2014. május 30., péntek

EGYÜTT-PM, LIBSIK, MEG A TRÓJAI FALÓ

A demokratikus oldal második legnagyobb pártjának hirdette magát, míg ki nem derült, hogy a harmadik.
Ez az a párt, amelyik olyan, mint az állatkertben a zsiráf, melynek ketrece előtt ott áll János bácsi, böngészi és hangosan olvassa a feliratot: Giraffe, majd megcsóválja a fejét és mondja: ilyen állat márpedig nincs.

A párt maga egy olyan pártszövetség, melynek tagjai között egyetlen valóságos párt sincs, a leginkább pártszerű közöttük nem párt, hanem mozgalom, amelyik meg párt, annak egynek sincs valóságos tagsága, szervezete, némelyiknek jószerivel még telefonszáma se – ellenben szavazóik kétségkívül vannak.

A szerveződés maga az egyéni érdekek és ambíciók színtiszta megtestesülése, a résztvevőket a sors és a politika kiszámíthatatlansága terelte egy táborba, és igen meg kell erőltetnem magam, hogy ne tekintsem az egész társaságot a baloldal felszámolására tett kísérlet céljára létrehozott szervezetnek.
Amikor olvasom, hogy a baloldal, és őket említik, akkor kiver a hideg veríték, merthogy ez a társaság úgy baloldali, ahogy én a fehér hattyú lennék a hattyúk tavában – mit mondjak, nem vagyok egy Pliszeckája-alkat…

Az Együtt-PM maga az ideológiai és személyi zűrzavar, a háttere homályos, finanszírozása áttekinthetetlen, szavazótábora pedig a jószándékú és optimista tömegek azon részéből áll, akik még hisznek a hét törpében.
A társaság vezetője a volt szocialista kormányfő, Bajnai Gordon, aki nem kimondottan munkásvezér típus, helyzete és beágyazodottsága leginkább a nagytőkéhez köti.
Ő maga Gyurcsány minisztere volt, amikor főnöke lemondott, az egyetlen komolyan vehető jelölt volt a kormányfői posztra, mert jó technokrataként alkalmas volt arra, hogy az államapparátust elműködtetgesse, de politikusnak ezer oknál fogva ab ovo alkalmatlan volt.
Gyurcsány szokásos impulzív politikája viszont abba a helyzetbe juttatta, hogy kénytelen volt politikusként is helytállni, és mivel nem tehetségtelen ember és jó szakember volt, hát kénytelen volt megpróbálkozni a kilépéssel Gyurcsány árnyékából.

Ebből következően el kellett határolódnia exfőnökétől, ami remekül sikerült is, mert míg ő mértéktartóan kritizálta elődjét a kormányfői székben, addig pénzügyminisztere vidáman fújta Orbán nótáját, és bár a hála nem politikai kategória, de Oszkó ma Csányi OTP-vezér egyik cégét irányítja.
Csányi egyébként érdekelt volt a kormányváltásban, mert ő etette a hiénát addig, ameddig az állam át nem tudta venni a feladatot, és ha vissza akarta kapni a befektetéseit a megfelelő haszonnal, akkor ahhoz a szocialisták igencsak útban voltak.

Bajnait valakik alkalmasnak találták arra, hogy Orbán kihívója legyen, hiszen a miniszterelnöki poszt súlyt adott neki, és legyőzése súlyt adott volna Orbánnak is, de a sors nem ezt a forgatókönyvet támogatta, mert a kesztyűbáb szerepére kiszemelt Mesterházy önálló életre kelt és blokkolta Bajnai ambícióit.
Ő lett volna ugyanis az a kompromisszumos jelölt, akit mindenki elfogadhatónak tartott, de akiért azért túlzottan senki sem lelkesedett a politikai arénában.
Az elképzelés remek volt, nem is tudott senki semmit sem kezdeni vele, mígcsak valaki el nem hitette vele, hogy egy saját párt igen hasznos tudna lenni a választási harcban.

Ő meg elhitte - különösen, mikor kiderült, hogy a MILLA mögött álló tömegek nem léteznek.
Illetékekre futotta, ügyvédei voltak, így aztán gründolt egy virtigli kis pártot és ezzel egy felülmúlhatatlan mutatványt hajtott végre: nekifutásból seggberúgta saját magát…
Merthogy egy darabig az lehetett a mondás, hogy a MILLA majd hozza a milliónyi szavazatot és nagy meglepetés lehetett számára, mikor kiderült, hogy a tüntetések résztvevői szinte kivétel nélkül más pártok elkötelezett szavazói.

A MILLA meg ott cseszte el, ahogy a valóban civil kezdeményezések el szokták cseszni – a nyakába ültetett egy politikai ambíciókkal megvert, önértékelési zavarokkal küzdő karrieristát, aki korábban már megpróbált a könnyű drogok híveinek hátán felevickélni a politika - számára homályba vesző - csúcsaira, de kevésnek bizonyult a mögötte álló erő.
Miután a MILLÁT éppen senki nem vezette, hát odahúzott magának egy íróasztalt és beülve mögé kinevezte magát vezetőnek, majd - nagy valószínűséggel - talált megrendelőt, aki évi két gőzkieresztésért a föníciaiak találmányát felhasználva fejezte ki háláját.

De a pártszövetség más ügy volt, ahhoz - ha ott akart lenni az osztozkodásnál - párt kellett.
Így aztán lenyúlva a MILLA nevét, ő is gründolt egy másik tökjelentéktelen pártot, melynek tagjai ő, a Gyula, meg az Ottó - a Tótottó.
Kevesen voltak, mint libatápban a vesepecsenye, így hát a deklarált ellenfél – mint a grundfociban divatos - kisegítette őket néhány kölcsönjátékossal - ha véletlen túl eredményes lenne a szervezet (ilyen helyzet azért soha, egy percre sem fenyegette…) akkor legyen, aki a féket tapossa.

A kölcsönjátékosok is alapítottak egy pártot, melynek tagjai apa, anya, gyerekek, csupa szív, szeretet.
Ha már beszálltak, hát mindjárt diktálni is kezdtek, de időnként azért megveregették Bajnai vállát, el ne kámpicsorodjon szegény nagy elmagányosodásában.
De még mindig csak tizenhatan voltak, így aztán rábeszélték a Szolidaritást, hogy szövetkezzenek, akik erre hajlamosnak is mutatkoztak, mert az MSZP – gondolom, még szakszervezetként szerzett tapasztalataikból kifolyólag - nem tűnt számukra vállalható partnernek.

Kónya ugyan csodálkozhatott, mikor kiderült, hogy ütőképes csapatai nyakába hirtelen három-négy kardcsörtető és sarkantyúpengető tábornok is került, de fegyelmezett katonaként elviselte a dolgot, viszont ő nem alapított pártot, hiszen katona volt, így – logikusan - övé lett a civil szerepe az együttesben.
Mert a civilség fontos dolog, és ha valaki azt mondta nekik, hogy ha a Tevetenyésztők Civil Egyesülete beszáll a politikába, akkor onnantól már megszűnik civilnek lenni, akkor megsértődtek, hiszen mindahányan hivatásos civilek voltak, akik önmaguk kinevezésével nyerték el a stallumot.

Így aztán felállt a Nagy Csapat, ekkor Kónya megkérdezhette, hogy ki az ellenség.
Ott álltak rohadt nagy gondban, hiszen aki fizet bennünket, az nem lehet ellenség, ugye, de aztán hirtelen felderült az ábrázatuk, mert eszükbe jutott az egyetlen logikus megoldás: Gyurcsány legyen az ellenség!
Így aztán megvolt a cél is, lehetett várni, hogy Orbán majd becsomagolja a hatalmat selyempapírba, és masnira kötve a szalagot rajta, átadja nekik.

Hozzávetőleg tízszer annyi energiát fordítottak Gyurcsány kicsukására az összefogásból, mint a politikai munka egyéb területeire, ez aztán meg is hozta gyümölcsét, mikor az MSZP felvállalta őket, mint második legnagyobb ellenzéki erőt.
Attila pedig felajánlotta Gordonnak, hogy leülhet a jelenlétében, valamint fülessapkát viselhet a tárgyalások során.

Miután a tervezett együttműködés alapelve rendben volt, és a legyőzendő politikai célt is kijelölték, elmentek a Duna partjára, hogy megünnepeljék az egységet, ahol Gyurcsány várta őket, meg a választók, akik valami elképesztő módon önálló életre keltek és leordították a fejükről a hajat, összefogást követelve valamennyi demokratikus erőtől.
Némi hezitálás után visszavonulót fújtak és elkezdték szeretni Gyurcsányt, akinek ez azért nem tett jót, utólag bevallhatjuk...

A választási kudarc nem szegte kedvüket, hiszen egyes politikában járatlanabb népek fejében megmaradt az illúzió, hogy ők azok, akik majd kihúzzák a gödörből a magyar politikai elitet és legyőzik Orbánt.
Nekik még idő kell, hogy felismerjék, hogy ebben a lufiban is csak levegő van…

A demokratikus oldalon ott vannak még a liberálisok, akik kongresszusi szinten összesen öten lehetnek, vezérük Diadalraítélt Gabóca, aki a legszebb liberális hagyományokat követve képtelen bármilyen együttműködésre.
Orbán későbbi sikereiben nagy szerepet játszott, hogy anno időben sikerült megszabadulnia tőle.
Ezért hát első kanyarban liberális harcostársnőjét nyírta ki, majd megtagadta, hogy akármelyik frakcióba beüljön, így valamennyi harcostársát beutalta a parlament karthauzi frakciójába, önmagát is beleértve.

