2022. szeptember 29., csütörtök

IMÁDOTT OROSZAIM



Vessetek a mókusok elé, de én valóban kedvelem az oroszokat.
Persze ez ma nem trendi, meg is kapom - még családon belül is - a javaslatokat, hogy hogyan kedveskedjek imádott oroszaimnak és vezérüknek, akit előszeretettel ruháznak fel mindenféle, nem túl hízelgő jelzőkkel.
Hát, nem könnyű manapság önálló véleménnyel lenni a világ dolgairól, mert a világ globalizálódik, ezzel párhuzamosan egyre erősebb az emberek belső késztetése, hogy láthatatlan karmesterek beintésére ugyanazt a nótát fújják, lehetőleg egy szólamban.
A világ egyre kisebb, a történések menthetetlenül összefüggnek, ha egy kopasznyakú lepukkant kakas megrebbenti a szárnyát Washingtonban, akkor a világ másik oldalán egy bánatos ripacs elkezdi uszítani szerencsétlen népét, azt hazudva nekik, hogy képesek lesznek legyőzni még akár Chuck Norrist is (orosz hangja: Vlagyimír Putyin).
Sajnos az emberek nem tartottak lépést a technikai fejlődéssel, elakadtak a szocreál festmények nézegetésénél, holott a világ már a hologram-mozin dolgozik, mely három dimenzióban biztosít majd valósághű megjelenést a szobád közepén.
Pedig a film és egy kép között igen nagy lehet a különbség.
Az egyik egy statikus állapotot tükröz - például valaki belevágja egy rokonszenves figurába a kést, míg a film megmutatja azt is hogy előtte a rokonszenvesnek tűnő figura - miután kidobta a család csecsemőjét az ablakon - megpocsékolta a kést markoló ember feleségét, orális szexre kényszerítette a lányát, majd beletörölte a farkát a frissen mosott függönybe. 
Azért így talán akár már más is lehet a dolog megítélése.
Az emberek többsége nem szereti venni a fáradságot, hogy a részletekkel bíbelődjön, viszont fene nagy lelke van - egészen addig, míg a dolgok személyes érdekeit nem érintik.
Például ameddig nem jár át nyugdíjért testvérünk a turulban Beregszászról, mert utána azonnal pofátlan ukrán lesz Beregovóból, és csak az orosz támadás után válik gyilkosok áldozatává a kárpátalji ősi magyar város, Berehove szerencsétlen lakója.
A tragédia ebben az, hogy szomszédunk mindegyik minőségét mély átéléssel vallja a magyar, aki szörnyülködve beszélt az ukránokról, a maffiával azonosítva anno, akiket akkortájt még csak egy kunkori szőrszál választott el a ruszkiktól, a differenciát is inkább csak logopédiai problémának tartva.


De a ruszkik persze azért ruszkik, azokat egyrészt utálni, másrészt lenézni illik.
Primitív és ostoba népség, míg ellenben mi a Nobel-díjasainkkal (akik egészen véletlenül igen kevés kivétellel világgá zavart zsidók voltak...) és a csipkés kombinéttal fényévekkel verjük őket tudományban és kultúrában.   
Hát mit tegyek, ezzel a mentalitással jómagam nemigen tudok közösséget vállalni, képtelen vagyok a nacionál-rasszizmusra, szerintem az embereket egyedenként, tetteik alapján kell megítélni.
Azt is hiszem, hogy az államoknak is lehetnek jogos érdekeik, így például a biztonságukhoz fűződő érdeket mindenképpen jogosnak gondolom - horribile dictu még Oroszországgal kapcsolatban is.
És az a véleményem, hogy egy ország vezetője elsősorban saját népének tartozik felelősséggel, és marhára nem kell, hogy érdekelje özv. Nagy Bencéné alkalmi politológus és etikai szakértő véleménye a Nagyfuvaros utcából arról, hogy neki egy adott világpolitikai helyzetben egy nagyhatalom vezetőjeként mit illik tennie és mit nem. 
Természetesen véleménye lehet, aztán hogy ez mennyibe állja ki a valóság próbáját, az ezer dologtól függ, képzettségtől és képességektől éppen úgy, mint a neveltetéstől, a családi környezettől, a generációkon átívelő előítéletektől, és még ezer dologtól.
A vélemények zöme érzelmi indíttatású (a háború rossz dolog, az áldozatok között gyermekek is vannak..) és semmi köze sincs a tényekhez, melyekre egyébként a véleményalkotók zöme nem is kíváncsi, mert ő nem politizál, és fellép a gazdátlan macskák ivartalanítása ellen a humanizmus jegyében.


Lehet, hogy ez nálam valamilyen deviancia, de én kedvelem az oroszokat,  tisztelem elért eredményeiket, elfogadom, hogy lehetnek jogos gazdasági, katonai és politikai érdekeik.
Szeretem Solohovot, csodálom klasszikus balettművészetüket, jobban tetszik nekem Csuhraj filmművészete (Ballada a katonáról, Tiszta égbolt, Negyvenegyedik) vagy Bondarcsuk filmje, (Emberi sors), mint a Superman, a Pókember vagy a Rambo.
És nevetségesnek tartom az orosz tudomány lenézését akkor, amikor amúgy éppen atomreaktor meghajtású rakétát tesztelnek, ők küldték fel az első embert a világűrbe, amikor a rájuk kényszerített fegyverkezési verseny által okozott forráshiány mellett is képesek a tudomány egyes területein, - főként az alapkutatásokban - kiemelkedőt alkotni.
Azon meg csak mosolyogni tudok, amikor az orosz fegyveres erőkről mondanak lesújtó véleményt azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy Oroszország ma a világ vezető nukleáris hatalma, és végső soron ez az, ami számít. 
Azt sem nagyon értem, hogy miért jobb Európának hosszú évtizedek zavartalan és megbízható kereskedelme után hirtelen megszakítani a gazdasági  kapcsolatokat, de hát nem is kell nekem mindent értenem, hiszen ha jön a tél, fűthetünk szankciókkal is.
És aki azt hiszi, hogy megél a világ az orosz nikkel, titán, alumínium, lítium és még egy sor alapvető alapanyag nélkül, vagy, hogy a tengeren hajókkal szállított cseppfolyósított palagáz vagy a tankerekkel szállított olaj olcsóbb lesz, mint a kiépített vezetékeken érkező, és ez az ő személyes életét nem fogja érinteni, az forduljon orvosához, gyógyszerészéhez.


Mi mindkét világháború vesztesei voltunk, és ez fáj, de most éppen arrafelé tartunk, hogy a harmadikban is a vesztesek közé kerüljünk. Persze az után már nem lesz gondunk, ha túléljük esetleg, akkor sem, kihalt nép leszünk, mint a vizigótok vagy a vandálok.
A háborúban a sógornőm nagymamáját négy orosz katona vitte be a Pasaréti úti lakásukból a János kórházba hordágyon szülni.
Merthogy vannak jó emberek és vannak kevésbé jók, meg akadnak rosszak is.
És csak ez, ami számít.
Oroszország a magyarokkal - a sztálini időket leszámítva - csak jót tett, de még akkor sem állt bosszút azokért a dolgokért, melyeket megszállóként náluk elkövettünk.
Ha mind egy szálig kiirtanak bennünket, azon sem lehetett volna csodálkozni.
Ma már megint divat oroszellenesnek, ruszofóbnak lenni.
Sokszor azok viszik a prímet, akik az átkos vérgőzös évei alatt a november hetedikei ünnepségek szónokai voltak, utána meg drúzsba orrvérzésig az ideiglenesen hazánkban állomásozókkal, meg hatszor szto gramm vodka.
Igen, én kedvelem az oroszokat, nagy nép, nagy érzelmek, nagy erények és nagy hibák.
De ez nem jelenti azt, hogy kritikátlanul viszonyulnék hozzájuk, hiszen Oroszország ugyanolyan imperialista állam, mint a többi nagyhatalom, és hosszú távon ugyanúgy bukásra is van ítélve.
Viszont ettől még aktuálisan jogos biztonsági igényeiket érvényesítik, és ebbe a helyzetbe az USA kényszerítette őket.
És attól még, hogy Orbán helyesen ismerte fel, hogy az Unió jelenlegi politikája ostoba és elhibázott, még nem lett belőle Grál-lovag, maradt ugyanaz a tolvaj minidespota, aki volt, és akit négyszer ültetett a saját nyakába ez a világesze nemzet.
Életveszélyes korban élünk, az USA hiszterizálja a világ népeit, mert retteg attól, hogy az emberek ráébrednek az igazságra, és akkor az Úr legyen irgalmas hozzájuk.
Hogy ehhez felhasználja akár még a neonácizmust is?
Ugyan, azok, akik náci jelképek alatt masíroznak, azok új hazafiak, népükért és az emberiségért aggódó polgárok.
A világban ezer katonai támaszpontot fenntartó és a világháború befejezése óta vagy húsz helyi háborút kirobbantó Egyesült Államok meg a demokrácia őre és letéteményese.
Liza Truss meg az Egyesült Királyságból kész megnyomni az atomrakéták indítógombját.
Én a kecskémet sem bíznám rá, de hát egy Orbán mellett - belátom - ez azért viccesen hangzik.
Habár - ami azt illeti - számunkra kedvezőbb, ha valaki ellopja azt az indítógombot, mintha rátenyerel...

:O)))

2022. szeptember 26., hétfő

AZ OROSZOK ZSIDÓSÍTÁSA ÉS MÁS MESÉK



Hajdan Hitler az emberiség összes gondjáért a zsidókat okolta, példaképül népe elé az Übermenschet, az emberfeletti embert állította, aki erős, bátor és szabad, továbbá kíméletlen, akárcsak a nácik, mígellenben a világ összes baját a zsidók okozzák.
Ez a szép elmélet aztán adott néhány millió halottat az emberiségnek, mely a mai napig nem tudott túllépni Nietzsche nagy ötletén, mely kiválóan alkalmas volt arra, hogy az aktuális társadalomjobbítók céljait szolgálja - természetesen a fogalmat mindig saját magukra vonatkoztatva.
A Holokauszt óta nem divatos nyilvánosan a zsidókat hibáztatni a világ bajaiért, van helyettük háttérhatalom meg globalizáció, egyes esetekben viszont nemes egyszerűséggel népeket kiáltanak ki az emberiség ellenségeinek.
Ebben mi is jók vagyunk, mert a tuggyukkiken túl meglehetősen elítélő véleményünk van a románokról, lenézzük a tótokat, némi félelemmel az agresszivitásuk miatt, de primitív népségnek tartjuk a szerbeket.
De lenézzük a sok kici kínait is, és hát persze az oroszokat, akiket egyrészt primitív vadembereknek tartunk, másrészt óriási kultúrfölényt érzünk ha csak rájuk gondolunk is.
Nopersze ez nem is csoda: ki olvas errefelé Tolsztojt vagy Solohovot, esetleg Szozsrnyicint, egyáltalán - ki olvas?
El kell az oroszokat szigetelni, ki kell őket irtani, ki kell zárni a sportból, a világ koncerttermeiből azokat, akik nem köpnek nemzetük arcába!
Kit érdekel ma a Punnany Massifon túli világ?
Elég nekünk a világirodalom csúcsaként ájultan tisztelt Wass Albert, akit jobbról millióan csodálnak, ámde még csodálói sem olvasnak.
Akik irodalmat olvasnak, azok közül is rengetegen hordozzák ezerszer megalázott, kihasznált és semmibe vett cseléd, zsellér és kispolgár felmenőik jól beléjük táplált és bejáratott előítéleteit.
Na jó, a csajkarendszeren és a nők társadalmasításán már túl vagyunk, bár az első éjszaka jogának intézménye egyelőre függőben van...


Szóval, most az oroszok zsidósítása van soron, nagy előrelépés lesz ez a Könyv Népének, mégiscsak százötven millió emberről beszélünk, velük lehet osztozni az emberiség végzetes megrontásának nehéz feladatán.
És az oroszoknak sem lesz hátrányos a dolog, nem kell a rabbihoz járniuk oktatásra, hogy egyenként betérjenek - nem kell mégcsak körülmetéltetniük se magukat.
Nagy előny lesz ez az amerikaiakkal folytatott faxméregetésnél, melynek során minden milliméter számít.
Elkeserítő a társadalom primitívsége, manipulálhatósága, hajlama a gyűlölködésre.
Száz-kétszáz éves érzelmek törnek felszínre a régi-új propaganda hatására, az első világháború Bruszilov-offenzívájának nyomán kialakult vereség-tudat, a második világháborús vereség nacionalistaként megélt szégyene, de soha-soha sem a szembenézés egy hibás és ostoba politikával, sehol annak belátása, hogy az oroszokkal szemben az erőszakot mindig mi kezdtük.
Vucic szerb elnök minap az ENSZ-ben az ismét kiéleződő koszovói helyzet kapcsán feltette a kérdést: Ugyan, mi a különbség az ukrajnai és a koszovói helyzet között?
Mindkettő katonai erő eredménye, mindkét esetben a terület lakóinak önrendelkezési jogára hivatkoznak, miért más, ha Amerika támad, mint amikor Oroszország?
Helsinki Európa-eszméje és egyezménye már a múlté. 
A kérdés jogos, de a helyzet annyiban még más is, hogy az oroszok nyolc éven keresztül folyamatosan figyelmeztették ellenfeleiket, hogy hol húzódik az a vörös vonal, melynek átlépése érdekeik olyan sérelmével járna, melyet nem fognak eltűrni.


