2015. június 4., csütörtök

ITT A NYÁR

Imádom.
Gyerekkoromban egy nagy háztömbben laktunk, óriási udvart vett körül a nyolc épület, melyről a hely a nevét is kapta a Ferencvárosban - Nyolcháznak hívták.
Rengeteg gyerek volt, nyáron többnyire az udvaron, a szülők a gangról távirányították az ifjúságot, ha kész volt az ebéd vagy a vacsora, akkor a családi füttyjelekkel jelezték, hogy ideje hazamenni.
Néha azért kimentünk az udvarról, de ez mindig kockázatos volt, mert a szomszéd területek más bandák ellenőrzése alatt álltak, akik - ha olyanjuk támadt - ellenséges behatolásnak tekintették a megjelenésünket, és kitört némi csetepaté.
De jó volt, mert kint lehettünk a szabadban, koszosak voltunk, de szabadok, mindig volt elfoglaltságunk, pedig televíziónak még híre-hamva sem volt, rádiója sem volt arrafelé mindenkinek, csak a falakon a kábelrádió - két adóval: Kossuth és Petőfi rádió, Budapest...
Aztán 1959-ben a család telket vett, megelőzve korát és a nagy hétvégitelek-vásárlási hullámot. 
Apám eladta a motorkerékpárját és a fényképezőgépét és baráti segítséggel felépült egy négyszer négyes házikót előtte egy háromszor négyes terasszal, és attól kezdve mienk volt a nyár, a telek ugyanis nem volt messze a Dunától, viszont az ötvenhatos árvíz közel volt, így közvetlen vízparti telket a szüleim nem mertek venni, pedig akkor még voltak parti telkek, elérhető áron.
De ez minket nem zavart, ott volt a bicaj, amire az utolsó tanítási napot követő első reggelen felültünk és szeptember elsején szálltunk le róla.
Reggel lerobogtunk a Dunára - akkor még Kisdunának hívták a mára név-vetélkedő áldozatául esett Soroksári vagy Ráckevei Dunát, mely kevésbé előkelő neve mellett fürdésre alkalmas vízzel rendelkezett, és tele volt halakkal - naphallal, süllővel, kárásszal, ponttyal, paptetűvel.
Meg vöcsökkel, szárcsával, vadkacsával - érdekes libákra csak télről emlékszem, akkor viszont volt sok.
A stégekről ugráltunk a vízbe, szaltókat, fejeseket, ha nem jól jött ki a lépés, akkor hasasokat.

Akkor még volt menetrendszerű hajójárat Dömsöd és Budapest között, de járt naponta egy-két uszály is - beúsztunk a hajók által keltett hullámokba, ha volt az uszály mögé kötve csónak a nagyobbak rákapaszkodtak az oldalára és húzatták magukat.
A hajókikötő mellé vittem úsztatni a szomszéd Szabó bácsi lovát - Julcsának hívták, sodrott ló volt, olyan széles háttal, mint egy helikopter-leszállópálya, egyszer megijedt a töltés mellett a közeledő HÉV sípjától, én meg szőrén ültem meg, és amikor Julcsa vágtatni kezdett, legalább egy métert repültem felfelé, de mindig visszaestem a hátára.
Horgászni is jártunk, pár méter damilt meg kis horgot vettünk, könnyű buktatót, és snecikre hajtottunk, ez egy pici kis hal, kellett fognunk negyven-ötvenet, hogy érdemes legyen foglalkozni vele.
Kibeleztük, majd megforgattuk paprikás lisztben, oszt megettük szőröstől-bőröstől, pontosabban pikkelyestől-szálkástól, ma is itt az íze a számban, ha rágondolok...
Voltak nagy kalandok, a rendőr elvette a bringám, mert szabálytalanul közlekedtem és megpróbáltam ellógni előle, de ő is kerékpárral volt és szó szerint fülöncsípett - apám mehetett a kerékpárért.