Van még, aki nem Orbán és nem nyilas, önmagát pártként azonosító képződmény, az LMP.
Ők a magyar pártpolitikában Orbán Trójai Falova, Orbán azért tartja őket lélegeztetőgépen, mert bár a liberálisoknak azon része, amelyik elég okos ahhoz, hogy elborzadjon Fodor Gábortól képtelen a tudatos és következetes politikai munkára, de már a próbálkozásaik is zavart okozhatnának, hiszen nem ostobák.
Éppen ez a baj velük, hogy annyian vannak közöttük okosok, hogy a legokosabb címéért folytatott ádáz harc közben állandóan elfelejtik, hogy mi a fenét is akarnak elérni.

Le kell kötni őket és feladatokkal kell ellátni a társaságot, amelyik akár a Jobbhíján Párt nevet is viselhetné, mert választóik túlnyomó többsége jobb híján adja nekik szavazatát.
Vezetőjük valóságos politikai csodagyerek, Orbán ügyvédje, Schiffer birodalmi lépegető.
Ketten vannak ilyenek az országgyűlésben, a másik Kövér házmester úr, - nekik igazi komcsi felmenőik vannak generációkra visszamenőleg, ezért aztán belülről ismerhetik az apparatcsik-mentalitást.
Schiffer dédapját, Szakasits Árpádot Rákosi börtönözte be, de ez őt nem zavarja, és láthatólag semmiféle analógiát nem talál a kopasz és a pocakos diktátorok között.
Zöldre festette magát, de ha a politikában a halak szeretete lenne a vezető szerep feltétele, már kopoltyúval lélegezne.

Szóval, ha áttekintjük Orbán valóságos és virtuális ellenfeleinek listáját, bizony mondom néktek, minden okunk megvan a sírvafakadásra.
De azért legyünk optimisták, hiszen a világ halad előre, és vele haladunk mi is, legfeljebb lassabban.
De ha túljutunk a feudalizmus nehéz évein, akkor már csak egy-két évszázad, és beérhetjük Európát…

Holnap a diktátorocska – vagy ócska diktátor? – és a nyilasok jönnek sorra, és lehet kicsit örülni, mert ezekhez képest a demokraták szedett-vedett tábora maga a rózsaszirmon megpihenő harmatcsepp…

:O)))

2014. május 29., csütörtök

GYURCSÁNY PÁRTJA

Míg a szocialisták el vannak foglalva a hajdan oly sikeres pártelnök-casting újraindításával, melynek során ezidáig sikerült felfedezniük Botka Lászlót, Chuck Norrist és Orbán Viktort, mint az MSZP elnökválasztás során számbavehető jelöltjeit ( most ne foglalkozzunk azokkal, akik Gyurcsányt vizionálják a párt visszafoglalásának barikádjára, kezében vörös lobogóval…) addig mi folytassuk tovább erőink számbavételét.

Mint ezt az előző írásban már megállapítottam, szerintem több, parlamenti képviselettel rendelkező baloldali párt az MSZP-n kívül jelenleg nem létezik, az is már csak éppenhogy...
Azokat a politikai alakulatokat, melyek nem tartoznak a szélsőjobbhoz vagy a maffiához, nevezzük a továbbiakban az egyszerűség kedvéért demokratikus pártoknak.
Kettő található belőlük, az egyik a magát második legnagyobb demokratikus erőnek nyilvánító harmadik legnagyobb demokratikus erő, meg az egyszázalékos pártnak nyilvánított Demokratikus Koalíció, mely legutóbb tíz százalékot kapott.
Kezdjük talán utóbbival, essünk túl a nehezén.


A Demokratikus Koalíció ereje abban rejlik, ami egyben gyengesége is: ez Gyurcsány pártja.
Ő a kohéziós erő, az ideológus és a portás is a pártban, ami strapás egy feladatkoncentráció, de láthatólag bírja.
Úgyhogy, ha feltesszük a kérdést, hogy kinek a pártja is a DK, akkor erre a hiteles válasz az, hogy a DK Gyurcsány pártja.
Namármost ez rengeteg embernek tetszik, de van egy kisebb csoport, mely viszolyog az ilyesmitől, mert nem szeret olyan politikai formáció tagja lenni, melyben az embereket nem egy ideológia, gazdasági érdek tartja össze, hanem egy karizmatikus vezető után ballagnak, annak csalhatatlanságába vetett szilárd hittel, többnyire, mint a birkák.
Aztán, ha szerencséjük van, akkor ez a vezető (guru, próféta, sámán) demokrata, józan gondolkodású és csak enyhén narcisztikus, emellett megtartóztatja magát az önkényuralmi módszerektől.


A DK-t a Szocialista Párt szülte, Gyurcsány – politikai ambícióit tekintve - kétségkívül hihetetlen nagy kockázatot vállalt, mikor - nem először és nem utoljára- egy rendkívül rossz megállapodást kötve
otthagyott csapot-papot, és belevágott egy új párt alapításába, melynek alapozását azért már előre elvégezte egy szocialista platform bázisán.

A szocialisták hihetetlen eltökéltséggel iparkodtak eltávolítani, még Puch expénztárnok is ringbe szállt, jóllehet ő aztán majdnem annyira kerülte a nyilvánosságot, mint Simicska, de ebben az esetben azért kivételt tett, lehet, némi nyomásgyakorlás áldozataként.

Gyurcsányt rendkívül sokan támogatták a szocialisták közül, mikor viszont otthagyta a pártot, akkor nagyon sokan megharagudtak rá közülük, mert árulásnak tekintették a lépést – valljuk be, lehetett ezt így is értelmezni...
De jöttek helyettük új támogatók, akiknek tetszett, hogy nem kell Fideszesnek vagy jobboldalinak lenniük ahhoz, hogy utálhassák a szocialistákat, akik ezért a szép érzelemért szorgalmasan meg is dolgoztak.


Gyurcsány addigra már nem baloldali pártban gondolkodott, valószínűleg nem akart konkurenciaharcot folytatni a párt ellen, melynek egykor elnöke volt, ezt aztán a szocialisták vezetése meg is hálálta, megakadályozva a DK frakció megalapítását, elvéve egyúttal az állami támogatás lehetőségét is.Kispályás szemétség volt, valljuk be.
Gyurcsányt üldözte Orbán, üldözték a szocialisták, a liberálisok, sokan azok közül is együtt fanyalogtak az üldözőkkel, akik kormánya tagjai voltak.
Meg olyanok is, akik mára már megvilágosodva ott helyezkednek a DK soraiban, nem is sikertelenül, ugyanis Gyurcsány legendásan jó érzéke harcostársai kiválasztásához tágra nyitotta számukra a kaput.


A politikai üldözés azért veszélyes dolog, van úgy, hogy emberek azért állnak az üldözött mellé, mert elborzasztja őket a gátlástalan gusztustalankodás, ez hozott azért Gyurcsánynak is valamit a konyhára.
Az alapkoncepció az volt, hogy egy olyan pártot kell létrehozni, melynek összetartó ereje a demokrácia, szembeállítva Orbán antidemokratizmusával és egyeduralmi törekvéseivel.
Jöjjön az összes demokrata, mondta Gyurcsány.
Ennek jegyében aztán együtt kellett volna legelnie a báránynak a farkassal, az oroszlánnak a gazellával, a liberálisnak a konzervatívval meg a szocialistával – horribile dictu a másik liberálissal.


Szép elképzelés, utoljára talán Owen vagy Fourier képzelt ilyen szépeket, és egy darabig működik is, de aztán ez ki fog fulladni, ugyanis a demokrácia önmagában nem lehet cél, csak eszköz lehet a cél - egy igazságosan működő méltányos állam megvalósítása - érdekében.
Az pedig akkor lesz igazságos, ha a különféle érdekek érvényesítése számára korrekt feltételrendszert teremtünk, de az érdekek megjelenítését megúszni nem áll módunkban – erre szolgálnak a pártok.


Mindenesetre az emberek szeretnek illúziókban élni, hinni, hogy megvalósítható az ország egysége, mindenki szeressen mindenkit, süssön a nap és mindenki szopogasson libacombot. Sajnos, a legtöbb, amit elérhetünk az az érdekek összehangolása, a méltányosság és a szolidaritás a gyengékkel és elesettekkel.
Úgyhogy előbb-utóbb a DK sem ússza meg a színvallást, ennek első jelei már látszanak is, éppen Bauer Tamás nehezményezte, hogy a DK túlzottan balra tolódott.
Persze felmerül a kérdés, hogy mihez képest, és nagy kár, hogy ez a felismerése egybeesett azzal a sajnálatos hírrel, hogy az EP választás miatt felszabaduló parlamenti helyre nem őt, hanem a párt igavonóját kívánja bejuttatni a párt.


Mindenesetre a DK Bajnai megjelenésével átmenetileg légüres térbe került, mert a volt miniszterelnök ellopta az ideológiát, a hívószavakat és ezzel ellopta a show-t.
Szerencse, hogy Gyurcsány addigra már annyit kapott, hogy ez a kis árulásocska már meg se kottyant neki, még ütemet se vétett, és hamarosan ismét nála volt a kezdeményezés.


A DK valódi amatőr párt, lelkes, többnyire önjáró aktivistái cipelik a hátukon.
Vezetőit és politikusait Gyurcsány a többi pártok itt-ott elhullajtott politikusaiból toborozta, kivéve azokat, akik vele együtt jöttek el a szocialistáktól.
Van közöttük olyan, aki politikai előéletében már az egész pártpalettát bekóborolta, van közöttük kiváló író, sokat látott pártpolitikus, Gyurcsány velük próbálja profik számára is embertpróbáló célkitűzéseit végrehajtani egy olyan párttal, melynek szervezete kissé szalmakazal-jellegű, és amelynek propagandamunkája is lehetne talán hatékonyabb.

Az ugyan szép, hogy ahol Gyurcsány megjelenik, ott mindjárt támad két-háromszáz hallgatója, akikhez nagyon tehetségesen és szórakoztatóan tudja eljuttatni álláspontját, de ez azért mégsem egy kommunikációs gőzhenger.