A legszomorúbb mégis az, hogy az Unió ebben a nagyhatalmi játszmában beleállt az USA érdekeinek legszolgaibb támogatója szerepébe.
Merkel reálpolitikája a múlté, tehetségtelen utódai nemlétező izmaikat mutogatják, Amerika meg elégedetten hátradől, és időnként kinyilatkoztat, jóllehet ők is tudják, hogy egy esetleges világháborúban Amerika területe se marad ki a világégésből.
Mégsem arra törekednek, hogy egymás érdekeinek figyelembevételével alakítsák a nemzetek közötti kapcsolatokat - győzni akarnak, mindenáron.
Mint ahogy mióta a világ világ, az angolszász imperializmus mindig, mindenhol. 
Most is harcolni akarnak az utolsó ukránig, de ennek is az lesz a vége, mint világmegváltó küldetéseiknek Vietnamban meg Afganisztánban, és csak reménykedhetnek, hogy annyi eredményt legalább elérnek, mint Irakban, Líbiában - legalább a zűrzavart tartósítani tudják.
Rászabadították a világra az Al-Káidát, az Iszlám Államot, a tálibokat, ha az ember az Ukrajnába telepített és létezésükben hiteles források által megerősített vírus-laborokról olvas, hát erősen kételkedik az emberiség józan eszében.
Most a gyűlöletet szabadították rá az emberiségre, és még csak az se látható pontosan, hogy milyen érdekek vezérlik őket, mert, hogy nem az amerikai vagy az angol nép érdekei, az bizonyos.
A világ összement, az emberiség együttműködésre van ítélve.
Az ostobák az energiafüggőség felszámolásáról hablatyolnak, jóllehet csak a cseréjéről beszélhetnek, hiszen most éppen a közel-keleti diktatúráknál koldulnának energiát, nyersanyagokat.
A nemzetközi kereskedelem bizonyos mértékig szavatolta a békét, most meg kiderült, hogy az oroszok hiába szállították az energiahordozókat pontosan és megbízhatóan hatvan éven keresztül, az ellenük bevezetett nyolcadik európai szankciós csomag után
 most azt kellene elhinnünk, hogy az orosz válaszlépés zsarolás.

Mintha megbolondult volna az emberiség.
Visszajönnek a szénerőművek, - nesze neked globális felmelegedés, visszajönnek az atomerőművek, - nesze neked aggodalom az atomerőművek okozta balesetektől, adunk helyette nektek aggodalmat az atombombától, a nukleáris téltől, már, ha egyáltalán eljut az agyadig, hogy éppen mi folyik a világban.
Veszélyben van ebben a helyzetben Európa, veszélyben van Ázsia, veszélyben van a Közel-Kelet, a zsidó állam léte, veszélyben van az emberiség.

Általam nagyon sokra tartott emberek sem képesek szembefordulni a hiszterizált tömeghangulattal, hülyeségeket hirdetnek és vágyaikat tényként kezelve bolondítják az embereket.
Akik egyébként együttműködésre vannak ítélve.
Vagy halálra.

Még nem késő elgondolkodni ezen.


:O)))
   

2022. szeptember 19., hétfő

ÁRNYÉKKORMÁNY


A Demokratikus Koalíció felkérte Dobrev Klárát, hogy alakítson árnyékkormányt.
Lehetne persze poénkodni azon, hogy a felkérés a konyhában vagy a hálószobában történt-e, de sok haszna nincs, ha lenne alkalmasabb jelölt erre a nem könnyű feladatra, hát - megítélésem szerint - Dobrev Klára lenne az első, aki javasolná őt.
De nincs.
Bármerre is nézünk az ellenzék házatáján, sehol egy politikus, aki versenyezhetne vele, és ebbe beleértem a DK elnökét is, akit felőröltek az évek, a szakmailag szépen kivitelezett lejárató-kampányok sora és saját hibás döntéseinek következményei.
Ezzel nem kívánom vitathatatlan érdemeit kétségbe vonni, hiszen ő egy olyan pályán próbált adekvát választ adni a leamortizálódott baloldallal szembeni  kihívásokra, melyet előtte még senki, soha nem járhatott be.
Szervezetirányítási gyakorlata sem volt, a tetejébe azonnal feltűntek környezetében a politikai hiénák és sakálok, és hát - sajnos, - elsőgenerációs értelmiségiként túlzottan sokat adott a mainstream értelmiség hivatásos igazlátóinak véleményére, melyek közül nem egy álomvilágban született és vad vágyakból táplálkozva enyészett el a semmibe.
De - mint tudjuk - a hála nem politikai kategória.
Dobrev Klára a mai helyzetben minden ismert politikusnál alkalmasabb arra, hogy egy ellenzéki formáció arca legyen, és hitem szerint a politikai feladatokra is alkalmasabb.
Neki minden szükséges kompetenciája megvan ehhez.
Gazdasági, államigazgatási, hazai és nemzetközi politikai tapasztalata van, okossága, elvhűsége és a nő praktikus gondolkodása - emellett érzékelhető az őszintesége, mértéktartása, kompromisszumkészsége, nyitottsága a társadalom szinte összes csoportja felé komoly értékkel bírnak..
Birtokában van a női puhaság és a feladathoz szükséges keménység olyan elegyének, melyet megtanulni nem lehet, mellyel vagy születik valaki, vagy soha nem lesz a birtokában.
Továbbá van egy sokat megélt és sokat tapasztalt tanácsadója, aki a döntéseihez új szempontokat adhat.
De a döntéseket neki kell meghozni, és ehhez adottak a képességei.


Mindezek mellett - gondolom, ez nem nagy meglepetés - nem értek egyet pártjának az ukrán helyzetről kialakított véleményével, a konfliktus okozójának Amerikát tartom, de hát én könnyen dumálok.
A nép egérszürke bloggerének véleménye aluról sem éri el a hivatalosságok ingerküszöbét, de ettől én még meg vagyok győződve arról, hogy Európa az Atlanti-óceántól az Urálig tart, és az a térség, melyet a közhiedelem Európának tart, s melynek közhiedelme már bennünket sem sorol saját magához, egyre jelentéktelenebb szeglete lesz  világnak, tetszik ez nekünk, vagy sem.
Viszont megértem azt a logikát is, hogy Magyarország jelenleg Nyugat-Európához van láncolva, és ha azt szeretné, hogy majdan a XXII. század kihívásainak egy erős Európai Unió - egy esetleg Európai Egyesült Államok  nevű államszövetség tagjaként feleljen meg, akkor ma azokat kell támogatnia, akik ezt a célt tűzték ki maguk elé.
Más kérdés, hogy ez a vágyott jövőbeli állam csak akkor lesz versenyképes az olyan gazdasági-katonai behemótokkal, mint az USA, Kína, India, vagy amilyen majdan Brazília, Nigéria, és ki tudja még melyik földrész melyik országa lesz,  ha része lesz Oroszország is - elég csak egy pillantást vetni ehhez a világtérképre.
Ehhez nálunk első lépésként az kell, hogy eltávolítsuk még a hatalom közeléből is a jelenleg regnáló rablóbandát, mert létük egy gyenge, megosztott Európához vezet, mely az összes majdani potenciális versenytárs vágyálma.
Ma elsősorban az Egyesült Államoké, holnap meglehet Kínáé, holnapután Indiáé - és így tovább.
A világ a globalizáció felé halad, tetszik, vagy nem tetszik bárkinek is.
Bár messze még a Föld nevű bolygó közös kormánya, de létrejötte elkerülhetetlen, mert az emberiség létét fenyegető problémáink  is globálisak.
Ukrajna csak légypiszok a távcső lencséjén, hiszen ma már Bosznia-Hercegovina annektálására sem emlékszünk, jóllehet abban mi közvetlenül is érintettek voltunk.
Hány ember tudja ma megmondani, hogy hogy hívták az akkori bosnyák Zelenszkíjt?
A probléma Európa problémájának megoldásával önmagától rendeződni fog, addig pedig tudomásul illik vennünk, hogy mi csak egy csavar vagyunk az Unió gépezetében, és vigyáznunk kell arra, hogy ne legyünk homok a fogaskerekek között.

És hát igen, belpolitikailag is rendet kell tennünk.
Rettenetesen tetszett Dobrev Klára beszédében a felvállalt baloldaliság, mely úgy hiányzott már, mint tevének az oázis friss vize.
Már csak az van hátra, hogy valaki - talán az, aki képes qrva jó könyveket írni a baloldaliságról, tisztázza a fogalom mibenlétét a mai Magyarországon.
Ha lehet, nem a fellegekben járva, hanem a tömegek számára is emészthető módon, érthető nyelvezettel - figyelembe véve a legfrissebb PISA-felmérések borzalmas eredményeit.
Emellett az is tisztázásra vár, hogy melyik pártot lehet baloldalinak tekinteni, melyiket egyszerűen populistának, sőt, melyiket lehet egyáltalán szövetségkötésre alkalmas pártnak tekinteni, és melyiket csak a Fidesz filiáléjának - leányvállalatának.
Az szép dolog, hogy az árnyékkormány miniszterelnöke mindenkit partnernek vár ebbe az új kezdeményezésbe, de azért az hiba lenne, ha a politikus eldobhatná a múltját és bűneit.
Én például az ostobaság minősített esetének tartanám az együttműködést Márki-Zay Péterrel, forog a gyomrom, ha Karácsony Gergely jut eszembe és bizony körülnéznék saját munkatársaim és tanácsadóim között is, ki javasolta például a hozzájárulást az előválasztási hármas befutóhoz, mert az volt a beépített ember.
És erősen ráhajtanék a szervezetépítésre, mert média hiányában nem könnyű eljuttatni az emberekhez még a hírét sem annak, hogy elindult egy új kezdeményezés, mely akár alternatívája is lehet ennek a zavaros ideológiájú maffia-államnak, melyen nem segít sokat az sem, ha most az Unió kicsit megmogyorózgatja prominenseit.
Ez a mai ország már olyan, mint az enyhén rasszista viccben szereplő purdé a pöcegödörben, ennél már egyszerűbb újat csinálni, mint ezt megmosdatni...


Szóval, sok sikert a kezdeményezéshez, nem kötelező egyetérteni a választott formával, időzítéssel, külpolitikai irányvonallal, csak támogatni kötelező annak, aki magát demokratának, horribile dictu baloldalinak tartja.
Európa jövője leszármazottaink jövője is, és mint tudjuk, a világot mi is csak megőrzésre kaptuk - átmenetileg.
Ne kelljen szégyenkeznünk később, hogy rosszul sáfárkodtunk a ránk bízott pótolhatatlan értékekkel...

:O)))

2022. szeptember 15., csütörtök

NA JÓ - TOVÁBB, DE MERRE?




Itt állunk Jóurunk regnálásának negyedik ciklusának elején - ebből hármat sorbakapcsolt a történelem, bizonyítva azt, hogy a sors vak és ostoba, hiszen Nagyurunk első regnálása már előrevetítette annak baljós képét, hogy mi fog történni, ha egyszer újra hatalomra kerül.
Nem is kellett csalódnunk, lopott, mint a gép és a vége felé már a látszatra se nagyon ügyelt, elképzelhető, hogy milyen stílusban, ha már az Unió birka vezetői is megelégelték a dolgot.
Habár ebben nem vagyok túlzottan biztos, lehet, ha az Amerika által ihletett uniós intenciókkal nem szegül szembe, akkor a mai napig kapja a lopnivaló pénzt, némi ejnye-bejnye körítéssel.
Talán már meg is szoktuk a sarcot, de a világ bonyolult és kegyetlen, így aztán az ukrajnai helyzet bétett neki, mint a szentkuti búcsú.
Most éppen olyannak tűnik, mint a mackó, melynek feje beleszorult a mézeskaptárba, és belülről ezer kis gyilkos szurkálja a pofáját, kívülről meg a méhész rugdalja a fenekét dühös buzgalommal, ő meg tanácstalan, mint Hitler negyvenötben.
Nem is csoda, hogy elemet kellett benne cserélni és konzultálnia kellett Napóleonnal és Sztálinnal itt a szomszédban, puha, párnázott körülmények között, újradizájnolva.
De az is lehet, hogy merénylet áldozata: felrobbant a szájában a fogkefe...


