CSALÁSI PÓTLÉK

Leánykori neve ennek családi pótlék, ez az a családtámogatási forma, mely nem emelkedett hét éve, tehát gyakorlatilag csökkent.
A csalási pótlék meg az a személyi jövedelemadó jóváírás, mellyel a vékony nemzeti középosztály vastagabb tagjai élhetnek, akik emellé természetesen felvehetik még a családi pótlékot is - kinek vagyon, annak nagyon, ugye...
És hogy miért csalási pótlék ez?
Hát azért, mert a Nemzeti Töklé ezzel csinál hülyét - többek között - a társadalom magát épeszűnek tartó tagjaiból is.
Jól hangzik persze, hogy aki gyermeket nevel, az a saját jövedelemadójából visszatarthasson valamennyit a nemes célra, csak az a baj, hogy ez nem egy gazdag ország.
Így aztán csak az élhet ezzel a lehetőséggel, aki jövedelemadót fizet, tehát van munkahelye vagy más olyan bevételi forrása, ahol tisztességes bevétel után adózik.
A csalás pedig az, hogy a kormány nem  a gyermeknevelést támogatja, hanem a gazdagokat.

Minél többet keres valaki, annál nagyobb támogatást vehet igénybe gyermeknevelés címén, ez az összeg a jövedelem csökkenésének arányában csökken, akinek meg nincs jövedelme, annak az jut, ami a hetedik gyereknek.
Ha azt nézzük, hogy a társadalmi igazságosság azt követelné, hogy egyenlő állami támogatásban részesüljön minden gyerek, akkor beláthatjuk, hogy ez a rendszer velejéig igazságtalan, hiszen a gazdag ember gyerekének is csak egy szája és két füle van - na jó, a Rogán-gyerekeknek esetleg három.
A gyerekek között szüleik anyagi helyzete szerint különbséget tenni szerintem embertelen dolog.
Azt is meg merem kockáztatni, hogy társadalmilag káros, hiszen ki tudja azt, hogy mi van egy pici emberke fejébe bekódolva?
Lehet, valamelyik faluszéli házban lakik az a kisgyerek, aki egy normális családtámogatási és iskoláztatási rendszerben felnőve Magyarország megmentője lehetne, elvégezve a jogi egyetemet - mondjuk - képes lenne felnőni ahhoz a feladathoz, melyhez az előző generációk nem voltak képesek felnőni.
Az is lehet, hogy ha lenne pénz élelemre, akkor anyukája arra tanítgatná, hogy lopni bűn és szégyen, és nem kellene arra tanítania, hogy az élet az első, és a napi betevő megszerzése mindent és mindenáron megelőz.

Természetesen  egy család jövedelme nem állhat kizárólag a gyermekek után folyósított támogatásokból, de ezek az összegek talán arra elegek lennének, hogy a gyermekek egészséges fejlődéséhez szükséges étel mennyiségileg is rendelkezésre álljon, esetleg legyen egy gyereknek cipője, tanszere, a lakásában világítás, és így tovább.
Attól távlatilag nem lehet semmit sem várni, ha éhező-fázó gyerekeket alibi-iskoláztatunk, abból csak kudarc jöhet a társadalom és az egyén számára is, eredmény meg semmi.
Orbán elmondta, hogy ő a középosztályt akarja támogatni, ami - amikor mondta - még létezett, mára viszont egy vékony réteggé zsugorodott, ennek is egy része a rettegett leszakadás állapotában van.
Ők még valamennyit igénybe tudnak venni az adójóváírásból, de a fizikai dolgozók többsége elől ez a lehetőség el van zárva, hiszen őket munkáltatóik minimálbéren, vagy ahhoz közeli jövedelemszinten foglalkoztatják, így aztán adójóváírás után csak a csipát törölgethetik a szemükből.
És félreértés ne essék - ez nem cigánykérdés, hanem az egész társadalmat keményen érintő társadalmi probléma.
Ott, ahol négymillióan élnek szegénységben, ott ez mindenkit érint, hiszen a gyerekei mindenkinek fontosak, mindenki azt szeretné, hogy jobban éljenek, mint a szüleik.
Na, ez a támogatási rendszer nem ezt a célt szolgálja, hanem a zsellérek és segédmunkások hadát gyarapítja.

Kellene ezen változtatni, de erre való törekvésnek nyoma sincs.
De annak sincs nyoma, hogy a társadalom megértené ennek a helyzetnek az igazságtalanságát, káros voltát, pedig éppen most lopják el a szeme láttára gyermekei jövőjét.
Az ostobábbja még boldog is, hogy a cigány nem kap több pénzt a gyermeknevelésre, de az nem fáj neki, hogy a libatolvaj cigánynál összehasonlíthatatlanul nagyobb tolvajok havonta százezrekkel is csökkenthetik adóalapjukat - és csökkentik is, meg még a családi pótlékot is felveszik.
Változtatni kellene - ezen is.
A jövőnkkel, az ország jövőjével játszunk.

:O)))

ALKOTMÁNYOS KÖLTSÉGEK

A kenőpénzeket emlegetik alkotmányos költségként a vállalkozók de ennek ezennel vége – vagy kisnyúl
Nyilvánosságra hozta korrupcióellenes elkötelezettségéről elhíresült kormányunk a Nemzeti Korrupcióellenes Programot, mely a 2015-2018 közötti időszakra látja el instrukciókkal azokat, akiknek a jelenség üldözése hivatalból feladata.
A helyzet olyan, mintha a növényevők védelméről szóló programot a hiéna írná.
A nagy feladatot a belügyminiszter hangolja össze, mint az élet a kecseke a káposztatolvajok elleni harcot, feltehetőleg az olajmaffiától az alvilág egyéb csoportjai elleni harcig ívelő pályafutásának sikerei elismeréseképpen.
Az anyag gyönyörű, ötven oldal, én két dolgot hiányolok belőle, egyrészt a harmincnyolcadik oldalon azt a bekezdést, mely egy korsó sört helyez kilátásba annak, aki idáig elolvasta az irományt, a másik pedig a program elnevezésének hiánya.
E téren pedig igen kreatív a kormány, de úgy látszik, itt elakadtak, hát én segítenék: legyen a program elnevezése Tiborcz István Nemzeti Korrupcióellenes Program, a névadó igazán szépen jelképezi a korrupció elleni harc mai állapotát Magyarországon - de tudnék még egy-két nevet javasolni…

Most hirtelen nem jut eszembe a politikailag korrekt kifejezés arra, hogy ez az anyag egy nagy kalap szart se ér, habár tudom, hogy ez a megállapítás csak az állampolgár szemszögéből állja meg a helyét – a kormányzatnak és az országot irányító bűnszervezetnek aranyat ér.
Erre lehet majd hivatkozni ország-világ előtt, világgá kiáltva, hogy a magyar kormány kezét-lábát töri a korrupció visszaszorítása érdekében, hiszen ebben az anyagban vannak remek fogalmi meghatározások, meg felelősök, meg rengeteg töltelékduma, a szív megszakad a boldogságtól, ha elolvassa a címét valaki.
Tudományos is, például meghatározza az integritás fogalmát, mely szerintük egyén esetében olyan magatartásmódot jelöl, amely „meghatározott értékeknek megfelel, vagyis azt, hogy az egyén elfogulatlanul, józan módon, saját értékrendjének megfelelően viselkedik és cselekszik.”
Gyönyörű.

Mondjuk, azt nem fogalmazza meg, hogy mi a teendő olyankor, ha az egyén elfogulatlan, józan értékrendjének csúcsán az egyéni haszonszerzés áll, és az érintett ennek megfelelően, józan módon viselkedik és cselekszik, és szünetmentesen lop, mint a gép.
Egyetlen pozitívuma azért mégis van a dolgozatnak, ez pedig a civil szervezetek megregulázással egybekötött megmogyorózása.
Az ötven oldalból kettő ezeknek a szervezeteknek és vezetőiknek megfegyelmezésével foglalkozik.
Nem kétséges, hogy a közpénzeket felhasználó szervezetek – a számukra adományozott közpénzek mértékéig – elszámoltathatók és ellenőrizhetők kell legyenek, ez a szervezetek vezetőire is igaz kell legyen.
Érdeklődéssel várom, hogy a sportegyesületekre és vezetőikre hogy terjed majd ki ez az elv, különös tekintettel az társasági adóból nyújtott támogatásokra (TAO) és az egyéb állami pénzekre.

Nem taglalnám részletesen a nagyívű programot, mely oly felesleges, mint libának a hózentráger, egy újabb parasztvakítás a sok közül.
A korrupció üldözésére rendelkezésre állnak a megfelelő állami szervek, léteznek a megfelelő jogszabályok, vannak börtönök, melyek tele vannak pártízezer forintos lopásokat elkövető cigánygyerekekkel, miközben a közösségtől milliárdokat lopó–csaló-rabló maffiózók szabadlábon szaladgálnak.
Ha el is fogják őket, hát a perük éveken át húzódik, majd az időmúlásra való tekintettel enyhítik a büntetésüket, miközben vígan költik a tőlünk lopott pénzt.
A nép pedig észre sem veszi, hogy milyen ostobának nézik és mennyire lenézik, és nagy indulattal követeli a libatolvajok kezének levágását, de szóba jöhet velük kapcsolatban a halálbüntetés is.
Ma azt tartja a közvélekedés, hogy rendjén van az, ha az uniós támogatások felét a kormányfő és köre azonnal lenyúlja, a másik felének a felét a helyi hatalmasságok szakítják le maguknak, de a kivitelező még így is el tudja végezni a pofátlanul túlárazott munkát, megéri neki.
Legfeljebb a dolgozóinak nem, de kit érdekelnek a lúzerek?

Sokan azt hiszik, hogy a korrupció úgy működik, hogy beleteszünk egy Nokiás-dobozba húszmilliót, és az érdekelt kezébe nyomjuk.
A faluszéli boltos is tudja, hogy a lopott árut nem a boltból kell kitalicskázni, hanem annak be sem szabad érkeznie a boltba, aztán a hasznon lehet felezni a szállítóval.
Az uniós pályázatok túlárazása közismert, időnként egy-egy elszánt idealista feszegeti ezt a kérdést, de tulajdonképpen, akik a pályázatok közelében vannak, mind abban érdekeltek, hogy az ár és a nyereség magas legyen.
Ha az enyém lehetne az az összeg, mely a pályázati ár és az elvégzett munka tényleges kivitelezőinek – az alvállalkozók alvállalkozóinak - valóságosan kifizetett összeg között van, gazdagabb lennék, mint a Nemzet Esze, akinek leginkább a lopáshoz van esze…

A korrupció során nem csak pénzzel lehet fizetni, lehet a fizetség egy állás, jólfizető másik munka, befolyásérvényesítés – „ne mi nyerjük a legtöbbet” -, egy bérautó, egy lakás és még ezerféle dolog
Nem kell, hogy saját néven jelenjen meg az ellenérték, a megbízható rokon is megfelel.
Nem kétséges, nehéz bizonyítani, de nem lehetetlen.
A tömeges korrupció nagyrészt annak köszönhető, hogy a társadalom látja, mit művelnek az állam felsőbb szintjein és ezzel felmentést is ad magának – magyarember alig várja, hogy valaki korrumpálja.
Ez meg azt eredményezi, hogy hülyének nézik, aki számlát kér, aki nem csalja az adót, aki megpróbál országban, nemzetben gondolkodni – nem csak a jelszavak szintjén.

