akarunk!

Ez a limai grafitti a mottója Kovács Gábor cikksorozatának, mely a Liget című folyóiratban jelent meg még 2009-ben.

Ebből is látszik, hogy a probléma nem magyar sajátosság, nem kizárólag Orbán sajátja, a populizmus olyan, mint Lenin: élt, él és élni fog.

A kifejezés egyébként hihetetlen karriert futott be napjaink politikai életében, a médiából szakmányban ömlik ránk, mint minősítő, pejoratív jelentéstartalommal felruházott jelző.

Ha egy politikusra valami említésreméltó fórumon azt mondják, hogy populista, akkor az nemigen kap röhögőgörcsöt, persze a cinikusabbja azért világgá se megy bánatában, megrántja a vállát, mosolyog egyet bamba választóin, majd tovaüget a vagyongyűjtögetés rögös ösvényein.

Már a fogalom definiálásával is baj van, csak a wikipédiában vagy hétféle értelmezése közül választhatunk, már ha egyáltalán akarunk közülük választani, de általában nem akarunk.

Mindenesetre azt azért megállapíthatjuk, hogy a populizmus a népre – értsd ezen a kisembereket – hivatkozó politikai irányzat, ugyanakkor magatartás is, melyet a politikusok előszeretettel alkalmaznak választóik megnyerése érdekében.

Van viszont a populizmusnak egy nyolcadik féle, köznapi értelmezése is, nekem most ezzel lenne dolgom.

A hétköznapi ember, ha a fogalmat meghallja, akkor azt egy olyan politikai-politikusi magatartással azonosítja, melyet régebben - sokkal egyszerűbben és egyértelműbben, talán pontosabban is - a felelőtlen hazudozás és a felelőtlen, népszerűség-hajhászó politika, politikus fogalmával írt körül a nép egyszerű, két-három egyetemi diplomával rendelkező gyermeke.

Ma ezt nem lehet ilyen primitív módon meghatározni, mert aki megpróbálja, az azonnal kitiltásra kerül az összes ötödik-hatodik kerületi vendéglátó-műintézményből.

A mai közbeszédben a véleményformálók ragaszkodnak ahhoz, hogy amit mondanak, azt legfeljebb tizenötén értsék meg első hallásra, a többi meg dolgozzon meg az okosságért.

Így aztán leginkább egymás véleményét formálják, és az a politikus, aki hozzájuk köti a szekerét, előbb-utóbb egy kicsi, ám népszerűtlen rétegpártocska prominense lesz ahelyett, hogy egy választási tömegpárt vezére lenne.

És ehhez még csak hazudozni se kellene, csak közérthetően, konkrétan magyarul beszélni.

Persze, ha a politikus habókos tanácsadói hülyeségei (kommunikációs területen kihívásokkal küzdő tömegkommunikációs szakértői stábja kétes értékű narratívái) közül válogat, akkor előbb-utóbb ő is csak egy lesz a sok lúzer közül, aki nem ismerte fel a tiszta, világos beszéd jelentőségét.

Merthogy egy dolog Kálmán Olgával okosan beszélgetni, és más dolog a parasztok, a panelprolik és a nyuggerek tömegeit aktivizálni.

Szögezzük le, hogy a populizmus abban az értelemben, hogy a népet – és értsük ezen mondjuk a bérből-fizetésből-támogatásból-segélyből élők háromnegyed-magyarországnyi rétegét – tekinti politikája meghatározó szereplőjének, nem pejoratív fogalom, elvileg – szoros kivételként - el lehet képzelni akár olyan politikust is, akinek ezek az emberek fontosnak számítanak.

A szer a májtól ott válik el, hogy a politikus ígérete a gyakorlatban megvalósítható, hosszú távon is fenntartható, az országnak hasznot hajtó intézkedés, vagy károkat okozó, rövidtávú politikai érdekeket szolgáló trükközés.

Persze nem csak gazdasági téren jelentkezhet a probléma, legalább ugyanilyen fontos a populizmusnak az a vadhajtása, mely az emberek lelkével szórakozik, szintúgy politikai hozadék reményében.
Ennek a trükknek legszebb példája a múltunkkal és jelenünkkel való felelőtlen játszadozás, melynek ma is tanúi lehetünk.

Mikor Horthy társadalmát virágzó aranykornak állítják be, mikor az országot ennek megfelelően idióták által idiótáknak rendezett jelmezbál színterévé teszik, akkor arra játszanak, hogy a zsellér unokája – dédunokája majd Csekonics gróffal azonosítja őseit, de legalábbis nagybirtokossal, és ez a számításuk rendre be is jön.

Ha valaki azt mondaná nekik, hogy fiam, a te ősöd egy repedtsarkú, alázatos zsellér volt, akinél ünnepnapot jelentett, ha hús került az asztalra, hát igen sértett pofákat vágna a delikvens, így aztán inkább hisz a szép mesékben és az ezekhez igazított illúzióiban, mint akár saját tapasztalatában is.

A magyar jobboldal választói tömegeit a magyar falu adja, mely felemelkedését és virágzását azoknak a komcsiknak köszönheti, akiket ma minden nincstelen újzsellér tele szájjal szidalmaz.

Ez is populizmus a szó köznyelvi értelmében.

Mostanában – ha csak a kínaiak másként nem gondolják – nemigen lesz errefelé a szocializmusnak nevezett politikai-gazdasági formációra emlékeztető alakzat, ez talán nem is baj, de talán nem kellene populizmusnak minősíteni azt, amikor valamelyik épeszű politikus felveti, hogy talán először az éhező gyerekek problémáját kell megoldani, a miniszterelnök szívbéli hobbijának támogatását kicsit akár el is lehetne halasztani.

Az Unióval kapcsolatban ugyanez a helyzet.

Természetesen a büszke magyar ember (v.ö: fenn az ernyő, nincsen kas…) nehezen tűri az Unió igáját, melynek következtében még életben vagyunk egyáltalán, ezért hát igen népszerű ellenséget gyártani belőle.

Ez a hétköznapi életben is ismert magatartás, senkire nem tud úgy haragudni a magyar, mint aki jót tett vele.

Mindenesetre igen jókat lehet röhögni éltes háziasszonyokon, akik fejüket csóválva elmélkednek arról, hogy tulajdonképpen az Unió érdeke, hogy tagjai legyünk.

Idén és jövőre is ezermilliárdokat hívhatunk le, ha van olyan értelmes cél, melyre fel tudjuk használni a támogatást,.

Sajnos a magyar fantázia itt csődöt mondott, megakadt a libaúsztatók wellness-központtá fejlesztésénél és a főterek viakolorozásánál, most mégsem ezen a problémán tépjük magunkat, hanem szabadságharcot folytatunk a hazai jobboldal idiótáinak kedvezve egy beteg ember vezérletével.

Ez valóban a szó rossz értelmében vett populizmus.

A matyómintás – árvalányhajas magyarkodás egyszer már rettenetes útra vitt bennünket, most láthatólag ugyanezen az úton szeretnénk mégegyszer végigmenni.

Szóval, azért ettől függetlenül csak csínján a populista jelző alkalmazásával, mert a „populus” a szóban a népet jelenti, márpedig vox populi – vox dei, ugye…

Ha valaki a népre hivatkozik, akkor azért azt célszerű kétszer olyan alaposan vizsgálni, mintha csak megrántaná a vállát, és azt mondaná, hogy „csak”, mert a nép hülyítése a politikusok kedvenc szórakozása.

Oda kellene figyelnünk rájuk.

:O)))