2013. szeptember 30., hétfő

A ZSARNOK SZOBRA

A Szolidaritás ledöntötte Orbán Viktor szobrát.
Igaz, előtte elkészíttette hungarocellből, de ez a figura maradandóbb anyagot nem is érdemelt volna, a legmegfelelőbbet pedig közegészségügyi okokból nem lehetett alkalmazni, pedig azzal lett volna teljes a tartalom és a forma egysége…
Na, ki is tört a parasztgyalázat azonnal, a sok feldúlt jobboldali és a sok idióta, magát baloldalinak meghatározó politikus kórusban siránkozott, mintha az anyjukat pocsékolta volna meg a majdhogynem egyetlen akcióképes szervezet, lépcsőmosás közben.
Hogy Viktor népének nem tetszik a dolog, az természetes.
Azért nem tetszik, mert egyrészt nagyon találó, másrészt mert ez végre valami olyasmi volt, amit az ország többsége szóbeli kommentár nélkül is megért és nagy röhögések közepette azonnal azonosulni tud vele, és legfőképpen azért nem tetszik, mert oly fájdalmasan igaz: a szobor, - pontosabban a karikatúra - mely egy diktátor emlékét idézi, egy másik diktátorról szól.
Kettőjük között van fajsúlybeli különbség, melyet a felhasznált alapanyag pontosan meg is mutat, az egyik diktátor bronzszobra elsüllyedt a történelem pöcegödrében, a másik egyelőre még úszik a felszínen, de ezt azért könnyebb lecibálni a csizmájáról, mint ihletőjét.
Hogy a baloldalból élők mit forgatják a szemüket, azt nemigen lehet érteni, hacsaknem azért, mert megfizetik őket érte, merthogy ingyen nem lehetnek ekkora ökrök.
Olyan a szájuk, mint a kacsa segge (semmi személyes, Attila…) – állandóan jár, folyvást  pofázhatnékjuk van, pedig vannak helyzetek, amikor üdvözítőbb lenne hallgatni, nem azon erőlködni, hogy lerontsuk a szövetséges párt akciójának hatását - egyébként hazug frázisokkal.
Van itt szemforgatás ezerrel, olyanok tartanak illemtanórát, akik szakmányba fújják az orrukat az asztalterítőbe, olyanok papolnak erkölcsről, akiknek szavuk nem volt, amikor baloldali harcostársukat a csőcselék leköpte, megütötte.
Most siránkoznak, mert bántották Vikikét.
Ledöntötték a karikatúra karikatúráját.
Ezerszer nézegettem már gyanakodva Fodorra, mert úgy viselkedett, mintha a haverja küldte volna szétverni a liberális tábort, és ő rendre tett is azért, hogy ezt a gondolatot ne kelljen azonnal elvetnem.
Most ő is megszólalt, nekiállt méltatlankodni, hogy nadehátilyet, hát nem ledöntötték?!!!
És hogy jön ahhoz bárki is, hogy Sztálinhoz hasonlítsa Orbánt, merthogy Dzsugasvili azért mégiscsak diktátor volt, míg a Dzsuvásdilis ugyan nem jó felé viszi az országot, de azért nem diktátor – hogy akkor mi, ezt a kérdést nem cizellálta.
Mindenesetre, ha mond egy olyan dolgot, amit Orbán ma nem képes egyszemélyben eldönteni, akkor kisorsolok közte egy Sztálin – szobrot.
Merthogy Sztálin mennyi embert megölt, míg Orbán nem, de legalábbis nem tudunk róla, hálistennek.
Azért tegyük hozzá, hogy Sztálin nyakában nem volt ott egy külső erő, mely megakadályozta volna az öldöklésben, Orbán meg vagy öletne, ha módja lenne rá, vagy nem – mindenesetre meghirdetett elvei szerint az ellenfelet – ha mód nyílik rá – kukacoskodás nélkül meg kell ölni – ő ezt tanulta a politikából, mondá.
Namármost a tömeggyilkosságok verbális öléssel kezdődnek, Hitler is először szónokolt és aztán indultak meg az SA pribékjei, a zsidók ellen is verbális agresszió vezette be az Endlösungot, a fizikai megsemmisítést.
Orbán bizony diktátor, és a diktátor tettei a körülményektől függnek.
Rákosi számára kedveztek a körülmények, ki is végeztetett koncepciós perek ítéletei alapján a vádpontokban ártatlanokat, vagy joggal vádoltakat, akiknek kivégeztetése csak a megfélemlítést szolgálta.
Hát ma nem találkozunk koncepciós perekkel?
Dehogynem, hiszen a nagy port felvert ügyek közül még egyetlen sem végződött jogerős elmarasztaló ítélettel, Orbán csatlósai már csak elkeseredett utóvédharcokat folytatnak, hogy legalább egyetlen dologban elmarasztalhatónak mutassák a koncepciós eljárások vádlottjait.
Az is nagyon tetszett, mikor a szocialisták nagy szemforgatva kérték számon Bajnaiékon az előzetes tájékoztatás hiányát, mintha ez a két partner viszonyában oly szokatlan lenne.
Mintha szövetségesek lennének, pedig csak együttműködnek, ha éppen olyanjuk van, egyébként meg megy mindegyik a maga feje után.
Mondjuk, ez még egy ökrösfogatnál sem válik be - a közös járom igencsak komoly kényszer az együttműködésre, ezt még az ökrök is fel tudják mérni, meg azt is, hogy ha egymás ellen húznak, nem halad a szekér.
Védjük meg Viktort!
Ahhhh, mecsoda fennkölt gondolkodás, mecsoda fair play díjra érdemes törekvés, mecsoda erkölcsi fölény!
Mint a vadász a Nílus partján, aki nem lő a krokodilra, mert az még nem evett embert – a krokodil meg röhög – te leszel az első, hülye vadász – mondja - és kimászik a vízből.
A szobor egyébként jó volt, színvonalas, bronzból is megállna a lábán, míg le nem döntik.
Ez úton is gratulálok a művésznek, meg a Szolidaritásnak, mert olyat csináltak, amire a szocialisták négy év alatt egyszer sem voltak képesek: felkeltették a társadalom figyelmét egy politikai akcióval.
Lehet tőlük tanulni.
:O))) 

KONCENTRÁCIÓS TÁBOR

Miközben az Orbán seggébe beleájultak ugrálva tapsolnak, miközben a szélsőjobb a turullal a fellegekben szárnyalva sohasemvolt és soha meg nem valósuló Magyarországról álmodik, miközben a magukat demokratáknak tartók egymást gyilkolják meg sem szerzett pozíciók elosztása közben, addig az ország szinte észrevétlenül egy tüchtig kis koncentrációs tábor lett.
Nem a zsidók, nem a cigányok, mégcsak nem is a magyarok, részére, mert ebben az országban jelenleg nem emberek csoportjait helyezik el koncentráltan – erre majd később kell sort keríteni – nálunk ma kétfajta koncentráció folyik, a szemünk láttára és mégis észrevétlenül, szinte visszhangtalanul: a hatalom és a tőke koncentrációja.
Ki van ez találva rendesen, hiszen az egyik nincs a másik nélkül, a tőke és a hatalom párban járnak, kéz a kézben, egymást segítve és támogatva.
Te meg cseléd leszel a saját vackodon, egy senki, egy behelyettesíthető, eldobható niemand.
Ha valaki azt merte volna jósolni valaha is, hogy ez lesz a rendszerváltásból, hát mindenki harsány röhögésbe kezdett volna, hiszen az elképzelések gyönyörűsége lenyűgöző volt: itt egy nyugati típusú polgári demokrácia jön majd létre.
Ebben minden magyar állampolgár minimálisan is a Német Szövetségi Köztársaságban a felső-középosztályban megszokott életszínvonalon fog élni, a hétköznapokban csirke, vasárnaponként libamell lesz a menü, munka után sör, meg haverok, buli, fanta, - az ország dolgaiba meg nem csak az a nyolcszázezer komcsi szólhat majd bele, hanem mindenkinek a véleménye számít, még azoké is, akiknek nincs is véleményük.
Eltelt húsz év, az ország vagyonát szétcincáltuk, széttéptük és széthordtuk, mint foxi a lábtörlőt, a traktorokat kerekenként, a gyárakat villáskulcsonként, a földeket gatyamadzag-parcellánként, elképesztően felelőtlenül és ostobán.
De ez nem volt elég, a nyakunkba ültettünk egy új uralkodó osztályt, mely még csak nem is a szocializmus kulturáltabb rétegeiből került ki, hanem a gátlástalan ügyeskedőkből, a pofátlan bűnözők közül, ahogy ez már a nagy társadalmi változások esetén lenni szokott.
Minden településen a helyi kiskirályok osztogatták a közpénzeket, a stallumokat, húsz éven keresztül olyan volt az ország, mint Csák Máté földje, de Csák Máté nélkül, - a vad, úri tatárok saját rezsire fosztogattak.
A vagyon is szanaszéjjel forgácsolódott, mint a szegény embernél, aki hat lányt csinált nagy kilátástalanságában, és mire mindegyiket kiházasította, egyszem fiának nem maradt semmi.
A nép ügyeskedett, próbált megélni, de a folyamatot, melynek elszenvedője, mind a mai napig nem ismerte fel.
A folyamat pedig arról szól, melyről – ha máshol nem is – a Marxista- Leninista Esti Egyetemen hallania kellett volna, ha odafigyel, de úgy látszik, hogy nem tartotta érdemesnek a tanulást, pedig igen ráfért volna.
A kapitalista társadalomban a közismert mondás szerint a nagy hal megeszi a kishalat, ami a nagy hal számára jó hír, míg a kishalak számára eléggé elszomorító, hiszen névváltozással is jár: míg ezidáig mondjuk keszegnek hívták, mostantól eledel lesz a neve – jobb esetben, mert az is lehet, hogy az új neve hulladék lesz.
Éppen ez folyik most, - most jelölik ki új uraitokat, a nagybirtokosokat, bankárokat, nagyvállalkozókat, azt a párszáz embert, akinek a szava számít majd ebben az országban.
Akiknek szeme rebbenésére ugrik majd a képviselő, mert ha nem, akkor a jövő ciklusban már nem is képviselő, hanem – ahogy Gyurcsány jövendölte – autófényező…
A hatalom is koncentrálódik, a független kiskirályok helyett a vazallusok ideje jött el, a vazallusi lánc pedig hosszú, hiszen minden vazallus maga is számos vazallus ura és parancsolója, és az ő vazallusai is rendelkeznek vazallusokkal.
Aki pedig nem rendelkezik hűbérúrral, az egy senki, egy megvetett ronin, mindenki lába kapcája.
Azt gondolná az ember, hogy ez nem nagyon tetszik az embereknek, de persze téved, hiszen az emberek rohannak egy fületlen gombért eladni magukat, miközben a büszkeségükről és a szabadság iránti elkötelezettségükről szónokolnak, a hősi múltat emlegetve.
Kertész Ákos kimondta az igazságot, nem is bocsátották meg neki…
Gyurcsány ellen sem azért megy a hajtóvadászat, mert csúnyán beszélt, hanem azért, mert veszélyezteti az új rend felépítését, mert ez az őrült komolyan veszi a demokráciát.
Hiba, - a demokrácia akkor működik jól, ha elfedi az egyenlőtlenségeket, nem pedig akkor, ha csökkenteni szeretné.
Frei Tamás műsora Argentínáról és annak folytatása remekül megmagyarázza, hogy miért és hogyan tesznek koldussá egy országot mielőtt kifosztanák és újraosztanák saját tőkései, mindenkinek ismerni kellene, hogy legalább tudja, miért fog nyomorogni, ha ma még talán vígan él is.
Nem sok ok van az optimizmusra, amikor anno Demján a gazdasági problémák megoldásáról beszélt és a kínai béreket emlegette, nem tréfált.
Mi meg mégis nevetgéltünk.
Kár volt…

:O)))   