Az Úr igazságos, így azért kapta a csapást, mert életében először valóságos probléma miatt ment szembe az Unióval.
Ezidáig csak a lopott holmit védte vadul, vagy új lopási lehetőségek kizsarolása ügyében emberkedett, esetleg a német-római császári trón megszerzése érdekében mutogatta izmait hazánk nemzetközi politikában kislégsúlyú, ám testi valójában vágósúlyban levő bajnoka.
Most viszont kiderült, hogy olvasta a Trónok harcát, és megjegyezte a Stark ház jelszavát: Közeleg a Tél.
Ez magában nem lenne baj, a baj az, hogy Putyin elzárja a gáz és olajcsapokat, ami egyébként valóban disznó dolog, de hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki, az Unió hatodik szankciós csomagja után annyira csodálkozni ezen - már szinte határos a hülyeséggel.
Mindenesetre hogy Nagyurunk végre pofára esett, ez ugyan szórakoztató, de semmiképpen nem megoldás a problémára, merthogy az ostor ismét és már megint rajtunk csattan.
Nem valószínű, hogy a hatvanpusztai Schweineschanze luxus-bunkere fűtés nélkül maradna, kerüljön bármennyibe is a gáz, legfeljebb majd kisegíti a tulajdonosokat Mészáros Lőrinc, végtére is ő a gázszerelő, nem igaz?


De Mari ángyi a faluvégi házában vidáman megfagyhat, és még az is meglehet, ha túléli a telet, a mosolya már nem lesz annyira őszinte, mikor szeretett Vezére tanácsát hallja arról, hogy a helyzet megoldása alacsonyabb fogyasztás, vagy magasabb kereset.
Abban sem tud majd könnyen állást foglalni, hogy melyik számára a kedvezőbb: éhen halni vagy megfagyni a lakásában, és meg tudja-e érteni az infláció fogalmát még azelőtt, hogy visszaadná halhatatlan lelkét a Teremtőnek.
Persze az is lehet egy szerencsétlenebb esetben, hogy a fagyhalál átmenetileg kiesik, tekintettel az atombomba robbanásakor felszabaduló energiára, a néhány tízmillió fokos hőmérsékletre, de nem sokáig lehet örülni elpárolgásunk közben a jó időnek, mert utána jöhet a tartós nukleáris tél, és aki véletlenül elfelejtett elpárologni, az megfagy.
Vagy éhenhal, tehát a jelenlegi helyzet akár egy nukleáris tél olvasópróbájának is felfogható - és az már bizony a hatvanpusztai Führer-bunker lakóit sem fogja kímélni - de sajnálom...
Mindenesetre egyelőre a politikusok sík hülyék, a német kancellár azzal dicsekedett, hogy az ukrán hadsereg sikereit a német fegyvereknek köszönheti.
Nyilatkozatával valószínűleg hozzájárult a német és az orosz nép baráti közeledéséhez, tekintettel a világháború húszmillió szovjet áldozatára.
Mint tudjuk, egy ember halála tragédia, húszmillió ember halála statisztika.
És mintha igazolódna a népi bölcsesség: kutyából nem lesz szalonna...


Hogy ebből a helyzetből hogy fog kikecmeregni Európa, az egyelőre rejtély, mindenesetre a politikusok nagy pofája ellenére még tíz év múlva is ennek a hatását fogjuk nyögni, ha nem egyezünk ki az oroszokkal.
Most nagy a győzelmi ujjongás, de azt azért tudni kell, hogy ezzel még nem zárult le semmi - az oroszok által elfoglalt görögországnyi területből visszafoglaltak az ukránok egy heves-megyényi területet, amit persze meg is kell majd tartani.
A propaganda persze nagy szavakat használ, de a harcokat nem az szokta nyerni akinek nagyobb a pofája, hanem akinek nagyobb az ereje.
Az oroszokat mások is lenézték már, súlyos árat fizettek érte.
Ha lenne itthon a vezetésben csepp felelősségtudat, már készülnének a téli melegedők, a fűtött közösségi szállások, a legkisebb falvakban is, mert ott nincsenek bevásárlóközpontok, plázák, ahova be tud húzódni végszükségben az, akinek nincs módja fűteni a lakását.
És bizony kellene tenni valamit az alapvető élelmiszerek árával is, de nem úgy, mint az olcsó tej esetében, amelyik létezik ugyan, csak nem kapható.
És talán rá kellene venni az embereket arra, hogy érezzenek egymás iránt némi felelősséget, mint úgy negyven évvel ezelőtt, amikor még tudtuk, mi az a társadalmi szolidaritás.
Ha Orbán bukik, azzal az ország csak nyer.
Hogy ki jön utána?
Ez még kérdés, attól tartok az inga még nem lendült ki jobbra a legszélső pontjáig, mint Pintér nőgyógyász legutóbbi rendelete is tanúsítja.
Pedig már úgy reménykedtem, hogy Káslerrel elment nyugdíjba az utolsó polihisztor politikus...
Bárki jön is Orbán után, mozgástere annyi lesz, mint nyúlnak a ketrecben.


De minden elmúlik egyszer, előre hát, tört fényű tekintettel a bizonytalan jövőbe! 


:O)))

2022. szeptember 11., vasárnap

VADÁSZAT A HATÁRON



Az Ártány határvadászokat avatott.
A rendezvény helyszíne eredetileg Szeged lett volna, arrafelé legalább van államhatár, de a Készenléti Rendőrség laktanyájától - leánykori nevén a Szamuely Laktanyától - a legközelebbi migránsveszélyes határszakasz úgy száznyolcvan  kilométerre van.
Hosszú odáig az út, a helikopter meg hangos, elnyomná az ujjongó tömeg hangját, akik kis zászlócskáikat lobogtatva lelkesen köszöntenék Nagyurunkat, a Haza Hazavivőjét, a Rezsiharc Hősét, a Tanarak és Ápolónők megmentőjét, a Nyugdíjasok Nagy Barátját, a Morzsolgatott Mogyoró Rend kitüntetettjét, Graz Hősét, Magyarország Tevepárducát.
Így került sor a gyorstalpalt határvadászok avatására a sokat megélt laktanyában, mely biztonságos., közel a TEK, és bizonyos szempontból tanulságos is lehet, hiszen az avatás helyszíne adott helyet 1956-ban az ÁVH erőinek, melyek aztán éppoly gyorsan széledtek szét, mint hajdan a Securitate, nem messze a Nagy Felesleges Kerítéstől.


Határvadászok.
Szoknyavadászok, szerencsevadászok, hozományvadászok, partizánvadászok - vadász vadász hátán, a felsoroltak közül egyik se túl hízelgő.
Persze ez ízlés kérdése is, meg talán a félreértelmezett és manapság  felettébb divatos nosztalgia jegyében nyúlnak vissza sokan a felszabadul az orosz megszállás előtti idők honvéd határvadászainak emlékéhez.
Ha már a Ludovika is haladó hagyomány, akkor talán ez is.
Hát nem is tudom, engem taszít ez a megnevezés, mint ahogy taszít a Horthy-rendszer számos közéletbe visszaemelt relikviája, hagyománya is, a laktanyák elnevezésében megejtő természetességgel használt vitézi címek, a Corvin-lánc, a koronás címer és társaik - a lassú de állandó araszolás a kormányzói cím és hatáskör vágyott célja felé.
Már várom a napot, mikor Nagyurunk nyáladzó csürhéje vastapssal fogadja az általa adományozható újnemesi cafrang megteremtését, legyen például a prédikátuma dalia, nők esetében esetleg dúskeblű.
Milyen jól mutatna a Közlönyben: "A Kormányzó kinevezte a Nemzeti Bank elnökévé dalia Rogán Antalt...", vagy a napi hírek között, hogy dúskeblű Varga Judit lenyomta dekázásban Ursula von der Leyent.
Az új rend jelvénye a történelmi Vitézi Rend jelvényével megegyező lenne, azzal az apró változtatással, hogy a Szentkorona ferde keresztjén egy szarka ül, hazudik és lop. 


Vadászni állatokra szoktak, nem pedig menekültekre.
Annak idején a határ őrizete volt divatban, ami természetesen szükséges, hiszen az államhatár sérthetetlensége is az állami szuverenitás része, de ezt csak meghatározott szabályrendszer keretei között végezhette az erre hivatott szervezet, a Határőrség.
Igen rossz szájízzel olvasok arról, hogy a határőrök mai utódai verik a migránsokat, elveszik vagyontárgyaikat, és megrémít a miniszterelnöki szónoklat arról, hogy a migránsok ma már támadják a határon szolgálatot teljesítő rendőröket, katonákat is.
Így szokták előkészíteni a társadalmat a korlátlan fegyverhasználatra, a vadászatra.
Vajon milyen lesz az első teríték?
Lázár fácánvadászatának képeit elnézegetve sok jóra nem lehet számítani.
A nagy handabandázás mellett minden nap bejelentenek az országba belépő tizenöt-húszezer ukrán menekültet, azok a jó migránsok, míg a szír vagy afgán menekültek más fajú migránsok, akiket - mint Orbántól megtudhattuk - elég egyszer beengedni az országba és annyi nekünk.
Mi is kevert fajúak leszünk, mint az angolok meg a franciák, németek.
Valamiért elfelejtjük, hogy a mi népünk is migráns volt, erről talán többet tudna mondani Szépszemű Szvatopluk morva fejedelem, de spongyát reá.
Meg arra is, hogy fajtatiszta népünk egyes törzsei a Gangesztől idevándorló gazdasági menekültek leszármazottai, azt is feledjük, hogy míg ki nem szúrták vezéreink szemét - és nem olyan alamizsnával, mint az Unió manapság, hanem szakszerűen, tőrrel - végigraboltuk Európát.
És lám, ma itt állunk az emberiség fejlődésének csúcsán, ha a Föld Isten kalapja, akkor mi vagyunk a bokréta rajta, kréta rajta...


Ez az egész kerítésesdi, meg határvadászosdi egy nagy marhaság.
Mikor olvasom a hírt a balesetről, mely szerint egy mikrobuszban ötven migráns halt meg Ceglédnél, akkor azonnal nyilvánvaló, hogy a határőrizet mai irányítóinak halvány fogalmuk sincs arról, hogy mit is kellene tenniük, ehelyett pohos polgárőrök átképzésével akarják felvenni a harcot migránsok vélelmezett millióival, akik majd bambán nézelődnek a kerítés tövében - jéééé, fordulhatunk vissza!
Vagy kisnyúl.
Ha a határőrizetet komolyan gondolnák, pénz kellene rá, sok pénz, amit nem lehetne gátlástalanul ellopni.
Persze nem jut, mert kell a szavazatvásárlásra a határon innen és főként túl, pedig ha a szomszéd országokban felépített templomokat meg sportlétesítményeket a határvonalra építettük volna, nincs az a migráns, aki át tudna mászni a tornyokon meg lelátókon...
Szerencsétlen gyorstalpalt határvadászok hamarosan rájönnek, hogy olyan fazékban akarnak levest főzni, amelyiknek nincs feneke, olyan tűzhelyen, melyben nem ég tűz, de nekik kevergetniük kell a semmit fakanállal, marcona pofákat vágva.
Siralmas.
Közben fogalmunk sincs, merre van a napi tizenezer ukrán belépő, elfelejtettük az ukrán maffiát, közben közbiztonságról értekezünk, miközben már senki nem tudja, mi az igazság, mi a propaganda.
Csak azt látjuk, hogy ez esetben is fejtől büdösödik a láb, amíg ezek (kis-e-vel...) hatalmon lesznek békés, nyugodt ország itt soha nem lesz, mert a hatalom érdeke a feszültség fenntartása, ha van háború a közelben, ha nincs.


Nem lesz ennek jó vége, attól tartok...


:O))) 

2022. szeptember 9., péntek

MOST LETT VÉGE A HUSZADIK SZÁZADNAK


Meghalt az angol királynő, tulajdonképpen vele halt meg a huszadik század.
Ő volt az, aki a folyamatosságot, a nyugodt, megfontolt politikát jelképezte, jóllehet az angol hagyományoknak megfelelően mégcsak nem is politizálhatott - de mégis, személye, személyisége maga volt Anglia.
Pedig már Anglia sem volt a régi, megtépázta a történelem.
Magát a monarchiát is megtépázták az uralkodói család méltatlan tagjai.
A gyarmatbirodalom a múlté lett, már a Nemzetközösség sem a régi, az öreg kontinenshez való viszonyt sem sikerült barátságossá tenni, katonailag a csatlós szerepébe kényszerült, az új világgazdasági folyamatok miatt szerepe, mint pénzügyi központ is veszélybe került, Brexit, Megxit, Boris Johnson, írek, skótok,  - csőd csőd hátán.
De ő ott állt a csődtömeg tetején, és képviselte az egységet töretlenül, évtizedeken keresztül.
Hogy az Egyesült Királyság még létezik, abban talán neki van a legnagyobb szerepe.
Uralkodott, de szolgált, minden körülmények között.
Hol vannak már azok a politikusok, akikkel életében dolga volt?
Hol van Churchill, Kennedy, Hruscsov, Brezsnyev, Nehru, Mao, Gorbacsov?
És most ő is bevonult a történelemkönyvekbe.