Fejétől büdösödik a hal, tartja a népi bölcsesség és ez a korrupció esetében is igaz.
Mégis, örülök, hogy a kormányzat foglalkozott ezzel a kérdéssel, jól jön ez majd, mikor ott ülnek majd a vádlottak padján.
Al Capone se a brutális gyilkosságokon bukott meg, hanem adócsalás miatt került az Alcatrazba.
A szegedi Csillag is megfelel a célra, gondolom.

Ebben reménykedjünk.

:O)))

SAJÁTLÁBMŰTÉT

A Nemzet Atyjának veje eladta azokat a cégeit, melyek közbeszerzésekben vettek részt.
Rasi legendás lábaiból lefűrészeltek valamennyit, de azért attól nem tartanék, hogy az eladott cégekben benne maradt volna a vastagja, és attól sem, hogy a piac legzsírosabb falatjai ne csúsztak volna le a vejkó torkán, közvetlen a pálinka után.
Most annyi történt, mintha kreatív könyvelést vállalnál, de a könyvelni való cégek száma megcsappanna, ezért eladod a számítógépeid, a programjaid, az irodádat, aztán hónod alatt a bevétellel továbbállsz.
Nemmellesleg még sajnáltatod is magad, és azt a látszatot kelted, mintha irtóznál a könyvelési trükköktől, ezért még a látszatát is kerülni akarnád, hogy ilyesmiben részt veszel.

Amikor már nagyon kényelmetlenné válik egy tevékenység, akkor célszerű megszabadulni tőle.
Ahogy a népi bölcsesség tanácsolja, akinek vaj van a fején, az ne álljon ki a napra, márpedig a miniszterelnök veje ott álldogált folyamatosan és már nagyon látszott, ahogy a zsiradék lecsorog a nyakán.
A Nemzeti Örökítőanyagnak nem a lopás okoz gondot, az megy neki, mint a libának a rétrepottyantás, ellenben két dologgal bajban van.
Ebből az egyik, hogy kiben bízhat meg annyira, hogy a pénzével nem lép le, mert nem lehet mindent úgy intézni, mint a Quaestornál és társainál, ahol - csiribú-csiribá – a sok mozgatás közben eltűnt a pénz.
Ennek útját láthatólag nemigen akarják nyomon követni az erre illetékes szervezetek, mert félnek a meglepetéstől.
Ez már olyan összeg, mely indokolná, hogy a túl sokat tudó emberek kocsijairól úgy potyogjanak a létrák, mint a körte ősszel, mikor már kicsit szotykos.
Ellenben vannak olyan nagy vonzerővel rendelkező összegek, melyek megszerzéséhez meg kell jelennie egy szervezetnek a talicskájával, erősebb lábak esetén a kamionjával, és átmenetileg parádézni kell a nyilvánosság előtt.
Aztán persze a kamion megpakolása után el kell tűnni, – majdnem azt mondtam, hogy a balfenéken, de rájöttem, hogy ez hiba lenne – mint szürke szamárnak a ködben, vagy mint Brókermarcsinak, aki rossz nyelvek szerint meglehet, már valamelyik stadion alapjában piheni örök álmát szegény, oda meg minek a pénz, nem igaz?

Szóval kell egy megbízható figura, esetleg több is, de ki van ilyen a családon kívül?
Senki.
Marad a vejkó, akit azért sajnálni nem kell, mert ami érték volt azokban a cégekben, azt már régen kimentette, mint Kövér Szilárd a nyomdáit a végrehajtások elől.
Ütemérzék kérdése az egész.
A vételár azért ott maradt a vejkó zsebében, pontosabban a kedves Papa vejkó öltönyére varrt zsebében, persze azért a sajátlábaknak sem kellett panaszkodni, vélhetőleg.
Vannak még másokra varrt zsebek a környékben, hogy mindjárt csak a világ legtehetségesebb gázszerelőjét említsem, aki úgy gáz, ahogy van, egyelőre mégse zárja el senki, bár indokolt lenne.
Mindenesetre az elképzelés szép, az aranyhalak országában, ahol az emlékezet öt másodpercre terjed ki visszafelé, ez a helyes eljárás.
Ki emlékszik már a sárazsadányi szőlőbirtokra, Kaya Ibrahimra, - nincs cég, nincs probléma.

Ehhez ott a környékbeliek még azt is tudják, hogy ha nincs kuss, nincs ember sem, mert véletlenül meghal a rendőrautóban, esetleg váratlan szívroham végez vele, hiába adta el a céget.

De van ennél nagyobb gond is.
Képzeljük el, hogy tenger a pénzünk, és mind illegális, nem lehet mutogatni, a szigetre, a kikötőbe meg a kastélyba is úgy kell menni, mintha lopni járna a család, jóllehet saját magától csak hajdani szolgálatvezetőnk lopott a katonaságnál, de ő igen egyszerű személyiség volt, hogyan is lehetne összehasonlítani ezzel a magasan szervezett fehérjehalmazzal, kiben miniszterelnök urunkat vagyunk kénytelenek tisztelni?
Nem is csodálom, hogy frusztrált szegény, és olyan pofákat vág, mint skót a hűtőszekrény előtt, azon töprengve, hogy ég a lámpa vagy sem…
Tudom, vannak gyűjtők a műkincspiacon, akik a lopott képeket házuk alagsorában, egy zárt trezorban tartják, havonta egyszer, mikor a kuvik tizenkettőt szól lemennek, és megnézik a kollekciójukat, mely sokmillió dollárt vagy sok-sok évet ér, ezért nem tudhat róla senki.
Orbán is ilyen lehet, időnként az őstermelőt maga mellé ülteti, és ameddig az elkészíti a mezei leltárt, addig ő egymás alá írja a vagyonelemeket, majd összeadják az egészet és elégedetten hátradőlnek, majd megdicsérik egymást.

Igaz, a hajdani izgága fiatalból egy nyelvlengető pszichiátriai eset, valaha csinos asszonykájából egy gondoktól barázdált arcú, elnyűtt nő lett, de megérte – hat generációra előre megalapozta a család jövőjét.
Jöhet már bárki, Rasi világhíres sajátlábai combközépig aranyban fognak gázolni, de a többi csemetének sem lesz gondja.
Már csak húsz-huszonöt évet kell átvészelni, aztán lehet apránként elkezdeni élvezni a vagyont, de addig dugdosni kell, aggódni, hogy ne akadjon egy olyan ember se, aki politikailag meri felvállalni a nehéz attrakciót, a Nemzeti Oszlopszent ledöntését.
Aztán esetleg bele is rúgni egyet-kettőt, majd becsukni a Kancsó Arénába, egész pereputtyával együtt. Hadd gurigázzanak ott, unalom ellen – életük végéig.
Reméljük, akad ilyen politikus, mert ha nem, akkor ez az ország végleg tönkremegy…

:O)))

KATONABÁCSIK HAPTÁKBAN

Helyőrségi tavaszi szemlét tart a Magyar Honvédség vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandárja.
Nagyszabású lesz a rendezvény, a Hősök terén és a Városligetben parádéznak a hadfiak.
Ezek a helyszínek különösen kedvesek a Vezérlő Tábornok (+pocakja) számára, de a honvédelmi miniszter is szereti, mert a tisztavatásokon a kamukorona előtt itt lengetik a kardot a frissen avatott fiatal tisztek, gondolom kissé szégyenkezve azon, hogy még első beosztásuk elfoglalása előtt bohócot csinálnak belőlük.
Viszont a tágas tér miatt nem vagdalják le egymás fülét.
Olyan szempontból is remek a helyszín, hogy ha felépül végre a nép által már évtizedek óta követelt múzeumi negyed, akkor egy ilyen rendezvény után azonnal be is masírozhatnak valamelyik múzeumba, szerintem addigra nem is kell épület hozzá, hiszen az egész slamperáj elfér egy legénységi sátorban, azt pedig évente lehet majd cserélgetni, mégiscsak olcsóbb, mint felköltöztetni őket a Várba, a volt Honvéd Főparancsnokság újjáépített épületébe.
Viktornak meg veszünk - uniós támogatással - ólomkatonákat, hadd tologassa őket, hadd örüljön, mikor beleszorítja a NATO ólomcsapatait a Csatornába Calaisnál.

Hogy mire ez a rongyrázás, azt senki nem tudja, talán csak a világ legsikeresebb hadügyminisztere, akinek sikere abban áll, hogy sikerült alulmúlnia még Für Lajost is.
Veres Péter legalább írt ezt-azt, Keleti György pedig adott két csinos lányt a hazának, az egyik közülük kuplerájt is üzemeltetett állítólag, melyhez az ötlet valószínűleg az édesapja által felügyelt és irányított intézmény meglátogatása során merülhetett fel először benne.
Hende miniszter egyébként alkalmas a feladatára, hiszen alacsonyabb, mint Orbán Viktor és ő is lop, igaz, csak kisebb tételben, mint főnöke.
Ő luxusutazások során szórja szélbe a pénzedet, melyekre magával vitte éjszakai titkárnőjét is, akit aztán feleségül is vett és azóta nem viszi magával.
Kinder-Kirche-Küche - vagy ha nem, hát legyen legalább őstermelő, de semmi helye egy párizsi luxushotelben.
A miniszter hűen követi főnökét annak zavaros ábrándvilágába, vele lebeg a képzelet hullámain, mikor az éppen ellentengernagynak képzeli magát és vígan hajózik az ország határait mosó három óceánon.

A minta Horthy honvédsége.
Lehetne esetlen a Nemzeti Hadsereg is, mely megalapozta a "Nemzeti" intézmények sorát.
A dicső előd-jelölt harcosai festőnőket akasztgattak, papot gyilkoltak, embereket nyúztak meg és ástak el élve Orgoványnál, sapkájukon a darutollak a turul már akkor is oly fájó hiányáról árulkodtak, a liba pedig olyan snassz lett volna.
Először a Honvédséget is át akarták keresztelni, Hende már el is rendelte a darutollak felkutatását, de hiába járták be megbízottai az összes építkezést, egyetlen darun sem találtak tollakat, így aztán maradt a győzelmet győzelemre halmozó Honvédség, mint minta.
Viszont cége ereje teljében van, ugyanis náluk megállt az idő, és rájuk nem vonatkozik a feudális címek és rangok eltörlésére vonatkozó rendelet, úgyhogy a Honvédségnél bármelyik alakulat lehet vitéz, ha egyszer őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós, a Legfőbb Hadúr lángpallosa a vállát érintette.
Szurmay vezérezredes tehetséges katona volt, ő védte az Uzsoki-hágót az orosz betöréssel szemben, hadműveletei sikeréről kapta nevét - valószínűleg - az Uzsoki Kórház...
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem napjai is meg vannak számlálva, nem kétséges, hogy át lesz keresztelve.
Vitéz Habsburg Ferencné Estei Mária Ludovika Nemzeti Közszolgálati Egyetem lesz a neve, addigra bele lesz olvasztva a Corvinus és a Semmelweis Egyetem pszichiátriai kara - ahol nagy a szükség, közel a segítség, mondja a falvédő is, ugye...És a fejlődésnek is tág a tere, - ha készen lesz a Palota, akkor kell oda udvarlaki őrség is...