Amit rettenetesen hiányolok, az a pártépítés teljes hiánya.
Tessék megnézni a DK kitelepüléseiről készült képeket, a fiatal ritka, mint a fehér holló, akit meg díszpintynek beültetnek a vezetésbe, az sem a párt ifjúsági tagozatában elért eredményei alapján kerül oda, merthogy olyan nem is létezik.
A DK vezetői szinten amúgy is az ismerősök pártja, és ehhez még hozzávehetjük az elsőgenerációs értelmiségi Gyurcsány ájult tiszteletét a köldöknézegetős belvárosi értelmiségi elit iránt - szóval van ott káderpolitikai gond, csőstül.
Lehetne itt ecsetelni a döntési mechanizmust is, de a lényeg az, hogy a DK sem a hihetetlen belső demokratizmusáról híres, és csak az a szerencséje, hogy Gyurcsány emberileg fényévekkel különb Orbánnál.


A legfőbb gond - szerintem - azonban az, hogy Gyurcsány a mai napig nem döntötte el, hogy ideológiai pártot, vagy programalapú választási tömegpártot akar-e szervezni, merthogy ideológiai alapú párthoz ideológia kellene, programalapúhoz meg széles tömegek számára érthető, megismerhető, és vonzó, konkrétumokban bővelkedő program.
Hát, majd meglátjuk, Gyurcsány láthatólag nem veszi zokon, hogy a Demokratikus Koalíciót Gyurcsány pártjaként tartja nyilván a közbeszéd, időnként még rá is erősít – kérdés, hogy elég lesz-e egy olyan párttal szemben, mely a teljes magyarság képviseletére formál igényt – nem biztos.


De azért ez ma az egyetlen párt a demokratikus oldalon, amelyiknek – úgy tűnik – jövője van, és ha választásról-választásra hiteles és megvalósítható, vonzó programmal és vonzó személyiségekkel áll elő, akkor megmarad a politikai porondon.
Persze ehhez le kell mondania a „one man show” szép tradíciójáról és professzionalizálódnia kell, a politika ugyanis csak ötven százalékban tehetség, a többi szakma.
Szakértelem.


Holnap az Együtt-PM kerül sorra…

:O)))

2014. május 28., szerda

LANKADT SZEGFŰ

Vizsgáljuk meg hát a pártokat egyenként, nézzük, mire megyünk velük?
Nagy általánosságban kijelenthetjük: tönkre, merthogy a magyar pártok mindenre alkalmasak, csak társadalmi csoportok érdekeinek kifejezésére nem.
Induljunk el balról, mert ha jobbról balra indulnánk, máris kitennénk magunkat néhány kommentelő elfogultsági indítványának, jóllehet, ma még a szél is jobbról fúj…


Van itt egy alapvető kérdés, melyet bevezetőben tisztáznunk kell, nevezetesen azt, hogy létezik-e ma Magyarországon a szó klasszikus értelmében vett baloldali párt, ki ma a baloldali?
Az, aki a munkásosztály (szervezett, nagyipari, osztályharcban vasba öltözött…) érdekeit fejezi ki?
Az, aki szociálisan érzékeny, de alapvetően a tőke érdekeit képviseli, és a tömegek elviselhető szociális helyzetét a kapitalizmus hatékony működtetésének előfeltételeként kezeli?
Az, aki a cégérre felírja valamelyik ősöreg hívószót, mint amilyen a szocialista, vagy a munkás?


Azt hiszem, hogy nem, ugyanis a társadalom összetétele erősen megváltozott az utóbbi száz évben, a régi fogalmak már nem érvényesek, újak pedig még nincsenek.
Eltűnt például a szervezett nagyipari munkásság, a hangsúly a termelő tevékenységekről áttevődött a szolgáltatásokra, a gépesítés éppen azokon a területeken tett feleslegessé nagyszámú munkaerőt, melyek fel tudták volna szívni a képzetlen emberek tömegeit.
Ki hát az az ember, akit ma egy baloldali pártnak képviselnie kellene?


Megítélésem szerint elsősorban a bérből és fizetésből élőket, akik közé nem számítanám a multinacionális vállalkozások felső vezetőit, de közéjük tartozónak érzem a kényszervállalkozókat, a közalkalmazottakat, a köztisztviselőket – mindenkit, akinek személye hatása a gazdasági – politikai folyamatokra a nulla felé tendál.
És képviselnie kellene a falvak nincstelenjeit, a mezőgazdaság erőforrásainak újraosztása során kisemmizett tömegeket és a rendszerváltás áldozatait, az új cselédeket és zselléreket, a porbatiport magyar falut, a nyilvántartott és a már a nyilvántartásokból is kiesett munkanélkülieket.
A szegényeket, a négymillió létminimum alatt élőt, a nyomorgókat, a máról-holnapra élő nincstelen és jövő nélküli tömegeket, a nyugdíjasokat, akiktől ismét csak elvenni akarnak, meg azokat, akik már soha nem lesznek nyugdíjasok, merthogy soha nem lehetett nyugdíjalapot termelő munkaviszonyuk.


Létezik ma olyan párt, aki érdemben felvállalja őket?
Szerintem ilyen párt ma nincs, az ország legnagyobb tömegét adó társadalmi csoportnak ma sem pártja, sem gazdasági érdekképviselete – leánykori nevén szakszervezete – nincs.
Hát akkor kit képvisel a Magyar Szocialista Párt?
Mai állapotában – leírni is rettenetes egy olyan pártról, melynek évszázados történelmi múltja van ebben az országban – legfeljebb a pártarisztokráciát képviseli, és még azt se jól.


Természetesen a jelszavak és a lózungok terén minden rendben van, habár ezek is lehetnének ütősebbek és hatékonyabbak, de ha a tetteket és a szándékokat nézzük, hát bizony rá kell jönnünk, hogy útközben valahol eldobták a sarlót és a kalapácsot, hogy a kezük szabaddá váljék a koldulásra.
Politikusaik zömében bürokraták, némelyik már úgy belegyökeresedett a székébe, hogy csak sebész tudná kioperálni belőle, a párt maga huszonöt éve keresi a helyét a megváltozott társadalomban.


Huszonöt éve mást sem tesz, mint becsukja a szemét és elfordul a nyomor láttán, de ugyanúgy elfordul akkor is, amikor a társadalom által felhalmozott javak herdálását és elrablását látja, mert politikusainak általában büdös a szegényember.
Annak pedig gyenge az érdekérvényesítő képessége, nemutolsósorban azért, mert nincs olyan politikai erő, mely őt képviselné és az ő érdekeit figyelembevéve politizálna.
A szocialista politikus általában az alsó-középosztályból jön, kispolgár vagy kisvállalkozó, aki semmiféle közösséget nem kíván vállalni a nyomorgókkal, leginkább lenézi őket és jó magyar szokás szerint őket teszi felelőssé sorsuk alakulásáért.


Természetesen, a kedves olvasók túlnyomó többsége most azt gondolja, hogy a cigányságról írok, csak azt felejti el, hogy – bár az sem lenne enyhítő körülmény – itt nem csak a cigányok nyomorognak, hanem a lakásukba beszorított szerencsétlen öregasszonyok is, a nagyvárosok munka nélkül tengődő nincstelenjei is, a rendszerváltás veszteseinek sokmilliós hada is.
Nyolcszázezerre becsülik a cigányok számát, a létminimum alatt élők száma meg majd’ négymillió.
Érdekli őket valaki?
Még a választások előtt is, legfeljebb csak sajnálkozni szoktak, hogy ez az a réteg, amelyet nem lehet elvinni, szavazni – de hát, egymásközt, kire szavazzanak?


Az MSZP ma olyan, mint a liba az udvaron – kemence befűtve, a gazdasszony már ott áll a pitvarajtóban, kezében késsel, hóna alatt tállal, a Libus meg - kiváló helyzetértékeléssel - azon töri a fejét, hogy hogyan tudna még egy kis plusz kukoricára szert tenni.
Ha nem történik néhány radikális lépés, akkor ennek a pártnak annyi, és ezzel befellegzett a magyar baloldalnak is, merthogy több baloldalinak nevezhető párt jelenleg nincs a pályán, legfeljebb a nézők között ágál egy-két tömegtámogatás nélküli pártocska.


Ezenközben már megint azon folyik a vita, hogy a fegyvergyárban, ahol jelenleg buzogányt és nyílpuskát gyártanak, ki legyen a vezérigazgató, jóllehet talán első lépésként a termékszerkezetet kellene megváltoztatni, nyílpuska helyett interkontinentális ballisztikus rakétát kellene gyártani...

Valaha rengeteg okos ember dolgozott a szocialisták környékén, de mára – bármennyire kellemetlen is ezt kimondani – ciki lett a szocialisták mellé állni, mert szocialistának lenni ma egyet jelent a korrupt, ügyetlen balek fogalmával.

El lehetne gondolkodni néhány dolgon, például az egyértelmű és nyílt állásfoglaláson, hogy kinek a pártja is tulajdonképpen a Szocialista Párt.
Aztán kellene egy tisztulási folyamat, meg kellene kérni azokat a politikusokat, akik gyanúba keveredtek a politikai ellenféllel való lepaktálás ügyében, hogy lépjenek szépen hátra.
Olyan vezetők kellenek, akik már dolgoztak valahol életükben pártapparátuson kívül is, és olyanok, akik egyértelműen és határozottan fel merik vállalni pártjukat, és a párt által képviseltek ügyét.


Pártvezetőnek lenni nem életkor függvénye, nem érdekes, hogy egy zenész öreg zenész vagy fiatal zenész, csak az, hogy jó vagy rossz zenész…
Be kell látni: a tömegbázis megkopott, a szervezet struktúrája szétesett, elveszett a mozgalmi jelleg és a párt ma leginkább egy nyugdíjasklubra emlékeztet, melyben ülnek az öregek, nosztalgiáznak, mindegyik a maga nótáját fújja anélkül, hogy egymásra figyelnének.
A szervezet fegyelme az évek során csak züllött, mindenki dumál összevissza, aztán csodálkozik, ha az vágja fejbe a hólapáttal, akit odáig elvtársának hitt.