Anyu volt velünk, apám dolgozott, de amikor hazajött a melóból, mindig játszott velünk, fejetünk, pingpongoztunk, birkóztunk, este a szomszéd gyerekekkel bujócskáztunk, a vacsorához a tejet tőgymelegen kaptuk Julcsa gazdájától, néztük a fejést, meg ahogy gézen keresztül elszűrték, nem is volt annak párja...
Aztán középiskolás koromban jöttek az osztálytársak, a rokongyerekek, felvertünk egy kétszemélyes katonai sátrat, volt, hogy hárman is aludtunk benne, hessegettük a szúnyogokat, dumáltunk, ökörködtünk.
Volt, hogy elmentünk azért úttörőtáborba, de tulajdonképpen nem cseréltünk volna senkivel.
A Dunaparton rengeteg barátunk volt, amikor a lányok kezdtek érdekelni bennünket, hát lányok is voltak a társaságban, nem is volt annál jobb szórakozás, mint elkapni egyet-egyet, és kezénél-lábánál fogva belehajigálni a vízbe a sikoltozó áldozatot.
Tulajdonképpen a Duna-partról nősültem, sőt, a nászutat is a Duna túlpartján tartottuk, mert a vizsgaidőszak miatt nem lehetett sehova se menni - az öcsém minden reggel megjelent a feleségem unokaöccse társaságában, és hozta a reggelit, tejet, kiflit - egyszer elkésett, akkor kikötöttük a kínzócölöphöz és körberaktuk a lábait rőzsével, nemigen tetszett neki, de aztán elengedtük, mert másnap is akartunk reggelizni...
Aztán megszülettek a gyerekek és vettünk ott egy telket, nekiláttunk építkezni és a nyaralások jódarabig elmaradtak, a hetvenes évek végétől kezdtünk el megint nyaralgatni, addig talán csak egyszer voltunk a Büdös-tón, ami ma tán' a Petőfi tó nevet viseli - az is jó volt.
Aztán voltunk az Isztrián, Bulgáriában is, voltunk Nyugat-Európai körúton is, sátorral, később lakókocsival, mindegyik kellemes élményekkel járt, például amikor a lakókocsival beszorultunk a földalatti parkolóba, ahonnan csak úgy tudtam kievickélni, hogy leeresztettem a kerekeit, aztán pumpálhattam nyakszakadásig - hol volt még akkor az elektromos pumpa?
Ma persze már mást jelent a nyaralás, de akkor az egyetlen szoba meg a pottyantós vécé maga volt a nyári paradicsom, azt hiszem ez volt a szüleim egyik legokosabb beruházása.

Mondjuk akkoriban sem volt könnyű az élet, mások voltak a lehetőségek, a célok, az igények,  mint ma, és néha elgondolkodom, hogy a mai világban mit tud adni a gyerekének egy fizikai dolgozó férj és egy háztartásbeli, vagy az, akinek százezer nettóból kell megélni?
Ma már egy villamosjegy is egy vagyon, egy strand sem olcsó egy családnak - lehet itt még egy gyereknek boldog gyermekkora, ha nem a szerencsés középosztályba pottyantja a gólya?
Ez csak arról jutott eszembe, hogy valahogy mindig feledésbe merül, hogy a politika célja végsősoron az, hogy az emberek jól érezzék magukat és a gyerekeknek boldog lehessen a gyermekkora.
Nem felejtik ezt el a politikusaink?
Dehogynem.
Nem kellene eszükbe juttatnunk?
Dehogynem.
Hát akkor miért nem?

:O)))

24 megjegyzés:

Névtelen írta...

Végre egy üde szinfolt.semmi nyavalygás.

Névtelen írta...

Magad fogalmaztad meg...ugye lehet egy szál fürdőnadrágban is boldog gyermekkor? Ma pedig depresszióba esik a gyerek ha nincs okostelefonja...mert az osztálytársának már van.Bizony megváltozott a világ körülöttünk.Mást tartunk fontosnak mint 4o-5o ne adj isten 6o éve. Ezért nem tartom jónak az összehasonlítgatást.Nincs értelme.persze nosztalgiázni nekünk jó...nagyon jó.

dolores írta...

Én is a Duna parton nőttem fel, a gyerekeim is.Változik a világ, de mi nem.Most történt meg velem, hogy elsírtam magam, évek óta először: a tőlem nagyon távol élő fiammal beszéltünk telefonon. Elmondta, hogy a társa megkérdezte tőle,mit kívánna, ha a jótündér teljesíthetné három kívánságát, mint a mesében...Azt válaszolta,hogy szeretné visszakapni a régi szünidőket, mert az övék volt a tér, a Duna part, és akkor még voltak igazi barátai.Ezek is a mai fiatalok.

kekec írta...

4.31-es Névtelen - akkor nem olvastad végig!
"Ma már egy villamosjegy is egy vagyon, egy strand sem olcsó egy családnak - lehet itt még egy gyereknek boldog gyermekkora, ha nem a szerencsés középosztályba pottyantja a gólya?"
Már persze, ha a jogos kritikát lehet "nyavalygásnak" becézni.