Mindenesetre én jól jártam, mert imádom a katonazenét, márpedig itt nem egy zenekar lesz, például itt lesznek a Magyar Honvédség szentendrei, tatai, szolnoki és székesfehérvári zenekarai.Namármost, ha a Honvédség létszámából levonjuk az említett zenekarok létszámát meg a tábornokokat, akkor maradnak a szakácsok meg az írnokok - tábornokonként kettő minimum - a díszzászlóalj, meg a lovak, plusz egy ökör.
Ja, és két-háromszázan akik hol Afganisztánban, hol Irakban védik a hazát... 
A Magyar Honvédség harcértéke a nullához konvergál.
Annak idején arról volt szó, hogy a NATO feladataiból majd valamilyen speciális képességet elsajátítva fontos részterületet vállalunk át - ez lett belőle.
Meg a nemzetközi hadgyakorlaton lezúzott Gripen - hálistennek, majd lehet pótolni.
Igaz kevesebbet lehet majd szakítani rajta, mint az eredeti üzleten, de kleine Fische-gute Fische, mondja a bölcs.
Meg aztán itt vannak még a helikopter-beszerzések is, a rotorokat az utastérből a személyi állomány kurblival fogja forgatni - környezetvédelmi megfontolásokból.

Panem & circenses, - kenyeret és cirkuszt kell adni a népnek, de ma, mikor a nemzetközi helyzet fokozódik, egyszerre a kettőre nem fussa, katonazenekarok meg vannak, ugye, hát akkor első menetben hadd fújják ők.

Aztán majd mi is fújhatjuk...

:O)))

CSIBÉSZELÉS

Na jó, most akkor már tudjuk, hogy napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését, bár bevezetni nem kívánjuk, meg megkérdeztük magyarembert, hogy akarja e, hogy három bekattant muszlim megerőszakolja a családját, őt magát is beleértve.
Azt is megtudhattuk, hogy Magyarország soha nem volt multikulturális állam, és ennek még az se mond ellent, hogy a csorgó nyállal és könnytől elhomályosult tekintettel  emlegetett Magyar Királyság területén annyi nép élt, hogy alapból kitelt belőlük hat-hét új ország - de multikulti az aztán végképp nem voltunk.

Megtudtuk azt is, hogy az ország népének élete vágya egy vizes világbajnokság – kerül, amibe kerül – hogy szét kell verni a Népstadiont, merthogy a helyére fel kell építeni egy vizigót cölöpvárat, hogy legyen hol játszania az aranylábú magyar fiúknak, és ez legyen akkora, hogy a játéktéren ne zavarják egymást a mankóik.
Mostmár mindent tudunk, így hát tán semmi akadálya nincs annak, hogy visszatérjünk az eredeti kérdéshez: honnan tudta a Nemzet Látnoka azt, hogy a Quaestor bedől, és ha hivatalból megtudta, akkor a bennfentes ismeretet miért használta fel arra, hogy kivonja az alapból a minisztériumok pénzét, mely egyszerű kis húzással a magánbefektetők pénze elé helyezte a minisztériumok szabálytalanul elhelyezett pénzét egy magán-befektetési alapban.
És, ha már arra járunk – érdemes lenne megkérdezni, hogy ugyan, mely magánszemélyeknek sikerült a Látnok szavait meghallani, ehhez speciális képességek kellettek, mint amilyenek a vakondnak vannak, mely fül nélkül is hall, vagy igen közel kellett állni a betépett Látnokhoz?

Mindenesetre nem lenne szabad elereszteni a témát, ehhez nem kell beszari újságírónak lenni, elég, ha valaki elmegy rendőrségi kutyabemutatóra, megtekinti a csibészelést, és rájön, hogy ezt a dolgot már egy közepesen kiképzett rendőrkutya is jól tudja.
Egy közepes újságíró persze nem éri el ezt a szintet, hiszen a farkát sem tudja úgy csóválni, mint a német juhász - némelyiküknek nincs is mit csóválni -, de talán a szakma krémje előszedhetné diplomáját a ládafiából – hátha eszébe jutna a dolga.
Nopersze, Sarka Katáról írni kellemesebb feladat, és akkor még nem is beszéltünk Vajna Timiről, aki felpróbált egy Lamborghinit, sokat kellhetett felpróbálásokon résztvenni ahhoz, hogy ez gond nélkül menjen.

De vissza a témához – ami a politikai újságírói szakma alapját képezi, és ami a szakma szépségét is adja: az élet által felkínált téma feldolgozásához.
Ez az ország az elejtett témák országa.
Mondhat itt bármit a Nemzeti Cipolla, a legtöbb, ami történik az, hogy a hírt egy napig belecsinálja újságjába a szerkesztő, másnap már a felét se, harmadik nap jön Palvin Barbi és a Nagy Kérdés: be tudja-e csukni a száját vagy arckifejezése speciális betegség következménye?
Mindenesetre a tény tény marad – sokkal szebb, mint a Látnok, kinek feje van, de szeme nincsen, ellenben csapkod a farkincájával.
Ha választanom lehetne, én is Palvin Barbarát választanám, ezerszer jobban néz ki, és eddig még nem lopott, ellentétben a Látnokkal, aki ezt soha nem állította magáról, viszont soha nem hazudott.
Úgyhogy, valószínűleg most sem, amikor azt állította , hogy fia, Jézus küldte a sugallatot, mely szerint a magyar minisztériumi vezetőknek farokfelcsapva kell rohanniuk a legközelebbi Quaestor- irodába, bőröndökkel cipelni a lóvét hivatali helységük házipénztárába.

Ez egy ilyen ország, van látnokunk, vannak hallnokaink, tudja itt mindenki a dolgát, csak az újságírók meg a szerkesztők nem, azok hagyják futni a csibészt, vélhetőleg egzisztenciális okokból.
A magyar újságírás már a múlt évszázad hajnalán is ismerte az újságírónak azt a típusát, amelyik ugyanarról a témáról egyszerre két cikket írt meg, egyiket azért fizetik meg, hogy ne jelentesse meg a másikat azért, hogy megjelentesse.
Talán el lehetne azon is filozofálgatni, hogy miért is kellett külön törvényt hozni egy magáncég csődjének károsultjai tekintetében, méghozzá olyat, mely úgy szórja a pénzt a károsultak elé, mint Julcsa a kukoricát kedvenc libájának, és mire ez a nagy sietség?
A hitelkárosultak bezzeg nem jártak ilyen jól, és ha azt nézzük, hogy Arisztotelész óta semmi sincs ok nélkül, akkor bizony itt is lehetne okok után kapirgálni.

Annyi minden ment már feledésbe, legyen elég csak a „ne mi nyerjük a legtöbbet” esete, vagy a fajsúlyosabb kolontári vörösiszap-dráma okainak feltárása, a közadakozás eltüntetése, de mehetünk visszább is a történetekben, például a Budapest Sportcsarnok leégése, a hajdani merényletek, a Parlament kapujának berobbantása – érdekes módon ezek a történések valahogy mind-mind a Fideszhez és a Nemzet Eszéhez vezetnek.
Szerencsésebb országokban – például Izraelben éppen most ítéltek egy volt miniszterelnököt korrupció miatt letöltendő börtönbüntetésre, Kínában állami és pártvezetőket vittek börtönlátogatásra, hogy bebörtönzött elődeikkel beszélgessenek korrupcióról és börtönviszonyokról, lehetne éppen tapasztalatcserét szervezni a korrupció elleni harcról, mert ameddig a hatalom csúcsain lophatnak, addig bizony az állampolgár sem lesz erkölcsös – és igaza is van.
Nálunk, Abszurdisztánban most éppen a Demokratikus Koalíció állami támogatásának elvételére tesz javaslatot a Fidesz-frakció – újabb gumicsont, hogy legyen miről beszélni, úgy látszik, hogy a kommunikáció irányítói is érzik, hogy kezdenek lecsengeni eddigi baromságaik, hát adnak valamit, amire rá lehet ugrani.

Kíváncsi vagyok, mikor jön rá a média, hogy képviselőit nyálcsorgató hülyének nézik.
És ha rájön, mer e majd felháborodni?

:O))) 

HELYBENJÁRÁS A SENKIFÖLDJÉN

Tehetséges gyerekeink és unokáink menekülnek Nyugatra, tehetségtelen és ostoba kormányunk menetel Keletre, írja Lengyel László a Népszabadság május 23.-i számában.

 Minden tiszteletem Lengyel Lászlóé, de szerintem téved.
Nem csak tehetséges gyerekeink és unokáink menekülnek Nyugatra, hanem minden fiatal, akiben van csipetnyi vállalkozó szellem, függetlenül attól, hogy tehetséges-e vagy sem.
Mennek a képzettek, de mennek a képzetlenek is a feketemosogatókba, a köztisztaságba – mindenhova, ahol csak munkához és megélhetéshez jutnak.
Így dupla a veszteségünk, hiszen a tehetséges és a tehetségtelen fiatal egyforma lehetőségekkel érkezik Londonba, és általában egyformán csak a segédmunka jut neki, még ha adott esetben a szellemi segédmunka is.
Vagy a képzettebb dolgozhat ugyan a szakmájában, de vezető rendkívül ritkán lehet, függetlenül tehetségétől.
A Nyugat mentalitásáról lehet néha érdekes dolgokat olvasni, beleértve olyanokat is, hogy a kelet-európai – köztük a magyar - munkavállalót kevesebbre tartják, mint a Nemzetközösség országaiból érkezetteket, akik úgy-ahogy, de a brit kultúra emlőin nevelkedtek.
A magyar szeret lenézni másokat, megrázó élmény lehet, amikor szembetalálkozik azzal a helyzettel, hogy még a lenézett pakisztáni is feljebb áll a ranglétrán, mint ő.

Persze vannak más nyugati országok is, de a bevándorló szinte mindenütt bevándorló marad, és ezt egy-két szerencsésebb ország – Kanada, Ausztrália (igaz, ezekben az országokban is előnyben vannak a WASP betűszóval körülírható munkavállalók) – kivételével mindenhol éreztetik is.
Vagy, ha nem is éreztetik, a kulturális hagyományok mások, mint nálunk, az emberek általában távolságtartóbbak, a baráti kapcsolatok felszínesebbek, nem egyszerű a beilleszkedés.
Mikor a lányom Németországban dolgozott, nem tudta elviselni, hogy bár mindenki kedves volt velük, mégis eléggé elszigeteltnek érezték magukat, pedighát a férje – küllemét tekintve - bármelyik háborús filmben eljátszhatta volna egy SS Obersturmbannführer szerepét.
Lehet, ha kint maradnak, az évek során javult volna ez a helyzet, de kétségkívül ez volt a fő oka annak, hogy egy év után hazajöttek, pedig a szakmájukban dolgoztak, jó pénzért.
Aki nem eredeti foglalkozásában dolgozik, annak rosszabb a helyzete, hiszen a mai világban egyetlen komolyabb szakmában sem lehet büntetlenül kihagyni éveket.
Ha bárki azt hiszi, hogy majd hazatérnek a fiatalok és itthon kamatoztathatják megszerzett tudásukat, az bizony tévedésben van, hiszen egy bölcsész, aki hotelszobákat takarít, legfeljebb anyagiakban és élettapasztalatban profitál, szakmailag semmit sem.