Régen a párt működésének alapja a demokratikus centralizmus volt, ez azt jelentette, hogy a döntések előkészítése demokratikus volt, a döntések végrehajtása viszont kötelező volt minden párttag számára.
Ez egy működőképes és hatékony modell volt, így hát eltakarították, hogy a sok izgága, fegyelmezetlen törtető kiélhesse magát.
A párt kommunikációja csapnivaló, ami kommunikációs lehetősége volt, mind - mind elherdálta, a modern elektronikus kommunikációban gyenge, mint a májusi libapotty, ahhoz a tömeghez pedig el sem jut, amelyik a valódi szavazóbázisát jelentené.


A párt eldobta a múltját, megtagadta vagy elsunnyogta értékeit, volt vezetőit, pedig ha csak tizedannyira lennének tisztességesek és elkötelezettek a maiak, mint elődjeik egyike-másika volt, a párt ma nem lenne olyan, amilyen.


Olyanokról meg aztán ne is beszéljünk, mikor egy vesztett választás után a pártelnök legfőbb gondja, hogy visszanövessze világszép szakállát.
Mit mondjak – infantilizmus az ilyesmi, ad némi magyarázatot a helyzetre…
Szóval ez van a baloldalon, mondjuk, én a jelenlegi helyzetben nem engedném Szanyit Brüsszelbe…
A többi pártot nevezzük demokratikus pártoknak, és beszélgessünk róluk holnap…

:O)))

2014. május 27., kedd

ÁRTÓ PÁRTOK

Azt bátran megállapíthattuk a tegnapi posztban, hogy a mai magyar társadalom meglehetősen ramaty állapotban van, és vélelmeztük, hogy ennek oka az is, hogy ha feltesszük egy konkrét párttal kapcsolatban a kérdést, hogy kinek az érdekeit is képviseli, hát nagy bajba kerülünk.
Nem kapunk rá érvényes és hiteles választ, ugyanis.

Az okok keresésénél ismét vissza kell mennünk a rendszerváltozásig, melynek hajnalán az hamar tisztázódott, hogy az állampárti rendszernek befellegzett, ezzel az az ösvény, melyen Kádár társadalma lassan elindult a pluralizmus felé, a megváltozott körülmények között nem járható.
Így aztán megnyílt az út a valódi többpártrendszer felé, mely azért volt érdekes állapot, mert Magyarországon az első világháború után soha nem létezett a szó valódi értelmében vett többpártrendszer.

Több párt ugyan megesett, hogy létezett, de angolszász értelemben vett parlamentáris demokrácia ilyen-olyan okoknál fogva errefelé soha nem működött.
Hol a választójog anomáliái miatt, hol a választási rendszer antidemokratizmusa miatt, hol a nők választójoga hiányzott, hol a vagyoni cenzus akadályozta, hol a nyílt szavazás, hol a nyílt vagy burkolt terror lehetetlenítette el a valóságos demokráciát.
Volt egy rövid periódus 1945 után, amikor úgy tűnt, hogy valóságos pártok valóságos polgári demokráciát hozhatnak létre, de ezt meg a szovjet megszállás kedvezményezettjeként tevékenykedő Kommunista Párt lehetetlenítette el, létrehozva azt a centrális erőteret, melynek kései utódját manapság élvezhetjük, és mely remekül megfelelt a sztálini modell honosításához.

A valóságos többpártrendszer természetesen nem az engedélyezett pártok számán múlik, hiszen Lengyelországban és az NDK-ban is létezett párt az adott kommunista pártokon kívül.
A valóságos többpártrendszer léte azon áll vagy bukik, hogy azok a szervezetek, melyek pártnak nevezik magukat, valóságos társadalmi csoportok érdekeit fejezik ki, vagy nemlétező csoportok feltételezett érdekeiért szállnak harcba, maximálisan érvényesítve vezetőik egyéni érdekeit.

Mindenesetre a rendszerváltás után az új pártok úgy bújtak ki a társadalmi mocsárból, hogy többségüknek semmiféle gyökere nem volt - el is haltak hamarosan.
A jobboldali pártok többségének egyetlen dolog adott szilárd ideológiai alapot: a harcos antikommunizmus, melyhez csak a kommunistákat nem találták, pedig igen vadul kereste őket valamennyi párt.
Pedig igen jól specifikálták a kommunista fogalmát – kommunista az, aki gennyesre lopta magát a kádárizmus sötét évei alatt és kirugdalta ideológiai ellenfelei fogait.
Sajnos, a kritériumoknak maradéktalanul megfelelő kádert egyet sem találtak, nem volt egyetlen komcsi sem, akinél kiemelkedő vagyonra leltek volna, - a rendszer vezetőit akármelyik lángossütő mellényzsebből kifizethette volna.
Bármerre nézett az új uralkodó osztály, csat állami vagy társadalmi tulajdont talált – a puritán Kádár odafigyelt arra, hogy az ige hirdetői ragozzák is az igét - ne lépjenek túl egy szintet, mely a rendszer felső vezetőinek körében is csak valahol a kispolgárság anyagi helyzetének felső határa táján húzódott.

Az új pártok egy darabig elveszkődtek saját maguk identitásának keresésével, de részben társadalomtudományi felkészületlenségük miatt, részben a kevésszámú  felkészültek téveszméi miatt egy idő után letettek erről, legyintettek egyet és valamelyik önjelölt vezér után tolongva annak sületlenségeit helyezték ideológiájuk középpontjába.
Lett nyugodt erő, mely nagy sikert aratott a tovariscsi konyec című plakátjával, meg azzal a határozottsággal, mellyel szétverte hagyományos exportpiacainkat.
Vezetője éppen megfelelt a magyar néplélek pártvezetőkkel szemben támasztott követelményeinek, méltóságteljes volt és kenetes, aki nem röhögött az alámerülésén, az itta a szavait, mint gödény a kristályvizet.
Ha konkrétan megpiszkáltuk kicsit őket, akkor a Horthy–rendszer kukucskált ki nemes konzervativizmusuk alól, lábszártekercs, darutoll, böllérbicska, akasztgatás, kunbélázás, trianonozgatás, üldözött múzeumigazgató, üldözött vendéglátóipari vállalatvezető, üldözött KB titkár, üldözött Népszabadság-újságíró, üldözött üldözött, stb.
A vicces az volt, hogy a borzasztó tagság jelentős része a Kádár-rendszer kedvezményezettjei közül került ki, az ember néha nem tudta, sírjon, vagy röhögjön rajtuk.

A másik korabeli nagy párt a liberálisok voltak, velük csak az volt a baj, hogy mezei tagságuknak és híveiknek fogalmuk sem volt a liberalizmus mibenlétéről, rossz nyelvek szerint ők írták fel a falra, hogy szavazz a liberálisokra, vagy kinyírjuk a macskádat!
És ne mondja nekem senki, hogy a „Brian élete” című film rendezője, Terry Jones nem volt ott az SZDSZ megalapításánál…
Addig-addig hirdették a tiszta erkölcsiséget, mígnem ők is bele nem hasaltak a pocsolyába, ahol már ott hasalt kisöccsük, a Fidesz is, korán elveszítve szűzi ártatlanságát.

A magyar falut Torgyán ügyvéd és pártja képviselte, akik kétségkívül megérdemelték egymást, mert az okos magyar paraszt kerekenként hazavitte a Rába Steigert, erre a hőstettre a vicces ügyvéd a világhírű magyar mezőgazdaság porigrombolásával válaszolt.

A Fidesz eleinte pártnak indult, de az életrevaló Orbán hamar rájött, hogy a többiek meglehetősen élhetetlenek és megkereste a politikai sakktáblán azt a szabad mezőt, melyen éppen nem állt senki – tehetett ő arról, hogy éppen a magyar maffia helye volt üres?

Voltak még kereszténydemokraták, akiknél ebbéli minőségük kenetes pofák vágásában merült ki, majd átalakultak Orbán ideológiai mázává, szabadidejükben Harrach képviselővel riogatva a kisdedeket és Semjén műlovarral az ég madarait.

A jobbszélen eleinte a MIÉP nyomult a néhai Zsírtáltos vezetésével, ők szalonnyilasok voltak, visszafogott népség, majd menetből elfoglalta a helyüket a nyilasok militáns szárnya, a Jobbik.
Onnantól a zsidó mellé felzárkózott a cigány célcsoport is, akik erre kiválóan alkalmasak is voltak, lévén, hogy sokan közülük egy fillér jövedelemmel sem rendelkeztek, viszont képtelenek voltak leszokni az evésről és a didergésről, ennek összes következményeivel egyetemben.

Az MSZP pedig ott pironkodott a baloldalon.
Létük első húsz évét azzal töltötték, hogy megtagadták önmagukat, eredményeiket, a múlt vállalható és tisztességes eredményeit, szabadidejükben meg magukra húzták Sztálin összes bűnét, a Gulagtól Rákosiig.
A maradék ötöt meg önmaguk felszámolásával - lassan már csak abban reménykedhetnek, hogy ebben is éppoly sikeresek lesznek, mint többi politikai célkitűzésükben.
Szocialistának lenni az elmúlt negyedszázadban kész vesszőfutás volt abban a társadalomban, melyben minden épeszű ember az ő eredményeiket követelte vissza, miközben őket kárhoztatta hiányukért – végtére is Magyarországon vagyunk, ugye…

Végül a szocialisták is kétfelé vágták magukat, és a két fél ma jobban utálja egymást, mint Harangláb a kukoricagölödint – remélem, most eltaláltam a neves gourmetet.