2013. szeptember 28., szombat

EURÓPA IDIÓTÁI

Az ország nem hagyja magát, "nem vagyunk, és nem leszünk Európa szolgái" - szögezte le a Fidesz elnöke pártja kongresszusán, hozzátéve: "nem vagyunk és nem leszünk sem a bankok, sem a nagyvállalatok szolgái, mi, magyarok a magunk urai vagyunk, és nem akarjuk, hogy mások mondják meg nekünk, miként seperjünk a saját házunk táján".
Gyönyörű, veretes és büszke mondat, megdobban hallatán a honfiszív, nem is szólva a honleányokról, kiknek szinte mindenük megdobban, ha hallják ezt a keményszavú, igazi férfit, végre egy valódi férfit, aki a maga teljességében férfi, egy valódi fallosz.
De nagy kár, hogy hülyeségeket beszél, de nagy kár, hogy olyan, mint a hamelni patkányfogó, aki csodálatos furulyájával csalogatja belefele a megszédített állatkákat a Weser folyóba, ahol a biztos pusztulás vár rájuk!
Persze már önmagában az is szép, hogy a Fidesz úgy csinál, mintha párt lenne, jóllehet nem párt.
Még csak nem is a létező szocializmus állampártjának utódja, hanem a maffia fedőszerve, mely lehetővé teszi, hogy egy bűnszervezet hatalmába kerítve és kisajátítva az államot kirabolja annak polgárait, visszaélve jóindulatukkal, hiszékenységükkel, tájékozatlanságukkal, sok esetben alantas ösztöneikre építve.
A capo di tutti capi szólt az ő népéhez, meg közvetve azokhoz, akik tulajdonképpen nincsenek is, hiszen az ellenzék mára már nem a kormány, hanem az ország ellenzéke, mondta, ékes tanújelét adva annak, hogy lövése sincs egy parlamentáris demokrácia mibenlétéről, ő csak harcolni akar, éjt nappallá téve.
Meg is jelölte a harc célját és a harc terepét, eszerint 2014 a rezsiharc éve lesz, a küzdelem terepe pedig a választás.
Hát ez kétségtelen, hacsak addigra valamelyik népcsoport be nem gorombul és bele nem szórja a Dunába ezt a díszes társaságot, az ezerkészáz küldöttel együtt, akik debil módjára bólogatnak és tapsolnak ehhez a mutatványhoz.
Orbán láthatólag nem tanul semmiből, nem is akar tanulni, ma is azt gondolja, hogy az ország élvezi a harcias kiskakas macsós mutatványait, háborús retorikáját, és ha elég hangosan csörgeti a kardot, pengeti sarkantyúját, akkor a nagy zajban a nép nem veszi észre, hogy szép selymes lódingja tele van már tömve lopott holmival.
De nem csak neki, hanem alvezéreinek és hűséges vazallusainak is.
Az meg egyenesen pofátlanság, hogy miután még az ellopott ezermilliárdok is javarészt az Uniós támogatásokból származnak, közben az Uniót támadja vadul, melynek nem leszünk szolgái, de nem ám!
Merthogy van az Unió egyfelől, akinek vannak velünk szemben kötelezettségei, melyek részben számosak, részben pedig még a török időkből származnak, amikor őseink - Dobó István, Sárközi, Hegedűs hadnagy és a többiek - kiontott véréért elfelejtett fizetni a művelt nyugat, másfelől meg ott vagyunk mi.
Mi, a büszke és szabadságszerető magyarok, akik most is például oly bátran tűrjük ennek a szerencsétlen tolvajnak rémálomszerű országlását, hogy lassan már csak a fülünkbe nem vizel kampánybeszéd helyett.
Ö pontosan tudja, hogy az Unió mi vagyunk, mi is vagyunk, Európa összes népe, mindahányan, de ez neki nem felel meg, mint ahogy minden országban vannak hozzá hasonlók, akik saját lehetőségeik korlátozásaként élik meg azt, ha nem engedik őket pofátlanul lopni, rabolni, a szegényeket sanyargatni, miközben demokráciát hazudnak.
Nem érdeke az, hogy a nép egy egyesült, gazdaságilag, politikailag és katonailag is erős állam híve legyen, jobban szeret egyedül kukorékolni a maga kis szemétdombján, ahol senki nem szól bele abba, hogy mit kezd a kikapirgált gyémánt-félkrajcárokkal, melyik karibi sziget mely bankjában helyezi el arra a nemkívánatos esetre, ha szerető népe világgá zavarná.
Pedig már Kohn bácsi is megmondta, mikor felvilágosították, hogy fiatal feleségét a huszárkapitány, a bankvezér és az esperes úr is kezelgeti, hogy jobb egy jólmenő üzletben résztulajdonosnak lenni, mint egy csődtömeg teljes tulajdonosának lenni, de ezt a viccet a pártelnöki szerepben bohóckodó maffiózó valószínűleg nem hallotta...
Ami pedig a beszéd bolsevik vonulatát illeti, ezen már végképp csak röhögni lehet, a mai világban a multinacionális vállalatok és a globalizáció ellen menni leginkább huszonéves idealista gyerekek szoktak, ameddig a rendőrök elő nem veszik a dugóspuskát és seggbe nem durrantják őket.
Az mondta: …”mi, magyarok a magunk urai vagyunk, és nem akarjuk, hogy mások mondják meg nekünk, miként seperjünk a saját házunk táján".
Hát ez bizony szép dolog, de ha már ennyire piszkosul függetlenek vagyunk, akkor elsősorban nem kellene más erszényéből élni – végtére is mi, turulbanszületettek nem vagyunk kenguru-nemzet – de ha már így esett, akkor nem kellene méltatlankodni azon, ha az, aki a pénzt adja, tudni szeretné, hogy mit támogat vele.
Ha nem akarjuk, hogy belepofázzanak a seprési technológiánkba, akkor nem elég szemetelnünk, de a seprűt is saját költségre kell elkészíttetnünk, és az sem baj, ha az, aki effektíve seper, nem döglik éhen az első mozdulatok után.
Az viszont megdöbbentett, mikor arról beszélt, hogy politikájának ellenzői a kormány ellenzékéből az ország ellenzékévé váltak.
Ez régi tünete a mi kedves betegünknek, úgy látszik, Graz ide, Graz oda, az állapota nem javult.
Persze a Gyurcsányozás sem maradhatott ki, igaz, hogy a babona ősi szabályai szerint a gyűlölt ellenség nevét nem mondta ki, nehogy éjjel megjelenjen neki, oszt ráüljön a mejjére, és riogassa azzal a nagy orrával!
Biztatgatta híveit, hogy bár azt nem mondhatja, hogy ez a harc lesz a végső, de azt azért igen, hogy már csak a gazdasági harc van hátra, no és persze a rezsicsökkentési harc, aztán eljön a világbéke.
Alvezérei is elmondták a tőlük megszokott üres lózungokat, elővették valahonnan a naftalinból Pelczné Gáll Ildikót - örömmel értesültünk róla, hogy még él és nem ette meg a vak komondor.
Pokorni is hasznossá tette magát, mikor eligazította a bandát, hogy demostaztán abbafejezni a zsidózást meg a cigányozást, még ha igény lenne is rá.
Mától a szinglik se hordában közlekednek, de hogy mi lesz az új szervezeti egység neve, azt nem árulta el, jómagam a falkára tippelek…
A végére tartogattam a legnagyobb meglepetést: Orbánt – egy ellenszavazattal – ismét pártelnökké választották, ellenfele nem volt, hiszen ki akarna Zoli helyett Pál  - Pedigree Pal, ugye -  lenni?
Az egy ellenszavazat ügyét már vizsgálják, a gyanúba keveredetteknek Selmeczi Gabriella sajtótájékoztatóit vetítik a Parlament pincéjében, aki először felsír, az a tettes, békemenet poraira…
Végül is, a Fidesz a kötelező kűrt megfutotta, legalább nem kellett a fejüket törni, hogy mivel tereljék el a figyelmet Baja második ételkülönlegességéről.
A bajai halászlé mellé ugyanis felzárkózott a bajai bukta, mely nem kelt tésztából készül, hanem bodagból…
Viktátor beszédét azzal fejezte be, hogy aki nem végzi el tisztességesen a munkáját, az jön neki huszonöt évvel.
Ő vajon mennyivel jön az országnak?

:O)))

GYURCSÁNYT ÉLVE VAGY HALVA

Szinte már vicces az a buzgalom, mellyel a DK pártelnökét üldözik a magyar politikai élet szereplői, pártállástól függetlenül.
Hóttmindegy, hogy fideszes, jobbikos vagy szocialista, esetleg valamelyik SZDSZ-es  rompárt képviselőjéről legyen szó, közömbös, hogy a Hírtelevízió vagy az ATV műsorvezetőjéről beszélünk, a Kossuth vagy a Klubrádióról esik szó, a vége mindig az, hogy a kommunikációs lehetőség birtokosa elkezd Gyurcsány eltávolításán munkálkodni.
Nem szereti a mi Ferkónkat ez a budapesti véleményformáló értelmiség, ezt be kellene végre látnia.
A Jóisten büntetése lehet ez, mert a langaléta orbánréme szinte mindenkinél jobban vágyott az elismerésükre, ezer és ezer gesztust tett nekik, rájuk hagyta a legblődebb baromságaikat is, miközben azok a háta mögött roppant bölcs pofákat vágva ütötték-vágták, minimális toleranciát sem tanúsítva vele kapcsolatban.
Azt gondolná az ember, hogy a puccskísérlet után ezek a gigademokraták akár mellé is állhattak volna, de a belvárosi értelmiség nem erről nevezetes, hanem olyanok, mint a kutyák, melyek sérült társukat vad buzgalommal halálra marják.
Emellett arra gondosan vigyáznak, hogy egy esetleges politikai kurzusváltás esetére hagyjanak maguknak egérutat, ezért állandóan az egyrészt-másrészt ellentétpár alkalmazását erőltetik, nem csoda, hogy nem tudnak tévedni.
Ha megjósolják, hogy mi történik majd a lóval, akkor az egyrészt ugye meg is dögölhet, deellenben akár meg is nyerheti az epsomi derbyt, mindenesetre Gyurcsány menjen el az istálló környékéről, mert idegesítőleg hat az állatra.
Mindegyikre…
Nem ő az első politikus, akit nem szeretnek a hivatalosságok, de szeretnek a demokraták, és ha kicsit is jobban törekedne rá, szeretne a szegényember is, hiszen neki nincs képviselete sehol sem az országban.
Gyurcsánynak nem kell azon törnie a fejét, hogy ki az ellensége, és azért ez is nagy könnyebbséget jelent.
Rá az alcsúti nagybeteg vadászik és vadásztat, ő iparkodik politikai életterét beszűkíteni, mozgási lehetőségeit korlátozni, ellehetetleníteni.
Bánatos Vezérünk szájából kifordul a kolbász, ha eszébe jut, hogy esetleg a következő parlamenti ciklusban is nézegetni lesz kénytelen rettegett ellenfelét, akinek trófeája számára pedig már átalakíttatta a lakást.
A fal trófeabemutatásra alkalmazott szakasza elől eltávolított mindent, hogy ha ki kell kerülnie néhai ellenfele orrát, bele ne rúgjon az aranylábú hokedlibe.
Néha elképzelte, ahogy ott lóg a falon, Dávid Ibolya és Torgyán Józsi között, olyankor aprókat lihegett és este vad vágyak között forgolódott, Wittner Máriával álmodott…
A legutóbbi trükk az volt, hogy hirtelen híre kelt – pontosabban hírét keltették - annak, hogy nem akar indulni a parlamenti választásokon, mert Brüsszelbe készül képviselőnek.
A szóvivő cáfolta, tán még közleményt is adott ki róla a DK, de aki kicsit is ismeri a politikai marketinget, az azért nem becsül le egy ilyen akciót.
Mit is üzent ezzel az aki a közbeszédbe megpróbálta belopni ezt az álhírt?
Hát, üzent egyrészt Gyurcsány mostanában egyre nagyobb számú követőjének, mégpedig azt, hogy ne reménykedjetek majmok, imádott Feritek otthagy benneteket egy jó kis zsíros képviselői helyért Brüsszelben, ti meg itt maradtok magatokra!
Gondoljátok meg kire szavaztok, mert aki nincs itthon, arra nem számíthattok, keressetek helyette olyat, aki itthon marad!
Üzent Gyurcsánynak, hogy na, jó, rendben van, összefogunk veletek, de akkor te elmész Kamcsatkába száműzetésbe, ne is lássunk téged!
A pártodat meg majd felkaroljuk, ha akarod akár még pártelnököt is delegálunk, de persze ehhez neked már nem lesz közöd!
Üzentek a szocialista szavazóknak is: Na, ugye, hogy nincs miért aggódni, már a menekülési útvonalat keresi!
És üzentek a jobboldaliaknak is: Lám-lám, a süllyedő hajóról menekül a patkány, mi vagyunk a nyertesek, miénk lesz a győzelem!
Persze aki kicsit is figyeli Gyurcsány mozgását a politikában, az tudja, hogy ez egy eleve hamvábahótt kísérlet, ami Gyurcsány félreállítását illeti - de nem is erről van itt szó, hanem arról, hogy a választásokon ne jusson be sem ő, sem a pártja a Parlamentbe, vegyük el a választók kedvét attól, hogy rá adják a szavazatukat.
Mert a vádakból valamennyi mindig ragad, és az áldozat hiába is kapálózik, keveset tud tenni ellene.
Ha elég sokszor hallja, ezt fogja elfogadni igazságnak, mert Gyurcsány vagy a DK cáfolatára ha el is jut hozzá, csak legyint  egyet, persze, majd otthagyja a pénzt!
Mondjuk, én is elhiszem Orbánnal kapcsolatban, hogy az azeri baltásért két olajkutat kapott Simicska, aki – mint tudjuk - szimbiózisban él Orbánnal, mint a kalauzhal a cápával, csak néha nehéz megállapítani, hogy aktuálisan melyikük a cápa…
Egy–két évtized múlva remek téma lesz ez a történész-hallgatóknak.
Aztán mikor már az ő fiaik sem élnek, akkor majd egy történész megírja, hogy volt ebben az országban egy-két államférfi, aki az ország felemelkedésén, a demokrácia meghonosításán fáradozott, de a sár és a mocsok, a tradicionális magyar posvány visszahúzta őket…