A királynő, aki hazáját szolgálta úgy a háborúban, mint a béke ritka évei alatt, és minden kétséget kizáróan jól szolgálta.
Halála nagyobb veszély a brit társadalomra, mint a Brexit, mert erősen kérdéses, hogy utódja képes lesz-e fenntartani azt a törékeny egységet, melyet ő magával a létével is fenn tudott tartani.
Baloldali gondolkodással nehezen lehet egy uralkodót tisztelni, szeretni - ő mégis kivétel, talán népének élete végéig tartó hűséges szolgálata okán.
Hűsége népéhez fűződött, a hagyományokhoz, ahhoz a mentalitáshoz, mely hajdan Angliát naggyá tette. 
Talán már kissé korszerűtlen volt, de manapság talán már a hűség fogalma is korszerűtlen kissé.
Miatta is hittünk a tradicionális angol fair play illúziójában, az angol ember higgadtságáról, szenvtelenségéről  vélt sztereotípiákban, Anglia már régen megkopott nagyságában.
Majd' harminc éve, hogy Göncz Árpád meghívására nálunk járt, Demszky Gábor kíséretében sétált Budapesten, szerették őt a magyarok.
Nehéz, ha nem lehetetlen dolga lesz utódainak.


Legyen neki könnyű a föld...

:O(((
 


2022. augusztus 31., szerda

GORBACSOV




Hát elment az utolsó szovjet politikus is.
Rokonszenves, kedves ember volt, csinos felesége, az egyetlen szovjet First Lady oldalán európai figuraként első a Sztálin utáni szovjet vezetők sorában.
Sokan fellélegeztek, mikor a szovjet gerontokrácia hatalma véget ért, hatalmas várakozás előzte meg a szovjet hatalom csúcsára kerülését.
Ha orosz ember lennék, vagy a Szovjetunió valamelyik népének magát szovjet emberként definiáló polgára, hát szívből gyűlölném.
Mint baloldali érzelmű kelet-európai ember, ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban, de próbálom megérteni.
Nem mindig sikerül.


Mikor átvette a hatalmat, egy szuperhatalom bízta rá a sorsát, mikor meghalt, Oroszország a biztonságáért harcol, melyet hajdani tárgyalópartnerei iparkodnak sarokba szorítani, évszázados céljuknak megfelelően.
Utólag és kívülről nézve meghökkentő a naivitása, tanulságos az illúziókergetése és felelőtlen a problémakezelése.
Olyan szeretett volna lenni, mint a vezető nyugati politikusok, elegáns, nagyvonalú, művelt és népszerű, ehelyett áldozat lett belőle hazájában, balek a nemzetközi játéktérben.
Azt mondták, Andropov tanítványa és kijelölt utódja, de ebben én nem hiszek, a KGB volt főnöke ismerte a világot és ismerte hazája ellenségeit, nem hiszem, hogy egyetértett volna Gorbacsov politikájával.
Már indítani is rosszul indított, el akarta venni az orosz embertől a vodkát, ami a tradíciókat tekintve felesleges és káros ábrándozás volt, egyedül hazai népszerűsége látta kárát.
Ki akart egyezni azzal a Nyugattal, melynek esze ágában se volt kiegyezni vele. Politikusaikkal szemben is illúziókat táplált, hitt az adott szóban és az angol gentleman mítoszában, jóllehet az angol szatócs-népség, mely lenéz minden más nemzetet és nem érvényesülhet saját érdekeiken túl senki más érdeke.
Reagan meg színész volt, ostoba ugyan, de tudta, mit akar: leginkább a nyersanyagokat, meg a gázt és az olajat a Gonosz Birodalmától is, folytatva elődei és megelőlegezve utódai politikáját.
Jól játszott.


Gorbacsov kissé narcisztikus volt, élvezte a reflektorfényt, a hízelgést - nemzetközi sikerekre vágyott, miközben hazájában egyre gyengült az ehhez szükséges erő és társadalmi támogatás.
Olyan volt, mint amikor egy tehetséges kamaszt beengednek a ringbe, ahol a dörzsölt veterán laposra veri, de két ütés között mindig megdicséri, mikor hibázik.
Mit kapott tőle a világ?
A bipoláris világrend helyett jött Amerika kizárólagos egyeduralma, a bunkósbot-politika feléledése, jött a tálibok felfegyverzése, jött Irak, Irán, Jugoszlávia, a Balkán, jött katonai támaszpontok sora Oroszország határai mentén.
Emberek milliói halálának értelmét dobta oda a semmiért.
Nem is tudom, végig merte-e gondolni azt, hogy hova vezetett tevékenysége.
Ha igen, esténként csendesen sírdogálhatott.
Azt tudom, hogy itthon mi lett egy élhető országból, melyben minden állampolgárnak tulajdonrésze volt, ahol a demokrácia ezerszer különb volt a mainál, ahol az emberek békében és barátságban éltek egymással, ahol  a létbiztonság nem rózsaszín vágyálom volt, hanem maga a valóság.
Véget ért egy nagy társadalmi kísérlet, melynek célja az emberiség jobb élete volt, megszűnt az ellensúly a kapitalizmussal szemben - láthatjuk, hova vezetett ez errefelé.
Most elment, egy lényegesen rosszabb világot hagyva hátra, mely éppen az atomháború határán botorkál.
Legyen neki könnyű a föld, jószándékú ember volt.


A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.


:O)))

2022. augusztus 30., kedd

HORTHY SZOBRA




A jobboldal mindig is infantilis volt kicsit, és ezen semmit nem változtat az a tény, hogy emellett kegyetlen és erkölcstelen is, végtére is a kegyetlen kisgyerek is kitépi a légy lábait, egyenként, ahogy illik.
A lényeg az, hogy gyermeteg honfitársunk társadalom elleni bűneit Isten, Haza, meg a Család nevében tegye -  utóbbi tekintetében még nem eldöntött, hogy a Szent Család, vagy az Orbán család a kedvezményezett, habár a két fogalom lassan összemosódik.
De most nem a haza minap elemcserén átesett, átdizájnolt -  újabban szőrösképű - atyjáról esne szó, hanem a Mi Hazánk névre hallgató neonáci hordakezdemény szép akciójáról, Horthy szobrának felavatásáról a Parlament egyik irodájában, melyet az Országgyűlés egyik tisztségviselőjének adott használatba hivatali feladatai ellátása céljából.
A szobor helyének megválasztása igen rossz üzenet
Ennek utána ki merné emlékeztetni a guppival memóriabajnokságon vetélkedő és vesztésre álló nemzetet a hajdani Kormányzó bűneire, melyeket az ország népe ellen elkövetett, vagy azokra a cselekedetekre, melyek megtételét bűnös módon elmulasztotta? 
Hiszen szobra van a Parlamentben.


Viccesek ezek a magánszobor-állítások, egyben szomorúak is, hiszen politikusról szobában állítani szobrot olyan, mint Sharon Stone fényképével szeretkezni - a lihegés hiteles lehet, de az élvezeti érték, ugye...
Volt Horthy mennybemenesztésére már egy-két kísérlet, ha már a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék elkövette azt a hibát, hogy nem értékelte súlyának megfelelően tetteit.
Áll szobra budapesti református templom  előterében, bent meg Isten szégyenkezik.
Van egy egész alakos szobra Kerekiben is - stílusosan a siófoki tömeggyilkosságok helyszínétől harminc kilométerre.
Ez fából készült, faszobor, bár lehet, hogy ezt nem egybe kell írni és van betű, melyből kettő lenne kívánatos, de ne akadékoskodjunk!
Lényeg a tény: ebben az országban szobrot állítottak annak a politikusnak, akinek pribékjei ötezer embert öltek meg a fehérterror szívet melengető időszakában, akinek uralma alatt Kamenyec-Podolszkíj "idegenrendészeti akciója" húszezer embert lökött a sírba.
Annak, akinek nevéhez fűződik a vidéki magyar zsidóság - négyszázezer ember - szinte teljes kiirtása, annak, aki a hatalmat annak a Szálasnak adta át, akinek eszmetársai vadállati kegyetlenséggel végeztek azokkal a zsidókkal, akiket hatalmukba tudtak keríteni.
Nem, nem valami eldugott kis faluban, hanem például a XII. kerületben is, mely a mai magyar jobboldal bástyája.
Ott is van szobor, egy turul, melyet a bamba ellenzék bírósági ítélet birtokában sem mert elbontatni és a Szoborparkba szállíttatni, világ szégyenére.

Csoda ezek után, hogy a neonácik elszemtelenedtek?


Ami a szobrokat illeti, megsemmisíteni egyet se engednék, olyan az, mint a könyvégetés, de azt nem kifogásolnám, hogy a társadalom egyetértésének hiányában a kétes megítélésű szobrok kerüljenek a Szoborparkba - milyen szépen mutatna Kun Béla mellett Tisza István?
Vagy Andrássy gróf lovasszobra, melyet Ferenc József maga avatott fel, miután először halálra ítéltette és jelképesen felakasztatta Kossuth zempléni főispánját, majd tíz év után kegyelmet adott neki és néhány kanyar után kinevezte a Monarchia külügyminiszterévé felesége kedvencét.
Persze túlzás lenne ettől a néptől történelmi ismereteket várni, ez a nép a meséket és az illúziókat szereti, no, meg ellenségeket teremteni, mert az oly könnyűvé teszi az életet.
A mákgubó fejű házmester pedig szégyellhetné magát, már csak tanácsköztársasági múltú felmenői okán is, de ha valóban demokratának képzeli magát, akár saját jogán is.
Ha valami, hát akkor a parlament közterület, és a közterületen nem állíthat szobrot, emlékművet egyetlen párt sem, egyetlen társadalmi szervezet sem, még a kormány sem a szabályok betartása nélkül.
Persze errefelé az ilyesmit lazán kezelik, a törvény-kezdeményezéseket és a szobrok állítását az éj leple alatt szokták abszolválni, aztán az idő elvégzi a maga munkáját, megszokjuk, legyen bármennyire is hazug és méltatlan az országhoz.


Horthy kormányzó minden jel szerint Orbán nagy példaképe, hajdani posztja megszerzendő cél számára, minden jel arra mutat, hogy ennek előkészítése folyik.
Váncsa István szokta Nagyurunkat ezzel a címmel illetni, szerintem ezért egyszer még felvételt fog nyerni a váteszek klubjába, ha az ilyesfajta  tesztelések azt mutatják, hogy a mai magyar társadalomnak hótt mindegy, hogy ki volt Horthy.
Vitéz katonanemzetünk szereti az illúziókat, a meséket meg a látványosságot, és általában beéri cirkusszal is - a kenyeret nem nagyon követeli.
Néha elképedek azon, hogy hová züllött ez a hajdan normálisnak mondható, élhető, szép ország.
Ma itt élünk, túl a viacolor-hegyeken, az égigérő stadionok tövében, és olyanok vagyunk, mint az öreg paraszt a műrepülés közben: van, amit azért nem gondoltunk volna...

:O)))  

2022. augusztus 27., szombat

KÜLÖNLEGES HADMŰVELET, VAGY VILÁGHÁBORÚ?


Ez is kicsit hosszabb lesz, elnézéseteket kérem, ígérem, nem lesz belőle rendszer...