Közben persze átalakultak a tulajdonviszonyok is, megindult a harc a vagyonért, hol foggal-körömmel tépték egymást a résztvevők, hol lemutyizták egymás között a dolgot okosba, a pártok pedig ennek koordinálásában vélték megtalálni társadalmi küldetésüket. 

Mára alig maradt közülük néhány, leginkább eltűntek a süllyesztőben, de amelyik maradt, az olyan, mint az ember gyereke, akinek sorsa hat éves korára alapvetően eldől, utána már csak polírozgatni lehet, de alapvetően nem változik.

És ahogy alapításukkor sem adtak választ arra, hogy kit akarnak képviselni, ma sem pótolják a mulasztottakat – mindegyik mindenkit akar képviselni, márpedig aki mindenkit képvisel, az nem képvisel senkit.
Persze ez így nem teljesen igaz, de ehhez egyenként kell szemügyre venni a politikai életben szereplő mai pártokat, - talán majd holnap…

:O)))

2014. május 26., hétfő

BUKOTT OSZTÁLY


Természetesen a magyar politikai osztályról van szó, mindahányukról, tokkal vonóval.
Nem csak a baloldaliakról, hanem mindegyikükről, kivéve azokról a bűnözőkről, akiket valamilyen rejtélyes oknál fogva némelyek politikusnak vélnek.
Bár az egyik vizsga, melyen megbuktak, éppen tegnap volt, de nem ez volt az első alkalom, hanem a sokadik, de talán ez volt az első, melynek láttán még azoknak is el kell gondolkodniuk, akik erre a szokatlan tevékenységre ezidáig ilyen-olyan okoknál fogva nemigen akartak sort keríteni.


A bukás bele volt kódolva ebbe a helyzetbe, már a rendszerváltással megkezdődött a folyamat, melynek végeredményeképpen a mai helyzet kialakult.
Talán a kapkodás volt a legfőbb hiba, talán az, hogy ennek az országnak csak egy csőcseléke van, de tehetséges emberekből sincs két garnitúra.
Így aztán 1989-től az osztályvezető-helyettesek helyi forradalma azt hozta, ami elvárható is volt egy kontraszelektált új elittől, mely olyan boldogan taposott a polcokról lehajigált értékeken, mint kisgyerekek a nyitvafelejtett édességbolt gondolái között a padlóra szórt belga csokoládés-dobozokon.


Nem volt sok különbség a kor múltjukat és elveiket egymással vad versenyben tagadó reformkommunistái, és a politikai hullaházakból óvatosan előmerészkedő horthysta múmiák között, de szépen beleillettek a képbe a létező szocializmus hullájára a nyugati világból megtérő mindenféle dögevők sem.
A nép pedig természetesen elhitte, hogy most aztán eljött az aranykor, mindenki Mercedesszel fog autókázni, mindenkit felvet majd a pénz és vége van az elnyomatás sötét éveinek, melyben a zsellér gyerekéből csak professzor úr lehetett.


Mindenki nagy reményeket fűzött a megváltozott viszonyokhoz, pedig sokan elvégezték a foxi-maxi névre hallgató, társadalmi ismeretekre oktató esti iskolát, de hát mennyivel jobb volt hülyeségnek nyilvánítani az ott szerzett ismereteket, és hinni a boldog jövőben, mint elhinni a kapitalizmus természetét taglaló fejezeteket…
Így aztán, mire kiderült, hogy a kapitalizmus honi természetét sokkal valósághűbben írta le Rákosi propagandája, mint a Kádár-kor mérsékelt társadalomtudománya, addigra már késő volt.


Ebben a környezetben alakultak meg az új pártok és itt próbált megkapaszkodni az MSZMP utódpártja is, mely a túlélést részben a megtöbbszöröződésben látta.
Egyrészt Horn határtalanul jó taktikai érzékkel létrehozta a Magyar Szocialista Pártot, másrészt annak egy szélsőségesre fazonírozott példányát, mely ma éppen az ötvenkettedik nevét viseli, csak vezetője örök darab.
A baloldalon történtek kísérletek a Szociáldemokrata Párt feltámasztására, nem túl nagy sikerrel – a végállomás Schmuck Andor…


Jobboldalon az MDF és a Torgyán féle Kisgazdapárt vitte a prímet, a liberálisok pedig középre pozícionálták magukat, német mintára a mérleg nyelvének szerepét szerették volna eljátszani, vad antikommunizmust előadva, kisöccsükkel, a Fidesszel együtt, melyet akkor még lehetett akár pártnak is nevezni.
Nem sokáig.


A pártok ugyanis káderhiánnyal küzdöttek, márpedig vezetők nélkül nehéz tömegmozgalmakat szervezni, ennél már csak alkalmatlan vezetőkkel nehezebb.
Kivéve Magyarországon, ahol a személyi kérdések a kabaréval esnek egy kategóriába, így aztán olyanok kerülhettek a politikai elitbe, mint a Torgyán, aki valószínűleg Szamócaként is tisztességgel helyt állhatott volna a Csinn-Bumm Cirkusz bármelyik előadásán, vagy az MDF hősei, élükön a pizsamás búvárral, akit ugyan ma szentként tisztelnek, pedig tehetségtelenségét már csak önteltsége múlta felül, véramatőr politikai elképzeléseivel pedig padlóra tette az országot.


Az MSZP-t sem kerülte el a sorscsapás, ott Horn mellett egyetlen valamirevaló elsővonalbeli politikus volt, Berecz János, de őt gyorsan elszigetelték, nehogy veszélyeztesse az olyan briliáns tehetségek jövőjét, mint amilyen például Tabajdi Csaba, Szekeres vagy Baja Ferkó, esetleg a másik pártban Thürmer volt.
Így aztán, amikor eljött a pálya újraosztásának ideje, addigra Horn már háttérbe szorult, azok közül pedig, akik őt követték, talán Lendvai és Szanyi volt a politikus, a többi apparatcsik.


És Gyurcsány, aki kissé küldetéstudatosan akarta a pártot átalakítani – nem sikerült neki – az adottságokat tekintve ez nem megy csodaszámba, de hibázott ő is nemegyszer.
Közben folyt a küzdelem a gazdasági pozíciók megszerzéséért, melyben a tanulékony kollégiumi gárda hamar eljutott a pitiáner tolvajlásoktól a Tisztiház lenyúlásáig, melyből sikerült megalapozni az Orbán-birodalmat.
A jobboldaliak fiatalos csínyként könyvelték el a dolgot, holott gyanakodhattak volna, hiszen Orbán a sajátjait is meglopta – soha nem számolt el a Fidesznek sem a Tisztiház árával, erről legfeljebb Kaya Ibrahimmal folytatott gyümölcsöző megbeszéléseket. 


Aztán politikailag kinyírta legközelebbi munkatársait, de az sem kizárt, hogy lehetett, akit beépített politikai riválisaihoz.
Amikor ez történt, Katona Béla megemlítette, hogy a szervezett bűnözés összeért a politikával, merthogy a szervezetlen bűnözés már régen megjelent a pártokban – nekem is volt sikkasztásért elítélt beosztottam, akit aztán csodálkozva láttam a televízióban, mint Torgyán gazdasági tanácsadóját.
De a szervezett bűnözés az más kategória, így aztán Katona Béla elcsendesedett, pártja elengedte a füle mellett a jelzést, Torgyán pártja meg az MDF-el együtt ment a levesbe.


A pályán pedig két párt maradt, meg a liberálisok örökké marakodó és politizálásra teljességgel alkalmatlan pártja, akikkel szembe a Vezér odacsinálta a Jobbikot, hadd fosson a sok szakállas bácsi, mikor eléneklik az ablaka alatt, hogy „Icig, most majd nem jutsz Auschwitzig!”
A jobboldal pártjait megvette és felszámolta a maffia, akit nem lehetett megvenni, azt megfélemlítette, a baloldal egyes prominenseivel meg kiegyezett, mint erről Dávid Ibolya oly szemléletesen mesélt.
Meséjének igazságtartalmáért saját politikusi sorsával tett tanúbizonyságot.


Közben pedig mindenki ott tülekedett a húsosfazék körül, ezt nem is nagyon tagadták, nagyokat hasítottak, miközben a nép életszínvonala és életminősége egyre romlott.
Huszonöt év alatt visszajutottunk oda, ahonnan hatvanöt éve elindultunk.
Az emberek nem hülyék, látják, hogy ki miből tollasodott meg, és szívesebben elhiszik még azokról is, akik tisztességesek, hogy lopnak, mint azt, hogy becsületesek
Hát még, ha nem is azok….


És - sajnos – ebben az országban majdnem mindenki megvásárolható vagy megfélemlíthető, van, akinek párszáz hektár föld az ára, van, akinek valamilyen komolyabb stallum, van meg, akinek visszaadnak a gázszámlából havi kétezer forintot.
De az is lehet, azt mondják neki: nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot!
A maffiának pedig futja a vételárra –a te pénzedből.


Így aztán a politikusok tekintélye mára a bányászbéka feneke alatt van úgy száz méterrel, - a magyar politikai osztály megbukott, a magyar maffia meg virul.
Hozzájárul ehhez az állapothoz az is, hogy ha feltesszük egy konkrét párttal kapcsolatban a kérdést, hogy kinek az érdekeit képviseli, hát nagy bajba kerülünk.
De erről talán majd holnap…

:O)))

VÁLASZTÁS UTÁN - ELEMZÉS ELŐTT

Szóval, a legfontosabb az lenne, hogy ezt a választást a helyén kezeljük.
Nem kellene sem temetni, sem mennyekbe emelni senkit, mindössze az történt, hogy 
képviselőket választottunk az Európai Parlamentbe, ennek során ki jobb, ki rosszabb eredményeket ért el.

Ha a pártok vezetői normális emberek lennének, akik képesek kicsit kikukucskálni a pártszékházak irodáinak ablakán a való életre, akkor tudnák, hogy semmi nem változott.