Ami meg a keletre menetelést illeti, tehetségtelen és ostoba kormányunk nem menetel semerre sem, hanem egy érdekes kísérletet folytat - meg akarja valósítani a despotikus államvezetést az Unió keretein belül.
Ennek természetesen vannak keleties elemei, és méginkább lennének, ha a pénz nem kizárólag az Unióból csordogálna, de így, sajnos kénytelen redukálni vágyait a Nemzeti Lámpagyújtogató, ki utóbbi tevékenységét Rasi leánya sajátlábairól elrugaszkodva végzi.
Mindenesetre a korrupció már keleti mértékű és keleti mintára állami szintre emelt, az állam pedig ő, személyesen.
Ha a Kelet adott volna pénzt értünk, már régen a hatvanas évek Albániájának pozíciójában lennénk, lehetne építeni sok szép bunkert – igaz, nem olcsóért – de sajnos, az a helyzet, hogy a Kelet már kiismerte a Nemzet Sebesencsapkodó Farkincáját, így aztán még Észak-Koreának sem kellenénk.
Ami meg a dolog üzleti oldalát illeti, ezidáig a Paksi bővítés a legnagyobb sikerünk, melyre orosz hitelt kapnak túlnyomórészt orosz vállalatok, a hitelt pedig nekünk kell visszafizetni, még az első kapavágás előtt megkezdve annak törlesztését.
Csak szólok – az oroszok se rosszak kereskedelemben, de a kínaiakhoz senki se mérhető e tekintetben, ehhez tegyük még hozzá, hogy a mi külügyi-külkereskedelmi tevékenységünket egy Szijjártó vezényli - ennekutána prognosztizáljuk kilátásainkat…

Nopersze, a gazdasági mutatók közül egy-kettő javul, de ez csak olyan, mintha nemzeti autóbuszok versenyeznének az autópályán, és a magyar autóbusz kissé gyorsulni kezdene.
Ami szép eredmény lenne, nagy kár, hogy az autóbusz vezetője a hátsó ajtón tízesével lökdösi le az utasokat, hogy könnyebb legyen a busz, repülnek a cigányok, a kiskeresetűek, a nyuggerek, az alsó középosztály…
Ha az új irányzatoknak megfelelően az ország életminőségét vizsgáljuk , akkor azért a kép már nem túl rózsás.
Mutatja a komoly társadalmi feszültségeket, a gazdagok és szegények közötti feszültségeket, melyek igen félelmetes jövőt fest elénk.
Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény, írja a költő, és napjaink Magyarországa visszaigazolja az ezerkilencszázharminchétben írt vers érvényességét a XXI. század első negyedében, ma.

Szóval, ha megyünk ma valahova, hát tönkremegyünk, és ebben a folyamatban szép részeredményeink már vannak, hiszen morálisan már a bányászbékát használjuk fejfedőnek, virágzik a szolgalelkűség, az emberek – és sajnos gyermekeik is - egyre butábbak, műveletlenebbek – és egyre kiszolgáltatottabbak.
Vajon mennyi idő kell majd ahhoz, hogy a senki földjéről visszaérkezzünk Európába?

:O)))

A CIGÁNY KÁRTYA

Egy politikus számára lényeges kell legyen, hogy nyomot hagyjon maga után.
Gondolom, ez motiválhatta Trócsányi minisztert is, mikor a bevándorlás és a menekültek kérdésében nyilatkozott.
Trócsányi miniszter az igazságért felel a kormányban, szavai mérték és értékadók, odafigyel rá a nemzetközi közvélemény, talán még jobban is, mint a hazai, hiszen itthon, ha az utcán megállítasz tíz embert, abból nyolc az sem tudja, hogy ki is ő – Trócsányi miniszter nem egy mozisztár, ami azt illeti.
De ettől még ő az ország igazságügyminisztere, aki nagy neveket követ a bársonyszékben, hogy csak Deák Ferencet vagy Pauler Tivadart említsem  -  a történelmi közelmúltból azért nem hozok neveket, nehogy a klubsovinizmus eluralkodjon a témán.

Trócsányi miniszter azzal írta bele magát történelem aranykönyvébe, hogy kormánya nevében állást foglalt a menekültkérdésben, elmondta, hogy aki menekült, annak mi megadjuk a menekült-státust, de a gazdasági menekültek már más tészta, azokat vissza kell küldeni azokba az országokba, ahonnan jöttek.
Ellenben – mondá az Inforádió szerint -  minden országnak megvan a maga specifikuma. Azt is figyelembe kell venni, amikor migrációról beszélünk, hogy mik az egyes országoknak a sajátosságai. Nagyon komoly munka, amit a kormány végez a roma felzárkóztatás ügyében. Ez egy nagyon fontos feladat, amit a kormánynak meg kell tennie.

Ebből két dologra derül fény világosan.
Az egyik, hogy a magyar kormánynak halovány fogalma sincs a problémáról, de gondolkodni sem képes Európában, mint saját hazájában.
Gondolkodásuk a legrosszabb lakótelepi társasház közösségének gondolkodásmódjára utal, ahol minden lakó rácsot szerel a bejárati ajtajára, a lakók fele beleszarik a liftbe, a másik fele belelép, és amikor gázömlés van, mindenki a vállát vonogatja – törődjön vele a közös képviselő.
Aztán amikor felrobban a ház, elégedetten szárnyal a mennyek felé, mint a liba, hiszen nem nála volt gázömlés, hanem az elsőn lakó Bunkófalvyéknál.

Ez még csak érthető, hiszen nem várható el egy igazságügy-minisztertől, hogy szellemi gőzmozdony legyen, de hogy valaki, az Unió egyik tagországának igazságügy-minisztereként a splendid isolation – a fényes elszigeteltség – elvét vallja, az azért talán mégiscsak túlzás.
Ez az ember egyszerűen nem képes felmérni a probléma nagyságát, melynek tanúi lehetünk.
Ugyanis elindult egy újkori népvándorlás keletről – nyugatra, délről – északra.
A helyzet pedig bonyolult, hiszen a migrációnak egyszerre lehet egy ország kiindulópontja és célországa, erre talán a legjobb példa Magyarország.
Úgy a gazdasági, mint a politikai menedékkérők tekintetében.
Ami pedig a menedékkérők és Magyarország kapcsolatát illeti, az azért speciális, mert a schengeni övezetbe először nálunk lépnek be azok is, akiknek eszük ágában sincs Viki Amin Dada országában letáborozni, éltek már diktatúrában, most inkább kipróbálnák a demokráciát.
A szabályok szerint mégis nekünk kell elbírálni kérelmüket, ezért aztán a magas szám a menekültek tekintetében, akik viszont – hogy tisztázzuk a fogalmakat – nálunk nem bevándorlók, csak átutazók lennének, ha beengednénk őket.

De a nyilatkozat fénypontja mégiscsak az amikor előhúzza a cigánykártyát.
Az Orbán-kormány szerint Magyarország már csak azért sem tudja befogadni a gazdasági menekülteket, mert gondoskodnia kell 800 ezer cigány felzárkóztatásáról.
Ez a kijelentés pofátlan cinizmusra vall, húsz év mulasztásit vonja reflektorfénybe…
A cigányság száma az országban összesen nyolcszázezer - egymillió fő.
Ennek minimálisan is kétharmada a társadalomba beilleszkedett, részben asszimilálódott cigány volt a rendszerváltáskor, akiknek egy részét a rendszerváltás visszarugdalta a faluszéli pérókba, az egymást követő kormányok pedig szinte semmit sem tettek értük, mint a rendszerváltás első számú áldozataiért.
Vagy ha tettek, felemásan tették, mint a putritelepek felszámolása során, ahol a cigányoknak szánt pénzt szép egyetértésben lopta el a cigány önkormányzati vezető, a hófehér banki ügyintéző, az építőmester és az önkormányzati alkalmazott, a cigány meg építhetett magának máshol új putrit.
A pénzeket meg odalökték az éppen aktuális cigányvezetőknek, ezzel is segítve rokonságuk meggazdagodását.
Ha az elcseszett cigánypolitikának emlékművet kellene állítani, Farkas Flóriánt kellene megszoborni.
Ha ez a kormány komolyan gondolná a felzárkóztatást, akkor nem tűrné a szegregációt és gondoskodna a cigány gyermekekről.

Mindenesetre, akár a migráció ügyét, akár a cigánykérdést nézzük, a kormánynak először a fejekben kellene rendet tenni.
Elsőként a saját fejeikben, aztán jöhet a társadalom nagyja - azok, akik vevők erre a hazug álomgyárra, mely saját választóinak termeli a populizmust és a rasszizmust.
Aztán, ha már rend van a kormányzati fejekben, lehetne esetleg ezekről a a dolgokról érdemben is beszélgetni.

:O)))

HELLO DIKTÁTOR

Jean Claude Juncker vicces ember.

Ő köszöntötte ezzel a vicces mondatocskával a magyar miniszterelnököt, majd barátságosan nyakonvágta.
Az csak a baj, hogy minden viccnek a fele komoly, van úgy, hogy a másik fele is az.
Amikor néztem a videót, nem örültem neki, jóllehet talán örülnöm kellett volna, hiszen az általam legkevésbé sem kedvelt politikus kapott egy sallert az Unió rendezvényén, az Unió vezetőjétől.
Mégis, mikor nyakonvágták, nekem is égett a képem.

Igen, a magyar miniszterelnökből bohócot csináltak, pontosabban ő csinált bohócot magából, az Unió  vezetője csak úgy kezeli, ahogy egy bohócot kezelni kell.

Hello diktátor, mondja neki, miközben szélesen mosolyog rajta, az unió verebén, aki kivont karddal, döngő léptekkel próbál együtt masírozni az angol miniszterelnökkel, mint a hajdani viccben az egér az elefánttal – dübörgünk, dübörgünk?
Bezzeg most nem azonosítja magát Magyarországgal, nem üzeni meg híveinek - feleim, nyakoncsapták Magyarországot!
Ez egyrészt nagyon helyes, másrészt viszont a következetesség teljes hiányáról tanúskodik.
És hát, sajnos most az egyszer joggal mondhatná ezt, hiszen személye az országot testesíti meg, hiszen itt nem az általa képviselt elvekről van szó, hanem arról, hogy milyen az ő és rajta keresztül az ország megítélése Európában.
Mit mondjak, semmi okunk az örömre.

Hogy ilyesmi megesik, az elképzelhetetlen lett volna Antallról, Horn Gyuláról, Gyurcsányról - Kádárról meg végképp, pedig Brezsnyevet igazán nem lehet egy napon említeni Junckerrel.
Mindenesetre a sors igazságtétele, hogy éppen ő kapta a taslit, ő, aki jó maffiózóhoz illő módon oly annyira kényes a tiszteletre.
Egy pofon, legyen bármennyire is vicces, soha nem a tisztelet jele.
Az ember képes fele ugyanis szent, azt nyitott tenyérrel megütni sokkal megalázóbb, mintha valakit ököllel megütni.
A magyar jobboldal büszke lehet rá.
Magyarország meg sírvafakadhat, hogy hova juttatta őt az a bűnöző, akit Juncker akár tolvajnak is nevezhetett volna – joggal.
Hiszen talán ő az egyetlen, kinek személye egyetértést hozott Putyin és az Unió között, legalábbis annyiban, hogy Putyin is röhög rajta, szívatta is már néhányszor, és most is olyan helyzetbe kormányozta, ahonnan kivergődni roppant nehéz lesz, a tetejébe még fizetni is fogunk ezért az attrakcióért.
Ahogy könnyen megeshet, hogy az angol miniszterelnökhöz való csatlakozásának is nagy lesz az ára, ha például a második legnagyobb magyar városból. Londonból haza kell térniük a mieinknek.