Szóval, a kérdés jogos, merthogy a szemünk előtt zajló folyamatok (fegyveres összecsapások, két állam reguláris és irreguláris csapatainak harca) mintha arra engedne következtetni, hogy itt háború folyik, de a látszat csal.
Az orosz - ukrán helyzet egy elhúzódó konfliktus lezárása, melyben az ukrán fél olyan, mint a feldühödött feleség, aki mindent hozzávág a férjéhez, ami a keze ügyébe kerül,.
Oroszország az orosz hadsereg béke-állományával harcol Ukrajnában, szerződéses katonákkal, zsoldosokkal, anélkül, hogy mozgósítaná hadseregét.
Azt is észre lehet venni, hogy a bevetett haditechnika nem a legmodernebb, az orosz hadsereg zömében az elfekvő készleteit használja fel, és a harc főképp a Donbasz területén folyik.
Sőt - azt is meg lehet kockáztatni, hogy egy fegyveres konfliktushoz képest meglepően kíméletesen,  mint ezt az ukrán hadijelentések is tanúsítják, jóllehet ők aztán minden polgári áldozatot nyilvántartanak, még azt is, ha egy háziasszony elvágja a kezét krumplipucoláskor, ha éppen akkor robbant valahol egy akna.
Mégis, ahhoz képest, hogy az orosz hadsereg elfoglalt egy Görögország nagyságú területet, kevés a polgári áldozat,
Érzékelhető, hogy az oroszok  nem az ukrán népet, csak annak jól körülírható részét tekintik ellenségnek: a neofasisztákat és a nacionalistákat.
Természetesen az ukrán nép számára keserves ez a helyzet, akárhogy is, de sérti nemzeti büszkeségüket - nemzeti identitásuk kétségbevonásának tekinthetik, de valószínűleg az oroszok se lelkesednek - a testvérharc mindenhol dupla fájdalommal jár.
Az - orosz részről "különleges művelet" néven folytatott - harc nem volt váratlan, Oroszország számtalanszor figyelmeztette az USA-t, hogy melyik az a vörös vonal, melyet a NATO nem léphet át, ehhez jött még az ukrán nacionalisták orosz lakosság ellen folytatott hadjárata, mely periférikusan a - a nyelvtörvényen keresztül - a magyar nemzetiséget is érintette.
Az ukrán neonáci és nacionalista szabadcsapatok hadjáratot folytattak az az autonómiát követelő orosz lakosság ellen, ezreket öltek meg, éveken át folyt a küzdelem, mely a függetlenség egyoldalú kikiáltásával folytatódott, Koszovó mintájára.
A konfliktus akkor mérgesedett el igazán, amikor a puccsal hatalomra került nacionalisták azonnali hatállyal fel akarták mondani a Fekete-tengeri Flotta támaszpontjainak szerződéseit a Krímben, felborítva ezzel a térség geopolitikai status quo-ját.
Putyin már 2015-ben, az ENSZ-ben elmondott beszédével világossá tette, hogy hol húzódik a tűréshatár. Ukrajna NATO-felvételének belengetésével ezt lépte át az Egyesült Államok, mely jelen esetben Ukrajna és NATO névre hallgat.

Ha így nézzük a dolgokat, akkor ebben a helyzetben bizony vastagon benne van egy termonukleáris világháború és akár az emberiség elpusztulásának lehetősége, mindenesetre aki mostanság Ukrajna győzelméről delirál, az minimálisan is gyermekien naivnak tekinthető.
Oroszország deklarálta, hogy ebben a tekintetben el fog menni - szó szerint - a végső pontig, és ha kell tovább.
A mai állapot egyébként még kezelhető, a két világhatalom között egyelőre közvetlen harcérintkezés nincs, és jó lenne, ha nem is lenne.
A konfliktus egyébként a tévedések háborúja.
Az oroszok azt hihették, hogy a katonai művelet sétagalopp lesz, mint ahogy az is lett volna, ha az USA és szövetségesei nem árasztják el fegyverekkel és pénzzel az ukránokat.
Az amerikai fél pedig azt gondolta tévesen, hogy Oroszország hamar összeroppan a gazdasági szankciók súlya alatt, és népe nem áll vezetője mögé.
Mindkét elképzelés téves volt, ez mára már ténynek tekinthető.
Amerika csatlósai számára - mi is ott vagyunk közöttük, mint az Unió tagjai - fájdalmas lesz erre ráébredni.
Már most is fáj, pedig még szinte semmi nem történt.
Mindenesetre aki ennek a háborúnak a lényegét meg szeretné érteni, annak tudnia kell, hogy ez a harc a világ újrafelosztásáért folyik.
Nem Oroszország és Ukrajna, mégcsak nem is Oroszország és az USA között, hanem egy többpólusú világrend kialakításáért Kína, Oroszország és az USA között.
Nem az autokrácia és a demokrácia között folyik a küzdelem, hanem imperialista birodalmak között, harc az energiahordozókért, a nyersanyagokért, a piacért, az olcsó munkaerőért.

"Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el."

A verset 1931-ben írta József Attila, de akár ma is írhatta volna.
Talán ezt kell látni, még ha a többség ma is kommunista elnyomóként szeret Oroszországra tekinteni, feledve, hogy az immár évtizedek óta kapitalista birodalom - impérium.

A baloldal szemszögéből nézve mégsem lenne helyes Oroszországot tekinteni agresszornak, hiszen ez a helyzet geopolitikai és stratégiai tekintetben védekezésnek tekinthető a NATO terjeszkedése ellen.
Be kell látnunk, hogy Oroszországnak más lehetősége nemigen maradt.
Ha ezt most nem állítja meg az Egyesült Államokat, akkor Ukrajna NATO-felvétele után katonailag roppant hátrányos helyzetbe került volna, és semmi jel nem mutatott arra, hogy az aktuálisan NATO névre hallgató USA önkorlátozásba kezdene.

A különleges hadművelet  megindításának időpontját az is indokolta, hogy az oroszok katonailag előnyt szereztek, hiperszonikus rakétáikkal jelenleg a Nyugat számára kivédhetetlen elsőcsapás mérő képességet fejlesztettek ki, és a világpolitikai helyzet is kedvezett az akciónak.
Amerika és Kína viszonya Tajvan és az USA térségbeli nyomulása miatt elmérgesedett, ez egymás mellé szorította Kínát Oroszországgal.
A világ második legnagyobb gazdasága a világ második legerősebb hadseregével (nukleáris ütőerő tekintetében most valószínűleg az első...) együtt komoly ellenfele az Egyesült Államoknak, arról nem is beszélve, hogy Amerikát messze nem szeretik annyira a világban, mint a magyar liberális értelmiség, mely régi szép szokása szerint álomvilágban él, és felettébb csodálkozik azon, hogy még a hazai kispályán is folyvást pofára esik. 
A konfliktus eszkalációjára komoly az esély, a Balkán, Koszovó, koreai félsziget, Tajvan, Északi-sark, Délkelet-Ázsia a jelöltek, de az USA minden feszültség-gócban ott van.
Kezd kialakulni egy új világpolitikai erőközpont, a BRICS, - Brazília,  Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika gazdasági -politikai együttműködése.
Valószínűleg ez a szervezet lesz az, mely megtöri az amerikai dollár egyeduralmát a világban, ami a kínai politika kiemelt célja, és melyet indokol a mai helyzet is, mely lehetővé tette például, hogy az orosz jegybank valuta-tartalékának felét befagyassza az USA, hogy lefoglalja orosz állampolgárok vagyonát, hogy Amerika sápot szedjen a világ kereskedelméből, befolyásoljon gazdasági folyamatokat pénzpolitikáján keresztül.
Kína - deklaráltan elsősorban belföldi használatra - már bevezette a digitális jüant, ettől az Egyesült Államokat máris kitöri a frász, veszélyben érzi - lehet, nem is alaptalanul - a dollár szerepét nemzetközi elszámolási egységként.
 

A harc hibrid háborúként folyik, kiterjed az élet szinte minden területére, beleértve a kíberteret és a világűrt is.
Gazdasági téren az USA a szankciós politikához fűzött nagy reményeket, de Oroszország komoly tartalékokkal rendelkezik, emellett az energiahordozók terén a kiesett exportot kompenzálja az árak emelkedése, és a piac is biztosított - a fejlődő Kína és India szinte minden mennyiséget felvesz.
Európa bajban van, még nem is igazán érzékelhetően nagy bajban, hiszen az alapanyagok és az energiahordozók hiánya egész iparágakat tehet padlóra.
Ez természetesen kihathat a nyugati politika társadalmi támogatottságára is, nőhet a munkanélküliség, téli fűtési gondok jelentkezhetnek, szállítási problémákkal találkozhatnak a termelők - ma még megjósolhatatlan nagyságrendben és eredménnyel.
Európa leválasztása az orosz energiahordozókról még évek alatt se lesz könnyű mutatvány.
A régi viccet hadd idézzem: azt már kb. tudjuk, hogy mi lesz, csak azt nem tudjuk még, hogy addig mi lesz...
A lakosságot sújtja az infláció.
Tömegek szegényednek el, és nem csak a társadalom legszegényebb rétege van veszélyben, de az alsó-középosztály is, mely általában a hatalom legbiztosabb támasza szokott lenni.
Jó úton haladunk arrafelé, hogy a kisdiák minden nap vigyen egy fahasábot is az iskolába, ahol majd - tanár híján - az iskolaőr fogja őket oktatni bilincs és gumibot-használatra, útban a szép új világ felé.
Nemzetközi téren a befagyasztott orosz vagyonok helyzete számos kérdést vet fel, de bármerről is vizsgáljuk a dolgot, mindig a nettó rablás és útonállás fogalmába ütközünk.


A helyzetet tovább bonyolítja a klímaváltozás, mely új tengeri útvonalakat nyithat meg az Északi Sarkkör mentén, hozzáférhetővé tesz jelentős nyersanyagkincseket.
Aki azt gondolja, hogy Finnország és Svédország NATO tagsága a demokrácia védelme érdekében történt, az valószínűleg elakadt Jancsi és Juliska történeténél politikai ismeretek terén. 
Valamilyen furcsa oknál fogva mindkét ország Oroszország szomszédságában, stratégiai pozíciót foglal el, szigeteik adott esetben hídfőállások lehetnek egy Oroszország elleni NATO támadáshoz.
A két ország tagfelvételével a világ nemhogy biztonságosabb, de egyre veszélyesebb hely lesz. 
Hogy miért nem felelt meg a semlegesség a két államnak, az nem nagy talány, mint ahogy az Ukrajna semlegességére vonatkozó elképzelés elutasítása sem az ukrán nép érdekeit szolgálta.
Sokszor az az érzésem, hogy az USA előremenekül.
Aztán itt van még a népességrobbanás Afrikában, Indiában, a fegyverkezés, az űr hadszintérré nyilvánítása, a  klímaváltozás miatti migráció - mind-mind olyan problémák, melyeket vagy együtt old meg a világ, vagy sehogy, de az biztos, hogy ezek külön-külön is képesek az emberiség kiirtására.


A harc a tömegkommunikáció terén is folyik, valami elképesztően primitív színvonalon, de kétségkívül hatékonyan.
A tájékoztatás természetesen egyoldalú, eszerint az ukrán hadsereg vesztesége öt fő, ebből három gyerek, öt megerőszakolt szűz és két várandós anya, továbbá négy civil, míg az oroszok vesztesége kétszáztizenkét harckocsi, hetven helikopter és napi ötezerkétszázhúsz elesett katona.
A brit hírszerzés jelentése szerint Putyin elmeorvosi kezelés alatt áll, továbbá prosztata és tüdőrákja van, napjai meg vannak számlálva, de tizenkét dublőre segítségével úgy csinál, mintha élne.
Az orosz hadseregben puccsot szerveznek ellene, a nép már fel is lázadt, de - mint tudjuk - muszkaföldön lassan jár a posta...
Ami meglepett engem, az a minden képzeletet felülmúló ruszofóbia, a magyar értelmiség manifeszt meghülyülése, és itt ezt most tessék szektafüggetlenül érteni.
Azt az őszödi beszéd óta tudjuk, hogy magyarember nem érti az iróniát, az öregecskedő feleségek óta azt is, hogy a humora se túl cizellált, de azt azért nem hittem volna, hogy általam ezidáig okosnak tartott emberek képtelenek felérni ésszel, hogy az orosz támadás egyrészt reakció volt a NATO terjeszkedésére és az ukrán neofasiszták tetteire, egy nyolcéves folyamat lezárása, másrészt meg, hogy Ukrajna csak eszköz, az USA eszköze stratégiai céljai eléréséhez.
Szoktam azzal példálózni, hogy a NATO keleti terjeszkedése, a támaszpont-dömping (ezer támaszpont a világban...) olyasmi, mint amikor az ellenséged körbelocsolja a házadat benzinnel, majd az idióta szomszédgyerek kezébe égő gyufát ad, és biztatgatja: gyújtogassál kisfiam! 
Számomra súlyosan frusztráló, hogy azt kell látnom: Orbán tisztábban látja a világpolitikai folyamatokat, mint számos, általam korábban nagyra tartott, magát demokrataként meghatározó politikus, akik végre találtak maguknak egy nyalni való segget, mindenféle haszon nélkül.
Természetesen egy szövetségi rendszeren belül egy ilyen helyzetben nem lehet felelőtlenül ugrabugrálni, de túllihegni se kellene dolgokat és az utolsó percig keresni kell a megbékélés lehetőségét. 
Nagy marha az, aki ha szomjas, szidja a szomszédot, jóllehet nála van a vízcsap.
Baloldali tömegtájékoztatás nem létezik, amit baloldalinak tartunk, az egy szekta tulajdonában levő televízió, - a szektát egyébként megvette kilóra Orbán, egy állandó fenyegetettségben létező magántulajdonú rádió, melyet részben hallgatói finanszíroznak, és egy napilap, mely 2019 óta Leisztinger Tamás cégének tulajdona, előtte Puch László tulajdonában volt. A lap újságíróinak tevékenységét nem szívesen minősíteném, mindenesetre nem egy Iszkra...