Merthogy a két nagy tábor, az általában jobboldalként meghatározott, de a valóságban egy autokratikus állami berendezkedést támogató, meglehetősen szélsőséges tömeg és a magát sokszor baloldalként aposztrofáló demokraták közötti erőviszonyok változatlanok maradtak – és az ország szempontjából ez az igazán elkeserítő.


A két nagy táboron belüli átrendeződések sem biztatnak semmi jóval, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben úgy látom, hogy a jobboldalon a Jobbik nem a rejtőzködő szavazók köréből növelte támogatottságát, hanem a Fidesztől vitt el szavazatokat, ami egyértelmű jele a társadalom jobbratolódásának, a jobboldal radikalizálódásának, ami egyébként egybevág az európai trendekkel is.
A baloldalon is hasonló folyamat játszódott le, azzal a különbséggel, hogy a szocialistáktól a szavazók nem a baloldal széle felé, hanem a társadalmi közép felé mozdultak el.
Méghozzá nem is annyira politikai ízlésváltozás okán, hanem egyszerűen azért, mert elegük volt saját politikusaik tehetetlenkedéseiből, megalkuvásaiból, taktikázgatásaiból és keresték azokat az erőket, melyek részben a következetes tisztességet képviselték, részben meg a pártpolitikából kiábrándult, de politikailag aktív liberális és demokrata szavazók számára kínáltak új fészket.


Azt sugallták a jobboldali elemzők és a jobboldalhoz dörgölőző baloldali kollégáik is, hogy ez a választás sorsdöntő lesz a DK és az Együtt-PM számára, ami egyébként nem volt igaz, de nem árt azért most beleverni orrocskájukat abba, amit a választók elé csináltak, hogy érezzék végre a különbséget a való élet és az álmaik között.
Nem kell elhinni azt sem, mikor majd azon hangoskodnak, hogy a Jobbik nyert, merthogy második lett.


Nem a Jobbik nyert, az MSZP vesztett - vesztett mandátumot, pozíciót, arcot és befolyást.
Ők a nagy vesztesek, míg a nagy nyertes Gyurcsány és a DK.
Egy éve ment a polémia, hogy Gyurcsány hoz, vagy visz szavazatokat, eléggé gusztustalanul, agresszíven próbálták még a demokratikus oldalon is kiiktatni őt a politikából – mint látnivaló, nem túl nagy sikerrel.
Ezért adjunk talán hálát az Úrnak, merthogy többé-kevésbé ő ma az egyetlen európai formátumú magyar politikus, jóllehet vannak rajta kívül is, akik talán nem fognak ránk szégyent hozni Brüsszelben.
Politikusnak lenni kicsit olyan, mint hegedűművésznek lenni – a jószándékon és a sok gyakorláson túl tehetség is kell hozzá.


A Fidesszel nem foglalkoznék, hiszen a Fidesz nem párt, a vallási tébolyok meg le szoktak csengeni az első éhínségekkel egyidőben, olyankor a földesurakat karóba húzzák, asszonyaikat–lányaikat megpocsékolják, aztán indul egy új fejezet a történelemben…


Nagyon reménykedtem abban, hogy az LMP ugyanazért nem jut mandátumhoz, mint amiért a DK mandátumokat kapott – az erkölcs okán.
Sajnos, ezerszer bizonyosodott be, hogy az LMP a Fidesz szatellitpártja, amelyik minden igazán fontos kérdésben Orbánt támogatta, de az önkormányzati választásokig még van idejük a választóknak eltöprengeni azon, hogy méltók-e a bizalomra.


Az Együtt-PM pedig most komoly dilemma előtt áll, mert el kell döntenie, hogy mi a fontosabb: egy rétegpárt önálló arculatának mindenáron való megteremtése, vagy a diktatúra elleni harc.
Nem könnyű a döntés, hiszen ez a párt olyan, mint egy disznósajt, mindent belevágtak, amire a nagy disznótorban nem volt szükség, igen jól kell fűszerezni, hogy jellege legyen és fogyasztható maradjon a vágásfelületből kilógó szőrök-bőrök ellenére is.
Mindenesetre túl sok okuk a büszkeségre nincs.
Annak dacára, hogy a mainstream értelmiségnek az a része, mely nem az LMP-t támogatta, az az Együtt-PM szekerét tolta, az egy megszerzett EP hely meglehetősen karcsú, - de majd meglátjuk, mit hoz a jövő.


Mindenesetre Mesterházy kivételével mindenki felettébb elégedett, legyünk mi is azok, mert ennél rosszabb is történhetett volna.
Holnaptól lehet készülni az önkormányzati választásokra, melyek csak akkor lesznek sikeresek, ha a demokratikus oldal összefog, nemmellesleg ráébred, hogy Budapesten kívül is léteznek választópolgárok, akikkel a hatalom is, meg a hatalom szélsőséges szövetségese is csak játszik – szóval, lenne tere a felvilágosító munkának.
Hát, csak szorgalmasan…

:O)))


2014. május 24., szombat

EURÓPA

Európa kell nekünk, ez kétségtelen, hiszen az összes nagypofájú jobboldali tartja a markát a pénzekért, melyeket az Unió küld nekünk, s melynek jelentős részét úgy szórjuk ki az ablakon és úgy tömjük a hatalom kedvezményezettjeinek feneketlen zsebébe, mintha azért kaptuk volna.

A választópolgár meg csak nézi, és bamba pofával bólogat a meglopásához, jövője elrablásához és lelkesen helyesel mindenféle politikai idióták ostoba igehirdetéséhez.


Az emberek egyszerűen nem értik, hogy az Uniótól érkező pénzből van a megélhetésük, hiszen Orbán Magyarországán nincs olyan fejlesztés, építkezés, mely saját erőből jött volna létre, kivéve néhány labdarúgó-stadiont, melyek felépítéséből azért nem él meg egy ország, és amelynek árát az átadás napjától kezdve fizetnünk kell.
És fizetnünk kell Paks bővítésének árát is, méghozzá ezzel meg sem várhatjuk az átadást, hanem előre kell fizetnünk, már az első kapavágás előtt is.
Ki árulja hát itt a hazát, KGBéla, vagy a szomorúszemű Vezér, aki a Közgép megrendeléseiért csinált neked egymillió forint új adósságot?


Orbán levelet írt a választóknak, melyben választási részvételre buzdít, arra való hivatkozással, hogy ezzel kell megüzennünk Brüsszelnek: több tiszteletet a magyaroknak!
Tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.
Felcsúton sem azt a szegényembert tisztelik, aki kiáll a falu közepére, a markát tartja és kéreget, majd leköpi az adakozókat, hanem azt, aki kemény munkával próbál előre jutni.
Nem azt tisztelik, aki a kapott támogatást a kocsmába hordja, hanem aki ésszerűen befekteti a saját és családja jövője érdekében – és e tekintetben mindegy, hogy a miniszterelnöknek az ivás vagy a foci a hobbija…


Orbán arra biztat, hogy olyan képviselőket kell küldenünk Európába, akik megvédik a magyar földet, melyet oly szorgalmasan osztogat vazallusainak, miközben a magyar falu éhendöglik.
Küldjünk olyan képviselőket, akik megvédik azt a rezsicsökkentést, melyből leginkább a Rogán Tónik és a Kövér Szilárdok profitálnak, míg a legszegényebbek számára semmiféle gyakorlati haszonnal nem jár.
Küldjünk olyan képviselőket, akik megvédik a nemlétező munkahelyeket, és azokat a magyar családokat, melyek momentán a nyomorszinten és a létminimum alatt tengődnek, akiknek a kényszermunkából kellene megélniük.


Azt írja, hogy ne akarják a bankárok megmondani, hogy hogyan éljünk, holott azok nem mondanak semmit senkinek, aki nem adósuk, és az adósok általában saját szabad akaratukból adósodnak el.
És – szerinte - a bürokraták se akarják megmondani, hogy éljünk, csak azt nem taglalta, hogy ez a magyar bürokratákra is vonatkozik-e,  - jelzem, a modern társadalmak szervezése bürokraták nélkül elképzelhetetlen, mert amikor egy politikus azt hiszi, hogy ért egy állam igazgatásához, akkor abból az lesz, mint ami nálunk várható, nem is oly sokára.


Természetesen a Fidesz Nemzeti Listájára kellene szavazni, mert szerinte a Fidesz képes arra – sőt, csak a Fidesz képes rá - hogy Magyarországot sikeressé tegye Európában.
Ugyan a nagy siker jeleit nemigen érzékeljük, de bizonyára így van, hiszen maga a Vezér állítja, márpedig ő az az ember, aki – saját állítása szerint - soha nem hazudott.
Aki mellesleg számít a címzettekre a jövőben is.
Hát, ezt én is így gondolom, mert aki az emberi ostobaságra épít, az szilárd alapra épít…


Megnéztem a képviselőjelöltek vitáját is, komoly mondom, elkeserítő volt.
Tulajdonképpen semmi értelme nem volt, mert az alapkérdés – merre tovább Unió – nem is jelenhetett meg hangsúlyosan, mert Orbán a beszariságát kiterjesztette egész pártjára – nincs program, nincs vita, aki kussol, az nem hibázhat – a többiek meg egymást cseszették, Bajnai az egyre szánalmasabb Morvai Krisztinával bajlódott, Szanyi meg monológot adott elő.
Seres Mária ravaszdi bácsija meg önálló produkcióval szórakoztatta a nagyérdeműt – ha valakinek lett volna kedve a zavaros ideológiájú fakanálforgató pártjára voksolni, hát az most valószínűleg koncepciót váltott.