Kapat írta...

Amire szívesen emlékszem, hasonló élményeim mellett, soha nem jutott eszünkbe, hogy szegények vagyunk. Zsíroskenyér, paprika paradicsom, fenséges lakoma volt. Azóta sincs olyan jóízű kenyér, kifli, zsömle.
2 Ft. volt a strandbelépő, ha nem volt más víz a közelben. Olyan is előfordult, hogy bemásztunk a kerítésen. No és a klottgatya? Fiúk-lányok egyenöltözéke volt, míg csak nem kezdtünk el "különbözni" egymástól. :-)
Szóval szép volt, szabadok voltunk, soha nem unatkoztunk.
Kösz PuPu a kellemes emlékek felidézését!

Kapat írta...

Egy kis ide illő hangulat pár sorban:


Koosán Ildikó: Minden fűszálban

Ki arra jár, hol gyermek voltam én,
vigyázva menjen át a réten,
harangvirágok, vad szegfűk tövén
szunnyad még mezítlábas léptem.


Hegyi patakon csendülve csobban
kristályvizek érces harangja,
lábujjhegyen járjanak majd ottan
hadd zengjen tisztán még a hangja.

Gyümölcsligetek, dús erdők, hegyek,
terített asztal, hívogató,
madárdal őrködik a csönd felett,
tükörképemet őrzi a tó.

Boldog világom mindig visszavár,
nincs párja más a föld kerekén!
Vigyázzon rá, ki egyszer arra jár,
minden fűszálban ott élek én!

Vöröskarom írta...

Kedves Pupu!

Ez a mai írásod nagyon jólesett - kedves megemlékezés, felidézése a (nagyjából közös időben töltött) gyermek- és ifjúkorunknak, nem mellesleg igazi üde színfolt a lassan mindent elborító nyomort ábrázoló blogok között.

... és kedves Kapat, a vers is gyönyörű!!!

Szép napot kívánok minden kedves erre járónak:

Vöröskarom

talalom írta...

1.Hálás vagyok a sorsnak, hogy életem nagyobbik felét Magyarország békés, felívelő korszakában élhettem.
De. Nagyjából ugyanakkor, ugyanott (Franzstadt, csak beljebb, Bakáts tér) töltöttem a gyerekkoromat, ahol a szerző. Bizony akkor sem mindenkit dobott a gólya a középosztályba. Nekem még olyan ismerősöm sem volt, akinek biciklije lett volna - pontosabban a vidéki rokonaimnál persze akadt bringa. Nyaralni többnyire az tudott, akinek vidéki rokonai voltak: én "világlátottnak" számítottam, az istenhátamögötti zalai nagyszüleimmel, ahová csak határsávival lehetett ellátogatni. De láttam a Balatont! Igaz, csak a vonatablakból.A kétforintos strandbelépőt ugyanolyan nehéz volt összeszedni a háromgyerekes családnak, mint most,és bizony az is előfordult, hogy a nagyapám elküldte a vonatjegy árát, hogy "hazamehessünk". Ahol isteni nyarakat töltöttem, de nem volt a közelben víz, mármint strandolni való. Így azután az én családomban a korombeliek se biciklizni, se úszni nem tudnak rendesen. Mind a két úttörőtábort, ahová eljutottam, szép emlékként őrzöm. Építőtáborról szó se lehetett: az ipari tanulónak évi 24 nap szabadság járt, amiből hatot karácsonykor adtak ki, így a "nyár" három hétből állt (hatnapos munkahét). Nincs bajom a nosztalgiával, magam is gyakran beleesek, de azért ne látogassuk folyton a ló másik oldalát.

PuPu írta...