Ami a harcmezőn történik, az az oroszok győzelmét vetíti előre.
Következetesen és kitartóan haladnak céljuk felé, mely deklaráltan ugyan a Donbasz elfoglalása, de a közbenső cél szerintem Ukrajna elzárása a Fekete-tengertől.
Ha ezt sikerül elérni - és sikerülni fog - akkor a maradék terület tekintetében akár egyezkedni is lehet, de az már bizonyos, hogy Ukrajna belátható időn belül nem lesz a NATO tagja.
Viszont a feszültség nem fog megszűnni, a finn és svéd probléma továbbra is mérgezni fogja a térség politikáját.
Hogy aztán ezt hogy rendezik az oroszok, az soktényezős játék lesz, de azt biztosan nem fogják eltűrni, hogy a finn határra új fegyverrendszereket telepítsen a NATO.
Ez egy veszélyesebb játszma lesz, de Putyin megmondta, hogy szó szerint a végsőkig el vannak szánva Oroszország védelme érdekében.
Egy biztos, bárhogyan is folytatódik ez a történet, az egy pólusú világnak és Amerika korlátlan dominanciájának vége van, vagy sikerül kiegyeznie a feltörekvő hatalmakkal, vagy a világ az atomháború felé lépdel, egyre gyorsabban.
Akkor vége szakad a globális felmelegedésnek, jön a nukleáris tél, életben maradnak a csótányok és a patkányok, és csak remélni lehet, hogy egyik sem visel közismert keresztnevet...
A globalizáció pedig folytatódni fog, aztán az majd kiderül, hogy jó lesz-e ez a világnak.
Magyarország számára napjaink politikája sorsdöntő, meglehet, hogy ez ad lehetőséget véget vetni ennek a velejéig korrupt és erkölcstelen rendszernek.
De az is lehet, hogy a szélsőjobbnak kedveznek az idők, még szerencse, hogy az új stadionokban fűtött a gyep, nem lenne jó felfázni vénségemre.


Azért míg élünk, remélünk...

:O)))

2022. augusztus 9., kedd

BALOLDAL A GÖDÖRBEN



Elnézést, ez most kicsit hosszabb lesz, a türelmeteket kérem...

Ami azt illeti, olyan, mint baloldal - nem létezik.

Ezt a fogalmat a komcsik találták ki, rendes keresztény magyar ember nem is használja. Elavult, olyan, mint a gőzpöfögészeti tovalöködő a Shinkansen korában - ember nincs, aki emlékezne rá, mit jelentett és hívei mit is akartak valaha.
Egyszerűen eltűnt, mint a büdösség, elnyelte a fekete lyuk – híveivel együtt.
Elavult fogalom, olyan, mint a munkásosztály, mely szintúgy eltűnt, meg a proletár és a tőkés.
Lett helyettük liberális (aki – mint tudjuk - diplomás komcsi) vagy hazafi, aki visszaköveteli Erdélyt és népszámláláskor vallásosnak vallja magát.
A munkás helyébe a munkavállaló lépett, proletár meg nincs, csak proli, ami a komcsi egyik variációja.
A tőkések helyére a munkaadók léptek, kivéve, ha általunk nem kedvelt ország munkaadói, mert akkor oligarchák.
A társadalom tagjai csupa-csupa száműzött gróf és grófnő, akik átmenetileg kénytelenek munkaerejüket áruba bocsájtani, de öntudatukat nem adták fel, és mindig találnak maguknál nyomorultabbakat, akiket lenézhetnek.
Osztályok meg az iskolákban vannak, osztályharc nem létezik, az a lényeg, hogy a kizsákmányoló jó pénzért zsákmányoljon ki, minimálisan is annyiért, mint a német kizsákmányoló a német munkást, a többi meg nem érdekel.
Esélyegyenlőség? Szolidaritás? Kit érdekel? – Kaparj kurta, neked is jut, aki hülye, haljon meg!
Csak az egyéni boldogulás a fontos, aki szegény, az nem is akar dolgozni.

Elkényelmesedett a társadalom.

No, nem ma, hanem a létező szocializmus vérzivataros éveiben, amikor a nagy elnyomatásban majdhogynem elfogyott a követelnivaló.
Volt ugyanis létbiztonság, jogbiztonság, közbiztonság, volt komoly társadalmi mobilitás, valóban ingyenes oktatás, állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás, megfizethető élelmiszer és elérhető gyógyszer.
Jóllehet az emberek a gyógyulás és a magasabb színvonalú egészségügyi ellátás illúzióját köpenyzsebekbe tuszkolt borítékokkal vélték megvásárolni, de ez csak lehetőség volt, mert az ellátás akkor is megtörtént, ha nem volt borítékod, vagy nem volt a közelben megfelelő köpenyzseb.
Az oktatás színvonala bármilyen összevetésben megállta a helyét, a magyar fiatalok tisztességesen helyt álltak a nemzetközi mezőnyben is, a magyar szakoktatás színvonala magas volt, a magyar szakmunkás nem csak az összeszerelő-sorok kihívásainak volt képes megfelelni.
Ha baja volt, ott leste a kívánságait a szakszervezet, a pártbizottság, a munkaügyi bíróságok, ha vérmesebb volt, akkor verte az igazgató íróasztalát, hogy így nem lehet bánni a melóssal, kinek öntudata az egekben volt, egészen a rendszerváltásig.
Még akkor sem ébredt fel, mikor hétfőről-keddre szétverték a nagyüzemeket, bezárták a bányákat – majd eléldegél a munkanélküli-segélyből, mint a német munkás…
Merthogy volt néhányévtized arra, hogy elfelejtse apái emlékeit, azok meg nem szívesen emlékeztek a nyomorra meg a nélkülözésekre, visszamenőleg ők is őrgrófok voltak a Csikágóból – az emlékek megszépültek.
Mint ahogy valószínűleg a mi emlékeinkkel is ez történik, hiszen én sem írok közvetlen felettesemről, a hatosztályos alezredesről, meg a sárbuta PB titkárról, mert nekem már jutott háromdiplomás főnökből meg PB titkárból is, és ezek közül a diplomák közül egyet sem a foxi-maxi adott ki.
Ettünk – ittunk – jól éltünk, koldust nem láttunk, hajléktalan se cipelte a szatyrát, hanem a munkásszálláson aludt, munkaviszonya volt mindenkinek, akinek meg munkaiszonya volt, azt elvitte a rendőr, mondván, ha nincs jövedelme, akkor közveszélyes – és igaza is volt.
A mi generációnk már nem találkozott a vegytiszta kapitalizmussal, nem is hitte el, hogy nem minden kapitalizmus olyan, mint amilyen az NSZK-ban volt, a társadalmunkat mindig ahhoz hasonlítottuk, jóllehet a két kultúra közötti különbségek közül a legnagyobb nem a kapitalizmus és a szocializmus közötti differencia volt, hanem az emberek mentalitásbeli különbsége, az a két-háromszáz év, melyet nem lehetett harminc év alatt behozni.
Az emberek elhitték, hogy megérkeztünk – minimálisan is - Ausztriába, és ha valaki azt mondta, hogy legfeljebb Bolívia vagy Venezuela szintjére érkeztünk, hát azt kiröhögték.
Az elmúlt harminchárom év aztán azzal telt, hogy visszaigazoltuk Rákosi legprimitívebb brosúráinak állításait, és szétvertünk mindent, amit addig – nagy keservesen – sikerült összehoznunk.
Volt egy vicc, mely szerint a szocializmus a leghosszabb út a kapitalizmusból a kapitalizmusba, de ezt úgy is meg lehet fogalmaznunk, hogy a leghosszabb út a hárommillió koldus országából a hárommillió koldus országába - de még nem értünk az út végére, lehet abból négymillió is..

Természetesen a helyzetről a politikai ellenfél tehet.

Nem is lehet ez másként, hiszen mi szépek vagyunk és okosak, mígellenben ellenfeleink ab ovo rútak, gonoszok és sárbuták, hiszen az nem létezik, hogy mi hibáztunk volna.
Ha valaki mégis megpendítette, hogy a hiba talán mégis a mi készülékünkben van, azonnal felharsant a kórus: nem a mieinket kell bántani, van azoknak bajuk elég nélkülünk is, emellett ez a magatartás szemben áll választott szektánk alapelveivel is, az önkritikából elég volt Rákosi alatt, csak semmi önmarcang.
Ezért aztán a rendszerváltás óta a magát baloldaliként meghatározó zavaros ideológiájú, ám, kétségkívül jó szándékú, de egyre apadó tömeg egy olyan zenekarra hasonlít, melyben a szólamvezetők – tisztelet a kevés kivételnek - tehetségtelenek, többnyire azt sem tudják, mi a dolguk, viszont mindegyikük karmester akar lenni.
A karmester meg azt hiszi, hogy a fesztiválon akkor nyerheti el a díjat, ha a konkurens zenekar kottájából játszik, - néha az Internacionálé kottájába belecsempész egy-két motívumot az Édes Erdély itt vagyunk című halhatatlanból, vagy a Horst Wessel Lied-ből.
Ez csak azért érthető némiképpen, mert saját kotta többnyire nincs is.
A zenekar ezért összevissza játszik, összhang nincs, időnként a brácsás felragadja a szárnykürtöt és a Rákóczi-induló helyett eljátssza rajta az Il Silenziót, de azt is hamisan.
Hogy ne arról beszéljünk, amiről a politikai ellenfél, hanem arról, ami a mi mondanivalónk, olyan istenfia nincs, az ember néha már azt gondolja, hogy nincs is mit mondanunk, talán.

Na, és persze szervezeteink sincsenek.

Mindent, ami egy politikai szervezetre hasonlított engedtünk szétverni, hacsak nem magunk vertük szét világjobbító dühünkben, azt feltételezve, hogy a politikai szervezet olyan, mint a dudva, nő mindenfele.
Nem kétséges, nőtt is, csak nem a baloldalon, hanem leginkább a jobboldalon és a szélsőjobbon.
A Horthy-nosztalgiára épülő szervezetek, a Vitézi Szék és díszmagyarba öltözött társaik még a rendes bohóckodás kategóriájába estek, létrejöttüket be lehetett tudni a politikai inga visszalengésének, de megjelent a masszív neonácizmus is, a nyilasok mai utódai boldogan idézték fel a régi szép időket.
A főispánokat azonnal követte a faji keveredés erős rosszallása, nem egészen pontosan definiálva, hogy kik is tartoznak egy-egy „faj” fogalma alá.
Talán annyiban változott a helyzet, hogy a zsidókat behelyettesítették a cigányokkal. Nem mintha megváltoztak volna, csak a kockázatot optimalizálták.
India még nincs kihegyezve a cigányüldözésre, míg Izrael atomfegyvert is hordozni képes vadászbombázói légi utántöltéssel bármikor képesek a tanulási képességek hiányából adódó problémák kezelésére.
A baloldal megmaradt szervezetei viszont képtelenek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és ennek csak kis részben volt oka, hogy az MSZMP vagyonát einstandolták a tisztakezűek,
A baj az, hogy az új káderek a közösségeket nem voltak képesek egyben tartani, de még arról is gondoskodtak, hogy ami maradt, az véletlen se maradjon hatékony.
Az amúgy is kissé kontraszelektált MSZMP kádereket követő második vonal első dolga volt, hogy leszámolt a demokratikus centralizmussal, ezzel gittegyletekké silányította a megmaradt szervezeteket is, melyek élére az új idők új tehetségei jöttek, miközben a maradék vagyonon folyt a torzsalkodás.
A marxizmusból a tőkét elvitte az MSZP, a Munkáspártnak Thürmer jutott, akit zseniálisan talált ki Horn – ez abból is látszik, hogy a módszert ma Orbán alkalmazza – úgy kell egy szélsőséges párt, mint falat kenyér
Senkinek nem kellett csalódnia, kivéve azokat, akik hittek abban, hogy az emberek számára kell egy igazságos és emberséges, élhető társadalom.
A baloldalnak - ha még az életben egyszer fel akar tápászkodni a padlóról – szervezetek kellenek, mert a mai helyzetben a politikai üzeneteket másképpen nem lehet eljuttatni a választókhoz.
Nem szükségszerű, hogy ezek deklaráltan politikai szervezetek legyenek, ettől úgyis viszket a mai ember, de az szükségszerű lenne, hogy a vitaklubokban, nyugdíjas klubokban, amatőr sportkörökben, baráti csoportosulásokban megjelenjen a baloldal véleménye a világ dolgairól, a baloldali aktivistáknak ezek adhatnának fórumot.
És ott kellene lenni a szakszervezetekben, segíteni kellene ezek szervezését, mert az emberek szeretnek tartozni valahova, ma pedig a társadalom szövetét szétszaggatták, sok esetben nincs kivel, kikkel megbeszélni a világ dolgait.
Ez sok szervezőmunkát igényel, de megéri, mert ne feledjük, ellenfeleink profik, ők mindenütt ott lesznek, ahol velünk nem találkozhat az állampolgár.