Hajdan volt respektünk a világban, tisztelték az országot, mely gúzsbakötve is el tudta táncolni a csárdást, Kádárt is tisztelték a nyugati világ vezetői, mert élhető országot hozott létre ötvenhat súlyos traumája után.
Ha a népnek lenne esze, az első választáson világgá zavarnák őt és korrupt, tolvaj bandáját – húzzanak el sebesen, mint a vadludak.
És nagyon örülhetne neki, ha nem mellékelne döntéséhez minden magyar egy nyaklevest.

Nem is tudom – van még ennél lejjebb?

:O))) 

AKI NEM NAVRACSICS

Így sikerült pozicionálnia magát a mai magyar közéletben Lázár Jánosnak arra a hírre, hogy Orbán vele egy szintre kívánja emelni Rogán Antalt, a Pasa park rémét.
A fene tudja, mi lesz ennek a fideszes vetélkedőnek a vége, de az biztos, hogy komoly dilemma előtt állunk, merthogy egyik fideszes korifeus taszítóbb, mint a másik, de hát majd csak tesznek azért, hogy m kiderüljön, melyiket utáljuk jobban.
Pillanatnyilag a rangsort - ha jól érzékelem - Rogán vezeti, szorosan nyomában lohol Szíjjártó, de Lázár sincs túl nagy lemaradásban.
Közben ma már nem csak a hibbant vezér és vazallusai, de hívei is a Rákosi-érát idézik, merthogy - legalábbis Hír24 értesülései szerint - Orbánt sikerült hajdani kopasz elődje pozíciójába tolni.

Egy észak-alföldi város fideszes alpolgármestere arról beszélt a hvg.hu -nak, hogy azzal mennek oda hozzá az emberek, hogy „ha Orbán Viktorhoz eljutna, mi zajlik az országban, azonnal rendet tenne”.
„Amíg a miniszterelnök Brüsszelben küzd a magyarok szabadságáért, addig bizalmasai itthon lopnak” - ezt meg a főtolvaj hívei gondolják különösen elborult pillanataiban.

Nincs is szebb a hívőnél, az összes egyház erre építi az üzletet - higgyél gyermekem, és majd a túlvilágon boldog leszel, ha már ezen a világon bele is döglöttél a nyomorba!
Hidd azt, hogy Orbán Viktor majd megsegít, ha már helyettese nem segített rajtad, hidd azt, hogy a Vezér rossz döntéseit rossz tanácsadói sugalmazására hozza, ne vedd észre, hogy nem kellenek neki ehhez tanácsadók!

Hogy most a tanácsadók között is kitört a torzsalkodás, hát az sajnálatos, hiszen tönkreteszi a Vezér áldásos munkáját és kést szúr a Brüsszelben a halálbüntetésért élet-halál harcát vívó Utolsó Reményünk hátába.

A nép többsége rezignáltan szemléli a tragikomédiát, de nem nagyon törődik vele.
Az ősi magyar álláspont szerint ugyanis az ország vezetése nem rá tartozik, a magyar a vezetőit csak elszenvedi, mint Julcsa az erőszakot a diszkó után az árokparton - hagyd magad, hamarabb szabadulsz.
A politika egyébként is csak úri huncutság, aki alul van, az alul is marad, és neki még az is mindegy, hogy az ország vezetői mennyit lopnak, mert ha sokat, ha keveset, neki mindenképpen csak annyi jut, ami az éhenhaláshoz sok, de emberi élethez kevés.
Mostanában ez annyiban módosult, hogy már azt is ellopják, ami az éhenhaláshoz sok, de magyarember ez ellen sem hadakozik, hiszen ez a világ rendje.

Hogy valaha a román szomszédokkal kapcsolatban azon poénkodtunk, hogy a puliszka nem robban?
Hol van az már?
Azóta kiderült, hogy a puliszka robbant, mígellenben a paprikáskrumpli nem, igaz az ország népének egy részénél már úgy merül fel a kérdés, hogy a semmi tud-e robbanni.
Ha legalább a liba robbanna, lehetne enni libalevest, de a liba se egy robbanékony fajta, úgy tűnik.

Mindenesetre a változások úgy szoktak kezdődni, hogy a hatalom legfelső szintjén a vazallusok egymásnak esnek, és szép ütemesen kibelezik egymást.
Ezt Lenin kissé tudományosabban úgy írta le, hogy a hatalom már nem képes a régi módon uralkodni, azt meg, hogy a nép éhen döglik, úgy fogalmazta, hogy a nép nagyon nem kíván már a régi módon élni, és forradalmi hangulatba jön.
A forradalom szakértője szerint a folyamathoz kellene még egy párt is, amelyik kifejezi a nép szándékát és utat mutat.
Namármost utóbbi két előfeltétele a változásnak még hiányzik, a nép itt-ott morgolódik ugyan, de ezzel egy ütemben a hatalom meg ígérget vadul, és ameddig a nép nem ébred rá arra, hogy az ígérgetésekből nem lehet enni adni a családnak, addig marad a morgás.
Nagy kár, hogy itt csak Orbán olvas Lenint, igaz viszont, hogy ő a Mein Kampfból is tud idézni…

Most éppen a pedagógusok hasbaakasztása folyik, akik természetesen hinni fognak Felcsút bülbülszavú rózsájának, hiszen hittek Hoffmannék Rózsikájának is, de az így szerzett tapasztalat kevés volt ahhoz, hogy kételkedjenek.
Így majd megint reménykednek, hátha most nem rúgják hasba őket és nem veszik hülyére az egész hivatásrendet, hátha most majd tényleg jobb lesz nekik.
Pedig dehogy – csak a hatalom kapkod, mert azt érzékeli, hogy egyre több területen lázadoznak ellene, de egyelőre még sikerül távoltartani őket egymástól.
Persze ennek ellentmond, hogy Gaskót a saját szakszervezete kirakta az ajtó elé, mint Vilma a kardfogú tigrist, hogy udvarias legyek, és ki tudja, hátha az utód nyelve nem épül be oly szervesen Orbán seggébe, hogy nem lehet eldönteni, a seggnek van nyelve, vagy Gaskónak, hátha szakszervezetet fog építeni, világ csodájára.

Hát így állunk most, és mivel a társadalmi folyamatokat nem lehet siettetni, türelemre van szükségünk, a bableves is akkor jó, ha puhára fő benne a bab, ahhoz meg idő kell.

Más: a facebook letiltotta a profilomat, mert szerintük nem a saját nevem a Steve PuPu.
Innen már csak egy lépés, hogy abban is kételkedjenek, hogy az Állatkerti körúton lakom…
Így aztán kénytelen leszek bevallani a nevemet, de felettébb utálom a sok rohadt bürokratát, elrontották a játékomat.
De azért ti tudjátok az igazságot, hogy aki nektek ír, az maga PuPu, az egyetlen blogger, aki teve.
Vagy Steve…

:O)))

RÜKVERCBEN A KÖZÖS EURÓPA FELÉ VEZETŐ ÚTON

Olyan a helyzet, mintha egy autógyár tervezőirodájában lennénk, ahol egy új modell fejlesztése folyik.
A tervezők - csupa-csupa nagytapasztalatú szakember - közé bekerült valaki, aki azt érzi életcéljának, hogy megakadályozza, hogy a majdani gépkocsi gurulni tudjon, ezért rengeteg javaslatot tesz a fejlesztés során.
Például javasolja, hogy motor helyett igásökrök kerüljenek alkalmazásra, a kerék készüljön fából, a karbantartás során alkalmazzanak kocsikenőcsöt és a vezetőülést nevezzék ezentúl baknak, melynek méreteit a saját testméreteire optimalizálják.
Az ajtókat zár helyett hegesszék le és az első lökhárító helyére kerüljön egy guillotine, melynek alkalmazása után a duda játssza el a Budavári Te Deumot.
De közben a már elkészült részegységeken is elvégez néhány apróbb módosítást, például kiszúrja a gumiabroncsokat, egy-két maréknyi homokkal javítja a kenőanyagok minőségét és nyomja a rekedt hangú dudát, míg csak társai idegei kócosak nem lesznek.
Ez a mi hozzájárulásunk Európa sikeréhez - cserébe Európa már rúghatna egyet a kis polihisztor seggébe, ezzel járulva hozzá Magyarország sikeréhez.

Európa átalakul, és az átalakulás során - sajnos - ilyesfajta problémákkal is meg kell küzdenie a nemzetközi közösségnek, melynek egyébként is nagy gondokat okoz öröksége, a nacionalizmus és a sovinizmus, társadalmainak elöregedése, a multikulturalizmus vadhajtásainak nyesegetése, a különféle elképzelések összehangolása.
Nem egyszerű dolog ez, hiszen - bár a cél adott - az eléréséhez szükséges egységes akarat még hiányzik.
Elsősorban tudati fékjei vannak ennek, hiszen nem csak nálunk, de az Unió egyéb országaiban is kevesen vannak, akik önmagukat európaiként definiálnák, pedig ez lenne az alap.
Európai magyar vagyok - ez lenne az első elérendő cél, hiszen ennek alapján tudnánk azonosulni azzal, hogy le kell mondani szuverenitásunk egyre nagyobb részéről annak érdekében, hogy a megváltozott nemzetközi viszonyokban helyt tudjunk állni.
Merthogy a tét itt az, hogy a soron következő évszázadokban tényezők leszünk a világban, vagy csak sodor majd bennünket a világpolitikai huzat, mint elhajított papírzsebkendőt a szél.

Nehéz dolog ez, hiszen évszázadok beidegződésein kell felülemelkednünk, alkalmazkodnunk kell egymáshoz, meg kell bocsátanunk azoknak, akik sértették nemzeti érdekeinket és bocsánatát kell kérnünk azoknak, akiknek mi sértettük az érdekeit.
El kell viselnünk azt, hogy mások másként látják a történelmet, mint mi, és azt is el kellene fogadnunk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, alkalmazkodnunk kell.
Ez a probléma egész Európára fennáll, hiszen hol vagyunk mi a hajdani gyarmattartókhoz, a mai atomhatalom Angliához, Franciaországhoz képest? 
Pedig, ha sikeres Európát akarunk, akkor az azt jelenti, hogy nekik is le kell mondani önálló és mára már kissé illuzórikus nagyhatalmi státuszukról, hogy egy újabb, valódi nagyhatalom keretében magasabb minőségre léphessenek.
Velük együtt kell megtalálnunk a megoldást erre, és mindenki tudja, hogy az út vége az Európai Egyesült Államok.
Vannak, akik szerint a nemzetek együttműködésén alapuló Európa lenne a cél.
Ezek a politikusok olyanok, mint a libák, melyek egy faluszéli posványos libaúsztatón keresgélik az élelmet - nem sok sikerrel.
Együttműködésük meg leginkább arról szól, hogy hogyan tudják megkaparintani egymástól a kukoricát.


