Javaslom, olvassátok el, mert számos értékes gondolatot tartalmaz, mégha minden gondolattal nem is tudok egyetérteni, jóllehet rokonszenves dolgokról esik a cikkben szó.
Kezdjük talán mindjárt a címmel.
Orbánt a Marlboro Manhez hasonlítani olyan, mintha Schmidt Máriát Eva Longoriával említenénk egy napon, egyszerre vicces és lehangoló.
Próbáljuk talán a kérdést úgy közelíteni, hogy a Marlboro Man nem macsó jelkép, inkább a férfiasságot (erő, határozottság, igazságszeretet, nőkkel, gyermekekkel szembeni gyengédség, udvariasság, stb.) testesíti meg, melynek - keletkezése idején, a múlt század közepén - még nem mondott ellen a tény, hogy dohányreklámként kezdte karrierjét.
Lássuk be, a férfiak túlnyomó többsége még ma is boldogan cserélné el kinézetét - szőrt szőrért, hogy legyünk kissé rusztikusak, ha már tehénpásztorról esik szó - vele...
Az ominózus politikus külleme kissé eltér az amerikai csordás atletikus alkatától, ő derékban dúsan hájalt, tekintete sem a cowboly hűvös távolságtartását idézi, ilyen tekintettel leginkább kapualjakban lehet találkozni, ahol "vonatjegyre kell a pénz, olcsón adom szegény édesanyám arany karikagyűrtűjét" szöveggel puhítja az empatikus és persze kissé haszonleső reménybeli vásárlója nem túl erős ellenállását a dakota üzletember.
De az, hogy Orbán bukni fog, az biztos.
Nagy kár, hogy ilyen esetekben mindig eszembe jut a klasszikus kérdés: azt már tudjuk, hogy mi lesz, már csak azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz?
A szerző kifejti, hogy a változást váró választó már nem várja a megváltót, merthogy szerinte az utóbbi harmincezer évben megváltozott a szavazói attitüd, már nem a legerősebbnek kellene vezetnie a falkát/hordát/csoportot, hanem annak, aki hajlamos a kompromisszumokra, az együttműködésre.
Van egy rossz hírem: az ember ma is az erőre hagyatkozik leginkább, hiszen az egész élete a versenyre van optimalizálva - kaparj kurta, neked is jut, ugye.
Nem is szólva arról, hogy az a társadalom, melyben élünk szintúgy a versenyről szól.
Az a társadalom, mely a humanizmusról, az emberi együttműködésről szólt, nemigen kellett a magyarnak, hát ki is hajigálta az ablakon.
Most büszkén fázunk és éhezünk, de szabadok vagyunk!
Szabadon dögölhetünk éhen, szabadon fagyhatunk meg telente, ha öregek vagyunk, szabadon választhatjuk a legmodernebb gyógyászati eljárások helyett a piócát, a köpölyözést, a ráolvasást.
Varázsgomba helyett is csak hüvelygomba jut annak, aki egy istennek se akar keresztény, magyar úri középosztály lenni, a hülye zsellérje meg prolija.
És bizony-bizony, ma is várja a választó a megváltót.
Az ügymenet gyorsítása érdekében az ügyeletes vátszek időnként kineveznek egyet-egyet, aki aztán úgy kerül szerepébe, mint Pilátus a Credoba.
Megváltók jönnek-mennek, váteszek maradnak - a magyar mazochista nép...
Bruck Gábor - helyesen - megállapítja, hogy az ember agya ma is ugyanúgy működik, mint a kőkorszakban, valamiért mégis azt várná, hogy a pártok és vezetőik másként működjenek, ami valószínűleg illúzió, mint ahogy az is, hogy a választó mást vár idoljaitól, mint amit ma produkálnak.
Hát lószart Mama, hogy klasszikust idézzek, nagy kulturális hátrálásunk során már csak egyetlen apró lépés választ el minket a megkövezés igen szép hagyományának felélesztésétől.
Jobboldaliak esetén ez bátran behelyettesíthető az ellenfél böllérbicskával történő megnyúzásával, hogy elég legyen csak a múlt század elejéig visszahátrálnunk, és máris elégedetten nézhetjük a hagyományőrzést valamelyik friss Horthy-szobor talapzatáról...
A választónak ma is Prónay imponál, Radnóti és Rejtő Jenő meg lúzerek, nincs helyük a táplálékláncban...
Megoldásként a cikk szerzője - miután számba vette pártpolitikai vágyait - a maszkulin kultúra elvetését kínálja a társadalomnak.
Mindjárt fekl is említ öt remek nőt, akikből lehetne akár miniszterelnök-jelölt is.
Dobrev Klára, Donáth Anna , Szél Bernadett, Szabó Timea, Cseh Kata - mindahányan remek emberek, de közülük legfeljebb egy alkalmas a pozícióra.