:O)))

2013. szeptember 26., csütörtök

APOLITIKUS FIATALOK

Hát igen, azt nemigen lehetne mondani, hogy a mai fiatalokat szétveti a társadalmi aktivitás, hogy ők lennének a haladás motorjai, de még csak a fékjeinek sem mondhatók.
Külön fájdalmas, hogy éppen a demokraták soraiban látni keveset közülük, jóllehet ezzel nem mondanám, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika, mert dehogynem.
Inkább azt mondanám, hogy a fiatalokat az nem érdekli, amit manapság a politikai pártok és a különféle szervezetek politika címen művelnek, és ennek sok oka van.
A politizálást sehol sem sorolják a szépművészetek közé, de hogy egy, még a vállat diktatúra viszonyai között is viszonylag kulturált ország oda süllyedjen, hogy a politika fogalma a közbeszédben a szarlapátolás szinonimája legyen, az azért meghökkentő.
Viszont ad ara némi magyarázatot, hogy miért tartja távol magát az értelmes fiatal ettől a tevékenységtől, hiszen ki a fene akar mocskos és büdös lenni, a tetejében cél és eredmény nélkül?
A helyzet ilyetén alakulásának első számú felelőse az alcsúti nagybeteg, akinek sikerült elfogadtatnia az országgal azt, hogy a politizálás a konfrontációról, a permanens harcról, győzelemről és vereségről, ellenfelünk megsemmisítéséről szól.
A probléma nem az, hogy a szociopata pártelnök megbolondította saját táborát, mely időnként felvonul síppal-dobbal-nádihegedűvel köpködni, és ha lehet, kicsit verekedni is, hanem az, hogy sikerült ezt a stílust rákényszerítenie politikai ellenfeleire is.
Ma már ők is azt hiszik, hogy az a politizálás, mikor hasonló stílusban próbálunk támogatókat szerezni, vagy ellenfeleink ellen fellépni, mint ők.
Komolyan mondom, hogy belebetegszem, mikor meglátom Török Zsoltot az utcán óbégatni a két agyilag kihívásokkal küzdő emberi hulladék után, akik a Jókai utcában handabandáznak, de egy érdemi vitára teljességgel alkalmatlanok, merthogy ahhoz az is kellene, ami nekik nincs: ész és vitakultúra.
Pedig a politika nem a konfrontáció, nem a harc, nem a mindenáron győzniakarás műfaja, a politika a kompromisszumok művészete.
Sokan keresik még mindig Kádár sikereinek titkát, esetenként ostoba következtetésekre jutva, felemlegetve az ország eladósodását, mely, ha igaz lenne, akkor ma Magyarország Európa legboldogabb állama lenne, lévén az eladósodottság ma jócskán meghaladja a Kádár-korszak hasonló mutatóját - de a népszerűséget nem ez hozta.
A népszerűség és a sikerek titka az volt, ami miatt Kádárt a kompromisszumok robotosának hívták: az egyensúlykeresés érdekek és elvek között, a szélsőségek kerülése, a folyamatos társadalmi megegyezés és kiegyezés megteremtése a társadalom csoportjai között, a társadalom és a hatalom között.
Amikor a fiatal elfordul a közélettől, akkor ezt hiányolja - a valóságos párbeszédet és a megegyezésre törekvést, harcolni meg nem akar, mert úgy érzi, hogy nincs miért.
Hiszen egyik politikai tábor éppen olyan, mint a másik, meg aztán egy brancs ez, keresztbe-kasul összefonódva, a legkisebb pénz láttán félretéve elveket, ideológiákat, demokráciát – hát ki akar ezeknek a mocskoknak a sakktábláján alparaszt lenni?
Nem csak országos, de helyi szinten is így megy ez.
Mindenféle hivatalokban, testületekben különféle országos és helyi politikusnak nevezett tetvek szívják a nép vérét, élősködnek a pénzén és mellé még urizálnak és nagyképűsködnek is, hatalmukat fitogtatva.
Kádár hajdan azt mondta: én a gyalogosok pártján vagyok, és ezt neki el is hitte mindenki.
Ma már annak a politikusnak sem hisz senki, aki ritka kivételként valóban az ország érdekeit szem előtt tartva akar dolgozni.
Ma egyetlen politikust nem lehet mutatni, akinek társadalmi közmegegyezéssel alátámasztott hitelessége lenne, pedig nem minden politikus tróger, de mégis: a többiek elképesztően alacsony emberi és morális tulajdonságai lehúzzák őket is a sárba és mocsokba, a nép meg védekezik.
Leginkább úgy, hogy kétfelé választja a társadalmat: vannak ők és vagyunk mi, nekünk semmi közünk nincs hozzájuk, nekik meg hozzánk, éljék ők is a maguk életét, minket meg hagyjanak békén.
Ez persze illúzió, de népszerű illúzió.
A fiatal nem ostoba, lát a pályán és véleménye van arról is, amiről az idősebbjének már véleménye sincs, csak beletörődően legyint.
Még egy dolog van: a politikusok minden törekvése dacára a fiatal nem teljesen kiszolgáltatott.
Neki nincs még veszítenivalója, ha megmérgeli magát, könnyen bedobálja a táskába a két farmert, a hat pólót, hat gatyát, aztán már híre-nyoma sincs errefelé.
A diktátorocska meg ott állhat a Hegyeshalom tábla alatt egy zacskó kukoricával és csalogathatja haza őket - gyertek haza libuskáim - bánatosan lesve a delikvensek égnek mutató középső ujját.
A másik dolog, amitől a fiatal úgy érzi, hogy a politika úri huncutság, az a közéleti ismeretek, a saját korának megfelelő közélet hiánya.
Közéletiségre egészen fiatal kortól nevel egy normális társadalom, természetesen figyelembe véve az életkori sajátosságokat.
Mire van igénye a kisgyereknek?
Játékra, - hát akkor játsszunk, de közben együtt döntsük el, hogy ki legyen a bíró, tegyen valaki javaslatot, - Józsika, te mit gondolsz?
Vikike?
És szerinted Zolika, ki lenne a legjobb bíró?
Ferike?
Hát akkor szavazzunk, emelje fel a kezét, aki Vikikét akarja bírónak!
Ki szavaz Vikikére?
És ki Ferikére?
Ezzel már meg is tanítottuk a többségi demokrácia alapvető eljárását a gyerekeknek.
De baj van az általános iskolásokkal meg a középiskolásokkal is, mert a rendszerváltás hősei az úttörőmozgalmat szétverték, az úttörőtáborokat lenyúlták, jutott a vagyonból jobbra-balra, de helyette nem lett semmi.
A cserkészmozgalom halvaszületett csecsemőként büdösködött egy darabig – soha nem feledem szegény jó Sinkovits Imre cserkésznadrágját – ma már gyakorlatilag nyoma sincs.
A KISZ helyett sem jött semmi, pedig az is adott valamiféle közéleti terepet, aki akart, az részt vehetett politikai vitákban is, nemigen voltak tabuk, adott valamiféle összetartozás-érzetet, márpedig erre nagy szüksége van egy fiatalnak, aki koránál fogva tartozni szeretne valahova.
Nincsenek fórumok, nincsenek csapatok, nincs meg az egy brancsba tartozás fiatalok számára oly fontos érzése.
Kivéve a szélsőjobbot, akik egyébként is szerencsések, mert a fiatal fogékony a radikalizmusra, meg aztán hazaszerető is, így igen könnyen félrevezethető, lelkesíthető, radikalizálható.
Jobb helyeken a politikusi utánpótlást a pártok ifjúsági szervezetei adják, ahol a jelöltek meg tudják mutatni oroszlánkörmeiket, a magyar baloldalon inkább a családi hagyományok – és kapcsolatok – dominálnak.
Egy-egy jellegzetes névről az idősebbeknek azonnal beugrik a hajdan magas beosztásban dolgozó apuka vagy nagybácsi, a jelenlegi politikában tevékenykedő apuka, ami talán nem baj, ha tehetség is párosul hozzá, de tovább erősíti a mai pártok amúgy is túltengő belterjességét.
Ma az országos kitekintés leginkább az, hogy mit mondtak a szomszéd irodában, ettől csak a szegény pártokat kíméli meg a sors.
Szóval kellenének ifjúsági szervezetek jobbról-balról egyaránt, kellene a fiataloknak gyakorlóterep, és ha egyszer valamilyen csoda folytán kormányra jutna a demokratikus oldal, akkor az etika és a hittan tantárgyak fele óraszámában állampolgári ismereteket kellene taníttatni.
A mai gyerekeknek fogalmuk sincs a plurális képviseleti demokráciáról, a pártok szerepéről, a többség-kisebbség viszonyáról, fékekről és ellensúlyokról, hatalommegosztásról, állam és egyház szétválasztásáról – mindközönségesen a demokráciáról.
Ők a mai viszonyoknak megfelelően uralomban gondolkodnak – demokrácia az, ha én mondom meg a frankót.
Nagyon nagy baj ez, mert ez a szemlélet ágyaz meg az önkényuralomnak, a fasizmusnak, az egyre virulensebb nácizmusnak.
A fiatalok a jövő.
Aki őket meg tudja szólítani, maga mellé tudja állítani, annak nyert ügye van.
De ehhez tudni kell, milyen országot szeretnénk kínálni nekik.
Úgy tűnik, a baloldal nem nagyon akar nyerni, pedig a fiatal hálás azért, ha figyelnek rá, ha kikérik a véleményét, merthogy az ország az övék.
Nekünk csak vigyázni kellene rá, míg ők át nem tudják venni, hogy onnantól majd ők vigyázzanak rá, míg a mai óvodások fel nem nőnek.
Szép feladat, kár lenne elrontani…

:O)))

2013. szeptember 25., szerda

HULLADÉKOK

Az utcára kitett lomok tulajdonviszonya a törvényi szabályozás előtt rendezetlen volt, ezért csak korlátozottan lehetett fellépni az üzletszerű begyűjtők, a "lomisok" ellen, akik lomtalanításkor szinte kiköltöztek a közterületekre.
De most aztán végre itt az aranykor!
A szabálysértési törvény alapján a tulajdon elleni szabálysértés elzárással is büntethető.
Az elzárás legalább egy, legfeljebb 60 napig tarthat, a kiszabható pénzbírság legalacsonyabb összege ötezer, legmagasabb összege pedig 300 ezer forint.

