ÜNNEPSÉGEK - ÜNNEP NÉLKÜL

Holnap, csak Pest megyében (Budapestet nem számolva bele természetesen) vagy negyvenöt helyen tartanak ünnepségeket, a Nagy Októberi Zűrzavaros Forradalom emlékére.
Hozzávetőleg olyan a feeling, mint amilyen a hajdani, szépemlékű november hetedikéken volt, csak most nem oszt senki pénzt a plebsnek.
Nincs herdálás elvtársak, a dolgozó örüljön, hogy munkája van, a munkanélküli meg örüljön annak, hogy él – aki nem dolgozik, ne is egyék!
Persze a nép is értékén kezeli az ügyet, de azért élvezi a cirkuszt, ha már kenyere nincs is, vagy alig van - ápolja a tradíciókat, jó pofát vág az ünnepélyes átadásokhoz, melynek divatját éppen most készül visszahozni a Vezér és Kancellár.
Tegnap átadták a felújított Zeneakadémiát, az ünnepi hangversenyt személyesen ő adta.
Saját szerzeménye került előadásra: Új magyar szimfónia korgó gyomrokra és herefonra.
A címben szereplő hangszeren az un. megmarkolva csavargatásos technikával kell játszani, hozzáértő kezeknek remek hangokat lehet kicsalogatni belőle, különösen a felsőbb regiszterekben lehet brillírozni vele…
Az ünnepségek résztvevőit a hajdani május elsejék lelkesítő módszereivel toborozzák, nevezetesen kiállt a párttitkár és üdvözölte a megjelenteket egyenként - szervusz, Szabó elvtárs, hát te is itt vagy?
Ez a rövid mondatocska aztán szorosan kapcsolódott népünk másik nagy ünnepéhez, mert aki nem volt ott, annak volt, hogy nem jutott már boríték november hetedikén, a párttitkár elkötelezett bornírtságának, vagy slampos nagyvonalúságának függvényében.
Könnyű volt neki.
Oszthatott sör és virslijegyeket, de ma még könnyebb, mert a pártkorifeus leginkább állami megrendelést osztogat, a tömeg odaterelését meg rábízza az érdekeltté tett munkáltatóra – cuius regio – eius religio, ugye…
Namármost magyarember azt sem tudta tisztességesen ünnepelni, hogy földet kapott, emberhez méltó élethez jutott, a gyerekeinek jövőt és kitörési lehetőséget adott az a rendszer, hát most akkor ugyan, mit is ünnepelne?
Ja, - a szabadságot – ugye?
Hát ez meg olyan, hogy a teve is repülhet, szabadon szárnyalhat, mint a liba, ha meg tudja fizetni a repülőjegyet, de ha nincs rá pénze, akkor a szárnyalási engedélyét akár meg is eheti – a kérődzők remekül elvannak felszeletelt papíron is.
Repülni meg csak akkor fog, ha kirúgják a Málha és Tevetalp Kft szorgos kollektívájából, mert túl sokat pofázott…
Ünnep az, amit az egyén maga is ünnepnek érez.
Olyan egyéni vagy kollektív emlék, mely felemelő érzelmeket kelt lelkében, olyan eseménysorozat, mellyel azonosulni tud, mely legalább elvi síkon példát mutat és eszményt ad számára, mert olyan általános emberi értékeket mutat fel, mint a bátorság, a hűség, a szabadságvágy, a közösség – beleértve a nemzeti közösséget is - iránti elkötelezettség.
Mondjuk erre 1956 ab ovo alkalmatlan, de ma már azok az elemei sem alkalmasak az ünneplésre, melyeket kis farigcsálással akár alkalmassá is lehetett volna tenni a funkcióra.
Lássuk be, 1956 hőseinek ethosza elkopott, szétfoszlott, köddé vált, még ami szép volt azokban a napokban, azt is összekente szarral az aktuálpolitikai felhasználás.

