ÁROK, ÁROK, DE MÉLY ÁROK

Nem gondoltam, hogy így járok – mondja a nóta, és lám: beleestünk, benne vagyunk - nyakig.

Nem vagyunk egy szerencsés nemzet, valahogy minden jól induló kezdeményezés előbb – utóbb – de inkább előbb, mint utóbb – kútba esik, és általában a személyi ambíciók és a felkészületlenség okán.

Itt van ez a Magyar Szolidaritás Mozgalom is, amely az egyik legreményteljesebb civil kezdeményezés volt, és amelyik most saját létéért kénytelen küzdeni, mert egyik emblematikus vezetője, Árok Kornél úgy gondolta, hogy személyes ambíciói előbbre valók, mint a közösség ügye.

Bár érthető, de sem ésszerűnek, sem okosnak, de mégcsak sportszerűnek sem értékelhető eltávolodása a mozgalom eredeti célkitűzéseitől.

Koraszülött pártpolitikusi ambícióinak életbentartásához inkubátor kell, és azt hiszem, hogy a Szolidaritás Mozgalom szimpatizánsainak túlnyomó többsége nem mogyorófa pálcára rója e-mail-jeit, rovásírással.

Márpedig így kívülről úgy tetszik, hogy a Mozgalom egyik vezetője a Jobbikkal szeretne lepaktálni, abban a közegben képzeli el politikai jövőjét, és ez azért meglehetősen kiábrándító.

Árok Kornél téved abban, ha azt képzeli, hogy a széles tömegek pártok iránt érzett utálata a Jobbikot nem érintik, hogy az emberek a szélsőjobb handabandázására lennének vevők.

Nem.

A nép csalódott a pártokban, a pártvezetőkben, és bár meglehetősen igazságtalan, de sommás ítéletet mondott a pártpolitikusokról, akik lopnak, csalnak, hazudnak és csak a saját pitykés dolmányuk degeszre tömésével vannak elfoglalva.

Árok Kornél abban is téved, ha azt képzeli, hogy egy új felállásban komolyabb szerepe vagy nagyobb súlya lehet, mint a Szolidaritásban.

Minden létező pártban régen kiosztották már a szerepeket, és egyetlen mai, sikeres pártpolitikus sem örül a semmiből előtűnt versenytársnak, nem engedi udvariasan maga elé, inkább a sor vége felé mutogat, ahol még vannak üres helyek.

Hogy Árok Kornél miért ezt az utat választotta, az rejtély, hiszen a „saját” mozgalmában egyike volt a vezetőknek, népszerű és jelentős személyiség volt egy komoly tömeg élén.

Talán ez az „egyike” kitétel irritálta?

Meglehet, hiszen nem ő lenne az első, akit megszédít a hirtelen jött népszerűség, mely hibás helyzet és önértékeléshez vezet.

A siker hozza magával a barátokat, a hízelgőket, a helyezkedőket és a csókosokat, meg azokat, akikkel együtt rántottunk csizmát, a rokonokat és az ismeősöket, akikkel életében egyszer tán, ha találkozhatott a szerencse fia, aki hirtelen bizonyítva látja, hogy lámcsak, még ennél is többre lenne hivatott, ha nem kötnék meg a kezét mások.

Lelkében pedig már látja önmagában az új Orbán Viktort, tehetségesebb és szeretetreméltóbb kiadásban.

Kár, mert ennek az országnak ez a mai Orbán Viktor is szinte emészthetetlenül sok, egy másodikba – meglehet- bele is pusztulna.

Igen rossz helyzetbe került, ott totyog, mint liba, eső után a patak agyagtöltésének szélén - elég egy rossz mozdulat és seggen szánkázik lefelé a patakig, melyben aztán pofára is esik, annak rendje-módja szerint.

Bár ezen úgysem gondolkodik, de a visszaút se lenne túl kényelmes, ennek az útvonalnak immanens tulajdonsága a lecsúszás.

