Reggel apám és anyám izgatott beszélgetésére ébredtem, a háttérben a rádióból valami zene szólt és nekem azt mondták, hogy kitört a forradalom. Apu az élményeit mesélte, - akkor hegesztő volt a Tartály és Tárolóberendezések Gyárában és éppen a Műjégpálya felújításán dolgoztak, eleinte annak a tetejéről nézték, ahogy gyülekezik a nép a Felvonulási téren, Sztálin szobra körül.
Mesélt arról, hogyan döntötték le a Sztálin szobrot és mesélt arról is, hogy a tömeg körbekapott egy hazafelé tartó honvédtisztet, hívták, hogy szálljon fel velük egy fellobogózott teherautóra, és amikor vonakodott, akkor kapott három-négy pofont, feldobták a teherautó platójára az emberek közé, utánadobták a sapkáját és a tömeg elkezdte skandálni: velünk van a honvédség, velünk van a honvédség!
9 éves voltam, - a Ferencvárosi pályaudvartól nem messze, a Gyáli úton laktunk egy háztömbben, - Nyolcháznak hívják, - a nyolc négyemeletes épület egy parkot vett körül, kívülről kerítéssel körbekerítve.Apám nem ment dolgozni, a házban mindenki a rádiók körül ült és próbált információkat szerezni arról, ami a városban történik, de csak a kormány felhívásait lehetett hallani a harcok beszüntetésére és a fegyverletételre.
A fegyverek hangja tisztán hallatszott, iskolába nem mehettem, az udvarra anyámék nem engedtek le, a szomszéd lányokkal a gangon játszhattunk.
Nem messze tőlünk - ott, ahol most a Metro áruháza áll az M0 bevezető szakaszánál - egy homokbánya volt, közepén egy bányató - ott ásta be magát a Budapest megszállására érkező szovjet csapatok egyik egysége, és - ahogy a felnőttek mondták - onnan lőtték a ruszkik a Kiliánt, - mármint a Kilián laktanyát az Üllői út - Ferenc körút kereszteződésében.
Mikor Ivánék megindították a tüzérségi tűzet, akkor a ház lakói leköltöztek a pincébe, mi is lementünk, habár anyámék többnyire azért a lakásban tartózkodtak, de engem hagytak lent, játszani a többi gyerekkel a szomszédok felügyelete alatt.
A pince téglaépítésű volt, nem mindenkinek volt ott tüzelőtároló rekesze, sokaknak az udvar sarkában volt sufnija - viszont volt lent egy nagy mosókonyha és egy vasalóhelyiség,.
Azokból lettek a közösségi terek, oda cipelte le apám családi státus-szimbólumunkat, a nagy Orion „világvevő” rádiót.
Komoly klubélet folyt, a férfiak az esélyeket latolgatták, és én nem emlékszem valami eszement eufóriára, de arra igen, hogy az emberek – főleg az asszonyok – féltek, aggódtak a megélhetésük miatt és azt is mondogatták sokan, hogy ezt a ruszkik úgysem fogják hagyni.
Politikai tisztánlátásukhoz kétségtelenül hozzájárult, hogy a ház felett repültek el a szovjet tüzérség lövedékei és a Gyáli úton egyszer-egyszer végigrohant egy-egy páncélozott szállítójármű is…
Aztán elkezdett fogyni az élelmiszer és a helyi boltban sem lehetett bevásárolni, mégha vette volna is valaki a bátorságot, hogy az utcára menjen, mert egy éjszaka valakik csontra kirámolták.
A szomszédos húsboltban meg egyébként sem szokott hús lenni, csak hetente egyszer, igen randa fagyasztott hús.
A házban lakó nagyfiúk – a 18-20 év körüliek, akikre mi kicsik úgy néztünk, mint liba az Istenre – elkötöttek az egyik szomszédos járműtelepről egy nagy teherautót.
Nagyon tetszett, Csepel D700-as volt – az elejére felfeszítettek egy lepedőt, amelyikre vöröskeresztet festettek és azzal mentek be a Százados úti kenyérgyárba, onnan hoztak forró vekniket, az udvaron a platóról árulták, az utolsó darabig elfogyott.
Aztán elkezdődött a Ferencvárosi pályaudvaron a fosztogatás, - isten a tudója, ki és hogyan kezdte el,
Hozzánk csak akkor jutott el a híre, mikor már javában folyt az áruk átcsoportosítása köztulajdonból magántulajdonba, de akkor aztán a ház férfinépe is felkerekedett feltölteni a leapadt készleteket. Hoztak is zsírt ládástól, lisztet, cukrot, sót zsákkal, bort vödörrel, - volt, akinek kilőtték a vödrét mikor futott hazafelé, és a drága nedű elfolyt, de nagy izgalmában és félelmében már csak hazaérkezése után vette észre, hogy egy üres, lyukas vödör lett a zsákmány.