Körülményes megint felteríteni az oltárra azt a terítőt, melybe a részeg sekrestyés berúgott állapotában becsinálván a fenekét törölte, hiába van rajta a monstrancia…
A szomorú ebben az, hogy 1956 emlékét nem a kommunisták tették tönkre, hanem azok a véglények, akik kisajátították az ünnepet.
Kádár és rendszere a konszolidáció után igen visszafogott volt, mikor ’56 került szóba, nem gyalázkodott, nem ágált senki ellen, de a rendszerváltás után az addig mélyen kussoló „hősök” aztán adtak az emlékeknek, hogy a fal adta a másikat.
A Kádár-féle értékelés minden egyes elemét igazolták, egymást sem kímélték, közben pénzért meg lakásokért tülekedtek, gusztustalanná és nevetségessé téve azokat az eszméket, melyekről mellesleg ünnepélyes hangon öblögettek giccses emlékműveik meg költséghatékony kopjafáik előtt.
Lotyóból csináltak zászlóanyát, gyilkosból hőst, aki pedig az események idején hitt a tiszta forradalomban, maga is elrémülten menekült a közelükből, mert akihez-amihez hozzáértek, az maga is szennyes lett.
Az utolsó csapás 56 emlékére a forradalom – vagy nevezzük bárminek is – ötvenedik évfordulója volt, amikor az Orbán-puccs gátlástalan őrült dramaturgja jónak látta, hogy ezen a napon próbálja dűlőre vinni a dolgokat, a stadionok ultráinak és a jobboldal néhányezer idiótájának és néhányezer megtévesztettjének segítségével, tovább szaggatva a társadalom már amúgy is rongyosra tépett - gyalázott szövetét.
Mára már nincs mit ünnepelni, igaz, ma már erre nem is gondol senki, helyette a pártpolitikusok ígéreteinek kirakodóvására zajlik.
És a szélsőjobb flottatüntetése.
Mert azért azt ne feledjük, hogy szélsőség nem attól szélsőség, hogy nincs még nála is rosszabb, undorítóbb, kártékonyabb, de ettől még a szélsőség szélsőség, a diktatúra diktatúra marad, soha nem változik demokráciává.
Hogy nem ünnep nem csak az én véleményem, a blogomban tartott saját kis közvéleménykutatásom szerint a válaszadók tíz százaléka sem tartja annak.
De munkaszüneti nap.
Március 15. sok-sok éven keresztül nem volt munkaszüneti nap, de mindig ünnep volt, mikor kisgyerekként feltűztük a kokárdát, kisütött a lelkünkben a nap.
De addigra már százegynéhány év eltelt az események óta.
Talán száz év múlva ez lesz a sorsa 1956-nak is.
Várjuk meg együtt!

:O)))

KOSZORÚK...

Maléter emlékművét koszorúzták ma.

Tele van a történelmünk ilyen megrázó egyéni tragédiákkal.

1956-ban is nem egy ilyen tragikus sorssal találkoztunk.

Persze, ha kicsit közelebbről megnézzük ezeknek az embereknek az életútját – Nagy Imre, Maléter, Angyal István, Szabó bácsi a Széna térről – akkor egyetlen dolog közös bennük – az életútjuk kacskaringós, bonyolult, politikai nézeteik sokszor zavarosak és következetlenek, a nézeteiket pedig váltogatják, mint más a fehérneműt.

Ha nincs a kiélezett politikai helyzet, akkor – meglehet - ugyanúgy eltűnnek a közéletből, mint eltűnt Torgyán vagy eltűnt Für Lajos.