Ez fenyegeti azokat, akik a lomtalanításkor kiválogatják az utcára kitett, a tulajdonos számára már feleslegessé, értéktelenné vált holmikból a még használható, felhasználható darabokat.
Merthogy ez mostantól már magántulajdon, mert a hulladéktörvény alapján a lomtalanításkor kihelyezett tárgyak a kihelyezés pillanatában a Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Zrt. tulajdonába kerülnek, így aki ezekből eltulajdonít, az lopást követ el
.
Hurrá, ismét sikerült egy húsbavágó problémát rendezni, ez volt az egyetlen, a maradék megoldandó gond, a legnagyobb gond, mert a Normafa ellopása az nem gond, az inkább öröm - a Fidesz-kormányzás jutalomjátéka…
Hogy mi minden van az utcákon ilyenkor, az maga a csoda.
Van ott bútor, csillár, szőnyeg, függöny, lakásdekoráció, ruha, cipő. vannak fából, vasból egyéb fémből készült tárgyak, néha ép tányérok, evőeszközök, porcelánfigurák, könyvek, hanglemezek – szóval az emberi élet tartozékainak széles skálája.
Ebből válogatnak az alkalmi és a profi lomisok, a lomok szakértői, felújítói, felhasználói vagy kereskedői teljes egy napig, attól kezdve, hogy a tárgyat a meghirdetett időpontban gazdája kitette az utcára, egészen addig, mikor megjelenik a kommunális cég speciális autója, melybe beledobálnak mindent.
Innentől kezdve az, ami esetleg hasznosítható volt az végképp haszontalanná válik, összepréselve eltűnik a szem elől mindörökre.
A lomok magánjellegű másodhasznosítása pedig rengeteg szegény – és nem csak szegény - ember számára adott kis segítséget vagy örömöt, hiszen nem mindenki engedheti meg magának, hogy az üzletekből vásároljon.
De egy lomtalanítás során felfedezett asztal például remekül megoldhatja a problémáját, ha valaki például most költözött egy bútorozatlan szobába, pénze pedig kevés vagy semmi.
De még a csúf, törött bútor is jó valamire, hiszen egy lomtalanításból össze lehet szedni egy család téli gyújtós-szükségletét, jó esetben még baltát is lehet lelni hozzá a kacatok között.
A vas, a fém is érték, egy más által megunt kislámpa még évtizedekig elszolgálhat valakinél az ágy mellett, melyet szintén lehet találni annak, aki nyitott szemmel jár ilyenkor.
De kincsesbánya ez a műgyűjtők számára is, mert az emberek egy részének fogalma sincs arról, hogy milyen értékeket hajigál ki hirtelen felindulásában.
Erre legjobb példa az unokaöcsém, aki egy XIX. századi gyönyörű, faragott ebédlőgarnitúra asztala mellől lomtalanította ki a hat faragott széket, majd vett helyettük négy darabot a Bivalytosznádi Asztalos KTSZ remek termékei közül, hogy a guta ütött meg, mikor a nagynéném nekünk adta a garnitúra maradékát.
Szóval – ha úgy nézzük – akkor a nemzeti értékek mentésével is összekapcsolódott a lomtalanítás –idáig.
A lomtalanítások állandó szereplői az amatőr bogarászókon túl a lomtalanítások virtuózai, a lomisok.
Van a kisipari magányos lomis, aki lepukkant személykocsijával járja a vadászmezőt és gyakran meg-megállva ráugrik az aktuális kupacra, kibányássza az őt érdeklő tételeket, majd boldogan belehajigálja a leleteket a kocsijába.
Nem ő a lomtalanítások császára, mert a munkája alacsony hatékonyságú, a begyűjtött cucc mennyisége nem egetverő, ő legfeljebb arra tud hivatkozni, hogy mint specialista, magasabb hozzáértésről tesz tanúbizonyságot, mint konkurenciája, aki nagyüzemi tevékenységéhez mozgósítja egész kiterjedt családját.
Ő is körberohan a területen, de ő az ígéretes kupacokra vadászik, melyek mellé úgy ejti le családtagjait, mint ejtőernyőseit a légideszant a bevetés során.
Ha valami értékes tárgyat talál, arra ráülteti a nagymamát, és bárki jönne beletúrni a halomba, az ott őrt álló családtag éktelen rikácsolásba kezd, mígcsak az ellen meg nem hátrál.
De ilyen ritkán esik meg, mert a lomizásnak is megvan a maga etikettje, a lefoglalt áru tulajdonjoga – míg mellette szobrozik az új tulaj - nem vitatható.
A profi lomisok általában cigányok, ők ebből élnek, ez a kenyérkereseti forrásuk.
A Dunántúlon egész favak rendezkedtek be arra, hogy az ausztriai lomtalanításokat járják, aztán a talált kincseket eladják a kispénzű embereknek.
Akit érdekel a dolog, az menjen el Veszprémbe a vásárba - csodát fog látni.
A lomtalanítás rumlival jár, mert a lakosság este kirakja a holmit, a lomis meg reggelre széttúrja, és ameddig oda nem ér a hulladéktömörítővel ellátott gyüjtőkocsi, addig bizony randa a táj, de hát ezt azért ezt épeszű embernek egy napig tolerálni lehet.
Viszont az igencsak érdekes, hogy ezzel az intézkedésével már megint a legszegényebbeken rúgott egyet a mi szociálisan igen érzékeny, empatikus pártunk, kormányunk, parlamentünk, hiszen elsősorban tőlük veszik el a kis jövedelmi forrásukat, a téli tűzrevalójukat, a bútort, a takarót, a ruhát, gyermekeik kisbiciklijét, játékát, hogy esne beléjük a nyű.
A mi képviselőink az emberi nem hulladékai, de olyan hulladékok, melyeket – tisztelet a kivételnek – a parlament kupacából nem érdemes kikotorni, hanem a szemétdombra kellene dobni.
Mert ők azok, akik az ezerszer bizonyított Iványi lelkésztől elveszik a lehetőséget, hogy karitatív tevékenységét folytassa a szegények között, ők azok, akik a cigány ellen tüzelik a jóllakott középosztályt, mikor az a didergő gyerekének fát lop az erdőn, ők azok, akik mindent a büntetőjog eszközeivel akarnak megoldani.
Sokat járok bolhapiacokra, szeretem a hangulatát, a változatosságát, de néha bizony nem jó nézni a szerencsétlen öregasszonyt, aki a törött fülű bögréjét, csorba, valaha jobb napokat látott porcelánfiguráját árulja, hogy legyen egy kis pénze ételre, gázszámlára, tüzelőre.
Ami azt illeti, nem a rezsicsökkentések nyertese szegény.
Tőle kell elvenni a lehetőséget?
Vagy attól a cigánytól a kenyerét, aki ebből él, és ha ebből sem tud a gyerekének enni adni, akkor már tényleg csak a lopás van hátra?
Hát nincs ebben a parlamentben egyetlen értelmes ember sem, akinek mellesleg szíve is lenne?
Szánalmas férgek - remélem, egyszer még elhozza nekik az élet, hogy ott állnak majd a bolhapiacon és életük romjainak csorba cserepeit kell árulniuk.
Hullad
ékok.
:O)))

2013. szeptember 24., kedd

BUNKÓK

Beszóltak Szél Bernadettnek, a cselekmény elkövetésével gyanúsított Tasó képviselő méltatlankodik, mert az igaz ugyan, hogy volt már udvariatlan megnyilatkozása, de jelen esetben nem ő volt a tettes.
Tasó képviselő nem velejéig romlott ember, őt legalább zavarja a dolog és előélete tekintetében is életszerű magyarázatot tud adni, még úgy is tűnik, mintha megbánta volna elhamarkodott válaszát.
De az ominózus kijelentés, válaszként a képviselőnő szavaira, mely szerint
 „Önök először ütnek, aztán kérdeznek”, azért kétségkívül elhangzott: Csak téged!”
Ez - a rossz modoron túl - persze ismét egy politikailag vállalhatatlan kijelentés
, mert hátrányos megkülönböztetést tartalmaz a többi női képviselővel szemben, akik közül a mazochisták méltán vehetik zokon ezt a kirekesztő mondatocskát.
Szél Bernadettre egyébként is rájár a rúd, merthogy ő volt a célpontja Illés Zoltánnak is, aki az ő személyét használta fel a szépség és az észbeli képességek közötti korreláció hiányának demonstrálására, miszerint a képviselőnő attól, hogy szép, még nem biztos, hogy okos is.
Ezen túl ellátta a hölgyet életvezetési tanácsokkal is, úgy védve a hivatalban levő miniszterelnököt, mint liba a fészkét, mint anya gyermekét, sőt, mint Júlia Rómeót, szerelemtől átfűtött hangon, de persze mi toleránsak vagyunk.
Amúgy mit várjon az ember egy egyszerű, szürke mezei Fideszestől, hiszen mint tudjuk, fejtől büdösödik a láb - Miniszterelnök Urunk sem egy kétlábon járó illemtankönyv.
Pedig ő aztán ad a jómodorra, bár abban nem vagyok biztos, hogy az általa abszolvált kézcsókok divatja elterjed az egész művelt világban, habár, hogy Magyarországon nem lesz kötelező – férfi elöljárókra is kiterjesztőleg – abban azért nem vagyok egészen biztos.
De abban igen, hogy az általa meghonosított, úgynevezett „magyar pucsítós”  a „csókolom a kezsit-lábát naccságosméltóságosassony” típusú kézcsók páratlan a világon, csak a nőkkel kell közelharcot vívnia, mert a cuppantások hallatán azt hiszik, le akarja rágni a karjukról a húst.
De bunkóskodni ő is tud, macsó ő is a javából, mint az a mulatós videójából kiderült  - most őszintén, hol van az öregecskedő feleségek emlegetése a sok kislány meghágásától, mellyel a Mi Büszkeségünk dicsekszik?
Sőt, az államelnök Úr sem megy a szomszédba kis pofátlan rossz modorért, hogy Házelnök Úrról ne is beszéljünk – hozzá képest a lópokróc selyemtakaró.
De erről már írtam, ezelőtt vagy három évvel, nem szeretném ismételni magam, meg aztán nem is nagyjainkat szeretném ekézni, habár nehéz lesz ezt elkerülni.
A társadalom elbunkósodása az, ami jobban ingerel, a lépten-nyomon tapasztalható össznépi tahóság.
Olvasom, valaki egy budapesti Tesco-ban megkérte az árufeltöltőt, hogy engedje át, mire az átengedte, de még hallótávolságban dörmögött egy jóízűt: de sürgős, zsidógyerek!
Még az sem biztos, hogy a méltatlankodás tárgya zsidó, és abban sem vagyok biztos, hogy az idióta delikvens antiszemita lenne, ő egyszerűen csak szitokszóként használta a zsidót, merthogy zsidózni jó, zsidózni szép, zsidózni divatos, sőt, a zsidózás levezeti a felhalmozódott frusztrációt, melyet a rohadt lisztes zacskók monoton pakolása vált ki a száműzött koronahercegből.
Gyulán voltunk a nyáron, egy hosszú hétvégére mentünk az öcsémmel és a sógornőmmel, megéheztünk és bementünk egy halászcsárdába a fürdő mellett.
Színvonalasnak tűnő hely, látszik hogy a tulaj ad a színvonalra,  szép kerthelyiség, kicsit már késő volt a klasszikus ebédidőhöz képest, ezért a feleségem megkérdezte: kaphatunk ebédet?
Két csálinger tisztította az evőeszközöket a bejáratnál, erre ahelyett, hogy egyikük a szakma szabályai szerint asztalhoz vezetett volna, a fejükkel intettek, mondván, hogy persze.
A sógornőmék pár lépéssel lemaradva követtek, hallották a kérdést, a választ, meg a pincér megjegyzését is: Még egy hülye kérdés?
Máshol ebédeltünk, és ellamentálgattunk a bunkóságon, meg, hogy miért megy pincérnek az, akit zavar a vendég?
Nagynéném elment valamit vásárolni, nyolcvan éven felül van, az eladó aranyoskámnak szólította, mire annak legnagyobb megdöbbenésére kapott egy kerek kis oktatást – nagynéném pedagógus volt aktív korában - arról, hogy „aranyoskám” a barátnője, míg az ő személyében a kedves vevőt tisztelheti, akinek az „asszonyom” megszólítás dukál.
Az eladó szerintem még most sem érti, hogy mi baja volt vele az öreglánynak, akivel egyébként kimondottan kedves akart lenni.
Lehet, csak az idő szépíti meg a dolgokat, és kétségkívül a rendszerváltás előtt is rengeteg volt a bunkó, de valahogy mostanában mintha megsokszorozódott volna a számuk.
Nem is szólva a közlekedésről, ahol aztán igazán tobzódnak az agresszivitásban, együttműködésről nem is hallottak, pedig ez lenne egy normális társadalom működésének alapja – nem csak az útakon.
Persze az a polgár, aki megtekinti a parlamentben Kövér házelnök úr ámokfutásait, az azt gondolhatja, hogy ez a kívánatos viselkedés - erőt kell mutatni, oszt akkor az van, amit én akarok – az együttműködést meg hagyjuk meg a gyengéknek.
Nem lenne ez baj, de a gyengék sem akarnak együttműködni, inkább ők is erősek szeretnének lenni, ha sikerül, ha nem.
Az első, akit Orbán eltávolított a még az első Orbán-kormány apparátusából, az Görög Ibolya volt, aki megtaníthatta volna őket viselkedni, de nem tartottak rá igényt.
Úgy vélhették, bunkóra nem kell matyómintát faragni…
Most lesz majd hitoktatás, meg lesz etika-oktatás, a diák sok fontos dolgot meg fog tanulni, beleértve a tízparancsolatot is, mely szerint „
Tisztelt atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked”.
De azt senki sem fogja megtanítani neki, hogy hogyan kell udvariasnak lenni, hogyan kell különféle élethelyzetekben viselkedni, pedig fontos lenne, mert nem minden család rendelkezik e téren szilárd és több generáció alatt kikristályosodott mintákkal.
És ne csak a legnyomorultabb putrilakókra gondoljunk, a bunkó olyan, mint a dudva, ha nem nyesegetik, hamar felbukkan a társadalom bármely szegletében.
Pedig a viselkedési szabályok fontosak, mert megkönnyítik az egyén mozgását a társadalomban, keretet adnak az életének, magabiztossá teszik azt, aki ismeri a szabályait, egyszerűbbé teszik a hétköznapi életet, az emberek érintkezését.
Ahogy látom, a kulturált viselkedés itt még jódarabig kihívás lesz, a javából.
Addig pedig, ameddig ez a probléma meg nem oldódik, Szél Bernadett jobban teszi, ha paprikasprayt hord a táskájában és nem bocsátkozik vitába – fúj.
Abból majd tanul a bunkó.