Szanyi jókat mondott – ő szokott és tud jókat mondani – de azt hiszem, ez a társaság semmire sem volt alkalmas, legkevésbé a választók felvilágosítására, éljen a közszolgálatiság, ugye…

Holnap el kell menni választani.
Legalábbis azoknak mindenképpen, akik hisznek az Unió jövőjében, azoknak méginkább, akik egyetértenek abban, hogy jobb egy erős nagyhatalom állampolgárának lenni, mint egy légypiszoknyi kis ország mindenkinek kiszolgáltatott, idióta Vezére által elnyomorított társadalmának polgáraként.
Válassz hát te is, ha azt szeretnéd, hogy a gyermeked gyermeke majd az Európai Egyesült Államok büszke állampolgára legyen.


:O)))

2014. május 23., péntek

A MEGHÍZOTT BOMLASZTÓ

Hát, ha valaki úgy szívből-igazán utálja a szélsőjobbot, no, én aztán igen, de még ennél is jobban utálom a megvalósult diktatúrát, melyben emberek életével játszanak, és a jogra hivatkozva követnek el jogsértéseket, tipornak lábbal alapvető jogelveket olyanok, amik közül nem egy jogi diplomával rendelkezik ugyan, de jogérzékkel nem.
Itt van ez a KGBéla – ügy, amelyik kémügynek indult, de ma már nemigen lehet pontosan tudni, hogy milyen ügy is ez valójában.


Azt már régebben is gyanús volt, hogy Guiness-rekordot akarunk dönteni, bizonyítva, hogy mi rendelkezünk a világ leghülyébb hírszerzőjével, de menet közben – úgy tűnik – koncepciót váltottunk, és rájöttünk, hogy célszerűbb inkább „a világ legostobább külpolitikai apparátusának büszke birtokosa” címre hajtani.
Béla vagyok, K.G. Béla – mutatkozik be a mesterkém, aki a szakma szabályait gondosan betartva, akárhányszor autót váltott, mindahányszor körülnézett, elkövetve ezzel a rettenetes bűnt, esetleg csak újabb láncszemet adva a bűn bizonyítékainak zárt láncolatához (
 minden lánc annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme...), erre konkrétan még nem derült fény.
Mint ahogy a bűn mibenlétére sem, merthogy bűncselekmény (hozzávetőleg) az a társadalomra veszélyes cselekmény, melyet a törvény büntetni rendel.

Namármost, jelen esetben a kémkedés ilyen cselekmény lenne, de alig néhány nap kellett csak ahhoz, hogy a koncepció kitervelőjének valamelyik még nem teljesen elborult elméjű barátja megsúgja, hogy ezzel a váddal – hogy a mi Bélánk az Unió ellen kémkedett volna – viharos tetszést fognak aratni Európa kabarészínpadain.
Merthogy az Uniónak nemigen vannak olyan intézményei, melyeknek titkai lennének, tisztségviselői pedig leginkább a Gyurcsány-szisztémát követik, aki – miután elkúrta, nem kicsit, nagyon - hogy nem bontotta ki az igazság minden részletét, azóta mindent kibont, lesz, ami lesz.
Éppen ezen megy a harc most, hogy ugyan. legyenek már közös gazdasági titkaink, ne adj isten akár katonai titkaink is, de meglehetősen nehezen halad előre a dolog - a Fidesz és a Jobbik vállt vállnak vetve harcol ellene.

Ha nem lenne NATO, lehet, már egymás fejét csépelnénk a nyáridőben rendeltetésszerű alkalmazásra alkalmatlan hólapátokkal.

Így aztán kémkedés ügyében koncepcióváltásra került sor, mint Jóskánál, aki tudatmódosult állapotában lavórt követelt a nagyobb tragédiák megelőzése érdekében, de mire a lavór megérkezett, bánatos tekintettel közölte asszonykájával, hogy koncepciót váltott, mégsem hányni fog, ellenben becsinált…
A dolgok mai állása szerint a mi Bélánkat ma már nem kémkedéssel vádolják, hanem a NOL szerint – a büntető törvénykönyvben legjobb tudomásom szerint nem említett – bomlasztással, legyen az bármi is.
Ami azt illeti, ez a vád is ezer sebből vérzik, már, ha van vád egyáltalán, - olyasmiket emlegetnek, hogy Béla euroszkeptikus szélsőjobboldali pártokból szervezett volna politikai erőt az Unió felbomlasztása érdekében, de hát ez – bármennyire is ellenszenves törekvés – nem bűncselekmény, amennyiben az ominózus pártok legálisan működnek.


Ennyi erővel bármelyik európai parlamenti frakciót vádolni lehetne, Orbán Viktort meg egyenesen kerékbe kellene törni (nem is rossz ötlet…), mert ő egymagában többet tett már eddig az Unió ellen, mint KGBéla száz életidő alatt tenni tudna.
Szóval így felületesen szemlélve a dolgokat Béla ügye tüchtig kis koncepciós ügy, ami Sztálin halála után hatvanegy évvel meglehetősen illetlen dolog.
Aki ebben az ügyben Merkel vagy Barroso szőrös kezét keresi, csalódni fog, a mi pitypalattyos, árvalányhajas kis hazánk egyedül hülyeség tekintetében önellátó.


Viszont pofátlanságban a Fidesz verhetetlen.
Az orosz szálat abban véli felfedezni, hogy Putyin pénzeli a Bélát, aki a guruló rubelek segítségével intéz támadást az Unió intézményei ellen, ami szép elképzelés, még csak nem is irreális.
Igen, lehet, hogy Putyin anyagilag – esetleg információkkal - hozzájárul a szélsőséges politikai erők működtetéséhez, de ezt valószínűleg sokkal jobban el tudja konspirálni, mint a hazai oligarchák saját hozzájárulásukat Orbán hatalomrajuttatásához.
Mindenesetre a Nyugatnak sok szemrehánynivalója nincs az Oroszország bekerítését célzó ilyen-olyan politikai erők gátlástalan támogatása után, Grúziától-Ukrajnáig, hogy Líbia, Irak vagy Szíria szélsőségeseinek támogatásáról, a tálibok felfegyverzéséről szó se essék.


Mert azt azért ne feledjük, hogy Ukrajna Oroszországgal határos, azt se feledjük, hogy Gorbacsov ígéretet kapott arra, hogy a balti államok nem lesznek a NATO tagjai, de lássunk csodát – mégis lettek. Mint ahogy a Nyugat által pénzelt szélsőséges szervezetek puccsot hajtottak végre az oroszbarát ukrán elnök ellen – szóval jobb, ha nem tesz szemrehányást itt senki senkinek…


Ez a Béla meg egy mesterpancser, a tetejébe teljesen alkalmatlan a feladatra, melyre vállalkozott - már, ha vállalkozott egyáltalán.
Ki hallott olyat, hogy James Bond egy szimpla parlamenti meghallgatás miatt ágynak esik?
Elmegy inkább a Gundelbe, libamájas – pezsgős vacsorára Conchita Wursttal, (szeme se rebbenjen, ha a lába a tökömhöz ér – X-13 vagyok…) oszt jónapot!
Orbán sem esett ágynak a parlamenti meghallgatásán, persze ezért Szabó Zoltáné a szégyen, az alkalom legalább egy pacemaker-beültetést azért indokolt volna…


Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy a Jobbikot támadja a Fidesz, de mégsem örülök, mert demokráciát nem lehet antidemokratikus eszközökkel megvalósítani – nem igaz, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Orbánnak egyébként is csak akkor jutott eszébe ez a szép ötlet, mikor a Jobbik már elszippantotta a Fidesz párszázezer szavazóját, nanehogy már tendencia legyen belőle…
Mindenesetre Bélának nehéz sorsa lesz, ülni fog, mint liba a fészkén, aztán majd egyszer felmentik, de addig még sokat kell énekelnie idomított csótányának a Proscsanyije Szlavjankit.
Vagy a Horst Wessel Liedet…

:O)))

EURÓPA MESSZE VAN

EURÓPA FELÉ, FÉLÚTON...
Mindig is messze volt, most meg lassan olyan, mintha Hegyeshalomnál megnyílt volna a föld, és mint a földrengésnél, egyre tágulna a hasadék, lassan már át sem lehet ugrania annak, aki Európában szeretne élni.

Ettől persze még Európában fogunk élni, hiszen ez elsősorban földrajzi kategória, de mi azért tudjuk, hogy több ez a térképek színes foltjainál, mert Európa nem csak földterület, hanem történelem, hagyomány, kultúra, gondolkodásmód, politika, viselkedés és szemlélet.

És nem, nem keresztény történelem és hagyomány, mert Európa nem csak keresztények otthona, mégkevésbé egyetlen egyetemes egyház híveinek otthona, hanem a kiüldözött mórok, askenázi és szefárd zsidók, flagellánsok, husziták, taboriták és kelyhesek, a gályarab protestáns prédikátorok, keresztesek és ateista kommunisták, a buzilobbi és a turulbanszületettek  otthona.
Meg a fasiszták és nácik mellett mindenféle demokratáké, kezdve a szociáldemokratákon, a kereszténydemokratákon át a szabaddemokrata liberálisokig.

Gyönyörű földrész, elképesztően gazdag történelemmel, melyben az ember nagyszerűségére éppúgy lehet példákat találni, mint az embertelenségre, a bölcsességre és a szinte alulmúlhatatlan ostobaságra.
Európa volt a magyarság legjobbjainak vágyálma, a távoli ködbe vesző célkitűzés, a megvalósíthatatlan álom, mert mi mindig kívül estünk Európa aktuális határain, és nem csak területileg.

Aztán az Úr egy mosolygós percében odadobta nekünk a lehetőséget, hogy európaiak lehetünk, odadobta nekünk a szabadságot is hozzá, hogy ne csupasz seggel meneteljünk a vágyott cél felé, - nesztek, éljetek a lehetőséggel.
Úgy tűnik, túlbecsült bennünket, a lehetőséggel nem éltünk, nem élünk, hanem visszaélünk, a szabadságot pedig arra használjuk, hogy előráncigáljunk a padláson tárolt porlepte ládákból mindenféle letűnt korok avítt, rosszillatú, itt-ott véres kosztümjeit, a dzsentri díszmagyarjától a nyilasok olívzöld ingjéig mindent.
Ezeket próbálgatjuk most szorgalmasan, mint a cselédlány, akit felzavartak a padlásra rendet rakni, és aki ott páváskodik a Jóska kocsis előtt a méltóságos asszony nagyanyjának pruszlikjában, fél füllel azért a padláslépcső felé figyelve, rajt' ne kapják.