A ma némi túlzással forradalomnak és szabadságharcnak nevezett népfelkelés 13 napig tartott, ez alatt az idő alatt a későbbi mártírok nemigen tűntek ki lángoló tehetségükkel vagy rátermettségükkel, leginkább engedték magukat az események által sodortatni.
Ha kivégzésük által nem magasztosulnak mártírrá, egy lábjegyzetet sem igen érdemeltek volna a XX. század Magyarországának történelmében.
Így viszont mártírjaink lettek, holott ők tulajdonképpen nem az oroszok, nem magyar ellenfeleik, hanem a saját szűklátókörűségük áldozatai.
Mindahányan kommunisták voltak, de legalábbis megfordultak a kommunista pártban, szinte mindegyikük cselekedeteiben fel lehet fedezni valamiféle sértettséget, karriervágyat – ha Szabó bácsit a hajdani MDP jobban megbecsüli, akkor nem ötvenhat november elején csókolgatja a géppisztolyát a Széna téren, hanem ötvenhét május elsején, a Hősök terén.
Maléter 1944 májusában fogságba esett, júniusban jelentkezett a németek elleni harcra, - 45 májusában már a debreceni Országgyűlés őrségének parancsnoka volt.
Aztán elszolgált Ludovikás létére 56 novemberéig, de karriert nem futott be, a lapátos katonák parancsnoka lett, - ez meglehetősen alacsony presztízsű beosztás egy olyan ember számára, aki a katonai pályán szeretne érvényesülni.
1956 elhozta neki a kiugrás lehetőségét, de súlyos szerepzavarba került, - azt képzelte, hogy a szovjet-magyar relációban ő valaki.
Több volt, mint bűn,- hiba volt.
Ugyanebbe a hibába estek a többiek is, - ez mondjuk az egyébként is labilis idegrendszerű Szabó bácsinak vagy Angyal Istvánnak nem is nagyon róható fel, de hát Nagy Imre azért mégiscsak veterán politikus volt, aki komoly ismeretekkel rendelkezett a moszkvai mentalitásról.
Ő, a kommunista, aki – állítólag – részt vett a cári család kivégzésében is, és aki túlélte a sztálini tisztogatásokat, ő aztán pontosan tudhatta, hogy mire számíthat az, aki szembefordul a birodalommal, - mégis belevitte az országot egy teljesen reménytelen és kilátástalan helyzetbe.
Akkor egyébként, amikor Mindszenty – a másik oldalról - beszédében már úgy ígérgette neki is a felelősségre vonást, mintha csak ma hallgatnánk Budai Gyulát Gyurcsánnyal kapcsolatban.
És akkor, amikor Budapesten kommunistákat – baloldaliakat öltek, akiket mellesleg a nagy politikai iparkodásban – helyezkedésben magukra hagyott, kiszolgáltatva őket gyilkosaiknak.
Maléter, aki honvédelmi miniszter volt és kommunista, szintúgy hagyta magát az eseményekkel sodortatni, egy katonailag nevetségesen kicsi, szedett-vedett banda ellen nem tudott fellépni, mert ő is a friss lampaszokat nézte inkább a nadrágján, mint az ország érdekét.
De aztán kivégezték őket, és ez sok mindent feledtet, jóllehet nem lenne szabad felednünk a tényeket sem, merthogy az érzelmek könnyen elmossák a racionális gondolkodást.
Magyarországon az a divat, hogy a nép kiválasztja az adott időpontban számára leginkább kártékony politikust, majd annak halála után piedesztálra emeli és orrvérzésig ünnepli.
Így lett hős a saját dinasztikus elképzeléseiért küzdő Rákóczi, így lett nemzetünk fárosza a vértehetségtelen politikus Kossuth, és így hallgathatták el a reálpolitikus Deák Ferenc, vagy éppen a Magyarországot a feudalizmusból kiemelő Kádár történelmi érdemeit.
Mit lehet arra az emberre mondani, akire rá lett bízva az ország, és aki ismerve a nemzetközi helyzetet bejelenti, hogy az ország kilép a Varsói Szerződésből?
Mit lehetett attól a katonától várni, aki képtelen egy egyszerű erő-eszköz számvetést csinálni, és arra alapozva tenni javaslatot a politikai vezetésnek?
Mit lehetett azoktól az emberektől várni, akik felelőtlenül nekihajtották a suhancokat a harckocsiknak?
Mit lehetett azoktól várni, akik cserbenhagyva tegnapi elvtársaikat engedték, hogy a magát forradalmárnak képzelő csőcselék vérben tocsogjon a ma már mai vezetőink által is szégyellni rendelt Köztársaság tér fái alatt?
Miért kell ma letagadni, hogy a jogos követelések mellett ott ágált a feltámadott múlt, a nagybirtokos, a főpap, a nyilas, a Horthy-rendszer restaurációjára vágyó dzsentri?
Ma mi is ott állunk az emlékműveknél, és joggal, hiszen – jobb híján – valamennyien halálukig kommunistáknak vallották magukat, habár egyikük sem volt kommunista – mindahányan a sztálinizmus által kitermelt figurák voltak, haláluk pedig a kor viszonyai között elkerülhetetlen volt.
És koszorúzunk, meg elhangzanak az emlékműveknél az obligát öblögetős szónoklatok - és senkinek nem hiányzik az, hogy valaki tegyen egy szál virágot a Köztársaság téren felkoncolt, vagy a Rádiónál agyonlőtt sorkatonák és csapattisztek sírjára, mert ugye, mi roppant finnyásak vagyunk - inkább a Köztemetőbe járunk koszorúzni Szálasi sírját, még ha joggal mondhatjuk is, hogy nem tudtunk róla:
De Francia Kiss Mihályról azért lehetett volna tudni, hogy kicsoda is volt...
Sokan felróják a kivégzéseket Kádárnak, és valószínűleg neki is megvolt ebben a döntésben a maga szerepe, de ez a szerep messze nem döntő szerep volt, - a döntéseket akkoriban még nem itt hozták.
Ahhoz el kellett telni egy évtizednek, és meg kellett kissé változni a nemzetközi környezetnek is, hogy engedjen a szorítás és Kádár óvatosan, kis lépésekkel és kompromisszumokkal meg tudja valósítani azt, amit – nem a magukat forradalmároknak nevezők, - amit a magyar nép elérni szeretett volna.
Forradalmi időket élünk ma is, - megint támad a múlt.
Most a bolsevik múlt támad, jó lenne elkerülni, hogy győzedelmeskedjen.
De ehhez az is kell, hogy tárgyilagosan nézzünk szembe történelmünkkel, és vállaljuk a saját múltunkat is.
Mindenestől.
Nem könnyű, mert ehhez vállalnunk kell Nagy Imre mellett Kádár Jánost, a Köztársaság téren legyilkolt sorkatonákat, a Körút fáira felakasztott tiszteket, - a kitépett szívű Asztalos Jánost, a kivégzett Angyal Istvánt és Gímes Miklóst, Malétert és Sziklai Sándort is, - a XX. Század nem volt kegyes a baloldalhoz…
És akkor még csak a baloldalt tettük rendbe, de ahhoz, hogy a jobboldal épelméjű részével is rendezni tudjuk viszonyunkat, először tán a saját sorainkban kellene rendet tenni, - ez talán a nehezebb feladat - jó lenne felnőni hozzá…