:O)))

2013. szeptember 23., hétfő

AZ EGY NÉHA TÖBB, MINT HÁROM...

Hát lement a bajai időközi választás, a tétet besöpörte a Fidesz.
Még mielőtt a tét címszó alatt bárki a megüresedett önkormányzati mandátumra gondolna, ki kell ábrándítsam, a tét itt az volt, hogy sikerül-e a demokratikus oldalt úgy felvezetni a társadalomnak, mint hamvaiból feltámadó büszke főnix-madarat, vagy marad a társadalomban a kép a mai magyar baloldalról, a béna kacsáról, mely gágog meg totyog, de szárnyalni mostanában nemigen fog.
Ez volt a tétje a választásnak, mert az magában, hogy Baján ki lesz a megüresedett választókörzet új gazdája, az országos politikai helyzet tekintetében nem bír semmiféle jelentőséggel.
Legfeljebb a bajaiak közül érinthet úgy háromezer embert, hacsak nem módosította volna egy baloldali győzelem a helyi önkormányzati erőviszonyokat.
De azt hiszem, hogy még erre sem került volna sor.
Most a győztes oldal természetesen önelégülten megállapítja, hogy diadalmaskodott a fülkemicsoda, merthogy ha nem forradalom, akkor amit még a fülkében csinálni szoktak, arról legfeljebb az orvosnak szokott beszélni az illemtudó ember.
Ne legyen kétségünk, a jobboldal propagandistái fel fogják használni ezt az eredményt, mely saját választóik lelkesítésére, és a győzelembe vetett hitük erősítésére tökéletesen alkalmas, míg demokrata ellenfeleik számára demoralizáló, csüggesztő, elszomorító, kiábrándító.
Erről az oldalról meg majd hallgathatjuk a sablon-dumákat a tisztes helytállásról, lesz egy sor „ahhoz képest” mondóka, meg optimistára hangolt magyarázkodás, de ettől a tény még tény marad: a célt nem értük el.
Pedig ez nekünk lett volna fontos, mert – sajnos – a jobboldal van olyan helyzetben, hogy megengedheti magának a szavazatarányok változása miatti magyarázkodás elmaradását is – majd meghallgathatjuk, hogy a zemberek őket támogatják, hogy ők nyertek, hogy a „kedves Angela” is nyert, világtörténelmileg is győzött az igazság, hála Pártunknak és Kormányunknak, élén Szeretett Vezérünkkel, Orbán Viktátor elvtárssal, a Népek Tanítómesterével.
De hát persze igazuk is van - hülyék, vagy baloldaliak, esetleg is-is lennének, ha egy ilyen remek propaganda-lehetőséget nem használnának ki, ahogy azt a szakma szabályai megkövetelik.
Ha valamelyik pártvezér azt hiszi, hogy választóit meghatja a szöveg, hogy most éppen hogy csak vesztettünk, akkor az téved, a választó azt gondolja, hogy már megint, és hogy most csak egy monoklija van a demokratikus oldal versenyzőjének, pedig legutóbb kékre –zöldre, ronccsá verték, azzal nemigen törődik.
Éppen azok között okozza egy ilyen vereség a legnagyobb rombolást, akiket elsőrendű célcsoportként szemeltek ki a demokraták – a bizonytalanok között.
Ha valaki nem pártelkötelezett, akkor többnyire pragmatikusan gondolkodik: mi a túrónak szavazzak én ezekre a lúzerekre, ezek úgysem nyernek, nekem meg munka kell, megrendelés kell, beállok hát a várható győztesek közé, aztán vagy szerencsém lesz, vagy nem.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy mindhárom pártvezető, Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány is személyesen részt vett a kampányban, Orbán viszont – nagyok okosan – nem adott ekkora hangsúlyt az ügynek, hagyta helyi ügyként kezelni.
Így aztán most a dolog optikája az, hogy ezek hárman sem voltak képesek annyi embert megmozgatni, mint a Fidesz helyi versenyzői, habár azért a jobboldalnak voltak ott Pestről is aktivistái, még a Fidesz-székház hős védőit is bevetették, de csak a háttérben…
Szóval, pofáraesés ez a javából, hatvanegy szavazattal veszíteni akkor, amikor kétezer választó nem adja le a voksát, ez szegénységi bizonyítvány.
Még akkor is pofáraesés, ha esetleg a jobboldal valóban csalt volna, mert hatvanegy szavazattal veszíteni nem illik, ennyit az utcán össze lehet szedni, ha szorul a hurok.
Persze azzal versenyezni, aki már a választás előtt tudja, hogy hány szavazója van, roppant nehéz annak, akinek a sajátjairól csak sejtései vannak.
Nem csoda, hogy az ilyen szervezet a bizonytalanok megnyerése érdekében beveti a majdan majd legendásként emlegethető trükköt.
A választás előtt néhány nappal nyilvánosságra hozza, hogy a megújulás jegyében a párt választási listáján rajta lesznek a nép kedvencei: a zsurki mágus Baja Feri, Szekeres Imre, aki láthatólag elhatározta, hogy nem halálozik el addig, míg legalább egyszer, három napra pártelnök nem lesz.
Meg a Tiszta Kezek Mozgalom két neves aktivistája, a Tocsik-ügyben elhíresült Boldvai expénztárnok és a nép körében méltán nagyrabecsült Puch László, minden mutyi atyja, rossz nyelvek szerint Simicska szocialistákhoz delegált helytartója.
Na, ez lehetett az a pont, amikor azt mondta a bizonytalan, hogy bár bizonytalan vagyok abban, hogy kire adjam a szavazatomat, de abban biztos vagyok, hogy ezekre nem.
Aztán az sem biztos, hogy a három több, mint az egy, mert például akinek egy szerelme van, az azért több, mint akinek három – így van ez a pártelnökökkel is.
A választási szövetséget valakinek meg illene személyesítenie, aki személyiségével vonzani tudná a bizonytalanokat és elfogadható mindegyik résztvevő párt választói – hangsúlyozom, választói, nem vezetői! - számára.
És közös lista, mert ha vennék a pártok vezetői a fáradságot, hogy figyelemmel kísérjék azt, miket firkálnak a kommentelők a neten, akkor tudnák, hogy a dolgok mai állása szerint egy szocialista jelöltre egy Együtt-PM-es, vagy Szolidaritásos mezei szavazó még tudatmódosult állapotban sem fog szavazni, egy MSZP-s egy DK jelöltre dettó, de azt hiszem, ez fordítva sem üzemel, oszt mondjanak neki a pártkorifeusok bármit, akkor sem.
Ez a hárman vagy csak ketten majd jobbak leszünk, mint együtt lennénk, ez egyszerűen marhaság, ez csak Orbán céljainak rafinált támogatása, és csak remélni merem, hogy nem tudatos, csak hülyére vették őket, talán nem véletlenül.
Abban, hogy még a külön indulásban sincs egység, természetesen Gyurcsány a hibás, ő az, aki már megint nem bír magával és a közös indulást erőltetgeti, de minek?
Erőlteti itt a prófétaságot, ami ellen a többieknek nem is lenne kifogásuk, csak vonulna akkor ki a sivatagba, oszt vissza se jönne, prófétálhatna ott bárkinek, nem zavarna senkit.
Lassan azt hiheti a választó, hogy ezek nem is választáson, hanem olimpián akarnak résztvenni, ahol nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.
Még le lehetne vonni azért egy-két következtetést.
Túl optimista nem vagyok…

:O))) 