Ebben a majdani országban a tagállamoknak le kell mondaniuk önállóságuk nagyrészéről, nemzeti sajátosságaik érvényesítési lehetőségeinek egy részéről és nacionalista büszkeségeikről.
Hogy ezt milyen ütemben és milyen mértékben sikerül elérni, az fogja meghatározni, hogy az új világban valakik vagy senkik leszünk.
Annak idején a Monarchia hozott soha nem látott fellendülést az országnak, annak az volt az ára, hogy a közös külügy, hadügy és pénzügypolitika érdekében el kellett viselnünk jogaink korlátozását.
Megérte.
Még akkor is, ha vesztes háborúba kezdtünk, hiszen gondoljunk csak Budapestre, mely abban  a korban nyerte el világvárosi formáját.
De gondolhatunk a kis német államok egyesítésére is, aminek persze volt negatív hatása is, a német militarizmus létrejötte, de magával hozta Németország felvirágzását is, ami a mai napig alapja Németország gazdasági erejének.

Ha következetesek szeretnénk lenni, akkor az Uniónak arra kellene törekednie, hogy tagjai közé fogadhassa akár Oroszországot is, mely nem csak az oroszok, de Európa számára is minőségi ugrást jelentene gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt.
Persze ez ma illúzió, hiszen a nyugati hatalmak erre az országra mindig ellenségként tekintettek, kivéve, amikor létük forgott kockán.
Talán nem lenne baj, ha most nem várnák meg ezt a helyzetet, de  természetesen meg fogják várni.
Mire ráébrednek, hogy már megint elkéstek, addigra már pálcikával esznek.
Számunkra Európa egyszerűen kényszer - minden ide köt bennünket ezer és ezer szállal, ha ebből mesterségesen ki akarjuk szakítani az országot, abból csak olyan eredmény születhet, mint Albánia esetében született Enver Hodzsa idején a hatvanas években.

A mai magyar politika retrográd és kártékony a magyar nemzetre, mert az érdekeinket az szolgálná, ha belesimulnánk az európai átalakulási folyamatokba, ha azt a tenger pénzt, melyet az Uniótól támogatásként kapunk értelmes dolgokra költenénk, olyan fejlesztésekre, melyekhez a szükséges intellektuális kapacitással rendelkezünk és melynek eredményeire a világnak szüksége van.
Ha az oktatásba és a nyelvtanításba invesztálnánk, hogy a magyar fiatal ne karikásostort csattogtatva, örökösen hátrafelé nézegetve és az összes vele együtt haladóba belekötve álldogáljon a közös úton, hanem értelmes célokat tudjon kitűzni maga elé.
Hogy a nanotechnológia fejlesztésében akarjon jeleskedni tarsolylemez-domborítás helyett, hogy nyelveket tanuljon, mert a nemzetközi kommunikáció nélkül menthetetlenül lemarad a világtól.
Kell a sport is, de a "mindennap legyen testnevelés" szép elve helyett - vagy mellette - legyen minden nap nyelvtanítás, legyen mindenkinek elérhető internet-hozzáférése, hogy mást is lásson, olvasson a fiatal, mint a televízió-sorozatokat, hogy más is vonzó lehessen neki, mint a kommersz giccsekből elképzelt világ.

És legyen Európai Egyesült Államok, hogy ne legyen tere az ostobáknak, akik vissza akarják forgatni az idő kerekét valamilyen olyan világba, ahol őseik még a falvakba se jöhettek be, ahol a zsellér kezet csókolt a gazdatisztnek, ahol kitörési pont a gyereknek csak az egyházak felé nyílt.
A mi Európánk legyen a cél.

Remélem, egyszer elérjük.

:O)))

MIKOR A VERÉB KARDOT RÁNT

Lételeme a harc.
Ha nincs ok a harcra, hát majd ő csinál, és harcol orrvérzésig.
Vannak, akiknek ez tetszik, vannak, akiknek meg nem annyira, nekem konkrétan tele van ezzel a harcimarcival, meg a harcaival az a szervem, mely Simicska szerint a Mi Vezérünk szülőfaluja, ahol milliónyi társával készül az élet megpróbáltatásaira.

Az Európai Parlament plenáris ülésén rántott kardot a veréb, merthogy a testületnek nemigen tetszett álláspontja a halálbüntetéssel és a menekültkérdéssel kapcsolatban, és a nemzeti inzultáció kérdései sem váltottak ki osztatlan sikert.

Természetesen, ha Orbán mozgását érteni akarjuk, akkor azt tudomásul kell venni, hogy minden külpolitikai megmozdulása belpolitikai célt szolgál: hatalma megtartását, lehetőleg a végtelenségig.
Ez természetesen nem öncélú, nem a hatalom a hatalomért típusú akció, a hatalom itt nagyonis konkrét célt szolgál: családja személyes meggazdagodását, melynek során nem ismer gátlásokat.
Nem véletlen, hogy politikustársai már évtizeddel ezelőtt is a mesebeli kisgömböchöz hasonlították, és most, így kipukkadás előtti állapotában a harc már élet-halál kérdésévé vált számára, hiszen tudja, hogy az ő politikai pályafutása már nem zárulhat elegáns visszavonulással, neki - és vazallusainak is - a hatalom már a börtön elleni biztosíték is, remélhetőleg csak átmenetileg.
Ha a hiénától el akarod venni a zsákmányát, mindenre képes.
Orbán politikai és gazdasági dögevő, aki a zsákmányát nem maga ejti el, hanem az életét (és az életünket) biztosító gazdasági támogatást másoktól, konkrétan a nyugati demokráciáktól kapja.
Ha a magyar gazdaságból hiányozna az uniós támogatás, hát igencsak megnézhetnénk magunkat.

Azért annyira nem őrült, hogy a gazdasági támogatás mértékét vagy módozatait vitassa, ő inkább olyan kérdésekkel szeret foglalkozni, melyekhez könnyen szerezhet belpolitikai támogatást, mely segít neki kiénekelni a Jobbik szájából a politikai sajtot.
Ezek a kérdések a népesség azon részét célozzák meg, mely vevő a primitív bosszúvágyra, az idegenektől és a másságtól való félelemre, és ami azt illeti, nem is kalkulál rosszul.
Sajnos, van még vevő nálunk bőségesen ezekre az eszmékre, melyek ellen nem használnak érvek, melyeket nem befolyásolnak a tények, melyek ellen nincs orvosság, mert azt évszázadok alatt lehet csak kikeverni a társadalom patikájában.
Itt van mindjárt a halálbüntetés dolga.
Ha azt mondjuk, hogy a talio elve legyen a követendő jogelv -szemet szemért, fogat fogért - akkor a halálbüntetés csak az emberölésekre vonatkozhat, melyek száma évek óta százötven körül van évente, ezek túlnyomó többsége is családon belül történik, akkor a vehemens követelés a halálbüntetés bevezetésére kissé túldimenzionáltnak tűnik.
Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a témát akkor pottyantotta a közbeszédbe Orbán, amikor félő volt, hogy az emberek a miniszterelnök érintettségével, érdekeivel és büntetőjogi felelősségével kezdenek el foglalkozni a Quaestor-ügy kapcsán, akkor azért tisztul a kép.
És ha azt is megfigyeljük, hogy a Nagy Pávatáncos a kérdést úgy fogalmazta, hogy abból bármikor kifarolhasson, egyben azonnal tagadta is, hogy szándékában állna bevezetni a halálbüntetést, akkor egyértelművé válik a cél.

Azért a média és a közbeszéd is beszopta, mint már annyiszor az albérleti terelést, egészen az Unióig csaptak a hullámok, jóllehet mindenki tudta, hogy a kérdés nem kérdés, az Uniónak ezzel kapcsolatban szilárd álláspontja van, a vita a semmiről meg nem vezet sehova.
A menekült-kérdést is hasomlóképpen kezeli - hülyének néz mindenkit.
Úgy játszik a fogalmakkal, mint a cirkuszi zsonglőr.
A menekült ugyanis az a személy, akit a hazájában olyan fenyegetés vagy gazdasági ellehetetlenítés ér, mely indokolttá teszi menekülését szülőhazájából.
A gazdasági migráció pedig egy modern népvándorlás - a népek mennek a megélhetés után.
A magyar megy Angliába, a bangladesi meg jön hozzánk, - de ha lehet, akkor inkább ő is Angliába megy, mert a mai magyar viszonyok már szinte egy nép számára sem kedvezőek.
A bevándorlók befogadásáról ma is a magyar hatóságok döntenek, a zöldhatáron illegálisan bejutni szándékozók pedig ma is visszatoloncolhatók oda, ahonnan érkeztek, de az is tény, hogy azokat a menekülteket, akik az Unióba a tengeren át érkeznek, nemigen van hova visszatoloncolni, és az felettébb igazságtalan lenne, ha a problémát arra az egy-két államra hagynánk, akik közvetlenül érintettek.
Ha a jóból ki szeretnénk venni a részünket - márpedig a pénzt Orbán még nem küldte vissza, - akkor a problémák megoldásából is ki kell vennünk a részünket.
Orbán hőzöngésének itt is belpolitikai célja van: kifogni a szelet a Jobbik vitorlájából.
Amúgy meg Brüsszel locuta, causa finita, ahogy mondani szokás.

Az pedig, hogy a nemzeti konzultációnak nevezett parasztvakítás nem tetszik az Unió képviselőinek, természetes.
Ezt már csak a leghülyébbek veszik komolyan, szerintem valamelyik baráti nyomdát lát el munkával így ez a kétlábon járó sorscsapás, más értelme ennek nincs.
Amúgy kapott hideget-meleget, de erről ez lepereg.
A szomorú ebben az, hogy ha a nép látna reális demokratikus alternatívát vele szemben, már régen elhajtotta volna, csakhát, ugye...
A legnagyobb baj az, hogy a Mi Betegünk egyszerűen utálja az Uniót, mert korlátozza őt, azt pedig elképzelni se akarja, hogy az Unióból Európai Egyesült Államok legyen, jóllehet az ésszerűség ezt kívánná, ha azt szeretné, hogy Európa versenyképes és egyenrangú legyen az USA és Kína gazdaságával.
Hát, majd meglátjuk, mit eszik a magyar huszonöt év múlva, - már, amelyik túléli, természetesen.
Vagy libasültet, vagy egy marék rizst.
Orbán a maga számára a libát favorizálja, te meg kezdjél el gyakorolni a pálcikákkal.
De közben azért reménykedhetsz egy jobb verzión is...