Már megbocsáss, mitől másik oldal ez?
A Nyolcház nem volt Rózsadomb. az apám 1959-ben fizikai munkás volt a Tartály s Tárolóberendezések Gyárában, anyám bedolgozóként kötött egy szövetkezetnek, semmi extra - amikor anyámék megvették a "kombináltszekrényt" Anyu sírvafakadt az örömtől.
Apám a motorját ruháskosárban vette (Tornax - van ki e márkát nem ismeri?)
- a fényképezés meg a kedvenc hobbija volt, otthon hívta elő a filmeket és nagyította a képeket, mégis eladta az apránként összevásárolt felszerelését, és a saját kezével építette a házikót, pedig vasas volt, de belevágott - egy kis homok, egy kis mész, kőművesnek nem kell ész, mondogatta a kőműves haverjának...
Mindezt azért, hogy nekünk boldog nyarunk lehessen - és az is volt.
Nem mi voltunk az úri középosztály, de aki akart, tudott dolgozni és előrelépni - apámnak is éveken keresztül két állása volt, de aztán amikor elvégezte a technikumot, akkor egyetlen állást vállat, hogy meg tudjon felelni a vele szemben támasztott új követelményeknek-.
Sikerült.
Igaz, évekig a felét sem kereste, mint annak előtte, de anyám támogatta, mondván, hogy ez jövvért hozott áldozat...
Sok múlik az egyéni ambíciókon is, de persze az ambició önmagában nem elég, dolgozni is kell a célokért...
Csak azt nem értem, hogy ez miért a ló másik oldala?
A kerékpárjainkat használtan vettük az Ecserin, nekem például új kerékpárom soha nem volt , most ugyan már lehetne, de elkényelmesedtem, a kisházban az ágyak téglából lettek felfalazva, azon fa keret - a gurtnikat is anyámék feszítették rá és matracok.
Ez itt nem a ló másik oldala, hanem maga a ló...
:O)))

sphagin írta...

Kedves PuPu !

Hát akkor miért nem ?

Hát, mert a sok vadbarom nem törődik a gyerekekkel, hanem csak saját magával !

Igen, még a sajátjával sem, mert olyan világot teremt, amely magában hordozza az ellentétek növekedését és ezt majd a gyerekeinek kell megoldania !

Vagy megoldják nélkülük, de a kárukra !

Oszt jónapot !

Üdv sphagin.

tyúkketrec írta...

Az, hogy egy működésben mennyi és milyen a férfias, a nőies, a gyermeki, az állati - többek között - ezek határozzák meg a minőséget!
A szabadidő kulturájának (például a nyaralásnak) a minőségét is.
Ez csak azért jutott eszembe, mert mostanában sokat olvasok és hallok a helyesírási tudomány mindenhatóságáról...

lorinczy írta...

Elnézést, a nem tetsziket a gép magától jelölte be. Abban az időben, amiről irsz,egy teljesen más világ volt,mint most.A szüleink hitték, hogy jobb lesz az èletünk, aki tanůlt,dolgozott meg tudott élni. Nem voltak ekkora igények,a technika sem tartott ott, ahol most. Akkor még ott élt az emberekben a horthy-koszak nyomorának és a háborúnak valós emléke. A mi generációnk ajándékba kapta az élhető életet,mégsem élt vele. A mi generációnk már csak a pénzre hajt. A nagyszüleim , szüleim még tudtak örülni apróságoknak, az életnek.Ez egy más világ,amire nem készítettek fel minket, és ez volt a legnagyobb hibája a volt korszak vezetőinek,hogy nem értették,hogy mi lesz a jövőben,nem tudtak előre gondolkodni. Megjegyzem máshol sem. De a szarból nekünk kell kimásznunk,és ezzel a nemzedékkel,olyan emberekkel,akiknek másképpen forog az agyuk. Üdv lorinczy

pleinair írta...

Legszebb gyerekkori emlékeim színhelye egy vizimalom, messze minden emberlakta településtől.
Szüleim bérelték a nem működő malmot. Állatokat tartottak, és kertészkedtek. Minden állatnak neve volt, a hét kecske, két malac, nyulak és a tyúkok nevére még ma is emlékszem. Egyszer reggel, ébredés után nem volt szabad kimennem a házból, mire kiengedtek, Rómeónak és Júliának, a két malacnak hűlt helyét találtam. Akkor nem értettem, hogyan váltak kámforrá, csak később eszméltem rá a véres valóságra.
Két évig laktunk a malomban, aztán Pestre költöztünk egy Üllői úti nagy sarokházba. Ez a ház volt számomra a "nagyvilág". A sok, folyosóra nyitott konyhaajtó rengeteg ismerőssel ajándékozott meg, akikkel 5 évesen nagy társalgásokat folytattam.
A gyerekekkel a ház három lépcsőházában le-fől rohangáltunk, "jön" felkiáltással iszkoltunk a Rém elől, aki egy verekedős kisfiú volt a félemeletről. Nagyon izgalmas volt.
Nyaralni az iskola vitt Zebegénybe, és a Balatonra, a szüleim anyagi helyzete ezt akkoriban nem tette lehetővé. Az ország a mainál is szegényebb volt, de vitathatatlan, hogy az állam a gyerekek szociális támogatását prioritásként kezelte.

talalom írta...