2013. szeptember 22., vasárnap

LIBA

Bevallom, van egy-két dolog, amiért neheztelek Bajnai Gordonra, de ezek között nem szerepel a liba.
Annak dacára sem, hogy nálam aztán nincs nagyobb tisztelője ennek az okos, szép szárnyasnak, melynek érdemei között – amellett, hogy megmentette Rómát – a sült libamell is ott szerepel, párolt vöröskáposztával.
Szegény Bajnai viszont –szerintem – már csak a vöröskáposztától is epeömlést kaphat, mert az kétségbevonhatatlan, hogy habár a FIDESZ úgy egyébként sem a gazdasághoz, sem a z egészségügyhöz, sem az oktatáshoz – általában semmihez sem ért, de lopásban, rablásban és – nem utolsó sorban - a rivális politikusok leamortizálásában felülmúlhatatlan.
Bajnai is cipeli – most már úgy tűnik, egész hátralevő életében – hátán a libát, melyet egy óvatlan pillanatában ragasztott a hátára a Gonosz Törpe, építve dolgos népünk felülmúlhatatlan szellemi képességeire.
A történet nem túl bonyolult.
Úgy alakult a liba piaci helyzete, hogy a csodálatos szárnyasok egyszercsak többen lettek, mint a vevők, és a libákat a baromfifeldolgozó nem, vagy csak igen nyomott áron tudta eladni.
Namármost, ha valamit drágábban veszek meg, mint amennyiért el tudom adni, akkor azt nem üzleti tevékenységnek hívják, hanem veszteségtermelésnek, márpedig a veszteség az a termék, amelyre meglehetősen ritkán van vevő.
A tulajdonosok ilyen esetben elkezdenek várni a csodára, hiszen, ha Orbán baromságaira is van vevő, akkor pünkt a libára miért ne lenne, de a csoda nem jön, a konjunktúra sem, viszont közben a termelés zavartalanul folyik.
Jön helyette viszont a nap, mikor ki kellene fizetni a libatermelőt, de miután maga a libafeldolgozási folyamat is pénzbe kerül, így a befolyó pénzeket az emészti fel, a termelők meg úgy járnak, mint a népi zenekar kontrása a gázsival: járni járna a pénz, de nem jut!
A termelők persze nem egyik napról a másikra tudják meg a szomorú hírt, de bíznak a jószerencsében és ők is várják a csodát, termelnek tovább, annak biztos tudatában, hogy a termelésből nem lehet kifizetni a járandóságukat – de hát majdcsak fizet valaki!
A jószerencse nem jön, továbbá a leadott libák ára sem, így aztán felettébb elszomorodnak.
Ekkor jön a Wallis Rt, melynek élén a szelídtekintetű Bajnai állt.
A Wallis abban a feltételezésben vette meg a libagyárat, hogy lúdtalpra állítható, de a feltételezést a baromfipiac elhúzódó válsága meghiúsította és a cég tízmilliárd forinttól búcsúzhatott, míg a termelők ötmilliárdot buktak.
Viszont végre lett valaki, akin követelni lehetett a pénzt, és miután a Fidesz volt oly kedves ezt az egészet Bajnai nyakába varrni, így meg is lehetett személyesíteni a felelőst – A hibás a libás! – azaz Bajnai Gordon.
A libások nagy cirkuszt csaptak, ennek eredményeként te, meg én, meg a gyereked, minden magyar állampolgár adtunk nekik egy kis pénzt, maradjanak már csendben.
Ez a szokásos magyar eljárás: nagy pofával bejelentem, hogy vállalkozó vagyok, majd némi feketemunkás-foglalkoztatás és light adócsalások után, ha nem bírom a piac megpróbáltatásait, akkor átállok fürdőskurva-üzemmódra és vad zokogásba kezdek.
Dettó ugyanez folyt a devizahitelesek ügyében, akiknek kezében ott volt a papír, hogy a svájci frank alapon felvett hitelek esetében a kockázat nagy, megjósolhatatlan és kiszámíthatatlan, a pénzt felnyalták, a papírt gazdaságosan felhasználták, panaszkodtak kicsit, hogy nem háromrétegű, majd amikor beütött a krach, akkor elkezdtek óbégatni az őket ért igazságtalanság miatt.
Igazságtalanság volt?
Lószart Mama, hogy klasszikust idézzek, csak a magyarnak valamiért fixa ideája, hogy neki mindig, állandóan, szünet nélkül csak jól lehet járnia, ügyködése kockázatait pedig másnak kell vállalnia.
Ehhez természetesen kapnak politikai támogatást is, meg sikítozó politikusokat, szöszke szóvivőket, akin még a libák is röhögnek, meg vad szemforgatást, mint kisemmizett szerencsétlenek.
Pedig nem történt semmi, csak valaki rossz üzleti döntéseket hozott, és a piac fejreállította szép terveit -millió és millió ilyen dolog esik meg naponta a világban.
Tulajdonképpen ebben az egészben az a baj, hogy már megint el akarják venni az állampolgároktól a felelősségvállalás lehetőségét és kötelezettségét, helyette a gyám jótékonykodik és fizet - a mi pénzünkből.
Ha valaki azt mondaná, hogy nyit egy számlát a Hajdú-Bét károsultjainak, és fizess be rá pár tízezret, vajon fizetnél?
Kétlem, mert neked sem fizetett senki a törvényi előírásokon túl azért, mert anno tönkrement a vállalatod, mert elvették a nyugdíj-megtakarításodat, megszüntették egészségügyi biztosított státuszodat, elvették a gyerekedtől a felemelkedés és a tanulás lehetőségét, folyamatosan lopják a vagyonodat – az állami vagyont – meg a bankbetétedet - pedig azok mind-mind a te libáid voltak.
Eltelt majd negyedszázad a rendszerváltás óta, ideje lenne megtanulni már, hogy ebben a társadalomban mindenkinek felelősnek kellene lennie magáért, a döntéseiért és a döntése következményeiért.
Az viszont vicces, mikor tiz évvel a történtek után odaáll valaki a bajai piacon a volt miniszterelnök elé, hogy vegye meg a libáit, majd ő abból támogatja a libaügy károsultjait.
Jópofa politikai akció, kétségtelenül, de azért elég gusztustalan is.
Merthogy abba lehetne végre hagyni a társadalom tagjainak hülyítését, le lehetne számolni végre a mindenről, mindig gondoskodó állam illúziójával, meg azzal a szemlélettel, „hogy majd az állam ad!”
Nem az állam ad, te adsz, meg én adok, és elvárnám, hogy mielőtt valamelyik politikus kinyitja a közös bukszát, kérdezze meg a pénz tulajdonosait: akartok adni ezeknek?
Mert adhatunk, de azt a gyereked oktatásának költségeiből, vagy a te gyógyszereid árából kell elvennünk, - akkor is adjunk?
Többek között erről is szólt az őszödi beszéd, melyre sokan hivatkoznak, de kevesen értettek meg – nem a szónok hibájából.
Orbán azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy „az állam én vagyok!”
Nincs igaza.
Az állam te vagy, az ország bevételei a te bevételeid, kiadásai is a te kiadásaid egy-tízmilliomod részben, az utolsó fillérig.
Meg a felelősség is a tied magadért, a gyerekeidért a gazdasági döntéseidért, a szavazatodért.
Ez az, amiről nem kellene elfeledkezned.

:O)))

2013. szeptember 21., szombat

SALÁTAPOSZT


Na, ez most nem lesz egy irodalmi remek (nem, mintha a többi az lenne, de mégis…) – csak ami úgy eszembe jut! 
Tegnap meghallgattam Vadai Ágnes fórumát Budapesten.
Vadai jó politikus, jó szónok, kézben tudta tartani a rendezvényt, emellett kedves, de határozott.
Bárki is lesz a társa, annak mindig jó lesz résen állni, mert ott nemigen lesz mellébeszélés - a nő okos, emellett rengeteget tud beszélni, hálistennek általában okosan.
Két témakör került megvitatásra, az egyik a nők szerepe a politikában, erről kiderült, hogy van még mit tenni, ami nekem azért túl nagy meglepetést nem okozott,.
Kiderült, hogy a DK e tekintetben olyan, mint oázis a sivatagban – ez viszont kissé túlzás, lehetne abban az oázisban még a pálmák számát szaporítani.
Majd bemutatásra került egy kedves lány, ötödéves joghallgató, mint aki várományos az őszi tisztújítás után egy elnökségi tagságra.
Na, ez azért nem annyira tetszett, habár a hölgy csinos, ha a jogon eltöltött öt évet, akkor okos is bizonyára, de azért nem lenne nagy baj, ha lenne az ilyen káderkiválasztásnak valamiféle – ha nem is kőbevésett - rendje, a fiataloknak meg lenne szervezete, melyben megmutathatnák a képességeiket.
Tudom, van öreg zenész meg van jó zenész, de azért a baromfiudvarban sem azt látni, hogy a kakasok a kiscsirke vezényszavára masíroznának, vagy a tojásokból kiszűrődő hangokat fülelik.
Van azért a nők szerepével kapcsolatban kis ellentmondás, mert bár létezik hátrányos megkülönböztetés, de szerintem a helyzetük éppen olyan, amilyet kialakítanak maguknak, merthogy ők vannak többen.
Bárhol, bármikor egyszerűen a számarányuknál fogva döntési pozícióba kerülhetnek, főleg, ha mondjuk, ott kezdik, hogy a funkcióra jelöléseknél gondoskodnak létszámarányos képviseletükről, hiszen a szavazók között több a nő, mint a férfi.
Csak hát a nők nem nagyon szeretik a női politikusokat , ami ha Selmeczi Gabikát nézem, akkor logikus és érthető, de hát nem az aggbarbie a női politikus etalonja, ugye.
A szociknak egy időben remek női politikusaik is voltak, már ameddig voltak egyáltalán remek politikusaik, ugye…
Szóval itt is úgy van, hogy egyszerűbb panaszkodni, mint dolgozni, harcolni kicsit az érdekeinkért.
Téma volt még az összefogás helyzete, ami szintúgy azzal a konklúzióval zárult, hogy a DK semmi jónak nem elrontója, de ettől persze még olyannak kell lennie a fogadjistennek, mint amilyen az adjonisten, amiben mellesleg igazuk is van.
Ami viszont megrázó volt, az a célpont áthelyezése a tagság körében, ami katonáéknál sem egy egyszerű feladat, lehet hibás maga a döntés és nagyokat lehet hibázni közben is.
Valahogy nekem – legyen az szocialista, szolidarítson vagy legyen a DK tagja - lassan úgy néz ki, hogy a fő ellenséget mindegyikük a másikban látja, nem pedig az alcsúti bohócban.
A harmadik mondat után mindenki elkezd panaszkodni a másikra, mint az óvodások Évi néninek, hogy a szocicska meghúzta a copfom, a szolidaritásocska el akarta enni a tízóraimat, koalácska meg csúnyán beszélt, azt mondta, hogy Gyurcsány!
Namármost – szerintem – ezzel a mentalitással nem lehet sokra menni a példás fegyelemre idomított jobboldaliakkal szemben, így aztán legjobb lenne befejezni ezt a magatartást, és egyértelművé tenni, hogy csak olyanokra van szükségünk a baloldalon, akik képesek a közös célban gondolkodni és ennek megfelelően viselkedni.
Persze nem könnyű dolog ez, mert a sérelmek sok esetben valósak, de felül kell emelkedni rajtuk, mert fél év múlva együtt, egymást támogatva kell harcolnunk a választási küzdelemben.
A másik pedig, ami nem tetszik az a kirekesztősdi,melyet itt is tanulmányozhattam.
Amikor valaki feltette a kérdést, hogy mi a DK álláspontja a Munkáspárt2006-al való együttműködésről, akkor a hallgatóság felhördült, kifejezve elutasítását az elképesztő ötlettel szemben.
Mit mondjak, vicces volt, éppen olyan hangokat adtak ki, mint amilyet a szocialista szavazótábor szokott kiadni a DK neve hallatán, - ezt meg csak még viccesebbé tette, hogy a résztvevők többségével egyazon párt taggyűlésére jártunk hajdan, bemutatva e ténnyel is az emberi emlékezet végtelen rugalmasságát.
És itt volt az a pont, amikor az egyébként roppant rokonszenves Vadai Ágnes véleménye sem tetszett, mivelhogy azt mondta, hogy nem lehet velük összefogni, mert ki akarnak lépni a NATO-ból és az Unióból.
Szerintem meg össze lehet, sőt kell is, merthogy (bár nem ismerem, csak felületesen az elképzeléseiket) ők az Európai Unió keretein belül és a NATO létét tudomásul véve viszonyulnak felettébb kritikusan a két szervezethez, és a döntő momentum ez.
Ha demokratikus keretek között, a demokrácia játékszabályait elfogadva tevékenykednek, akkor már miért ne lehetne velük összefogni a demokrácia ellenségeinek megbuktatása érdekében?
Joguk van mást gondolni a NATO-ról vagy az Unióról, mint amit Vadai gondol, vagy csak az övé az egyetlen üdvözítő gondolat, melyet holnap akár kötelezővé is kell tenni?
Mellesleg a programjuk alapját képező tanulmányt az agyonajnározott Tamás Gáspár Miklós írta.
Olyan ez kicsit, mint egy tűzvész elleni küzdelem - de nagy marha vagyok, ha elzavarom azt, aki velem együtt akarja hordani a vödröket, azért mert ő másféle Istenben hisz, vagy nem hisz, mint én…
Nem a NATO feloszlatására szövetkezünk, hanem egy bűnbanda világgá kergetésére, ha minden igaz.
De persze ez nem biztos, hogy igaz, miután tegnapi hír a MSZP listájának tervezett összetétele.
Ott szerepelnek rajta olyan – az amerikainépszavás Bartus szerint – ősbölények, kiknek szerepeltetése teljességgel elhitelteleníti a szocik megújulási politikáját.
A volt pártpénztárosok felülreprezentáltsága pedig talán felülmúlja a DK - s betelefonálók felülreprezentságának mértékét is drágajó Bolgár úr műsorában, de ettől a szocik közül nem lesz senki olyan ideges, mint drágajó Bolgárúr a műsorában, pedig ezek az emberek nem csak annyi szavazót fognak elvinni, mint ugyanők Gyurcsányról hirdetik, hanem elviszik majd az egész választást, tokkal-vonóval.
De azért hosszabb ideje már leginkább az zavar, hogy a magyar politikai élet eseményei, az egyes politikusok cselekményei a demokratikus oldalon nem egymástól elszigetelt, önálló jelenségek, hanem összefüggő láncolatát alkotják a demokratikus ellenzék ellehetetlenítésére alkalmazott, egy kézből irányított stratégiának, amely Orbánnál sokkal okosabb kommunikációs szakemberek soha legálisan be nem vallható műve.
Semmi nem történik véletlenül, hozzávetőleg a az LMP megalakulása óta a cél a demokratikus tábor, a baloldal és a liberálisok szétverése.
Nem lóg semmi a levegőben, mindennek van célja, értelme, és a cél eléréséhez alkalmas eszköze.
Sajátunknak tartott politikusaink jelentős részét az ellenfél „építette fel”, ha egy szervezet vagy személy elhiteltelenedett az ellenfél adott helyettük pótlást, ma már ott tartunk, hogy egy kisebb arányú vereség után a Fidesznek van potenciális koalíciós partnere, méghozzá igen hatékony. mert két taggal kaptak egy kazal mandátumot.
Talán meg kellene próbálni egy baloldali elemzőnek felrajzolni a mára már világosan kirajzolódó rendszert, mert akkor be lehetne azonosítani azokat a személyeket, szervezeteket is, melyek a demokrácia ellen dolgoznak.
A választó nem szereti, ha hülyének nézik, márpedig ma ez folyik.
Amelyik párt erről meg tudja győzni a választót, erre konkrét bizonyítékokat tud adni, annak nyert ügye van.
Ez lenne talán az egyik feladat, szakácskönyvet írni meg  ráérne a politikus talán jövő télen is, ha megnyerte a választásokat…