:O)))

NYAKADON A FUNDAMENTALIZMUS

„Magyarországot először koldussá, aztán katolikussá és végül németté teszem.” 
Ezeket a szavakat – politikai ellenfele, II. Rákóczi Ferenc szerint – Kollonich Lipót (1631–1707) győri püspök, kalocsai, majd esztergomi érsek, államminiszter mondta.
„Magyarország keresztény lesz, vagy nem lesz."
Ezeket a szavakat meg Orbán Viktor mondta tegnap Debrecenben.
Azt is hozzátette, hogy a Hajdúdorogi Metropólia megalakulásával újabb szilárd pillére született a keresztény Magyarországnak abban az Európában, mely nem vállalja kétezer éves keresztény múltját. 
"Magyarország azonban ezt vállalja, ezért is foglaltuk az alaptörvényünkbe a kereszténység megtartó erejének elvét. 
Ezért is mondjuk azt, hogy Magyarország keresztény lesz, vagy nem lesz, ezért üdvözöljük az új metropóliát a jövő metropóliájaként".
A koldussá tételt nem forszírozta a mi újdonat Kollonichunk, az már lefutott meccs.
Aztán kicsit még elfilozofálgatott azon, hogy mi nem azért vagyunk Európaiak, mert területileg ide tartozunk, hanem azért, mert keresztények vagyunk.
Erős és sikeres Magyarországot csak ezekre a nemzeti, keresztény és polgári hagyományokra lehet építeni - mondá még, lerakva ezzel az államegyház ezidáig sajnálatosan hiányzó alapjait.

Elgondolkodtató.
Hogy főkegyúri gesztussal odalökött a katolikus egyháznak kétmilliárd háromszázmillió forintot, továbbá a kálvinista Róma – nyilván nem a tudta nélkül - odaadott ingyen két nemakármilyen épületet a görögkatolikusoknak, azt talán ne is forszírozzuk, hiszen a katolikus egyház oly szegény, hogy csak a metropólia alapítására futotta, annak felbokrétázására már nem.
A görögkatolikusok a Szentatyától metropóliaként egy puci libát kaptak, melyet aztán az állam tollazott fel, mint a diákok Sopronban a hattyút, de itt még a májat is az állam tömte bele.
Nem irigylem tőlük, használják az épületeket az ország hasznára, végezzék áldásos munkájukat a nép javára.
Ellenben az államnak nem feladata az egyházak bevonása az államéletbe, az állam és az egyházak szétválasztása  több évszázados európai norrna, és rajta segítne, aki elárulná neki, hogy európaiak nem azért vagyunk, mert keresztény vagy keresztyén rítusok szerint imádjuk az Istent, hanem azért, mert európai módon viselkedünk.

Ettől még a hívő lehet jó keresztény, ha úgy érzi, vagy családi tradíciói alapján azt vallja, hogy számára a kereszténység az üdvözítő, de hiba lenne azt gondolni, hogy attól egy spanyol vagy olasz katolikus, vagy egy belga protestáns kevesebbet ér, vagy az állam rosszabbul működik, mint nálunk, az új keresztény fundamentalizmus hajnalán.
Azt a kijelentését meg még cizellálhatná kicsit az agyilag romos Kisgenyó, hogy mit is ért azon, hogy mit is jelent a nemzeti, keresztény, polgári hagyomány.
Merthogy az egyház és a hatalom évszázadokon át szoros együttműködésben szipolyozta és butította a népet, ennek levét isszuk a mai napig.
Az egyházi tizedet nem önkéntesen fizette a magyar, hanem behajtották rajta tűzzel-vassal, cserébe meg nem kapott semmit, hiszen a magyar egyházak – tisztelet a kevés számú kivételes esetnek – egyértelműen és folyamatosan retrográd, haladásellenes álláspontot foglaltak el a magyar nép sorsfordulói alkalmával.

Most sincs ez másként.
Ha az egyházak szerepvállalását tekintjük a rendszerváltás során, akkor sajnálattal kell látnunk, hogy a katolikusok a vagyongyűjtésben jeleskedtek és jeleskednek a mai napig,  a reformátusok a szélsőjobb ideológiai támogatásában vélték felfedezni küldetésüket, de a zsidó felekezetek sem dicsekedhetnek azzal, hogy ők a haladás zászlóvivői, hatalmi torzsalkodásaikkal már szinte a nevetségességig lealázták a hitközségeket.
Hogy a keresztény egyházakból mikor veszett ki a krisztusi szeretet, azt nemigen lehet megállapítani, de már a második világháború előtt – alatt sem ők voltak az erkölcs és emberszeretet fároszai, több tettük szól ellenük, mint mellettük.
És akkor még a magánerkölcsökről, az egyház képviselői által elkövetett és egyházuk által eltusolt magánbűnökről nem is beszéltünk.
Szánalmas ország szánalmas egyházaival bútorozik össze napjaink szánalmas miniszterelnöke, akire ha lenne Isten, már régen lesújtott volna kénköves villámaival, így meg csak remélhetjük, hogy a pokolbeli üstben Belzebub olyan szorgalmasan fogja szurkálni szent seggét a vasvillával, mint amilyen buzgón ő iparkodik nyomorba dönteni a magyarokat.

És melyek azok a felmagasztalt nemzeti hagyományok?
Az örök széthúzás?
Az államilag támogatott ordas eszmék?
Pató Pál úr?
Ocskay brigadéros?
Netán a félművelt idióták agyában felderengő jelmezbál?
Az ambiciózus koreográfusok elméjében megszületett műnépi táncok?
Vagy az a mentalitás, mellyel ötszáz év vesztes csatái után az egyetlen győzelmet, mellyel Magyarország területi épségét védtük, kihajítjuk a szemétre?
Hogy a zsellér és unokája olyan hülye, hogy fényesre nyalja elnyomói és mai utódaik seggét?
Ugyan…

Aki a polgárságot felemlegeti,  annak tudnia kell, hogy a millenniumi évek polgársága túlnyomórészt zsidó volt.
Akiket gyermekeikkel együtt kicsit később – a keresztény és keresztyén egyházak asszisztálásával halálba küldtünk - és ezen nem változtat az sem, ha minden falu főterére odacsinál egy turult a kurzusszobrász – dögevő még úgysem szerepelt kertitörpe gyanánt.
De azok, akik megmaradtak, s az ő gyermekeik ugyan mit gondolhatnak arról a politikáról, mely a kereszténységet favorizálja és meg sem említi őket, akik annyit adtak az országnak.
Szóval, ez igen szánalmas politikai megnyilatkozás volt, emellett téves koncepcióra alapult.
A katolikus egyház nem fogja őt megmenteni, mert a katolikus egyház csak önmagával törődik, és ő már teljesített három kívánságukat – úgy bánnak majd vele, mint ő szokott azokkal akiket már kifacsart.
A protestánsok reménysége meg a Jobbik, meg aztán ott erő sincs annyi, hogy meg tudnák védeni.
Magyarország egyébként sem vallásos ország, ezen az sem segítene, ha a plázák szombaton is zárva tartanának.

Orbán ajatollah bajban van, reménykedjünk, hogy az anyag, melyet idecsinált, lassan – lassan elnyeli…

:O)))

MINT A MÓKUS FENN A FÁN

Az úttörő oly vidám - volt, valaha.
Ma már nincsenek úttörők és valahogy a vidámság is ritkább lett, habár a mókusok örvendezhetnének a valódi szőrmék ellen folytatott harc eredményei láttán.
Sej-haj, úttörőnek lenni mindig jó, énekeltük nyári napban, téli szélben, hajnalban s ha hullt a hó, és úttörőnek lenni valóban jó volt.
Főként, ha akadt egy-két megszállott pedagógus, aki szervezte a programokat, vezette a szakköröket, foglalkoztatta a gyerekeket.
Nekem szerencsém volt, mert úttörőként két csapatban is tag lehettem, az egyik a 80. sz. II. Rákóczi Ferenc Úttörőcsapat volt, a másik a 24. számú Hámán Kató Úttörővasutas és Postáscsapat.
Lehet, hogy másnak más a véleménye, de emlékeim szerint még a menetelést is élveztük, a különféle megbízatásokról, úgymint őrsvezető-helyettes, krónikás, szakács, nótafa - nem is beszélve.
Amikor aztán őrsvezetői megbízatást kapott valaki, az nagy szó volt, a kicsiket próbáltuk fegyelemre nevelni, de azok általában állandóan huss - szétszaladtak, mint nyugdíjas bácsi kosarából a csigák.
A legjobbak a kirándulások voltak.
Kisfiam például a vándortáborból úgy jött haza, hogy az egyik zoknija egy félig elfogyasztott májkrémes dobozba volt belegyömöszölve, a hátizsákjában volt hat úttörőnyakkendő, de a pulóverét valaki más cipelte.

Az úttörővasutas-lét pedig maga volt a csoda.
Komoly tanfolyam előzte meg, majd a sikeres vizsga után kéthetente szolgálat Hűvösvölgyben.
Hihetetlen komolyan vettük a feladatot, egyben élveztük is nagyon.
A szolgálati beosztás mindig változott, hol jegyvizsgáló, hol váltókezelő, hol forgalmi szolgálattevő volt a - majdnem azt írtam, hogy ember, de hát csak gyerekek voltunk még, felső tagozatos általános iskolások.
Nyaranta táboroztunk, a tábor Hűvösvölgyben volt, aztán Csillebércen, ahol éjszakai őrség alatt az úttörővezetők ijesztgették a népet, mígcsak egyszer el nem fogtuk az egyiket, akit annak rendje és módja szerint ellenségnek kezeltünk és megkötöztük, keze-lába lila lett, mire a saját vezetőink ki tudták szabadítani.
A gyerekeim is úttörősködtek, főzték bográcsban a paprikáskrumplit, kirándultak madarak és fák napján a közeli parkerdőbe, voltak élményeik, volt közösség, melyhez tartozhattak.
Aztán jött a rendszerváltás és az úttörők mentek a levesbe, a rengeteg úttörőtábort meg hihetetlen ütemben szétlopták.
Helyükbe meg nem lépett semmi, habár nagy tervek eleinte voltak.
Merthogy egy-két hajdani cserkész szép emlékeket őrzött a cserkészmozgalomról, a veteránok - élükön Sinkovits Imrével, a neves színésszel - megpróbálták feltámasztani a mozgalmat, ami abból állt, hogy rövid nadrágból kilógó szőrös, pipaszár lábaikkal addig torzsalkodtak egymással, mígnem mára nincs se cserkészet, se úttörőmozgalom - nincs semmi.
Egy-két cserkészt ugyan néha beöltöztetnek a városi potentátok, de a biodíszlet-üzemmód nem lehet valami túl vonzó a gyerekeknek, amit meg is értek.

Ez azért elég nagy baj, mert a gyerekek tartozni szeretnek valahova, szeretnek feladatokat végrehajtani, tábortűz körül ülni, szalonnát sütni, énekelni, - hát istenem, ma legfeljebb a rap lenne műsoron - vazze mókus le ne essél, fejbeváglak, ne nevessél! - a lényeg csapat, a közösség, a "mi" érzése lenne.
Még zordabb a helyzet a tizennégy év feletti korosztályoknál.
Ahogy helyes az, hogy a kisgyerekekkel az általános emberi értékeket - hűség, barátság, becsület, segítőkészség, a szülők tisztelete - ismertetjük meg, kerülve a direkt politizálást, addig a fiataloknak másfajta közösséget kellene építenünk.
A fiúk és lányok kamaszkorban csodálkoznak rá a világra, keresik benne a helyüket, véleményt alkotnak róla - méghozzá meglehetősen kritikus véleményt.
Szükségük van a segítségre a tájékozódáshoz, ami messze nem azt jelenti, hogy diktálni kellene nekik a világképet, sokkal inkább abban kellene segíteni őket, hogy maguk ébredjenek rá dolgokra, önállóan ismerjék fel olyan értékek fontosságát, mint a demokrácia, a szolidaritás.
Itt lenne dolga a demokratikus pártoknak, melyek egyébként úgy nézegetnek tagságuk korösszetételére, mint liba a piroskukoricára, de megváltoztatása érdekében alig tesznek valamit.