Van abban valami kisszerű, hogy a mozgalomnak, melynek születésekor ott bábáskodott, most az elpusztításánál is ott kell lennie.

Ha azt gondolja, hogy aki rokonszenvezett vele, az most követni fogja őt a Jobbik felé vezető úton, akkor rengeteg csalódás fog várni rá.

Hogy mi lesz mozgalmával, az ma még nyitott kérdés, hiszen nem ez lenne az első mozgalom vagy párt, melynek alapítói az idők során visszaszorultak a második – harmadik vonalba, hogy messzebb ne is menjünk példáért, ott van mindjárt Wachsler Tamás, aki ma parlamenti favágóként keresi a kenyerét a Károlyi szobor környékén, helyet csinálva a daruskocsinak.

Sajnálom Árok Kornélt, értelmesebben is végezhette volna.

Sajnálom mozgalma tagságát és megmaradt vezetőit, akiknek az összefogásba vetett hitét rombolta össze.

És sajnálom az országot, mert végre született egy – két ígéretes politikai csecsemő.

Az egyiket most félárván kell majd felnevelni – nem lesz könnyű feladat a mai világban…

:O)))

SZOLIDARITÁS

Megtartották a szakszervezetek tüntetésüket.

Szép utónyári időben, kellemes melegben gyűlt össze a szakszervezetek által mozgósított tagság meg a szimpatizánsok, sütött a nap, a hangulat jó volt.

A résztvevők mosolyogtak és csak néha hergelték bele magukat kormányellenes hangulatba, inkább csak a szónokok által megfogalmazott cáfolhatatlan igazságokat igazolták vissza, Bartus László igen elégedetlen lehet ezzel a tüntetéssel is.

Mondjuk, ebben igaza is van, hiszen a tüntetés inkább Orbán tevékenységének sokoldalú méltatását szolgálta, mint a kilátástalan düh kifejezését.

Szép tömeg gyűlt össze, sokan voltunk, többen, mint a bohóctüntetésen, de még mindig kevesen.

Szerintem optimista volt a helyszínválasztás és bár érezhető volt a szakszervezetek mozgósító hatása, de attól tartok, nekik még újra kell tanulniuk a szakmát.

Ez a rendezvény ennek lehet első, ígéretes lépcsője, mint ahogy szakszervezeti karrierek kezdete is, hiszen a két „húzóember”, Árok Kornél és Kónya Péter az utóbbi idők szakszervezeti sztárjai, tevékenységük és eddigi eredményeik alapján komoly politikai karrier lehetőségét hordozzák magukban.

Egymásközt szólva, nagyon itt volt az ideje új arcok feltűnésének a magyar szakszervezeti mozgalomban, hiszen annak állapota is a pártok mai állapotához hasonlított, és azt hiszem, ennél sértőbb dolgot most hirtelen nem is tudnék a szakszervezetek fejéhez vágni…

Természetesen a szakszervezetekben is ott vannak azok, akik a saját tapasztalataik ellenére is még mindig hisznek benne, hogy a parlamentáris diktatúrával egyezkedni lehet, nem is voltak ott a mai tüntetésen.

Sem Gaskó, sem Borsik nem volt jelen, de talán jobban is jártak, hiszen nevük körülírt említése nagyobb füttykoncertet váltott ki, mint Lázár értékskálájának felemlítése, pedighát…

Gaskóékat a többi szakszervezet tagsága árulóknak és egységbontóknak tartja, engem csak az lepett meg, hogy erre csak most döbbennek rá, holott ezek az emberek már régen lepaktáltak Orbánnal, aki nem is piszkálja a zsebüket, hiszen saját tapasztalatából tudja, hogy mekkora károkat tudnak okozni – még abból az időből, amikor ő inspirálta őket károkozásra.

A tömeg perifériáján kis csoportban feltűntek nyilasok is pólójukon az eredeti, Szálasi által használt logóval, a tüntetés után pedig a Jobbik szórólapozott, amit már a tüntetésen is megkíséreltek, de a szervezők világgá küldték őket.
Thürmer – úgy láttam – nem hozta ki a Központi Bizottságnak is tekinthető családját, újabb komcsi puccs a Viktorén kívül mostanában láthatólag nem fenyeget.