:O))))

2013. szeptember 20., péntek

HADVEZÉR A LOVÁN

Karambolozott a honvédelmi miniszter.
Sajnálatos a dolog, hadd kívánjak neki gyors gyógyulást, mert a válltörés, melyre állítólag szert tett, nem kellemes dolog, a fene tudja, milyen szövődményekkel járhat, mindenesetre nem egy örömünnep.
A balesetben nem csak ő sérült meg, megsérült a másik autó vezetője is, aki történetesen raliversenyző, ő nem úszta meg ilyen szerencsésen a karambolt, őt zárt hasi sérülésekkel, helikopterrel szállították kórházba.
Persze verhetetlen seregünk aktuális vezére sem tehette meg az utat gyalogmenetben, horribile dictu a mentőszolgálat esetkocsijával a legközelebbi kórházig, hiszen a miniszteri váll nem olyan váll, mint a pórnép válla, melyet hasonló esetben egy-két órán keresztül nyugodtan lehet aszalni a sebészeti ambulancia folyosóján, a miniszteri vállat mihamarább kardlengetésre alkalmas állapotba kell hozni.
Ha ez nem történik meg, és menet közben megtámad bennünket az US Army, az beláthatatlan következményekkel járhat, ott állunk hadvezér nélkül, a sereg is csak toporog tétlenül, a gulyáságyúkat sem tudják kilövőállásba vontatni, a nyílpuskások és a buzogányos ezred is tétlenségre van kárhoztatva.
És bár tábornokból rohadt jól állunk, mert létszámarányosan tízszer annyival rendelkezünk, mint az amerikai haditengerészet, de most őszintén – mit tud tenni egy magyar tábornok addig, míg meg nem érkezik a csapatokhoz a Központi Agy, a Király Tevepárduca, avagy a Királyi Nonpluszultra, az ellenséget megtévesztő sarkantyús, felemás gumicsizmában?
Valljuk be – semmit, legfeljebb megigazítja magán a pizsamanadrágot és suhint egyet-kettőt a kardjával, miközben lesi, mint liba a kést, hogy mit is mond a Vezér magyar hangja, a miniszter…
Mindenesetre felmerül itt azért egy-két kérdés.
A baleset maga Szécsény és Hollókő között történt délután 5 óra körül, a Nagylóc és Zsunypuszta közötti szerpentines szakaszon, amelyet egy szécsényi raliversenyző-páros engedély nélkül le akart zárni.
Szemtanúk beszámolója szerint a miniszteri autó megkülönböztető jelzést használva kikerülte az illegális lezárást jelző embert, majd nem sokkal később karambolozott a ralisokkal, majd a miniszter a saját lábán szállt ki a sérült autóból, mielőtt helikopterre kapott volna.
Joggal merül fel a kérdés, hogy miért járt arra a miniszter Hollókőn – én ezekben már nem bízok, nem tartom kizártnak, hogy a világörökségből akart lopni egy darabot.
De persze ezt csak a rosszindulat mondatja velem, hiszen nyilvánvalóan fontos küldetésben járt arra, valószínűleg az I. Magyar Kerékpáros Fajfenntartó Hadosztály táborát szemlélte meg, vagy az anyósát látogatta, de az államérdek kétségbevonhatatlan.
Csakúgy, mint a megkülönböztető jelzés használatának indokoltsága, hiszen az ellen ott csattogtatja farkasfogait a gyepű mellett, bármelyik percben bekövetkezhet az elkerülhetetlen, a kisantant feltámadása, melynek bekövetkeztén oly szorgalmasan dolgozik maga a Vezér is, személyesen!
Ott kell állni a vártán, ha már a Hargitán átmenetileg most nem lehet, hát a honvéd álljon a Svábhegyen, minisztere által képviselve!
Bizonyára nélkülözhetetlen volt a kék fény, már csak emberbarátságból is, hadd tudja mindenki, aki arra jár, hogy ezzel a kocsival egy közveszélyes marha közlekedik.
Merthogy a mondás az, hogy a raliversenyzők engedély nélkül akarták lezárni az utat – feltehetőleg gyakorlás céljából, ami kétségkívül helytelen, de éppen ennyi erővel lehetett volna ugyanott óvodai futóverseny, rádőlhetett volna az útra egy fa, felborulhatott volna ott egy tartálykocsi, benzinben áztatva az utat, de kit érdekel?
Minisztert biztosan nem, mert ő egy különleges darabja a teremtésnek, akivel szemben még Chuck Norrisnak sincs esélye, őt legfeljebb Orbán Viktor győzheti le!
Így aztán szirénázgatva-villogva kikerülték az út közepén integető, a lezárást jelezni kívánó komát, akinek akár engedélye is lehetett volna az akcióra, de ez semmit nem változtatott a miniszteri elszántságon.
Telepatikus úton megállapította, hogy ez egy szabálytalan akció, majd ezerrel nekiment a szembejövő versenyzőnek, akinek eleinte csak igaza nem volt, ma már talán lépe vagy mája sincs.
Így jár, aki a magyar honvédelem fejét fel akarja tartóztatni honmentő tevékenységében.
Vele együtt, az ő felelőtlensége következtében öten sérültek meg.
Aztán persze a dolgok mentek a maguk útján, jött a két helikopter, belepakolták a raliversenyzőt, aki nagyon örülhetett, hogy nem dobozban szállítják, majd a miniszter is beszállt – valószínűleg a gépkocsivezető is, hiszen egyeztetni kell az igazságot, mely szerint a miniszter nem látott semmit, mert el volt foglalva a legújabb technikai fejlesztés, a lopakodó kard tervrajzának tanulmányozásával és a gépkocsivezető önhatalmúlag cselekedett.
A kocsiért ugyanis ebben az esetben nem a gépkocsivezető, hanem a gépkocsi parancsnoka felel, aki ez esetben a miniszter volt, de az biztos, hogy ebben az esetben a felelősség és a felelős nem fog egybeesni.
Hogy hogyan kell vezetni a megkülönböztető jelzéssel ellátott gépkocsit, vagy, hogy rendben volt-e az adminisztrációja, ebbe most ne is menjünk bele, egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy az ország védelme egy olyan ökörpörköltre van bízva, aki még a saját testi épségére sem tud vigyázni.
Ha a legközelebbi kardlengetésnél lecsapják a fejét, mert neki joga van közelről is szemlélni az akciót, akkor ne csodálkozzunk, inkább dicsérjük az Urat, aki megszabadította az országot egy állandó veszélyforrástól.
Ami viszont jellemző, az a fideszes arrogancia, a ránk nem vonatkozik semmiféle szabály, mi csak megyünk előre, elvesszük, ami jár, eltakarítjuk az útból a szembejövőket.
Most megúszta.
Nem biztos, hogy mindig ilyen szerencséje lesz.

:O)))

