MOCSÁR

Olyan ma a magyar politikai élet, mint a mocsár.

Bűzös gázok pöffennek időnként, a sáros vízben nem él meg normálisan senki és semmi, csak azok az állatok és férgek, melyek alkalmazkodtak a körülményekhez, de azok legalább nagyon.

A mi mocsarunk a viszonylag tiszta tó és a sivatag között fekszik, foglyai vagyunk vagy tízmilliónyian, lehúz bennünket, és néha úgy érezzük, minél jobban kapálózunk, annál mélyebbre süllyedünk.

Már alig tudjuk a fejünket a felszín felett tartani, de még így sem érezhetjük magunkat biztonságban a belélegezni kényszerült bűzös miazmáktól, döglesztő gázoktól.

Pedig olyan szépen indult ez az egész, a tóparti kis öböl, ahol megtelepedtünk egészen élhető volt, a partja zöld és üde, pezsgett az élet.

A madarak énekeltek, a halacskák vidáman úszkáltak, míg csak a harcsa meg nem ette őket, a vízinövények, a nád, a sás harsogó zöldjében boldogan fészkeltek a vadrécék, mögöttük kicsinyeik tanulták a szakmát  - időnként fejre állva, égnek meresztve a feneküket keresték a táplálékot a víz alatt.

Igaz, ha valaki veszélyeztette a kialakult állapotokat, akkor megjelent a környezetvédelmi felügyelőség és fejbeverte a rendbontót.

Ez némelyeket irritált, mint ahogy a környezetvédelem logója is, merthogy az tény, hogy egyetlen logót lehetett csak használni, és az idiótább állatoknak nemigen volt érdemes nagyra tátani a szájukat.

Aki elkezdte volna azt hirdetni, hogy a törpeharcsa értékesebb, mint a keszeg, vagy, hogy a hattyú jobban szereti ezt az öblöt, mint a liba, az bizony nemigen talált elismerésre.

Aztán egyszer egy Gorbacsov nevű szerelő leszerelte a környezetvédelem csónakjáról a motort, szétszedte, de összerakni már nem volt tudománya és a mi öblünkben elkezdődött az elmocsarasodás.

Eleinte ugyan nagy volt az egyetértés abban, hogy ami volt az rossz volt, és mindenki vidáman lobogtatta a saját logójával ékesített zászlaját, és ez egy ideig boldoggá tett mindenkit, de közben a háttérben érdekes folyamatok indultak.

A víz szabad áramlását elrekesztették a köztulajdon feltrancsírozásával megjelent új tulajdonosok, megjelentek idegen nádvágók, akik lerabolták és tönkretették a nádasokat, szétrugdosták a vadréce fészkét, a halakat lehalászták, a vadlibára vadászatokat szerveztek, megjelentek a keselyűk, a rókák.

Még a természetvédelem hajdani képviselői is koncepciót váltottak - ők árulták a védett fajok gereznáit, nagy egyetértésben az új urakkal, akik egy fillért sem fordítottak arra, hogy az élet színvonalát és minőségét legalább a hajdani színvonalon megőrizzék.

Ma egy undorító alligátor az úr a mocsáron, a kevés még megmaradt vízben piranhák úsznak, a mélyből feltörő metán megmérgezi az életet, szotykos sár és a rothadás bűze terjeng mindenfelé.

Aki azt gondolja, hogy ez azért talán túlzás, hát jusson eszébe, hogy mennyit siránkozik mindenki a belvízhelyzet miatt, de a hajdani belvízlevezető csatornákat – nem képletesen, hanem valóságosan – azok temették be, akiknek földje ma olyan, mint egy japán rizsföld.

 Csak annyira azért nem büdös is, mert ez csak virtuálisan van lesz@rva, míg a japán rizsföldeken az emberi ürülék a maga természetességében van jelen, de ott legalább haszna van.

Nem tudom, hogy lehet e politikát szépen csinálni - talán nem, - de ami nálunk folyik, az maga a hányinger.

A legutóbbi nekibuzdulás még nekem is sok, pedig mielőtt szétnézek a hírek táján, beveszek egy Daedalont, prevenciós céllal.

Hogy a mi alligátorunk úgy döntött, hogy nem nyugszik, míg Gyurcsányt le nem vadássza, az rendben van, a szándék szép és végtére is valamivel el kell foglalnia magát, ha már kormányozni nemigen tud.
De az azért, hogy ráküldi Kocsis Istvánt, a Magyar Villamos Művek volt vezetőjét, az már igazán a pofátlanság minősített esete.

Kocsis, a BKV mai vezérigazgatója terhelő vallomást tett Gyurcsányra, Szilvásyra és Kóka Jánosra, merthogy ők okozták a MVM többszáz milliárdos (figyelem, nem milliós, milliárdos) vagyonvesztését azzal, hogy leváltották őt, és ezzel megakasztották azt a nagyívű folyamatot, melynek végeredménye a vállalat és az ország felvirágzása lett volna – vagy ezermilliárdos vagyonvesztés.

Arról nem esik szó, hogy ennek a menesztésnek voltak némely előzményei, offshore cégekkel és Mrs. Istvan Kocsissal megspékelve, - aki szeret a horrort, az olvashat erről bővebben az Index cikkében, aki meg nem akar éjszaka aludni, az a hírszerző cikkét is elolvashatja.

És aki ezeket elolvasta, az pontosan megérti, hogy miről is beszélt Gyurcsány az őszödi beszédben és azt is, hogy miért kellene világgá zavarni az MSZP pénzügyeit intéző veteránt, aki oly hevesen utálja Gyurcsányt, mint még kevesen – ezek szerint indokoltan.

Persze ez a próbálkozás is gyenge, mint a nyári harmat, - egy részvénytársaság vezetése azért nem úgy megy, hogy leszólnak a piros telefonon, hogy ugyan, sikkasszál már nekünk kicsit, kedves Kocsis, ennek az egésznek az a célja, hogy ha lehet, kenjünk rá egy kis szart Gyurcsányra, hadd mosakodjon, a népben meg úgyis csak az marad meg, hogy szaros volt.

Undorító.

Mint ahogy az is, hogy anno ötven millióért két évig pórázon vezetgették az egyébként igen ostoba Zuschlagot, most a több százmilliárd vagyonvesztés okozójaként gyanúsított Kocsis úgy ül a BKV vezérigazgatói székében, mintha odaragasztották volna.

Anno elmondta már politikus, hogy a politika és a szervezett bűnözés összeér, de a mai helyzet ezt már jócskán meghaladta: ma a politika maga a szervezett bűnözés.

Sokszor elgondolkodik az ember, le lehet ezt a mocsarat csapolni?

Nagyon nehéz, mert aki közel megy hozzá, azt könnyen lehúzza és megfojtja, mert nyúlós, mint a takony, melyet csak az élhet túl, akinek a gerince is ebből a matériából van.

Azért persze nem kell feladni, de ehhez az kell, hogy annak, aki fellép ellenük, annak milliók fogják a derekára csomózott biztonsági kötelet, félretéve pesszimizmust, személyes érzelmeket, kételyeket.

Ezen kellene mostanában elgondolkodni – szerintem.

Hogy a halacskák megint vidáman úszkálhassanak, a víz kitisztuljon, zöldelljen a világ és a liba vidáman úszkáljon a mi kis öblünkben, míg csak pörköltté nem lényegül…

:O)))