Elfeledkeztünk az ifjúságról.

A fiatalok a haladás motorjai, aki megnyeri a fiatalokat, az megnyeri a politikai harcot.
De ez se megy spontán módon, szervezni meg elfelejtettük.

Természetesen olyan szervezeteket kellett volna létrehozni, melyek nem lózungok mantrázásával, hanem a baloldali eszmeiséget magukban hordozó cselekedetekhez adtak volna kereteket az ifjúságnak. A fiatal cselekedni szeret, nem dumálni és még kevésbé dumákat hallgatni szakmányban.
Magunk mellé állítani csak úgy tudjuk őket, ha számukra is vállalható, értelmes célok elérése érdekében értelmes és valódi feladatokat adunk nekik, akkor elhúzzák a hegyet is, de áltevékenységekkel becsapni őket - végzetes hiba.
A baloldalnak a mai napig nincs egyetlen működő ifjúsági szervezete sem, ez maga az öngyilkosság.

Elfeledkeztünk az öregekről.

Ellenvetés nélkül hagytuk, hogy ellenfeleink ellopják az idősebb korosztályok múltját, leértékeljék az életüket és kidobják a szemétdombra azokat a generációkat, melyek egy világháború romjain értékes, élhető és biztonságos társadalmat hoztak létre.
Hagytuk, hogy leszólják eredményeinket, törekvéseinket és céljainkat, hagytuk, hogy szitokszóvá tegyék a kommunista megnevezést, az elvtárs megszólítást olyanok, akiknek a november hetedikei jutalom reményében úgy csattogott a bokájuk a párttitkár előtt, mint a kasztanyetta.
Szerencsétlen tökfilkók, akik itt láttak először közelről fürdőszobát leszólták a lakótelepeket, a Kádár-kockát, a termelőszövetkezeteket, a gazdasági teljesítményünket.
A dadogós a kommunistákat kárhoztatta, mert nem vették fel rádió-bemondónak, a tehetségtelenségüket üldözöttségnek nevezték, miközben a rendszerváltozás során sehol, semmilyen elnyomott lángész nem került elő.
Kádár rendszere valódi baloldali rendszer volt – a kisemberek, a gyalogosok rendszere, ahol az idősebb generációk is létbiztonságban élhettek, ma meg merő frászban lehetnek, mit hoz a holnap.
A gyerekek egy része külföldön, a kaja egyre drágább, a gyógyszer sem olcsó és néha hiánycikk, az orvos is hiánycikk, a társadalmi szolidaritás egyre gyengébb.
Nem jó a mai Magyarországon öregnek lenni, és mi hagytuk, hogy apránként ellopja ez a rendszer a megérdemelt nyugodt öregkort.

A baloldal felvállalt sok dolgot, melyet nem kellett volna.

A rendszerváltás táján már olyan volt, mint a bibliai bűnbak. Engesztelés napján a főpap kézrátétellel egy bakkecskére ruházta Izrael népének minden bűnét, majd a bakkecskét kizavarták a sivatagba a démonok közé, annyi volt a szerencsétlen baknak, ezzel Izrael népe bűntelenné vált.-
Praktikus megoldás – már amennyiben nem a kecske szemszögéből vizsgáljuk a dolgot.
Jelen esetben a kommunizmusban hívők és azért tenni is akarók minden bűnéért és hibájáért a nálunk szocializmusnak nevezett „átkos negyven évet” és a kommunistákat okolta a rendszerváltók felettébb heterogén népe.
Nem lett volna ez baj, ha a baloldal – szigorúan tudományos alapon - szembefordul ezzel a törekvéssel és nem kezd vad bűnbánatba a cári család kivégzésétől Sztálin bűnein keresztül az 56-os csőcselék felelősségre vonásáig, a vesztett világháborúktól a Tanácsköztársaság ellen lázadók elleni vörösterrorig mindenért.
Az sem lett volna baj, ha nem hagyja összemosni a marxizmus kommunizmus-fogalmát a bolsevizmussal, a bolsevizmust a sztálini személyi kultusszal és terrorral, ha tisztázza viszonyát a szociáldemokráciához, hiszen a történelmi előzményekből – a Bethlen-Peyer paktumból - akár ez is következhetett volna.
A legirritálóbb az egészben az, hogy a jobboldalnak nem kellett kívülről adnia a hóhért, a baloldal maga ácsolta a bitót, maga csomózta nyakára a kötelet, köszönhetően párszáz vegyes indítékú embernek, akik lelkesen vívták az osztályvezető-helyettesek forradalmát.
Motivációjuk a hibás önértékelés, a pozíció-éhség, a hatalomvágy és nem utolsó sorban a főníciaiak találmánya iránti vágy volt.
A baloldal nagy hibája a kontraszelektált káderpolitika volt, ennek legszebb példája, hogy Kádár után egy Grósz Károly kerülhetett pozícióba, aki kétségkívül jó szándékú volt, ám egy ennyire bonyolult politikai helyzet megoldásához szükséges képességekkel nemigen rendelkezett.
Kár.

Nem vállalt fel viszont sok dolgot, melyet fel kellett volna vállalnia.

Elsősorban elfelejtette felvállalni a Kádár nevével fémjelzett korszakot, mely a számtalan hiba, kényszerpályák kötöttségei és útkeresések tévedései ellenére Magyarország aranykora volt, és amely egyértelműen a magyar baloldalhoz kötődik.
Természetesen meg kellett volna vívni a politikai küzdelmet azokkal, akik 1956-ot forradalomként és szabadságharcként, nagy történelmi dicsőségünkként fetisizálják, jóllehet a forradalom október 23.-án déltől este hatig tartott, utána az események a Rádiót védő ÁVH-s sorkatonák lemészárlásával már más irányt vettek.
A történések világpolitikai hátterének tisztázása még hátra van, de egyszer majd csak megnyílnak a nyugati levéltárak is.
A Kádár-rendszer soha nem látott felvirágzást hozott az országnak, bepótolta a félfeudális társadalmi modell és világháborúk és a holokauszt polgár-irtása utáni történelmi űrt.
Ha úgy tetszik, a baloldal volt az ország polgárosodásának egyúttal a társadalmi különbségek mérséklésének motorja, hihetetlen társadalmi mobilitást és fejlődést hozva.
Az ország szovjet kötődése ellenére is tiszteletet és elismerést váltott ki a nyugati világban is, a szocialista tábor bezzeg-országa lettünk, de eredményeink alapján számos nyugati ország irigységét is kiváltottuk.
Oktatás, egészségügy, mezőgazdaság, ipar, a cigányság helyzete, a szegénység felszámolása, a lakhatási szegénység erős mérséklése, a kultúra helyzete mind-mind ezerszer különb állapotban volt, mint amilyenben ma van, és a mi tulajdonunk volt az ország az utolsó szögig.
A földosztás is a baloldalhoz kötődik, meg az a sajátosan magyar megoldás, mely oly jövedelmezővé tudta tenni a mezőgazdaságot, hogy egyike lett a világ összesen két nettó költségvetési befizetőjének.
Igaz, akkortájt még csak az ország apraját –gemkapcsokat meg filctollat - lehetett hazavinni, azóta sokat fejlődtünk.
Azok az emberek, akik közül nem egy – és mindegy is, hogy milyen indítékból – részt vett a kiváló eredmények létrehozásában a rendszerváltás után boldogan ócsárolta saját múltját és teljesítményét, leszólta a házgyári lakásokat és a Kádár-kockát, az állampolgári jogon járó egészségügyi ellátást, az oktatást, a három „T” kultúrpolitikáját, a termelőszövetkezeteket, saját apját-anyját.
Érdekes és tanulságos volt.
A jelenkor nagy pofázásai dacára még a hazafiságra nevelést is jobban oldotta meg a baloldal, mint a mai soviniszta-nacionalista kleptokrácia.
A kor filmjei magas művészi színvonalon adtak lehetőséget a nemzettel való azonosulásra, mindenfajta nyálcsorgatás és történelmi hazudozás nélkül.
A művészek a kor megbecsült emberei voltak, csak később derült ki, hogy üldözték őket, Kossuth-díjjal, címekkel és cafrangokkal.
Vért kellett izzadniuk, míg valamilyen személyes sérelmüket el nem tudták adni üldöztetésnek.
Igaz ez a könnyűzenére is, ahol a mai ellenállók csúcsteljesítménye a csirkedarálás és a Sárga rózsa abszolválása volt, és nem emlékszem, hogy az előadók nyomorogtak volna.

Szétporlasztott baloldal.

A folyamat már az MSZMP-n belül elindult, mikor megjelentek a magukat reformkommunistaként meghatározó osztályvezető-helyettesek, akiknek valódi reform-elképzeléseik ugyan nem voltak, de felettébb nagy határozottsággal bírálták a rendszer valóságos és vélt hibáit.
Ehhez nagy segítséget adtak a kor közgazdászai, akik különféle elemzéseikben előszeretettel kérték számon a kapitalizmus működési modelljének hiányát a szocialista gazdaságon, de valóságos és szocialista - a termelőeszközök társadalmi tulajdona alapján álló - megoldást adni nemigen tudtak és látnivalóan nem is akartak.
Nem is csoda, hiszen a probléma nem elsősorban hazai jellegű volt, hanem a Szovjetunió gazdasági-politikai meggyengüléséből adódott, és ezzel szemben nem voltak a magyar gazdaságpolitikának eszközei.
A neves szerzők – Antal László, Antalóczy Katalin, Bokros Lajos, Bukva Anna, Csillag István, Kopátsy Sándor, Lengyel László, Matolcsy György, Riecke Werner, Surányi György a Pénzügykutatási Intézet cégére alatt adták a tanácsokat a libák gyógykezelésére, de a tanácsaik csak saját túlélésükhöz voltak elegendők - elég csak a névsorra ránézni.
A nyolcvanas évek közepétől megindult a társadalmi tulajdon hazahordás útján történő felszámolása - kedves eufemizmussal ezt spontán privatizációnak becézték – mely kirántotta a szőnyeget a kádári társadalom kisemberei alól, akik ehhez lelkesen tapsoltak.
A kisembert már akkor sem volt nehéz megvezetni, azóta meg csak butult a társadalom.
A rendszerváltás során aztán a baloldal érdekcsoportokra esett szét, de az érdek nem a társadalom jobbá tétele volt, hanem az állami – társadalmi vagyonból megszerezhető tulajdoni hányad.
Az MSZMP és általában a kádári struktúra útjában volt a feltörekvő hatalomnak, ezért aztán – vélhetőleg Horn Gyula – kétfelé szakította, és a szalonképes MSZP mellé egy akár szélsőbaloldalinak is tekinthető Munkáspártot is gründolt.
Más kérdés, hogy ez a szélsőbaloldaliság nemigen jött be, a baloldal errefelé soha nem volt radikális, erről Horthy és különítményei, majd államszervezete gondoskodtak, csak erről ma már nem illik beszélni.
Ahogy volt itt Bethlen-Peyer paktum, ha Orbán kicsit tovább húzza, lehet itt még hasonló…
Aztán szélesedett a választék, jöttek a magukat szociáldemokratának tartó zavaros ideológiájú népek, Petrasovits Anna vezérletével, és megjelentek a baloldali liberálisok is, akik leginkább azt gondolták, hogy egyéni szabadságuk csak akkor ér véget az én orromnál, ha azt a nótát fújom, melyet ők előírtak.
Az utolsó csapás a baloldalra az MSZP szétszakítása volt, melynek eredményeként létrejött egy magát baloldalinak nyilvánító pártszerű nyugdíjasklub, melynek nevében úgy csinálnak vezetői, mintha politizálnának, csak éppen célt nem határoznak meg, és létrejött egy erős szociális érzékenységgel rendelkező, néha egy szekta jellegzetességeit is felmutató balliberális párt, mely mindenkit képviselni akar, ezért senkit sem képvisel igazán.
Tipikus példája ez annak, mikor a kettő kevesebb, mint az egy.
Nem beszélnék az olyan pártokról, mint az ISZOMM, szerintem, aki egy ilyen nevet fel tudott venni, az fikarcnyit se ért se a tömeglélektanból, se a magyar ember átvitt értelmű szövegekhez való viszonyából, pedig Gyurcsány példájából - öregecskedő feleségek, hazudtunk reggel, éjjel meg este - okulhatott volna.
Kár, mert Szanyi valaha tehetséges volt.
Thürmerről itt ne is essék szó, a néhány elkötelezetten baloldalit, akit jobban nyírnak balról, mint jobbról, szívemből sajnálom.

Persze volt itt azért árulás is.