2013. szeptember 19., csütörtök

MACSKAZENE

Mikor iskolások voltunk és a tornaórán rendetlenkedtünk, akkor a tornatanár (ma már persze testnevelő tanár, lásd még cigány – roma…) a főkolomposokat szembeállította egymással, majd felszólította őket, adjanak a szembenállónak öt pofont.
Az első pofonok után – nem megfelelő minőségűnek értékelve a kivitelezést – kihirdette, hogy ezek érvénytelen pofonok voltak, ha nem pofozkodnak rendesen, akkor az ilyen pofonok soha nem lesznek pofonok.
A gyerekek persze nem merték megtagadni a dolgot, de azt látták, hogy pofon nélkül nem ússzák meg, így aztán valamelyik odacserdített egy isteneset, mire is a szembenálló meghökkent és döntött: ha te így, akkor én is úgy!
A végén sírva, vörösre vert ábrázattal álltak vissza a sorba, a tornatanár meg elégedetten nézett ki a fejéből, és a nagyszünetben mosolyogva mesélte a csinos kolleginának, hogy milyen ötletesen bánt el a rendbontókkal, megalapozva ezzel férfiúi karrierje kilombosodását nevezett dúskeblű pedagógusnál.
Ez a szituáció jut néha eszembe, hiszen ilyen ma a demokratikus ellenzék is.
Megy az adok-kapok demokratikus oldalon, nézni is rossz.
A pártok mára mintha elfelejtették volna, hogy mit is hirdettek ezelőtt egy évvel, ölik egymást, mintha fizetnék őket érte – persze lehet, némelyiket fizetik is.
A pártvezérek - bezárkózva irodáikba - időnként rikkantanak egyet, majd választóikat sunyin egymás ellen hergelve azon munkálkodnak, hogy összejöjjön az a pár listás hely, mely lehetővé teszi, hogy a következő ciklusban is ott mereszthessék zsíros hátsójukat a Parlamentben, merthogy ők – kerül, amibe kerül - bekerülnek, arra azért vegyünk mérget.
És ha kiderül, hogy kik vannak a listákon, akkor tudhatjuk azt is, hogy kik felelnek a mai helyzetért.
Orbán meg röhögve nézegeti a bolhacirkuszt, majd versenyt hirdet Gyurcsány végleges kiiktatása céljából, melybe a demokratikus oldal prominensei rohannak benevezni.
A sikert látván a trojka nagyokat röhög, de igazuk is van.
A választók meg többnyire bolondok, mert nemigen veszik észre, hogy manipulálják őket, és azok nagy része, akik ezelőtt egy évvel még a MILLA tüntetésén ordítva tapsoltak az „együtt” szó elsuttogása esetén is, ma harsány hangon szidják a másik pártot, annak vezetőit, horribile dictu tagjait – tegnapi harcostársait is.
Hihetetlen nehéz ennek a helyzetnek ellenállni, hiszen már beleivódik az emberbe ez a nyúlós, gusztustalan és ócska orbánizmus, az örök harc, a permanens nemforradalom, ahol a nemzeti együttműködés a nemzet megosztását jelenti, ahol az emberek tartanak és félnek egymástól.
Merthogy aki nem lép egyszerre, nemhogy rétest nem kap estére, de már reggel kap a pofájára egyet-kettőt a hólapáttal.
Hihetetlen, hogy ebben az országban minden baromságot kiszolgál a nemzet krémje, az úgynevezett véleményformálók lelkes csapata, akikről az ilyen, mégcsak nem is túl nehéz időkben derül ki, hogy harcos elszántságuk leginkább a tülekedő igazodásban és a szarevő helyezkedésben merül ki.
Igazán nem Gyurcsányozni akarok, de a vele és pártjával szembeni viselkedés mutatja meg igazán a mainstream értelmiség prominenseinek emberi minőségét, jobbanmondva a minőség hiányát.
Berecz János mondta a rendszerváltás idején mosolyogva, mikor odaköszönt valakinek a Rádió pagodájában, és az illető látványosan elfordította a fejét: Hej, ha a seggem beszélni tudna!...
Hát, ami azt illeti, Gyurcsány segge is tudna valószínűleg érdekes dolgokat mesélni.
De ettől még lehetne akár igazuk is azoknak, akik mint egy jól összeszokott dalárda most beintésre egyszerre zengik az Orbán fülének oly kedves dalokat, a „Gyurcsány a megosztó”, „Gyurcsány vonuljon vissza”, „Gyurcsány távozzon örökre”, „Gyurcsány kárt okoz”, „Gyurcsány miatt fogunk veszíteni”, „Gyurcsány egy százalékos pártja”,  Gyurcsány takarodj” című kantátákat, és a Gyurcsány takarodj című világslágert.
Egyszerre, kórusban, és az ember akár gyanakodhatna is, hogy ha ennyi okos ember egyszerre mond valamit, akkor az hátha igaz, de ennek ellentmondanak a nyilvánvaló hazugságok, a rosszindulatú tévedések, a médiamunkások összehangolt buzgólkodásai.
Még a hívószavak is egységesek, jó fidesz-módra.
De legfőképpen a szolidaritás hiánya ad okot gyanakvásra, mert amikor a Klubrádió felületén megjelenhet cikk olyan címmel, hogy „Nyálban úszik Gyurcsány - megint leköpték”, akkor ez azért eléggé elkeserítő tud lenni, csakúgy, mint amikor a drágajó Bolgárúr is idejét nagyrészt Gyurcsány ekézésével tölti - de azt láthatjuk az ATV-ben is, és az ember eltöpreng.
Bartus László az Amerikai Népszavában megírta már, hogy mennyire egészségtelen, hogy nem a közmédiáért, hanem a Hit Gyülekezete televíziójáért, meg egy magánrádióért folyik a baloldali küzdelem, és most igencsak érzékelhető, hogy nincs ingyenleves: fizetni kell a frekvenciáért, az átmeneti nyugalomért, az egyház besorolásáért – a hatalom először alányomja ellenfeleit a pöcegödörben, aztán mikor már mind szaros, akkor hadd harcoljon egymással a sok ostoba opportunista.
Az is vicces, hogy a közvéleménykutatások eredményeinek ismertetéséből – de akár már a választási lehetőségek közül is - kihagyják a Demokratikus Koalíciót, és ebben baloldali lap is partner.
De a választók sem sokkal jobbak, mert bár tudják jól, hogy kinek a „politikája” ellen kellene küzdeni, mégis azokat ütik lelkesen, akikkel egy oldalon álltak, és akikkel egy oldalon kellene állniuk, még akkor is, ha a demokrácia jövőjét egyformán képzelve annak gyakorlati megvalósításában máshova helyeznék a hangsúlyokat.
Van példa az összefogás eredményességére, mégsem errefelé tart a demokratikus oldal, és nehéz ebben spontán folyamatokat feltételezni.
Az egész olyan, mintha egyetlen szerző partitúrájából játszana a zenekar, csak éppen a karmester nem látható, de a szólamvezetők tudják a dolgukat, nincs is hiba, egy sem.
Csak éppen az előadott mű lesz élvezhetetlen – a neves szerző a demokratikus oldal részére kakofóniát alkotott, míg a saját zenekarával a Radetzky-indulót játszatja, bevonva a közönséget is az előadásba…
Mikor feltűnt Bajnai, abban reménykedtünk, hogy új zeneszerzőtől új művet fogunk játszani, de mára kiderült, ha a nép nem veszi a saját kezébe a dolgát, akkor itt semmi nem fog változni, csak az öreg zenészek húzzák ugyanazokat a nótákat egyre lehangoltabb hegedűiken.
És egyre lehangoltabbak leszünk mi is, választók, mert hiányzik a győzelemhez szüksége „mi, együtt” érzés, hiányzik a csapat, hiányzik az erő, hiányzik a lelkesedés.
Rosszkedvű ország rosszkedvű, pesszimista, apatikus népe lettünk, kár értünk.
Már csak abban reménykedhetünk, hogy helyi szinten a „kispolitikusok” felismerik a történelmi szükségszerűséget, hátha több eszük van, mint pártvezéreiknek.
Nem túl nagy kihívás, meg kellene próbálni…


:O)))

2013. szeptember 18., szerda

CSULA

Így hívták többek között jobb ferencvárosi körökben hajdan a köpetet, mely soha nem volt megbecsülést és tiszteletet kifejező testnedv, habár a nyál a nyaláshoz is nélkülözhetetlen.
Általában az óvodában sajátítják el a kisgyerekek a köpködés tudományát, egymástól lesve el szakszerű célbajuttatásának módszereit, aztán szorgalmasan gyakorolják, majd a tiltások és a szellemi fejlődésük hatására apránként abbahagyják.
Már persze, aki megérik szellemileg, mert a népesség egy része – nem is jelentéktelen része – megreked a fejlődés egy adott fokán, és nem tudja abbahagyni a – nálunk - társadalmi közmegegyezés szerint meglehetősen gusztustalan dolgot.
Vannak kultúrák – például Kína – melyek a köpködést másként minősítik, de ezekre most ne térjünk ki.
Nálunk a bunkók köpködnek.
Ők azok, akik ivás előtt nem törlik meg a szájukat, akik az illemhely használata után nem mosnak kezet, akik hetente egyszer mosnak lábat és ugyanennyiszer váltanak fehérneműt.
Ők azok, akiket, ha figyelmeztet a barátnőjük, hogy fordítva vették fel a bugyijukat, akkor visszakérdeznek: Miért, hátul van a csipke?
Nem, kívül szaros - hangzik az őszinte válasz.
Ők a társadalom gusztustalanjai, és közülük sokan ott találhatók a társadalom söpredékében, a csőcselékben.
Nem minden koszos, gusztustalan ember tagja ennek a körnek, nagyon sokan vannak közöttük másfélék, jóindulatú, kedves koszfészkek, akiket a körülményeik tettek ilyenné, ugyanis nem láttak otthon mást, csak azt, hogy elég hetente egyszer lábat mosni, és hogy bizonyos esetekben köpni kell - számukra ebben semmi kivetnivaló nincs.
De mégis, valahogy történelmileg úgy alakult, hogy a mocskos emberek többsége a mocskos eszmék környékén található.
Ők – ne keverjük őket - nem a futballhuligánok adrenalinfüggő idiótái, ők a Kossuth téri hugyosok gyülevész népe.
Ott érzik jól magukat, mégha sokszor nincsenek is tudatában annak, hogy éppen mit is képviselnek, hiszen nem gondolkodásuk fejlettsége zavarta őket a primitív indulatok és ordas eszmék hívei közé, hanem a „similis simili gaudet” ősi igazsága, meg a csorda adta biztonságérzet.
Meg aztán ők is szeretnék kifejezni az érzelmeiket, melyek sokkal látványosabban jelennek meg, mint azoknál az embereknél, akiktől nem áll távol a gondolkodás képessége, akik másképpen is ki tudják fejezni magukat, mint ordítással, ökölrázással, horribile dictu köpködéssel.
A köpködés ugyanis kommunikáció is, a megvetés és a gyűlölet kifejezésére is szolgál, mikor éppen nem zsebkendő helyett alkalmazzák, vagy nem betegség következménye.
Rettenetesen fontos lenne, hogy az ember képes legyen a kommunikációra.
Azok az emberek ugyanis, akik nem képesek verbálisan, szavakkal kifejezni az érzéseiket, érzelmeiket, azok agresszióval pótolják a szavakat, - odavágnak egyet annak jeleként, hogy nem értenek egyet az előttük szólóval, vagy csak nem tetszik nekik áldozatuk pofája.
Mert azt azért szögezzük le bátran, hogy a csőcselék soha nem a jóéletű emberek soraiból kerül ki, hanem a szellemi, anyagi vagy erkölcsi megnyomorodottak közül, akik végtelen kilátástalanságukban és elkeseredettségükben célt keresnek dühüknek.
Olyan célt, melyet - vagy akit - meg lehet nevezni keserves életük okozóiként, bűnbakot, akin bosszút lehet állni azokért a problémákért, melyeket talán még megfogalmazni sem tudnak, hiszen nincs hozzá fogalom-készletük, nincs hozzá szókincsük, többségük még a logikus gondolkodásra is képtelen – de érzelmeik vannak.
Méghozzá bőségesen, túláradó érzelmek - hihetetlen mennyiségben.
Számukra mindegy, hogy aktuálisan van-e értelme annak, amit tesznek, igazuk van, vagy nincs, nekik elég, ha az érzelmeik felszínre törhetnek, ha ordíthatnak, törhetnek-zúzhatnak, toporzékolhatnak.
Ők a csőcselék, melyből nekünk csak egy van, ezzel gazdálkodnak a különféle népboldogító eszmék és azok erőszakos képviselői, hol erre, hol arra az oldalra rángatva őket.
Segítenek is nekik, mert szegények sokszor még azt sem tudják, hogy aktuálisan kit kell gyűlölniük, hát megnevezik nekik a gyűlölet tárgyát, a cigányt, a zsidót, a burzsujt, a baloldalit – mikor kit, amit éppen megkövetel annak az érdeke, aki a csőcseléket mozgatja.
Megkérdezhetné bárki, hogy hol voltak ezek az emberek a múlt század második felében?
Egyszerű erre a válasz: közöttünk voltak, csak szépen beleolvadtak a társadalomba, mert a társadalom ezt lehetővé tette számukra, és jutalmazta is ezt a magatartást.
Nem nagyigényű népség ők, kevéssel beérik, kis pörkölt – mégcsak nem is libából, kis ital – mégcsak nem is Tokajból, egy ágy valahol, meg egy icipici biztonságérzet, hogy ugyanezeket a körülményeket másnap is élvezni tudja.
Nem a hajléktalanokról van itt szó, ó nem – azok között vannak értelmes emberek is, hanem a csőcselékről, melynek minden egyes tagja mentálisan beteg, szellemi székrekedéssel küzdő ember.
Kétféleképpen lehet őket kezelni: vagy biztosítani számukra a minimális anyagi létfeltételeket és az értelmesebbjének valamiféle kitörési lehetőséget, vagy pedig minden kilengésüket a társadalmi normák korlátjai közül azonnal keményen megtorolni, méghozzá úgy, hogy tudják, hasonló esetekben a megtorlás törvényszerűen és elkerülhetetlenül be fog következni.
Az első változatot mai uraink nem támogatják, hiszen pici szájuktól kellene elvonni ezért a rávalót, a másodikat meg csak akkor, ha a csőcseléket nem éppen ők szabadították rá a társadalomra, vagy politikai ellenfeleikre.
Mint például most is, a megrendelő most is ugyanaz, aki a futballhuligánokat is mozgatja...
Merthogy a rendőrtábornokok pere számukra olyan vonzó lenne, hogy emiatt megszokott rekvizitumaikkal – kereplővel, síppal, dobbal, nádihegedűvel – kivonuljanak és egészen a hülyeségig hergelve magukat cirkuszoljanak, ez kizárt.
Küldték őket azok, akiknek fontos, hogy a 2006 őszi puccsot a nép ne annak értékelje, ami valójában volt, hanem hősi és igazságos küzdelemnek, a mi, vagy ki ellen is?
Miért és milyen célból is?
Hát igen, a gondolkodás bonyolult művelet, nem is kell vele babrálni.
Így aztán leköpték és meg is ütötték Gyurcsányt, azok a rendőrök meg, akiknek védelmében és védelmében odament, nézték és tűrték, nehogy ők is a vádlottak padjára kerüljenek tábornokaik mellé.
Politikustársai jelentős része pedig kussolt – remélem, majd választóik véleményt nyilvánítanak róluk.
A vicc csak az, hogy ez nemhogy ártana Gyurcsánynak, inkább használ, mert együttérzést vált ki minden ép erkölcsi érzékű emberből.
Hogy ezt a csőcselék nem tudja, ez rendben is van, - nem az eszükért szeretjük őket.
De hogy pártelnökök és vezető politikusok sem – ez azért mosolyogtató.
Isten, akit büntetni akar, annak elveszi az eszét…


:O)))