LANKADT SZEGFŰ

Vizsgáljuk meg hát a pártokat egyenként, nézzük, mire megyünk velük?
Nagy általánosságban kijelenthetjük: tönkre, merthogy a magyar pártok mindenre alkalmasak, csak társadalmi csoportok érdekeinek kifejezésére nem.
Induljunk el balról, mert ha jobbról balra indulnánk, máris kitennénk magunkat néhány kommentelő elfogultsági indítványának, jóllehet, ma még a szél is jobbról fúj…

Van itt egy alapvető kérdés, melyet bevezetőben tisztáznunk kell, nevezetesen azt, hogy létezik-e ma Magyarországon a szó klasszikus értelmében vett baloldali párt, ki ma a baloldali?
Az, aki a munkásosztály (szervezett, nagyipari, osztályharcban vasba öltözött…) érdekeit fejezi ki?
Az, aki szociálisan érzékeny, de alapvetően a tőke érdekeit képviseli, és a tömegek elviselhető szociális helyzetét a kapitalizmus hatékony működtetésének előfeltételeként kezeli?
Az, aki a cégérre felírja valamelyik ősöreg hívószót, mint amilyen a szocialista, vagy a munkás?

Azt hiszem, hogy nem, ugyanis a társadalom összetétele erősen megváltozott az utóbbi száz évben, a régi fogalmak már nem érvényesek, újak pedig még nincsenek.
Eltűnt például a szervezett nagyipari munkásság, a hangsúly a termelő tevékenységekről áttevődött a szolgáltatásokra, a gépesítés éppen azokon a területeken tett feleslegessé nagyszámú munkaerőt, melyek fel tudták volna szívni a képzetlen emberek tömegeit.
Ki hát az az ember, akit ma egy baloldali pártnak képviselnie kellene?

Megítélésem szerint elsősorban a bérből és fizetésből élőket, akik közé nem számítanám a multinacionális vállalkozások felső vezetőit, de közéjük tartozónak érzem a kényszervállalkozókat, a közalkalmazottakat, a köztisztviselőket – mindenkit, akinek személye hatása a gazdasági – politikai folyamatokra a nulla felé tendál.
És képviselnie kellene a falvak nincstelenjeit, a mezőgazdaság erőforrásainak újraosztása során kisemmizett tömegeket és a rendszerváltás áldozatait, az új cselédeket és zselléreket, a porbatiport magyar falut, a nyilvántartott és a már a nyilvántartásokból is kiesett munkanélkülieket.
A szegényeket, a négymillió létminimum alatt élőt, a nyomorgókat, a máról-holnapra élő nincstelen és jövő nélküli tömegeket, a nyugdíjasokat, akiktől ismét csak elvenni akarnak, meg azokat, akik már soha nem lesznek nyugdíjasok, merthogy soha nem lehetett nyugdíjalapot termelő munkaviszonyuk.

Létezik ma olyan párt, aki érdemben felvállalja őket?
Szerintem ilyen párt ma nincs, az ország legnagyobb tömegét adó társadalmi csoportnak ma sem pártja, sem gazdasági érdekképviselete – leánykori nevén szakszervezete – nincs.
Hát akkor kit képvisel a Magyar Szocialista Párt?
Mai állapotában – leírni is rettenetes egy olyan pártról, melynek évszázados történelmi múltja van ebben az országban – legfeljebb a pártarisztokráciát képviseli, és még azt se jól.

Természetesen a jelszavak és a lózungok terén minden rendben van, habár ezek is lehetnének ütősebbek és hatékonyabbak, de ha a tetteket és a szándékokat nézzük, hát bizony rá kell jönnünk, hogy útközben valahol eldobták a sarlót és a kalapácsot, hogy a kezük szabaddá váljék a koldulásra.
Politikusaik zömében bürokraták, némelyik már úgy belegyökeresedett a székébe, hogy csak sebész tudná kioperálni belőle, a párt maga huszonöt éve keresi a helyét a megváltozott társadalomban.

Huszonöt éve mást sem tesz, mint becsukja a szemét és elfordul a nyomor láttán, de ugyanúgy elfordul akkor is, amikor a társadalom által felhalmozott javak herdálását és elrablását látja, mert politikusainak általában büdös a szegényember.
Annak pedig gyenge az érdekérvényesítő képessége, nemutolsósorban azért, mert nincs olyan politikai erő, mely őt képviselné és az ő érdekeit figyelembevéve politizálna.
A szocialista politikus általában az alsó-középosztályból jön, kispolgár vagy kisvállalkozó, aki semmiféle közösséget nem kíván vállalni a nyomorgókkal, leginkább lenézi őket és jó magyar szokás szerint őket teszi felelőssé sorsuk alakulásáért.