Nem olyanokra gondolok, mint például Horn Gyula, aki vadul kereste a megfelelő választ a megváltozott politikai helyzetre, mert az ő munkájában kétségkívül érezhető volt a baloldali megoldások iránti törekvés.
De azért neki is fel lehet róni a Vatikánnal kötött elhibázott alkut, az állam lemondását ezer éves főkegyúri jogáról, az oktatás állami monopóliumáról, az adózási-finanszírozási anomáliákat, az ellentételezés nélküli osztogatást.
Viszont volt nekünk Szili Katalinunk, Csintalan Sándorunk, Pozsgay Imrénk, Puch Lászlónk és számtalan kisebb sakálunk is, akik helyi szinten árulták el az eszmét, melyben talán soha sem hittek.
Akik pénzért adták a hitüket, azokat még meg is lehet érteni a klasszikusok tanítása alapján (lét-tudat...) de voltak rengetegen, akik utólag megvilágosodtak és feledtetni próbálták egykori önmagukat – a damaszkuszi úton igen nagy torlódásokkal kellett számolni.

Kísértett a múlt, a Horthy-rendszer, meg a nyilasok hagyatéka.

A második világháborúban a vesztes oldalon álltunk, ez, meg a soha fel nem vállalt múltunk persze nem könnyítette meg a baloldal dolgát, hiszen a baloldaliságot sokan az oroszbarátsággal és a zsidósággal azonosították, a háború után aztán őket okolták a vereségért.
A Horthy-rendszer lyukas zoknis kispolgársága koncepciót váltott, és ugyanúgy kiszolgálta a szocialista modellt, mint előtte bárkit, aki a hatalom birtokában volt, és bár a baloldal őket is felemelte, mégis visszasírták azt a világot, melyben még „valakik” voltak - a büdös prolihoz képest.
Az államigazgatásban középszinten jelentős pozíciókat töltöttek be, és hát az emberi gyengeség is teret adott szervilizmusuknak, sok ember fülének édes a bokacsattogtatás.
Gyerekeikbe is ezt nevelték, ezért aztán a rendszerváltás idején virágba borult a Horthy-kultusz, beindult a Trianon-biznisz, feltámadt a tetszhalott nacionalizmus, ez pedig nem nagyon kedvezett a baloldalnak, mely mire körülnézett a haladás megtestesítőjéből nemzetáruló lett.
Ez ellen se vettük fel a harcot, hagytuk szó nélkül a történelem-hamisításokat, sok esetben prominens politikusaink is nyilvános bűnbánatokat tartottak, elhatárolódtak el sem követett bűnöktől,
A jobboldal a múltba merengett, a baloldal meg Matolcsyra emlékeztető tekintettel gazsulált az agresszíven nyomuló ellenfélnek.
Kitört a vallásoság, a szocialista társadalom utolsó miniszterelnöke büszkén dicsekedett vele, hogy a szomszéd faluban titokban megkereszteltette a gyermekeit, majd elment egy bankhoz főportásnak, világ szégyenére.
Természetesen az ilyen viselkedés demoralizálta a társadalmat, melyet a gazdasági változások egyébként is az egyéni életstratégiák felé terelték, a szolgalelkűség jött divatba, ezzel együtt az egyéni sors elkerülhetetlenségének érzete, - igen gyorsan visszacsúszott a társadalom vagy hatvan-hetven évet.
A baloldal szervezetek nélkül maradt.
Az utódpártnak kikiáltott szocialisták elfoglalták magukat saját pozíció-harcaikkal, a szocialista rendszer félretett politikusai megkísérelték felépíteni új egzisztenciájukat régi kapcsolati hálójuk maradékának kihasználásával, aztán kinek sikerült, kinek nem.
A skála a milliárdostól az öngyilkosig terjedt.
A falu népe fikarcnyit sem hasonlított Dózsa népére, szétverték a világhírű magyar mezőgazdaságot, a traktort kerekenként vitték haza és megindult a tülekedés a földekért, melyeken büszkén kellett volna szemlélni a ló seggét nézegető magyar parasztot annak is, akinek a szeme már régen John Deer-hez szokott.
A földeken virágzott a pipacs, az emberek jelentős része visszacsúszott a zsellér-sorba, a szegény meg hamar odatalált az árokpartra, ahol a helyi hatalmasság kegyéből kapott közmunkáért annyit, amennyi éhenhalni sok, megélni kevés.
Nem szóltak ellene, viszont kifogták a lipicait a rózsadombi műparaszt kocsijából, és ünnepelték leszármazottaik tönkretételét, és hálálkodva emlékeztek a Főméltóságú Asszonyra, aki karácsonyra cipőt adott ajándékba annak a cselédnek, aki a szocializmus alatt akkor se szorult volna rá ilyen adományra, ha százlábúnak születik.
A termelőszövetkezetek létrehozásakor a földek – melyeket mellesleg a baloldal osztott a falu népének – gazdáik tulajdonában maradtak, ma már a földtulajdon néhányezer család kezében koncentrálódik, ott terem rajta a világhírű magyar földalapú támogatás.

Azt sem értettük meg, hogy a politika korunkban a kommunikációról szól.

Sajnos ellenfeleink ezt pontosan tudták, és mire kettőt körülnéztünk, már nem voltak kezünkben eszközök.
Sajnos ma sincsenek, a baloldalnak nincs nyomtatott sajtója, nincs se rádió, se televízió-csatornája, az internet böngészése meg nem a zsákfalvak népének kedvenc időtöltése.
Abban a világban, melyben ma már a háborúk is a kommunikációs térben zajlanak, a mi potenciális támogatóink a királyi televízióból értesülnek a világ dolgairól, aztán csodálkozhatunk, mikor a választásokon kiderül, hogy a baloldalt tartják ellenségüknek.
Jellemző volt, hogy anno a nép elhitte, ha valami megjelent az újságban vagy a televízóban, rádióban, ma meg nem hiszi el még azt sem, amit a két szemével lát, de lehet, talán jól is teszi, mert a mai médiumok zöme azt tartja politizálásnak, ha valamelyik általa preferált politikai irányvonal érdekeinek megfelelően gátlástalanul hazudozik, int a szabadságos katona.
A kommunikációs helyzet alakulásáért alapvetően Gyurcsány Ferenc média-politikája felelős, pontosabban az a habitus, mely a magyar liberális értelmiség sajátja, a sportszerűségnek és tiszta demokratizmusnak vélt doktriner szépelgés, mellyel szemben egy hiéna-falka kíméletlen prakticizmusa áll.
Természetesen az utóbbi a hatékonyabb.
Egy harcban, általában a háborúkban ritkán az győz, aki a lövészárok peremén előadja a Hattyúk tavát, ebből az előadásból lefeljebb a hattyú halála valósulhat meg, de ebből is leginkább a koreográfia színpadi műből kimaradt része, mikor a hattyút kibelezik.
Szép elveket hangoztatni éppenséggel lehet, de minek?
Lehet hivatkozni a demokráciára, meg a pártpénztárnokra, aki nem ad pénzt a pártelnöknek céljai megvalósításához, de ebben az esetben nem a sopánkodás a célszerű, hanem a pártpénztárnok világgá zavarása.
A mai helyzet konkrétan az, hogy egyetlen médium sincs a baloldal kezében, a Népszavát ugyanaz a tíz újságíró írja tele, külpolitikailag többnyire ostobaságokkal, belpolitikailag meg lózungokkal, az ellenfél hirdetését olvashatjuk teljes oldalon – komolyan mondom, ennél alább már nincs.
A baloldalinak tartott televízió egy szekta kezében van, melyet a hatalom megvett kilóra, a balolodalinak nevezett rádió vergődik, meg a sz@rt maszatolja, tisztelet a kevés számú elkötelezett újságírónak.
Ez a mai baloldal számára felmentést és magyarázatot ad a gyengének is alig nevezhető teljesítményre, jóllehet a helyzetet lehetne lehetőségként is kezelni, csak éppen ebbe is munkát kellene fektetni.
Világjelenség a nyomtatott sajtó visszaszorulása, a televízió jelentőségének csökkenése a digitális kommunikáció előtérbe kerülése, - talán el lehetne beszélgetni az unokákkal, akik már régóta nem a televízióból tájékozódnak a világ dolgairól.
Sajnos, a digitális világban egy mértékadó baloldali portálra nehezen akadnak, van helyette szélsőséges handabanda, meg magát liberálisnak tartó nyámmogás, meg a különféle tömegmanipulációs kísérletek.
A baloldal ideológiai zűrzavara visszatükröződik propagandájában is, no, meg eredményeségének hiányában is.
A helyzet az, hogy tömegpropagandát hatékonyabb talán Lenintől tanulni, mint a Jancsi és Juliska átültetésével kísérletezni a mai társadalomba, különösen akkor, mikor ellenfelünk Göbbels, Machiavelli és Sztálin emlőiről kortyolgatja a feladatokat.

A szakértelem bolsevista trükk, mondta a jobboldal, mi meg elhittük neki.

Nem is alkalmazzuk, nehogy megártson nekünk, inkább csak hüledezünk és demokratikus jogaink csorbításáról handabandázunk, amikor ellenfelünk adatbázist épít, amikor teszteli a társadalom reakcióit, amikor igénybe veszi a közvéleménykutatók munkáját.
Ellenfeleink oldalán rengeteg a jólképzett fiatal szakember, akik a holnap politikusai és politikacsinálói lesznek, a baloldal meg óriási káderhiánnyal küzd.
Nehéz ezzel szembenézni, de nem kellünk a fiataloknak, mert képtelenek vagyunk eszméinket divatos ruhákba öltöztetve kínálni nekik.
Talán azért, mert kényelmesek vagyunk, talán, mert valóban nemértjük a mai világot és nem értjük a mai fiatalok igényeit, nem azt kínáljuk az idősebb generációknak, amire vágynának.
Talán mert azt szeretjük, ha a harcostársnak kinézett fiatal leginkább ránk hasonlít, de még csak nem is ifjúkori önmagukra, hanem mai, kissé már leamortizált, megkopott és a kor új kihívásait nehezen emésztő állapotunkra.
A mai világ gyors, folyamatos alkalmazkodást igényel, a baloldal mai vezetői (kik is ők, név szerint?) erre nem tűnnek alkalmasnak, megaztán nem is divat ma baloldalinak lenni.
A melós ma nem törődik a társadalommal, elfoglalja a napi küzdelem a megélhetésért, a paraszt föld nélkül még csak parasztnak se mondható, leginkább zsellér vagy cseléd, aki évszázadok beidegződését követve sunyin alkalmazkodik mindenhez, a nincstelen meg mindent megtesz a túlélésért.
Az értelmiségi meg vagy magát liberálisnak tartó, de mindent az államtól váró álmodozó, vagy a világ Magyarországhoz csatolásáról deliráló szerencsétlen, aki azt hiszi, hogy az a jó magyar, aki a határainkon kívül él, aki meg belül, az tápos.
A társadalom ma olyan, mint a háziasszony tálja, mielőtt meggyúrja a tésztát a süteményhez.
Külön van benne minden alkotóeleme, semmi nem tartja össze, így aztán mindennek mondható, csak élvezhető ételnek nem.
Ma a baloldalon virulnak a szekták, melyek jobban utálják egymást, mint az Inkviziciót, a nép körében legkelendőbb az a vélekedés, mely szerint ezek mind egyformák, csak lopni akarnak, összemossák a gyilkost az áldozatával, mondván ezek mindketten verekedtek. Mindahányan elfelejtették a múltjukat, hogy honnan jöttek ők, vagy apáik, nem sikk ma vállalni az embernek önmagát.
Olyan emberek is mélységes lenézéssel beszélnek a szocializmus társadalompolitikai képzéséről – a foximaxiról – akiknek lövésük sincs egy társadalom működéséről, akik fennen hangoztatják, hogy őket a politika nem érdekli, mert nem fogják fel, hogy az élet megszervezésének módját hívják politikának.
Amikor leadják szavazatukat, akkor nem az érdekeik alapján szavaznak, hanem a szomszédasszony bölcsessége alapján, vagy arra szép, magas pasira, arra a sokat sejtetően nagy orrúra, akit aztán sebtében szentté is avatnak, meg arra, aki a kocsmában is odaképzelhető a pult mellé a stampó pálesszal a kezében.
Nincsenek karizmatikus baloldali politikusok, ha akad néha egy, akkor abból azonnal oszlopszentet faragunk, akinek a legbornírtabb hülyeségeit is zokszó nélkül lenyeljük.

Hát - a teljesség igénye nélkül – valahogy így látom ma a helyzetet, melyre csak rátett egy lapáttal az ukrán helyzet, tovább növelve az eszmei zűrzavart.
Véleményem szerint erre sem tudott a baloldal megfelelően reagálni, konkrétan nem is reagált sehogy, és nem tett semmit azért sem, hogy a társadalom legalább sejtse, mi zajlik a világban és miért.
Majd megtanuljuk persze, úgy kétszáz év késéssel, de az is lehet, hogy még akkor sem.
Magyarember nehezen tanul, könnyen felejt…

:O)))