Közben Európa megy a maga útján előre.
Nem túl gyorsan, mert a butaság azért arrafelé is nagy visszahúzó erő, de azért halad.
Mert haladni kell, mert ott is össze kell fogni azokkal, akikkel össze lehet, hogy el ne vesszünk az emberiség egyre növekvő óceánjában, hogy meg tudjuk őrizni az értékeink többségét, hogy megmaradjunk, mint európaiak.
Ehhez persze kevés a szándék, ehhez az kell, hogy alkalmazkodjunk a világ változásaihoz, a milliárdos új nagyhatalmakhoz, Kínához, Indiához, Afrikához, hogy tudjunk élni a létükből fakadó előnyökkel és az ugyancsak a létükből fakadó veszélyek közepette.

Elsősorban a gondolkodásunknak kellene megváltozni, de talán ez a legnehezebb feladat.
Ez a legfélelmetesebb, mert egyáltalán nem biztos, hogy a falusi suttyó képes átlépni neveltetése határait.
Nem biztos, hogy képes túllépni a generációk óta belekódolt „kaparj kurta, neked is jut” szemléleten, hogy képes a faluja határain túllépve Európai térségben gondolkodni, vagy holnap épít majd egy Eiffel-tornyot magának a libaól mellé.

Ha képes, akkor tudnia kell, hogy csak egy egységes Európa tud napjaink kihívásainak megfelelni, a sok kis egymással torzsalkodó provinciális porfészek már egy közepes válságocska esetén sem képes megvédeni önmagát.
Amikor a nemzetállamok fennmaradásáról beszélünk, akkor az elmaradás és a múlt problémáinak konzerválásáról beszélünk, az ostoba nacionalizmus és sovinizmus fenntartásáról, a világ fejlődésével ellentétes döngő léptű, szakadékba vezető masírozásunkról.

Tetszik-nem tetszik, Európai Egyesült Államokat kell teremteni, vagy lehet megrendelni az európai nemzetek koporsóit.
Jobb esetben eltarthat az agonizálás száz-kétszáz évig, de utána úgy eltűnünk, mint a gepidák vagy a vizigótok, merthogy a fejlődés az alkalmazkodást jelent.
A mamutok kihaltak, de azok az iciripiciri kis szervezetek, melyek képessé tették magukat a jégkorszakhoz való alkalmazkodásra az idő felmelegedésével kimásztak a tengerből, és nekiláttak feladatuk teljesítéséhez az evolúcióban.

A mi jégkorszakunk az emberiség létszámának robbanásszerű fejlődése, a tudomány és technika forradalma, mely rengeteg új kihívással jár.
Ezekből profitálhatunk, de adott esetben el is veszhetünk, ha nem alkalmazkodunk.
Mi, együtt, európaiak.
Ehhez kell, hogy az európai politikában olyanok képviseljenek bennünket, akik tudják, hogy a mindent megelőző magyar érdek integrálódásunk Európába, a közös, tágabb hazába.
Ehhez olyan politikusokat kell delegálnunk, akiknek a világa tágabb, mint a felcsúti határ, akiknek a gondolatvilágát nem a háromezer fácán legyilkolása tölti ki, akik nem csak a saját vagyonosodásukért, hanem a magyar nép felemeléséért dolgoznak, merthogy azért akadnak ilyenek is.

Ha hiszed, ha nem…

:O))))

2014. május 21., szerda

FÁCÁNVÁRTÁN

Nincs szerencséje a magyar politikai elitnek a vadászattal.
Már a létező szocializmus vérzivataros napjaiban is csípte a tömegek szemét a kissé dzsentroid szórakozás, melyet Kádárnak ugyan elnéztek – legalábbis róla nem keringtek szaftos pletykák vadászatai kapcsán, de nem mindenki járt így.
Ott volt például Czinege Lajos, akit kimondottan élvezettel cseszegetett a nép, néha még a korabeli média is megengedett magának egy–egy pikírt megjegyzést.
Hogy aztán mi volt igaz, mi nem a neves hadvezér viselt dolgaiból, azt majd a történészek kiderítik,az viszont tény, hogy Kaszópuszta a volt miniszterelnök-helyettesnek köszönhette felvirágzását.
Állítólag egy titkos bázis építését akarta a HM úgy álcázni, hogy az országban egyszerre több helyen is elindított egy-egy építkezést, aztán válogassa ki a CIA, hogy melyik objektum mellől akartak libákra lőni, melyik mellől meg Bonnra…
Sok politikus szeret lövöldözni - ha már emberekre nem lehet, hát vadakra.
Így aztán a rendszerváltás semmiféle fennakadást nem okozott, ahogy anno a párttitkárok utánozták az Öreg háta mögött a dzsentrik életvitelét, úgy utánozták a hatalomra jutott osztályvezető-helyettesek a párttitkárokat világ röhejére.
Így aztán, ahogy kiesett a puska a megyei elsőtitkár kezéből, azonnal ott termett valaki az új elit tagjai közül és felkapta, ha hatosztályos olajvállalkozó volt, ha a régi szép idők minisztériumi főtanácsosának fia, kéhlekalássan, aztán lövöldözött mind, mint a bolond.
Persze negyed század alatt valamelyest tisztul a kép, meg, hát a vadászat nem olcsó sport, a költség pedig szelektál, - mint tudjuk, a golf sem az árufeltöltők sportja.
Hát, a vadászat sem, habár talán egy nyúlra még futja a nép középegyszerű fiának is, de a szarvasbikák csak a hasukat fogják a röhögéstől, ha egy szellemi segédmunkás rájuk emeli a puskát.
Namármost a Stüszi Vadászt a magyar kártyában Semjén Zsoltnak hívják, aki azt hitte, feltűnés nélkül kiléphet a régi rituáléból és elvetheti a szokásos albérleti dumát, mely szerint a magyar vadász úgy védi a bánatos tekintetű őzikét, hogy agyonlövi.
Úgy látszik, Orbán trükkje itt nem jött be, mert amikor Assisi Szent Zsolt a mező madaraira és a libákra emelte fegyverét, hát kitört a botrány, de aztán – hála az Úrhoz címzett fohászoknak – valahogy elült a botrány.
De a magyar kártya paklija nem teljes a tökfilkó nélkül, ezt felismerve Czinege utódja – a miniszterelnök-helyettesi cím várományosa bejelentette igényét erre a címre, majd rendezett egy vadászatot, melyen részt vett Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg, gróf Károlyi László és felesége, Miklós liechtensteini herceg és felesége, Oszter Sándor és felesége, valamint Lázár János államtitkár, Czinege Lajos hajdani posztjának mai várományosa is.
Kilencszáz fácánt lőttek le, pármillió forintba került – bagatell…
Lett belőle média-cirkusz, a résztvevők csodálkozással vegyes értetlenkedése, majd Lázár kimagyarázta magát, bokázott egyet-kettőt a sértett előkelőségeknek – kérem elnézésed, gróf úr, nem gondoltam volna, kéhlekalássan, hogy ebben az országban az irigység ilyen méreteket ölt …
Aztán az élet ment tovább, hiszen ebben az országban ma már az sem keltene feltűnést, ha egy anya hétfejű csecsemőt szülne, még, ha mind a hét feje lángot okádna, akkor sem.
Így aztán ne csodálkozzon senki, hogy mára már turbó változatban megy a vadászatszervezés, de valamit azért gyaníthatott a nagyeszű politikus, mert az idei őszi vadászatot már a határon túlra szervezte, és alkalmazkodott a megnövekedett kereslethez is, hiszen azt azért nem tűrhette a mai elit sem, hogy ez a parvenü Lázár egyedül törleszkedjen a történelmi nevek seggéhez.
Ők is oda akarnak férkőzni, ezért hát az idei vadászat kissé nagyobb lesz, mint a tavalyi volt.
Mintegy 23 millió forint értékben rendelt Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár novemberre csehországi fácánvadászatot - derült ki az atlatszo.hu birtokába került szerződésből.
A Konopiště vadászterületen csak fácánból 60 ezer darabot vadásztatnak évente az október közepétől január végéig tartó vadászidény során.
Ezekből rendelt meg most a szerződés tanúsága szerint 2500-3000 példányt Lázár János a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére rendezett november 7.-i vadászatra.
Lázár János hangsúlyozta, hogy az esemény magánélete része, senkinek az adóforintját nem érinti, és az üggyel kapcsolatban nem kíván további nyilatkozatot tenni.
Szóval ez ezekkel a bunkókkal a baj, hogy senki sem magyarázta el nekik, hogy bár nem bűncselekmény, és nem tiltja tételes jogszabály, mégsem illik az esküvői vacsorán a damasztabroszra szarni, még ha olyan erősek vagyunk is, mint Chuck Norris.
Az eszüknél már csak a stílusérzékük kevesebb, pedig hát eszük sincs túl sok.
A másik dolog, ami csípi a szemem, az a mértéktelenség.
A vadászat eredetileg az ember élelemmel való ellátását szolgálta.
Mára ez sport lett, belátom, de azért azt nem nagyon értem, hogy mitől sport egy szervezett vérengzés.
Ez nem sport, és akik egy ilyen öldöklést szerveznek, azok egyéb gazemberségekre is képesek lennének – habár ők ezt bizonyára másként tudják.
Hát, nem tudom – én mindenesetre felfegyverezném a fácánokat is, aztán hadd szóljon!

:O)))