:O)))


Ez a bejegyzés a kapcsolat.hu portálon  is olvasható.

MINISZTERELNÖKI MEGBÍZOTT...

Ez olyasmi lehet, mint az elnöki különgép.
Vagy a pekingi kacsa, - már maga a kifejezés megragadja az ember fantáziáját.
Nem szólva Orbán fantáziájáról, aki egyre-másra képes kitalálni a legváltozatosabb idiótizmusokat
Úgy látszik Balsai látványa különösen inspirálhatja, merthogy csak neki találta ki a "Fidesz elnöki stábjának jogi igazgatója" címet is.
Azon nem oly rég már elironizálgattam, hogy vajh, mit fog derék Balsaink igazgatni, merthogy igazgatnivalót legfeljebb a gatyájában vélek felfedezni, de a mai kinevezés nem hagy ilyesféle kétségeket.
Orbán pontosan meghatározta a legyűrendő ellenséget: a magyar oligarchák ellen kell kardot emelni, kik emberi méltóságukban tapostak meg magyar állampolgárokat.
Be kell valljam, megtekintve Balsai exminiszter szellemdús ábrázatát nekem is mindjárt névadási ötleteim támadnak, csakhát egyrészt nálam a szóösszetétel eső tagjaként valamiért mindíg a "kosztromai" kifejezés ugrik be, - úgy jártam,miként a hajdani szovjet babakocsigyári alkalmazott, akinek az ellopott és hazavitt alkatrészekből az összerakás után folyvást harckocsi jött ki... 
Elmerengtem aztán azon is: anno ha a király sorsfordító csatába küldte hű lovagját, az volt a minimum, hogy adott neki kardot-pajzsot-kopját-csatabárdot, - ugyan, ez a derék Balsai lovag milyen fegyverzettel megy a csatába?
Merthogy ugye nincsen őnéki semmiféle alkotmányos felhatalmazása semmire, nincs jogköre még kérdésfeltevésre sem, úgyhogy ha találkozik esetleg Gergényivel és kérdéseket tesz fel neki, akkor ezt legfeljebb egy kávé mellett teheti meg, ha a kopasz és kissé rozsdásodó vasprefektusnak nem derogál leülni vele, mely opción - valljuk be - csodálkozni egyátalán nem kellene...
Ha valakit bűncselekménnyel vádolnak vagy bűncselekmény elkövetésének gyanúja merül fel és azt a kormányfő hivatalból üldözendőnek véli, akkor e célra megvannak a megfelelő szervezetek melyek a jogállami keretek között eljárhatnak, sőt - eljárni kötelességük is.
Ha az ügy politikai természetű, akkor egy tisztességes polgári demokráciában ennek kivizsgálására parlamenti vizsgálóbizottságot állítanak fel, és ott rágják a gittet a hivatalból bölcsek, és majd egyszer határozatot hoznak.
Még jó Keller vitézünket is felruházták egy államtitkári címmel és a közpénzek őrzésének feladatával mielőtt nekilódult volna a harcnak, s bár vesztett, de legalább méltó páncélzattal és fegyverzettel mászhatott fel a katafalkra a hősi bukás után.
Erre itt van nekünk ez a snassz zsoldos, - nem is értem, miért kellene szeretnünk.
Különösen úgy, hogy a cél, melyért harcba indul, kissé vicces és nagyon gusztustalan.
Merthogy mi is történik éppen?