A horganyzott vödrökről harmadnapra lemarta a bor a horganyt, a bor megfeketedett és ihatatlanná vált.
Volt lamentálás, szitkozódás, méltatlankodás reggeltől estig, de a baj már megtörtént, - mehetett a készlet a csatornába a vödrök meg a szemétbe.
Ahogy csitultak a harcok, apámék bementek a városba és elszörnyedve jöttek vissza, - orosz harckocsizók gyermeknyire zsugorodott, összeégett holttestéről meséltek, meg lerombolt házakról, - oda se nagyon megyünk mostanában fogorvoshoz, merthogy a Corvin-köz sarkán álló házban rendelt a fogorvos, akihez családilag jártunk…
Aztán a házunk kapott egy belövést, - véletlen, eltévedt szovjet lövedék volt, de éppen a házban lakó körzeti MDP titkár spájzát takarította ki…
November elején apám bement a munkahelyre, de munka nemigen folyt, - leginkább csak politizálgattak, meg az esélyeket latolgatták, meg munkástanácsot alakítottak, - apámat is beválasztották.
A gyárat a későbbi miniszterelnök, Fock Jenő testvére igazgatta, - egyenes, jellemes ember volt, szerették a munkások, így aztán minden nap egy fegyveres munkás kísérte a gyárba, meg haza is, dobtárassal a nyakában…
Aztán egyszercsak megjelent a ráckevei nagyapám.
Hozott egy kis szalonnát, kolbászt, tyúkot, ezt-azt, - de kenyér még mindig nem volt, így aztán anyám tepsiben sütött kenyeret, - nagy sikere volt, ahogy kivette a sütőből, mindjárt fel is faltuk.
Vele együtt hallgattuk a Mindszenty-beszédet a rádióban, nemigen tetszett, neki, - mondta, hogy tán vissza akarják venni a fődet…
Aztán nálunk ragadt, mert megindult a szovjet támadás, - az oroszok ugyanonnan és ugyanúgy lőtték a belvárost, mint a kezdetekkor, csak most harckocsikkal is táboroztak a Kakas-tónál.
Egyszer körbevették velük a háztömböt és egy-két órán keresztül bőgették a motorokat meg forgatták a lövegtornyokat, - mindenki ott reszketett a lakásában, a lámpát sem merte senki felkapcsolni, - gyerekként is roppant félelmetes volt a dolog.
Pedig hát nekünk, gyerekeknek ez vidám élmény volt, - eleve a pincében élni roppant romantikus ügy, aztán mindig történt is valami, - például, hogy a barátom, German Robi testvére, a Vili egy este átjött hozzánk elbúcsúzni, mert elindult disszidálni.
Kanadában kötött ki - akár még élhet is - remélem megtalálta a számítását, és ha él, jó egészséget kívánok neki - ő emberszámba vette a kisgyerekeket is…
Ránk is várt a teherautó, mehettünk volna, de anyám nem akarta otthagyni a szüleit, - ki tudja, ha másként alakul, akkor ma én is csak töröm a magyart…
A pince sötétjében remek doktorosdikat lehetett játszani a helybéli lányokkal, így 56 nekem nem csak a hazafias érzelmeim fejlődéséhez járult hozzá, hanem szexuális fejlődésemben is nagy szerepet töltött be…
Aztán elcsendesedett a világ, megjelentek egy délután a rendőrök és mindenkit felkértek, hogy az udvaron álló teherautókra hordja le a pályaudvarról származó holmit.
Erre aztán a nép bánatos tekintettel megindult a vödrökkel, a remek zabrált lábosokkal, a vasutas-egyenruhákkal, bakancsokkal lefelé a teherautókhoz, aki meg ravaszkodott, az megbukott a nagyüzemi házkutatások során.
Elkezdődött az iskola, rajzoltuk meg a padba véstük a Kossuth-címereket szakmányban, meg ettük a svédreggelit, a konzerv-darálthúst bálnahúsnak neveztük, de befaltuk, mert addigra ugyan lett már bolt, meg volt kaja is, de ez különleges volt, - svéd bálna, ugye…
Rohadtul sós amerikai vajjal ettük a kenyeret és elkezdtünk ennek kapcsán gyanakodni, hogy tán Amerika sem hibátlan ország.
Felénk nem voltak hős forradalmárok, csak kisemberek, akik féltek, és akik nem félni, hanem élni akartak, így aztán belőlem sem lett pesti srác, aki az anekdota szerint bekopogott a harmadik emeleti lakásba és illedelmesen köszönt: „Csókolom, néni, letöröltem a cipőm, - bejöhetek leadni egy-két sorozatot az ablakon át?”
De azért nagy élmény volt…
:O)))
A bejegyzés a http://kapcsolat.hu/blog/az_en_56-om címen is megtalálható.