Aktivistáik fiatal srácok, tanulságos lenne a kérdéssel foglalkozni a baloldalon is, habár az is igaz, hogy találkozni lehetett DKP feliratú pólóval is.

A szónokok szónokoltak, némelyikük igen rokonszenvesen, Árok Kornélnak vannak adottságai a műfajhoz, a civileket képviselő szónok sem volt rossz, de persze ideológiailag kissé borzas a frizurájuk és a szokásos sztereotípiáktól sem igen tudnak szabadulni.

Elhangzott, hogy a pártok megosztották a társadalmat, szembefordították egymással a családtagokat, felrugdalták a barátságokat, a munkahelyeken az emberek félnek egymással beszélni, mert hátha a másik fideszes vagy szocialista.

Hát lehet, hogy fel kellene emelnem a Cavinton - adagomat, de én úgy emlékszem, mintha a társadalom megosztását nem a szocialisták erőltetgették volna, és ma sem ők teremtik meg a félelem légkörét a munkahelyeken, de persze én egy büdös hazug komcsi vagyok, nem olyan Igazmondó Csillagszemű Kanász vagy mi, mint a Mi Boldogságunk.

Aztán elhangzott az is, hogy csak mi – mármint a szakszervezetek – vagyunk, akik képviselni tudunk benneteket – mármint a választókat, ami azért – lássuk be – lányos túlzás, de a hangulatba vastagon belefért.

Aztán jött a nap fénypontja, Kónya Péter meghirdette a magyar Szolidaritás Mozgalom megalapítását, utalt a lengyel elődökre, transzparensbontás és ováció kísérte az aktust, magam pedig nem tudtam, hogy történelmi pillanat részese vagyok, vagy csak a magyar társadalom hatszázadik komoly, de reménytelen kísérletét látom egy normális társadalom megteremtésére.

Talán csak az árnyékolta be az ünnepség fényét, hogy a Radetzky – indulót lengyel indulónak említette, a szónok, holott a remekművet az 1848-as bécsi forradalmat leverő Radetzky marsall tiszteletére szerezte Johann Strauss, hogy az idősebb vagy a fiatalabb, az most hirtelen nem jut eszembe.

Mindenesetre a Szolidaritás Mozgalommal újabb szereplő jelent meg a politikai palettán, a baloldali pártoknak nem ártana összekapniuk magukat…

Gyurcsány, aki kint volt a tüntetésen ma éjjel valószínűleg boldog mosollyal fog álomra szenderülni, miután meghallgathatta egy valóban tekintélyes létszámú tömeg ordítását: Orbán takaroggy!

Ez persze nekem, mint parlagi baloldalinak is felettébb tetszett, de a nap fénypontja azért az volt, mikor a tömeget felszólították, hogy miután a Parlamentben nem foglalkoznak a nép problémáival, fordítsunk hátat az épületnek és egy perces néma tüntetéssel nyilvánítsunk véleményt.

Ez meg is történt, mindenki a fenekét mutatta a Tisztelt Háznak, (volt ott egy-két igen formás fenék is, mesélték a barátaim…) majd mintegy vezényszóra mindenki felemelte öklét, melyből a középső ujja meredt csak a ég felé, így kívánva Viktornak minden jót.

Aztán hazafelé menet megtekintettem a küldeményt, melyet valamelyik nyugdíjas adott fel az Ország Megmentőjének - egy remekbeszabott csirkelábat, megfosztva magát a hétvégi ünnepi ebédtől.

Én a libalábat jobban szeretem, különösen, ha a combjában folytatódik, de Viktor ne legyen telhetetlen, örüljön, hogy ezzel megúszta.

Egyelőre, de nem végleg.

Lesznek itt még esős, borús, rosszkedvű napok is, nem is olyan túl sokára.

:O)))