Bocsánat, bocsánat, csak azt akartam jelezni, hogy azért ez más. Biztos az is oka volt, hogy apukám fiatalon beteg lett, anyunak így 4 "gyerekről" kellett gondoskodnia. Pl.talán pár hónapig kaptunk családi pótlékot (75 ft. volt, de kitellett belőle az őszi cipő), mert nagy volt a korkülönbség köztünk, és csak az kapott, akinek 3 gyereke volt egyszerre 14 év alatti. (ja, és nem dolgozott, márpedig az inas munkaviszonynak számított, csak a középsulisok után járt.) Eszemben sincs panaszkodni - amikről írtál, azt 20 évvel később a saját gyerekemnek meg tudtam adni.

PuPu írta...

Kedves talalom, természetesen akkor is voltak a lehetőségekben különbségek, és én szerencsésnek tartom magam, a mai napig, apám nagyon jól keresett, mert évekig kiküldetésben dolgozott, hetente másfél napot töltött itthon.
Jó szakember volt, dolgozott a diósgyőri nagykohón, Tökölön, Kunmadarason, szinte az összes katonai repülőtéren az üzemanyagtartályokon.
És nem volt iszós természetű, anyám meg beosztó volt - szerencsés felállás.
Nálunk a házban is voltak tehetősebbek - ők adtak kölcsön egy bögre cukrot a kevésbé tehetőseknek a hónap végén - így aztán én zsíroskenyeret kaptam uzsonnára a barátom meg sós-paprikás kenyeret.
Néha cseréltünk...
És ha a barátom élne és panaszkodna, azt is megérteném, mert én a rollerversenyen gumikerekes rollerrel indulhattam, ő meg csapágyassal - igaz volt olyan is, aki felfújható gumikerekessel indult, de azért túléltük...
De jó volt gyereknek lenni, a mi gyerekeink meg már mindent megkaphattak, amire szükségük volt...
:O)))

PuPu írta...

Kedves pleinair, melyik utca sarkán állt az a ház?
Az összes gimnáziumi osztálytársam az Üllői útról jött...
:O)))

Moon River írta...

Üdítő volt minden sorát olvasni....ennél nagyobb gazdagságra nincs is szüksége egy kisgyereknek. Ennél többet szülő nem adhatott, az ilyen élmény és gyerekkor biztos támaszt nyújtott az élet további "éles" helyzeteiben is. Nem oktalanság visszanézni és felidézni ezeket akkor sem, ha már majd' minden túlhaladottá vált belőlük, mert mások az emberek, a körülmények, a lehetőségek, a divatok, a szokások. Nekünk biztos az volt a jó, ami volt és úgy, ahogyan volt.
Azt nem tudom eldönteni, hogy mindebben igazunk van-e, vagy nem, mert nagyanyáimtól szintén azt hallottam, hogy az ő idejükben mi minden más volt, nem olyan rémes, mint később, a modern világban, ami nekem, akkori gyereknek, fiatalnak, nagyszerű volt.
Talán maga az emlék a fontos, hogy sok-sok szép eseménynek voltunk részesei, mert éltük a magunk csapatos, közösségi életét, és ez volt igazán szórakoztató.
Egy biztos: a számítógép- és telefongeneráció nem élményeket és emlékeket gyűjt, néha úgy érzem, "megeszi" őket a virtuális idő.

pleinair írta...

Kedves Pupu, az a ház a Lenhossék utca sarkán, a Bonctan Intézet közelében volt. A gimnázium a Vendel utca sarkán állt, mellette volt a Gépipari technikum, ahonnan télen a galád fiúk hógolyóval várták a gimiből kiözönlő, visítozó lányokat. Nem Te dobtál meg, Pupu?
:)))

tyúkketrec írta...

Pleinair 2:05
Nem, az nem Pupu volt, hanem Vöröskarom :-)))))

PuPu írta...

Ki tudja?
A Ranolderbe jártál?
Patinás iskola...
:)

tyúkketrec írta...

Vagy az I. István-ba...
Az meg tradícionális iskola...
:-)))

PuPu írta...

Hát, a Leövey volt a tyúkképző!
:)

talalom írta...

Tisztelettel: a lényeg az utolsó mondatban van: "20 évvel később a saját gyerekemnek meg tudtam adni".

PuPu írta...

Tudom, kedves talalom, értelek én, gondolom!
Fordítva kellene élni, egyre fiatalodva...
:O)))