FORRADALMÁROK ÉS IGAVONÓK

Forradalmárnak lenni - maga a csoda.
Láng, lobogás, intuíció, hevület, mennydörgés és villámcsapás, kardvillanás és hősi halál, egyik kezünkben lángpallosunk, másikban szerelmünk pihegő kebele ötszáz köbcenti szilikonnal turbózva, belegondolni is jajdefincsi!

Ellenben a hétköznapok szorgos robotosának lenni szürkeség, spleen, undor és unalom, rabság és kényszermunka, monotónia és beletörődés, szenvedés felsőfokon – jujjdeszörnyű.

És mégis valahogy úgy van ez, hogy a forradalmár általában éhendöglik, ha nincsenek mögötte a hétköznapok szürke robotosai, az aktivisták, a különféle PR, reklám és szervezési szakemberek, a politika boszorkánykonyhájának névtelen rabszolgái, kiknek – ha jókedve van – hősük odavet egy morzsát a dicsőségből, - vidulj rabszolga!
Persze a forradalmárok általában rosszkedvűek és gondterheltek, emellett meg vannak győződve arról, hogy az emberiség őket szolgálni tartozik, miközben csodálja végtelen bölcsességüket, tisztánlátásukat.

Aztán vannak forradalmárok, akik azt hiszik, hogy önmagukban is elegek a robbanásszerű változások elindításához, akik azt gondolják, hogy személyük fáklya és fárosz, ők a fény csiholói, a tömegeknek meg elég, ha isteni bölcsességük világánál ütemes léptekkel masíroznak utána.
És vannak szorgos robotosok, akik egyszer, valamikor eltalálták már a labdát életükben, ezért aztán a továbbiakban labdazsonglőrként kívánják folytatni az életüket.
Ők adtak találkozót egymásnak az önkormányzati választások alkalmából, meglehetősen izgalmas összetételben, hiszen itt mindenki forradalmár, a tetejében csupa olyan forradalmár, akinek nincs szüksége a szakértelem bolsevista trükkjére, ellenben remekül ötletelnek mindahányan.

Ez egy olyan hadsereg, amelyikben minden katona minimum dandártábornok, de a hadseregekből hiányoznak az utászok, a híradók, a hadtáp, hiányzik a fegyelem, a szervezettség, hiányzik minden, ami egy hadsereget hadsereggé tesz.
Itt mindenki a fajfenntartó hadsereg tábornoka szeretne lenni, baka nuku.
Nem is folytatom, döglött lovat verni nem egy kellemes mulatság, talán még csak annyit jegyeznék meg, hogy ami itt történt, történik, az nagyfokú pofátlanság nemcsak a választókkal szemben, de azokkal az aktivistákkal szemben méginkább, akik hóban-fagyban, esőben-sárban, rekkenő hőségben ott álltak és állnak a tereken, utcákon, és a lelküket tették bele a munkába.

Ha ez az első eset lenne, akkor talán elnézően legyinteni is lehetne, de ez nem az első eset - attól viszont lehet tartani, hogy az utolsó.
Lehet, hogy rosszul gondolkodom, de legutóbb akkor ütött meg a guta, amikor a Nagy Trió tagjai saját magukkal láthatólag felettébb elégedetten bejelentették, hogy teljes négy órán keresztül tárgyaltak a szükséges kompromisszumokról, úgy hetvenegy nappal a választások előtt.
Teljes négy órát.
Megrázó élmény lehetett ennyi időn keresztül konkrét dolgokról beszélni, nemkevésbé dönteni, nem általában rohadt okosnak lenni, hanem némi felelősséget is vállalni.

Csak tájékoztatásul mondanám, hogy V. Fülöp francia király befalaztatta a bíborosokat, mikor töketlenkedtek a pápaválasztás során, talán ez követendő eljárás lehetett volna ez esetben is.

Az sem lett volna baj, hogy ezek a „pápaválasztók” inkább hasonlítanak Hugyos Józsi bácsira, mint Dueze bíborosra, ők a mieink, már szinte megszerettük őket.

Ha csipet kis eszük lett volna, akkor a választásokat egyetlen folyamatként kezelik, egy választási szövetség jól megválasztott cégére alatt viszik végig, egy testület irányítja.
Ha így csinálják, akkor az  országgyűlési választások előtt száz nappal tudja minden érdekelt, hogy ki lesz a képviselőjelölt, ki lesz a  jelölt az Európai Parlamentbe és ki lesz a demokraták polgármester-jelöltje Lúdváron, az önkormányzati választásokon.
Ha emellé rendeltek volna egy tisztességes választási büdzsét, egy színvonalas propaganda-tervet felelősökkel és határidőkkel ellátva, média-tervet mellérendelt költségekkel, felállítottak volna valamiféle ütőképes, hatékony végrehajtó-szervezetet, ellátták volna őket módszertani segítséggel, akkor – talán - lehetett volna esély.
De ebben a formában, egy erős és jólszervezett, nyomasztó médiafölénnyel rendelkező ellenféllel szemben esélytelenek vagyunk.