A Fidesz ma azokért az utcai harcosokért, a csőcselékért emel szót, akik ma leginkább az állítólag ellenfélnek tekintett Jobbik sorait gyarapítják, akik a jogállamot és a közrendet erőszakos eszközökkel heteken át támadták és akik akcióikkal lejáratták hazánkat az egész világ előtt.

Több mint ötven állam és kormányfő nézegethette az ominózus ünnepen a szétvert és lángoló Budapestet, azt a helyzetet, melyben a legfőbb közjogi méltóság saját tikszaros életét féltve nem mert résztvenni az ünnepi koszorúzáson, azt a szituációt, melyben a békés ünneplésre készülő ellenzéki pártelnök beszédének elmondása után véletlen arrajáró  páncélozott BMW-jével söpört el.

Olyasmi volt ez, mintha valaki vasárnap délután gyermekei társaságában moziba golyóálló mellényben menne, - ha valaki ezt indok nélkül teszi, akkor az egy paranoid idióta, - vonatkozik ez a golyóálló BMW-re is.

Ha viszont indokkal, akkor lehet, hogy előre tudott valamit?

Érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy ki taposott meg kit és mit 56 ötvenedik évfordulóján.

Szerintem a zavargások résztvevői taposták meg és köpték szemen a demokratikus államrendet és a jogállamot, - aztán később még rugózott ezen kicsinyég az ügyészség és a bíróságok is megtették a magukét - a fejlett magyar jogállam nagyobb dicsőségére...

Talán szögezzük le, ezzel az akcióval nem a kormánynak, hanem 56 emlékének sikerült beeverni az utolsó szeget a koporsójába, - hogy ennek utána ez a nap a következő száz évben nem lesz nemzeti ünnep, arra a nagyonmélynemzeti oldal mérget vehet.

Persze prognosztizálni lehet, hogy idén ősszel már méltó lesz a megemlékezés, remek párhuzamokat hallhatunk majd '56 utcai és 2010 szavazófülkékben megvívott forradalma között, - szép lenne, ha ez utóbbi sem tartana tovább két hétnél, de attól tartok, erre kevés az esélyünk.

Esetleg jövő őszre már a moszkovita szobrát sem kell nézegetnie annak, aki átvéve az Arany Tuskóláb díjat kilép a Parlamentből és az sem lehetetlen, hogy ezentúl nem '56-ra emlkszünk, hanem két év múlva '62 ötvenedik évfordulóját ünnepeljük majd, - itt lesz a marokkói király meg a gerolsteini nagyhercegnő - mikor a bebörtönzötteket a zemberek kiszabadították. 

Mindenesetre szép lenne, ha Balsai meghízott kivizsgálná a zavargások során megsérült 396 rendőr sérülésének körülményeit is, - kéretik ehhez a mondathoz pikírt mosolyt hozzáképzelni...

Azon meg csak dühöngeni tudok, hogy a szocik még mindíg nem tudnak mit kezdeni azzal a Fidesz által alkalmazott szuperprimitív kommunikációs trükkel, hogy keresnek egy pejoratív vagy azzá tett kifejezést és akárki akármivel kapcsolatban megszólal közülük, okvetlenül beleszövi ezt a mondókájába.

A legfrissebb ilyen szó az "oligarcha" - a nép többsége ki sem tudja mondani, éppen ezért tetszik neki, - ha még kicsit dolgoznak rajta a fiúk, akkor a kifejezés lassan bevonul a rögöny és az inyekció mellé.

Meg nem értem, miért nem lehet saját fegyverüket ellenük fordítani, - hacsak azért nem, mivel nagy nehézséget okoz három szocialistának fegyelmezetten, egy időben egyformán nyilatkozni.

Ez a párt - lassan úgy tünik - a primadonnák pártja.

El kellene beszélgetniük egy színházi emberrel arról, hogy hány ember is kell egy sikeres előadáshoz és hogy mennyire fontos az, hogy a harmadik alabárdos az alabárdját emelgesse és ne ő akarja elmondani Hamlet monológját...

Viszont szép jövő körvonalozódik ezzel a közjoginak neméppen mondható aktussal: a vélelmezhető miniszterelnök nem fog itten bíbelődni joggal, szabályokkal, az illemet meg nem ismeri, ugye, - egyébként is mondott ma valami olyasmit, hogy minden megváltozott és a régi szabályok nem érvényesek, - nem szó szerint idézem.

Hát, majd meglátjuk mire megy az ország ezzel a mentalitással, - ha nincs szerencsénk, akkor tönkre...
De azért legyünk optimisták...
:O)))