Természetesen, a kedves olvasók túlnyomó többsége most azt gondolja, hogy a cigányságról írok, csak azt felejti el, hogy – bár az sem lenne enyhítő körülmény – itt nem csak a cigányok nyomorognak, hanem a lakásukba beszorított szerencsétlen öregasszonyok is, a nagyvárosok munka nélkül tengődő nincstelenjei is, a rendszerváltás veszteseinek sokmilliós hada is.
Nyolcszázezerre becsülik a cigányok számát, a létminimum alatt élők száma meg majd’ négymillió.
Érdekli őket valaki?
Még a választások előtt is, legfeljebb csak sajnálkozni szoktak, hogy ez az a réteg, amelyet nem lehet elvinni, szavazni – de hát, egymásközt, kire szavazzanak?

Az MSZP ma olyan, mint a liba az udvaron – kemence befűtve, a gazdasszony már ott áll a pitvarajtóban, kezében késsel, hóna alatt tállal, a Libus meg - kiváló helyzetértékeléssel - azon töri a fejét, hogy hogyan tudna még egy kis plusz kukoricára szert tenni.
Ha nem történik néhány radikális lépés, akkor ennek a pártnak annyi, és ezzel befellegzett a magyar baloldalnak is, merthogy több baloldalinak nevezhető párt jelenleg nincs a pályán, legfeljebb a nézők között ágál egy-két tömegtámogatás nélküli pártocska.

Ezenközben már megint azon folyik a vita, hogy a fegyvergyárban, ahol jelenleg buzogányt és nyílpuskát gyártanak, ki legyen a vezérigazgató, jóllehet talán első lépésként a termékszerkezetet kellene megváltoztatni, nyílpuska helyett interkontinentális ballisztikus rakétát kellene gyártani...
Valaha rengeteg okos ember dolgozott a szocialisták környékén, de mára – bármennyire kellemetlen is ezt kimondani – ciki lett a szocialisták mellé állni, mert szocialistának lenni ma egyet jelent a korrupt, ügyetlen balek fogalmával.

El lehetne gondolkodni néhány dolgon, például az egyértelmű és nyílt állásfoglaláson, hogy kinek a pártja is tulajdonképpen a Szocialista Párt.
Aztán kellene egy tisztulási folyamat, meg kellene kérni azokat a politikusokat, akik gyanúba keveredtek a politikai ellenféllel való lepaktálás ügyében, hogy lépjenek szépen hátra.
Olyan vezetők kellenek, akik már dolgoztak valahol életükben pártapparátuson kívül is, és olyanok, akik egyértelműen és határozottan fel merik vállalni pártjukat, és a párt által képviseltek ügyét.

Pártvezetőnek lenni nem életkor függvénye, nem érdekes, hogy egy zenész öreg zenész vagy fiatal zenész, csak az, hogy jó vagy rossz zenész…
Be kell látni: a tömegbázis megkopott, a szervezet struktúrája szétesett, elveszett a mozgalmi jelleg és a párt ma leginkább egy nyugdíjasklubra emlékeztet, melyben ülnek az öregek, nosztalgiáznak, mindegyik a maga nótáját fújja anélkül, hogy egymásra figyelnének.
A szervezet fegyelme az évek során csak züllött, mindenki dumál összevissza, aztán csodálkozik, ha az vágja fejbe a hólapáttal, akit odáig elvtársának hitt.

Régen a párt működésének alapja a demokratikus centralizmus volt, ez azt jelentette, hogy a döntések előkészítése demokratikus volt, a döntések végrehajtása viszont kötelező volt minden párttag számára.
Ez egy működőképes és hatékony modell volt, így hát eltakarították, hogy a sok izgága, fegyelmezetlen törtető kiélhesse magát.
A párt kommunikációja csapnivaló, ami kommunikációs lehetősége volt, mind - mind elherdálta, a modern elektronikus kommunikációban gyenge, mint a májusi libapotty, ahhoz a tömeghez pedig el sem jut, amelyik a valódi szavazóbázisát jelentené.

A párt eldobta a múltját, megtagadta vagy elsunnyogta értékeit, volt vezetőit, pedig ha csak tizedannyira lennének tisztességesek és elkötelezettek a maiak, mint elődjeik egyike-másika volt, a párt ma nem lenne olyan, amilyen.

Olyanokról meg aztán ne is beszéljünk, mikor egy vesztett választás után a pártelnök legfőbb gondja, hogy visszanövessze világszép szakállát.
Mit mondjak – infantilizmus az ilyesmi, ad némi magyarázatot a helyzetre…
Szóval ez van a baloldalon, mondjuk, én a jelenlegi helyzetben nem engedném Szanyit Brüsszelbe…
A többi pártot nevezzük demokratikus pártoknak, és beszélgessünk róluk holnap…

:O)))