A magyar választó konzervatív, nemigen honorálja a parlamenti ülőhelyeken harisnyában ugráló nőket, ő a VOR öltönyös férfiakat tartja megbízhatónak, akik kenetesen beszélnek, be vannak oltva humor ellen, szókincsük úgy tíz közmondásra és öt közhelyre terjed ki, és bár verik a családot, meg keresztüllökdösik a vak komondoron, ha nem akar magától dobni egy hátast, de megfontolt, komoly, templomjáró emberek.
Az öt vonzó nő közül kettőnek viszonylag kevés a politikai tapasztalata, én pedig nem szeretnék ismét a politika fehér egere lenni, valami minimális biztonságra azért szükségem lenne - mondjuk ne menjen rá egy fél ciklus arra, hogy a miniszterelnök megtalálja az ajtót, mely mögött szükség esetén harisnyát cserélhet.
Emellett a cikkben említett "lányos értékek" - az együttműködés, a bizalom, a tapintat kultúrája - szépek, de nehéz úgy együttműködni, hogy állandóan figyelni kell a partner kezét, mikor jelenik meg benne a kés, melyet majd a vesédbe vág az első adandó alkalommal.
Nehéz bízni abban, aki a bizalommal visszaél, aki képtelen a közös érdeket előtérbe helyezni saját érdekeivel szemben, és az is illúziónak tűnik, hogy a nők nem versengenek majd egymással, merthogy idegen tőlük a maszkulin viselkedés.
Tévedés, és jó lenne erre nem akkor rájönni, mikor már hatalmon van korunk Báthory Erzsébetje, miután a másik négy nő - és néhány férfi - vérét kiszürcsölte az arany kupából.
A wishful thinking - az ábrándozás - nemigen vezet sehova, legfőképpen a politikában nem.
A politika nem a "kellene", hanem a "van" tudománya, annak pedig aki az Orbán elleni harcot vezetni akarja nem elég együttműködőnek lenni, keménynek is kell lennie, mint a vídia, vagy a fagyott kutya lába.
És az is tévedés, hogy Orbán elzavarásával a problémát is felszámoljuk, hiszen Őfőkártékonysága olyan károkat okozott a társadalomban, melyek eleve meghiúsíthatják a politikai változásokat, egy egészséges és élhető társadalom kialakítását.
Minden fontos pozícióban az ő vazallusai vannak, és nem lenne jó más vezető vazallusaival cserélni őket, nem lenne jó improvizálgatni, meg a vágyott győzelem után azonnal egymásnak esni.
A programnak nem 2022-ig kellene szólnia.
Nem nagyon hiszek abban, hogy a mai politikusok zöme önként túl tudna lépni pitiáner párt és egyéni érdekein, ehhez kényszerpályára kellene helyezni őket.
Ameddig nem hoznak létre egy választási pártot, nem dolgoznak ki konkrét programot mondjuk két ciklusra, addig felesleges is ábrándozni.
Emellett persze hatékony tömegkommunikációra is szükség van, méghozzá egységes tömegkommunikációra.
A szervezet adott, Orbán létrehozta, használnunk kell majd, aztán lehet demokratizálni a későbbiekben.
A választási párt programjának megvalósítására egy technokrata miniszterelnök is alkalmas lehet, aki tehetséges szervezésben, szervezetirányításban, a politikai célt és az alkalmazandó módszereket a választási program határozhatná meg.
Konkrétan.
Beleértve a felelősségrevonásokat is az egyszemélyi hatalom létrehozásában viselt felelősséggel arányban.
Nem lenne szabad általánosságokba menekülni, a programnak tartalmaznia kell az alkalmazandó szankciókat, a tényleges életfogytig tartó börtönbüntetéssel és a teljes vagyonelkobzással bezárólag.
Tartalmaznia kell a feloszlatandó testületek megnevezését - Alkotmánybírósággal bezárólag.
Tartalmaznia kell a vissza nem térítendő támogatások visszafizetését, az államosítandó vagyon körét, az adórendszer azonnali átalakítását, a családtámogatások rendszerének kibővítését, hogy a választó tudja, nem tőle akar az új vezetés elvenni, hanem azoktól, akik csalárd módon jutottak a vagyonhoz.
Nem egyszerű dolog, és hát nem is az együttműködésről szól, de túl kell esni rajta, ha negyven-ötven év múlva nem szeretnénk megint kárpótlással küszködni.
A ma politikusai közül sokaknak ez lenne a hattyúdala, a fiataloknak pedig a hatalomgyakorlás egyeteme.
Az nem derül ki a cikkből, hogy a bátorság férfias vagy nőies tulajdonság-e, de az biztos, hogy bátorság, következetesség és céltudatosság nélkül semmire se megyünk.
Ehhez pedig tisztázni kell a célt is.
Talán ezzel kellene kezdeni...
:O)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése