Tulajdonképpen állami alapon is meg lehet szervezni az egészségügyi ellátást, ez kétségtelen.
Mint ahogy meg lehetne szervezni biztosítási alapon is.
Ahogy többé-kevésbé ezen az alapon működött egészen idáig, természetesen amúgy magyar módra, felemás módon, slamposan, ezernyi egyéni érdektől áthatva és következetlenül, és még mindig megőrizve valamit a szocializmus „legfőbb érték az ember” szemléletéből és az ehhez igazodó intézményrendszerből.
Az egészségügyi ellátórendszer roppant kényes területe a társadalomnak, nem is csoda, hogy idáig még akárki is próbált érdemben belepiszkálni, annak - nem sokkal merész elhatározása után - máris lengette politikai sírján az árvalányhajat az őszi szél.
De most aztán nincs pardon, a Vezér eldöntötte, hogy rendet tesz, a rend pedig az ő olvasatában azt jelenti, hogy mindenről az állam dönt, az állam mibenlétét tekintve pedig XIV. Lajos francia király véleménye a mérvadó: az állam én vagyok!
Tulajdonképpen az a vicces, hogy ez is valahol a felcsúti konyhaasztalnál született döntés, a kedves Apuka világszemlélete tükröződik benne, de a kivitelezésben sem nehéz felfedezni a gyermekkori dörgő pofonok utóhatását.
Egy normális egészségügyi rendszerben az egészségügyi szolgáltatók versengenek a betegért, de hát ez nem passzol bele Orbanisztán hivatalos ideológiájába, a Bölcs Atya által igazgatott, gondoskodó, büntető és jutalmazó állam modelljébe.
Így aztán most az életükért ügyeskedő és magukat halálra hajszoló intézmények helyett jön majd a nagy, tohonya állami szervezet, amelyikben minden szolgáltatás sorsa attól függ, hogy az adott területre delegált pártmegbízottak támogatják vagy feleslegesnek ítélik meglétét, mint ahogy a fejlesztések is majd ott dőlnek el, ahol azoknak sem szükségességét sem feleslegességét nem érzi meg a döntéshozó.
Az egészségügyi intézmények államosításáról a Vezér a saját vazallusaival, a megyei közgyűlések elnökeivel állapodott meg, akik ebben az ügyben is leginkább a hajdani Wartburgok hátsó ablakában elhelyezett bólogató bulldog figuráját hozták.
Nem, nem az ellátás szervezésével kapcsolatos felelősséget és pénzt adták át az államnak, hanem átadtak mindent, ingatlanvagyonostul.
Márpedig az ingatlanvagyon átadásával egyszerűen kiiratkoztak a terület lakosságának életéből, hiszen egy megyei önkormányzatnak így még annyi feladata sem maradt, mint a települési önkormányzatoknak, hogy legalább a petúniák vagy muskátli nehéz kérdésében dönthessen.
Ha egy testülettel kapcsolatban elmondható a népi bölcsesség, miszerint felesleges, mint pin@n a szőr, hát a megyei önkormányzatokról ezek után ez bizton elmondható.
A döntés természetesen mélyen demokratikus, az önkormányzati testületek tudomásul vehetik, merthogy a döntésben semmiféle részük nem volt, kész helyzet elé állították őket.
Az ellátást idáig az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozta, mely az intézményekkel évente szerződést kötött, melyben meghatározták az ellátási kötelezettség területi kereteit és tartalmi elemeit, például eldöntötték, hogy az adott intézményben finanszírozható-e új szakterület, milyen ellátást milyenterjedelemben fog finanszírozni a társadalombiztosítás.
Gyakorlatilag elosztották a rendelkezésre álló pénzösszegeket az intézmények között, majd teljesítmény alapján ezek között a keretek között kapták meg pénzüket az intézmények, melyek, ha a szerződött teljesítmény fölött teljesítettek, akkor megnézhették magukat, mivel a többletteljesítményt nem finanszírozta senki.
Ez a hírhedt TVK – a teljesítményvolumen korlát, ettől keletkeztek a várólisták, mert akit a rendelkezésre álló pénzösszegből nem lehetett ellátni, annak várni kellett, míg sorra került.
Ezután sem lesz ez máshogy, csak az egészségügyi kormányzat kerül kellemesebb helyzetbe, két okból is: egyik az, hogy ezek után nem kell a rengeteg intézményvezetővel alkudozni, hallgatni a sopánkodásukat, hanem a nagytérségi ellátórendszerek vezetőivel kell közölni a döntéseket, oszt jónapot.
Utána meg azok közlik a döntésüket az intézményvezetőkkel, és akinek ez nem tetszik, mehet zabot hegyezni Kukutyinba.
Nincs versengés a betegért, lesz helyette állami direktíva, majd a Párt megmondja, hogy az adott területen ki, milyen ellátást érdemel.
Tulajdonképpen sok eltérés nincs az elődök elképzeléseitől, mindössze az, hogy a betegellátás színvonalának emelését az elődök a versengő biztosítóktól és az egészségügyi rendszer átszervezésétől várták, a jelenlegi hatalom meg a sztálini vasakarattól.
Természetesen vannak ennek az ügynek plusz hozadékai is – például nem kell a helyi politikusokkal egyeztetgetni a kórházak bezárásáról, vagy azt számolgatni, hogy melyik kórház fenntartása a gazdaságos, hanem kemény kézzel el lehet fordítani a kulcsot a bezárásra kiszemelt intézmények kapujában.
Most már a kórházigazgatói lobbitól sem kell tartani, hiszen 2012. január elsején valamennyi kórházigazgató munkanélküli lesz, és majd a hatalom megmondja, kire számít a továbbiakban.
Lehet, lesz hármas követelmény is – hűség a Párthoz, közéleti aktivitás, szakmai alkalmasság – ebben a sorrendben.
Az sem hátrányos, hogy megbízható kezekbe kerül a hatalmas egészségügyi piac, onnan is lehet szakítani tíz-húsz százalékot, a megfelelő helyen fekvő kórházi ingatlanokkal is jó kis üzleteket lehet csinálni, majd Viktorék megálmodják az okosságot, a lenyúláshoz nagyon értenek.
Márpedig a kórházi ingatlanvagyon értékéhez képest a magán - nyugdíjpénztári vagyon zsebpénz…
És mi lesz a libával, ha a májnagyobbodásával orvoshoz kíván fordulni?
Na, itt aztán megszűnik az anarchia, oda megy, ahová irányítják, akkor, amikorra időpontot kap, és még örülhet, ha majdani orvosát nem a párthűség alapján választották ki.
Nem hiszek az állami irányítás magas hatásfokában, de várjuk ki a végét.
Az kétségtelen, hogy az egészségügy ruháját újra kellett szabni.
Csak az a kérdés, hogy mi kerül ki az új szabó keze alól: Dior modell vagy kényszerzubbony?
:O)))
