LUDOVIKA

Mecsoda meglepetés, éppen mostanra készült el a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, leánykori nevén a Ludovika campusa a volt Kun Béla téren.
Az intézmény Orbán szándéka szerint az „átalakított felsőoktatás zászlóshajója" lesz, igaz nem Bismarck osztályú csatahajó, inkább csak egy Hapci osztályú propeller, de azért egy kisebb zászlót el fog bírni.
Már csak azt kell eldönteni, hogy az a zászló a trikolór legyen, vagy legyen inkább vörös csíkos, mint egy divatmodell zebra, de ez nagyban függ a választások kimenetelétől is.

Az avatás szépen beleillik Orbán világképébe: a világ velem kezdődik, én vagyok a világosság és az élet, aki megmondja, hogy mi a múlt és milyennek kell a jövőnek lenni.
A kívánatos múlt pedig Horthy Magyarországa, a király nélküli királyság, élén Őfőméltóságával, a Kormányzó Úrral, nemzetinek hazudott, dzsentri mintákat követő közszolgálattal és a két világháború között vitézkedő tisztikarral.
A Ludovikával.


Merthogy szemernyi kétségünk ne legyen, hogy a jelenlegi elnevezés csak átmeneti, még néhány év, és ha hatalmon belül marad az országvesztők új és minőségileg még szörnyűbb generációja, nemsokára felkerül a homlokzatra a régi elnevezés: Ludovika Akadémia.
Akár büszkék is lehetnénk rá, hiszen a magyar katonai képzés egyik, - ha nem a legjelentősebb - színtere volt, hosszú múlttal, szép gesztusokkal, Habsburg Mária Ludovika királyné, vagy Buttler János gróf alapítványával.
A cél szép volt, a magyar katonai képzés megteremtése, de a magvalósítás – mint annyi más dolog a magyar történelemben - valahol kisiklott.

Úgy az első világháborúig rendben is volt a magyar tisztképzés, a kiegyezés után már a magyar nyelven folyó oktatás sem volt utópia, 1872-től a Ludoviceum egyenrangú képzést nyújtott a bécsi Theresianummal, kiváló katonákat képzett, aztán jött a vesztett háború és a magyar tisztikar végzetesen rossz útra tért.
A komoly katonai háttér nélküli kivagyi kardcsörtetés, a kritika nélküli németbarátság egyre jobbra sodorta az önérzetében és hiúságában sértett magyar tisztikart, mely ahelyett, hogy a fronton próbált volna vitézkedni az antant területfoglalási kísérletei ellen, magára hagyta azt a kisszámú, az országért felelősséget érző, esküjéhez hű tisztet, akik Stromfeld Aurél Ludovikát végzett ezredes vezetésével a Tanácsköztársaság – az akkor legitim magyar állam - katonájaként bátran és eredményesen küzdöttek.

Ezekben az időkben siklott tévútra a Ludovika Akadémia is, hiszen hallgatói voltak azok, akik a harcban álló nemzetet hátbatámadták, majd Trianon után a komoly felkészülés helyett a bokacsattogtató úri világ lajbiján ők lettek a pityke.
Az igazi csőd a második világháború volt, ahol az addigra már végzetesen jobbratolódó tisztikar meglehetősen gyászos szerepet játszott - miután a fehérterror idején már belejött a hóhérmunkába, nem esett nehezére azt megszállóként folytatni Ukrajnában, nem okozott problémát számára egy felkészületlen és rosszul felszerelt hadsereggel támadni a németek segédcsapataként a Szovjetunióra.

Persze előtte azért még hősiesen bevonultunk Erdélybe meg a Felvidékre, a Vajdaságba, ahol ismét csak a Ludovika volt hallgatói vezényletével lőttek a Dunába szerbeket, zsidókat – okot adva ezzel a háború utáni kegyetlen és véres bosszúra.
Szálasi országlása tette fel a koronát a magyar tisztikar buzgó asszisztálásával végrehajtott műre, azután, hogy Horthy sikertelen kiugrási kísérletét a németbarát tisztikar megakadályozta, egyben tanúsítva azt is, mennyit ért a tiszt urak esküje, mit jelentett számukra hűségük a Legfőbb Hadúrhoz.
Nem csoda, hogy a második világháború utáni politikai vezetés semmiféle közösséget nem kívánt vállalni a tanintézettel, helyette új struktúrát és új katonai szervezetet hozott létre, új katonai felsőoktatással - szovjet mintán alapuló, szovjet technikával ellátott, modernnek mondható tömeghadsereget, mely beleilleszkedett abba a katonai szövetségbe, melynek tagja volt.

Kellett vagy huszonöt év, hogy a dolgok ezen a területen is visszazökkenjenek a megszokott kerékvágásba, a fenn az ernyő-nincsen kas mentalitásba, Orbán Viktor János vitézen alapuló katonai elképzeléseinek kiszolgálásába. 
Mára jutottunk el odáig, hogy a jelmezbálhoz lett iskola is a jelmeztervezők és koreográfusok részére, és - ha már lúd, hát legyen mértéktartóan kövér – hozzácsapták a köztisztviselői kart is a képzendőkhöz.

Nem első ilyen elképzelés ez a történelemben, a zárt rendszerű, porosz mintát követő köztisztviselői rendszer a XIX.-XX. században igen elterjedt volt, hiszen a katonás szervezés és az életre szóló elkötelezettség megkönnyítette az állam  működését, II. Frigyes porosz király boldogan aludhatja örök álmát, Magyarországon is termékeny talajba hullott a mag.
Már várom a köztisztviselők egyenruha-viselésének szabályait, hiszen sok még az átkos liberalizmus.

Habár mostanában már kezd rend lenni akár önkormányzati szinten is, hiszen ha nincs rajta egy papíron Orbán kézjegye, akkor azt még a hivatal legkisebb helyiségében sem lehet rendeltetésszerűen iktatni.
A szolgák irányítását ellátó szolgákat is képezni kell valahol, és hogy ne legyenek káros kilengések, ezért aztán innen-onnan lopva egy-egy egyetemi-főiskolai kart, sikerült létrehozni a XX század első felének új panoptikumát.

Persze már a katonai részen is igen jókat lehetett röhögni, - a fiúk vonzódnak a jelmezbálhoz, meg a műmagyarkodáshoz.
Sokért nem adnám, ha rekonstruálni lehetne egy valamikori ludovikás tiszt találkozását Orbán dédapjával, talán még ő maga is csodálkozna, hogy milyen világot akar visszahozni.


De az épület gyönyörű, nagy kár, hogy elvitték előle Kun Béla szobrát, nem ártott volna az ötletgazdáknak, ha kilesve az ablakokon eltöprengenek a néphez való viszonyukon…
Mindenesetre a miniszterelnöknek álcázott avatógép remekül üzemel, Orbánnak már ínhüvely-gyulladása van az olló csattogtatásától, reméljük, eljön nemsokára az idő, amikor ő avathatja a zárkában az új küblit.
De szép is lesz…

:O)))