Merthogy más igénye van a fiatalnak, meg más a járókeretes forradalmároknak.
A fiatal aktivitásra vágyik, tenni akar valamit fizikailag is, nemigen érdeklik az elméleti fejtegetések, de ha azt mondod nekik, hogy feszítsenek ki egy lepedőt "Húzzál Mici!" felirattal  a Nemzeti Sörnyitó két karja közé a Gellérthegy tetején, abban látnak fantáziát.
Persze, ehhez szervezni kell őket, beszélgetni közülük azzal akivel lehet, elmondani nekik, hogy miért jobb demokráciában élni, mint diktatúrában, az ő nyelvükön az ő ismereteiket felhasználva.
A szervezést pedig nem lehet úgy végezni, mint ahogy ma divatos, hogy valamelyik pártvezér unokaöccse a haveri körével elkölti a kis pénzt, amit a párt odalök nekik.
Bármely párt ifjúsági szervezetét csak komoly politikus vezetheti, aki tárgyalóképes a párt bármelyik politikusával, akit nem lehet egy kézlegyintéssel lerázni.
A ma tizenöt évesek a következő választáson választópolgárok lesznek, és három év hamar elszalad.
Ez az a kor, amely az érzelmi azonosulásnak nagy szerepe van, és ez a titka a Jobbik sikerének ebben a korosztályban.
Merthogy ők kínálnak szívmelengető eszményeket a fiataloknak, hazáról beszélnek nekik és ellenségképet rajzolnak, ami szintén fontos, mert harcolni nem csak valamiért, hanem valami ellen is kell.
Ők még nem mosolyognak a hazafias lózungokon, hanem azonosulnak velük.
A demokratikus pártoknak sem lenne hátrányos, ha kitalálnák, hogy eszméik közül mivel tud a mai fiatal azonosulni, és hogyan kell azt feltálalni számukra úgy, hogy többletet adjanak a jobboldal által felkínáltakhoz képest....

Szóval, lenne itt mit tenni, mindenesetre el kellene gondolkodni azon, hogy lehet-e abból valami, ha ugyanaz az ötven ember körbeáll és okosakat mond, majd körbedicsérik egymást, vagy kívánatosabb lenne bővíteni ezt a kört.
Politikus-utánpótlásnak sem okvetlenül a politikus családjából kell érkezni, el tudom képzelni, hogy például az adott párt ifjúsági szervezetéből jöjjön az utánpótlás, tudatos kiválasztással, feladatok megoldása után, úgyszólván belenőjön a politikába.
De ehhez sokat kellene tenni, mert az idő rohan, és leamortizálódott politikus-arcokkal sokra nem fogunk menni.
Úgyhogy ifjúsági szervezeteket, tehetséges vezetőket és teret a tehetséges fiataloknak, akik tennének, ha lenne mit.
Ezen kellene dolgozni, pontosabban ezen is.
De hát, aki politikusnak áll, az téved, ha nyugodt életre számít - nem igaz?

:O)))

AZ ADÓFIZETŐK PÉNZE

Talán az a baj, hogy magyarember nem érzi a tulajdonviszonyokat.
Ennek az is az oka lehet, hogy többségének soha nem is volt tulajdona, így aztán nem is alakulhatott ki semmiféle viszonya a fogalomhoz.
Az a tied, amit megeszel, tartja a népi bölcsesség, és ez hűen tükrözi a helyzetet, már ami az egyéni tulajdont illeti.
Merthogy a közösség tulajdonával kapcsolatban még rosszabb a helyzet, ugyanis ami mindenkié, az senkié, az szabad préda, abból mindenki annyit szakít, amennyihez hozzáfér.
És itt már nem is az emberi társadalom, hanem a hiénafalka szabályai érvényesülnek, az erő és a szemfülesség, a falka rangsora határozza meg a szakítható konc nagyságát.

Boldogabb tájakon a tulajdon nem úgy alakult,  mint nálunk, ott évszázadok történelme verte bele a népbe a tulajdon tiszteletét, arrafelé aki a király erdejében vadászott, abból többnyire nem Robin Hood lett, hanem akasztott ember.
Nálunk már akkor is a király erdejében vadászott az, akit ott erdőkerülői megbízást kapott, legfeljebb a szegényembert zavarta világgá, ha megpróbált oda-odakapni ahhoz a vagyonhoz, melyet ő sajátjaként kezelt.
Aztán, amikor a közösségek összeszedték a pénzt, hogy mindenféle közös feladatokat megvalósítsanak belőle, akkor arra gondosan odafigyeltek, hogy az, akit megbíztak a pénz elköltésével, az hiánytalanul elszámoljon, és nehéz sors várt arra, aki erre nem volt képes.
Nálunk is volt olyan periódus, amikor a kialakuló polgárság erre törekedett, ennek szép példája a Közmunkák Tanácsa, mely 1870-től remek munkát végzett, és jól szolgálta a közösség ügyét.
Érdemes elolvasni, hogy hogyan működött, és talán senkit nem fog meglepni, de működése még nyomokban sem emlékeztet a mai állapotokra.

A szocializmusnak nevezett kor sem hozott változást a szemléletben, az emberek képtelenek voltak megérteni a közösségi tulajdon fogalmát, egy ország lopott boldogan, ki mihez fért hozzá, azt.
Elég volt elmenni valakinek a nyaralójába ahhoz, hogy megtudjuk, mivel foglalkozik, a titkárnő golyóstollat és géppapírt vitt haza, a lakatos csavart, az ács szeget, a katonatiszt pedig az elbontott fedezékek anyagát tette magáévá.
Ennek határt csak az szabott, hogy a hatalom a nagyobb tételeket nem nézte el, és a társadalmi tulajdont fokozott szigorral védte.
De, hogy mennyire nem értették meg az emberek azt, hogy mi az, ami mindenkié, arra legszebb példa a termelőszövetkezetek sorsa a rendszerváltás során.
Az okos magyar paraszt kéjes örömmel verte szét saját munkahelyét, hordta haza munkaeszközeit, amivel aztán a nagyüzemi táblákból itt-ott kiragadott földecskéin semmit sem tudott kezdeni, ott rohadt meg minden az udvar sarkában.
Viszont lett egy gatyamadzag-parcellája, most vagy azon küszködik, vagy már nincs is meg, mert nyomorában eladta annak, akinek volt esze és az esze mellé pénze is - ő meg ott áll most csupasz seggel, a fia eljár napszámba jobb esetben, de hogy nyugdíja már neki soha nem lesz, az biztos.

Ha nyugati filmeket nézünk, van egy vissza-visszatérő szép kifejezés: az adófizetők pénze.
Ez valami speciálisan nyugati valuta lehet, merthogy ilyen nálunk nem volt és nincs is, itt csak az államnak van pénze, ami ugyan az adókból származik, de a beszedésével egyidejűleg megszűnik minden kapcsolata a befizetőkkel.
Az állam én vagyok, mondja a despotácska, az állam felkopik, mondja az adófizető.
És szava sincs ahhoz, hogy azt a pénzt, mely az ő verejtékes munkájából jött létre, azok, akiknek feladata lenne vigyázni rá és bölcsen elkölteni, vasvillával hányják ki az ablakon, meg urizálnak belőle - felső és alsó szinteken egyaránt.
Mikor kiválasztja - megválasztja - azokat az embereket, akikre rábízza a pénzét, a legteljesebb közömbösséget tanúsítja, van, akit ez annyira nem érdekel, hogy el se megy a választásra, sőt, akiről tudja, hogy tolvaj, azt is megválasztja kétszer-háromszor, hadd lopja ki a szemét is a szemét, legalább akkor arra sincs gond, hogy látja.

Orbán már a rendszerváltás hajnalán lopott - nem csak a közpénzből, de a Fidesztől is, mégis megválasztották, először pártelnöknek, később miniszterelnöknek is, mikor aztán megint lopott - ne mi nyerjük a legtöbbet - ez arra indította a választópolgárokat, hogy ismét megválasszák.
Hadd lopja el egyben az egész országot, hadd költse a pénzt a hobbijára, a családjára, kisvasútra, vizes világbajnokságra abban az országban, ahol milliók élnek nyomorszinten, ahol télen százával fagynak meg az emberek, ahol a kórházakra nem jut pénz, de minek is, hiszen lassan már orvos, nővér sincs bennük.
De ez megy alsóbb szinteken is, rábízzák a közösségek pénzét a helyi jellemóriásokra, akik aztán ellopják, meg urizálnak belőle és amikor végül botrány támad, van képük hozzá az igazukat bizonygatni, vagy csak egyszerűen elbújni a felelősségrevonás elől - mint a paralimpikonok vezetője, vagy a cigány önkormányzat pénzét ellopó-elherdáló "politikus", aki egyszer már amnesztiával engedtek tovább lopni, és akinek egyetlen érdeme, hogy alacsonyabb, mint Orbán Viktor.
Persze ne várjunk csodát, Kossuth Lajos is sáros volt az árvák pénzének ügyében, és hát - egymás közt - hogy aránylanak ezek a telhetetlen tolvajok hozzá?
A politikus meg dumál levágott kezekről...

Érdekes probléma ez, érdekes nép érdekes döntései, de nincs mit tenni, hiszen választott politikusokról, tisztségviselőkről van szó, akik aztán olyan választójogi változásokat vittek véghez, hogy ebben az országban a választók egyharmadának szavazatával parlamenti kétharmadot lehet szerezni.
Ebben az országban meg lehet etetni az emberekkel, hogy az élsport hasznos, hogy példaképek kerülhetnek ki közülük, miközben Kokó meg a majdnemdoktor volt Elnök-elnök, a Paralimpiai Bizottság elnöke maga a siralom.
Erre való hivatkozással nőnek ki a földből a stadionok, mint a gomba.
Ennél még az akasztói Stadler is tisztességesebb volt, ő a saját lopott pénzéből akarta felemelni a magyar labdarúgást, ezek meg közpénzből - és még ebből is lopnak.
Ebben az országban nincs politikus, aki azt merné mondani, hogy Emberek! Majd akkor rendezzünk vizes világbajnokságot, ha jut ebben az országban egy tányér meleg leves mindennap a rászorulóknak.
Majd akkor építsünk giga-kórházat, ha lesz rá pénzünk, addig meg a meglevőkben fizessük meg a nővéreket, hogy ne a hozzátartozónak kelljen berohanni a kórházba: itt az ágytál, melyre vágytál...
Ha valaki azt gondolja, hogy ez a helyzet anélkül javulni fog egy jottányit is, hogy a fejekben rendet ne tennénk, az téved.
Jobb, ha tudja mindenki, hogy az a kifejezés, hogy az adófizetők pénze, az összes magyar állampolgár pénzét jelenti, hiszen itt a maszületett csecsemő a popsikenőcs, a nincstelen hajléktalan a napi összekoldult pénzéből vett borocskája után is adót fizet, ha akar, ha nem - benne van az árban.

Ez az az ország, ahol a libára bízzák a kukoricát, kecskére a káposztát, Orbán Viktorra az ország pénzét.
De ne panaszkodjunk, mi akartuk ezt így...

:O)))