A kampány irányítását meg egy személyre kellett volna bízni, mert még a rómaiak is diktátort neveztek ki a nehéz helyzetekben, márpedig egy politikai párt számára nincs nehezebb helyzet egy választásnál.
Egy néha több, mint a három.
Ebben az időszakban a politikusoknak már kuss kell, hogy legyen, volt idejük pofázni négy éven át, innentől már csak azt mondhatják, oda mehetnek, azt ehetik, ihatják, nyilatkozhatják, akkor és amit a kampánystáb mond.
És nekünk kell meghatározni, hogy miről szóljon a közbeszéd, nem gumicsontokat ropogtatva, összevissza dumálva semmitmondani.

Aki pedig ezt nem hajlandó elfogadni, az nem jelölt sem a miniszterelnöki, sem a lúdvári önkormányzati képviselői címre.
Nem vagyok olyan tehetséges választási guru, mint például Szigetvári Viktor, de azt azért minden beképzeltség nélkül mondhatom, hogy ha a két kezem a fenekembe dugom, és a fogaimmal tartom a ceruzát, akkor is különbül szervezem meg ezt az attrakciót, mint akik most csinálták.
Ennyire ostobának ingyen nem lehet lenni, úgyhogy körül lehetne nézni, hogy az érdekeltek kinek a fizetési listáján szerepelnek, szerepeltek, visszamenőleg egészen az emlékezetes szocialista miniszterelnöki castingig…

Na, most már mindegy, sorakozzunk fel a Falus főorvos úr által fémjelzett csapat mögött, mosolygós tekintettel, fegyelmezetten és optimistán, és biztassuk a hezitálókat, aztán majd meglátjuk.
A választás után meg új lapot lehet nyitni, rengeteg a feladat…

Mindenesetre az egyik kellemes kommentelőm nagy igazságot írt le azzal, hogy ha el akarjuk zavarni Orbánt, akkor első lépésként ezt az ellenzéket kell világgá küldenünk.
Lesz min töprenkedni választások után, lesz munka dögivel, de a gyászmunkát az ellenzék mai vezetői nélkül javaslom  elkezdeni, mert ha rajtuk múlik, akkor ehhez is csak a következő választás (ha lesz még, ugye…) előtt hetven nappal látnak majd hozzá.

Ja – és mivel sok kritikát kaptam, hogy nem vagyok eléggé optimista, hát akkor hajrá!

:O)))

AKTIVISTASIMOGATÓ

Mottó: ” Csaxólok, hogy közben ám a terepen tízezernyi aktivista nyüzsög napi 16 órában, a lelkét kitéve, hogy a Fideszt legyőzze.
Csaxólok, hogy Ők nem a Puchlacik, meg a Szekeresimik ám, hanem olyan emberek, mint Ti vagy én.
Tudjátok, Ők nem korruptak, nem pénzért, hanem hitből kezdik nap mint nap újra a mókuskereket.”   JóVáros Blog
Nem mintha az idézett blog szerzőjének az általa leírt többi dologban ne lenne igaza, de ez a gondolata megérintett, mikor elolvastam.
Nem azért, mintha idáig nem becsültem volna sokra azokat, akik felvállalják a munka nehezét, akik hajlandók arcukat és a személyiségüket is beletenni abba a közdelembe, melynek első számú haszonélvezői az ősi recept szerint természetesen nem ők lesznek, akik az elmúlt négy évben is minden lehetséges alkalommal kiálltak elveik mellett.

A libát ők etetik-itatják, de a libacombot más fogja rágcsálni.
Ezzel nem törődnek, nekik elég, ha az általuk elképzelt társadalom felé tesz egy lépést az ország.
Ők voltak azok, akik sokszor még biztatást sem kaptak, akiktől mindig csak kértek és követeltek, akiket az elvégzett munkájukért kritizáltak - sokszor olyanok is, akik nem tettek keresztbe két gyufaszálat sem azért, hogy győzzünk, hogy minden tisztességes embernek jobb legyen ebben az országban.
Ők voltak azok, akik iparkodtak meggyőzni környezetüket az általuk képviselt elvek igazáról, ők tüntettek és gyűjtötték az aláírásokat a Szolidaritás zászlaja alatt, ők osztogatták az MSZP vörös szegfűjét, ők lelkesedtek Bajnaiért, és ők harcoltak Gyurcsány elfogadtatásáért akkor, amikor még azt is kevesen hitték, hogy a DK-ból valódi párt lesz valaha is.

Hittek benne, hogy tisztességes ügyet szolgálnak, és szolgálták is rendületlenül, pedig a hála ezen az oldalon sem politikai kategória.
Nekik nem jutott trafik, nem kaptak földbérletet, még kápók sem lehettek a közmunkás-csapatnál – mégis...
Sokszor ők voltak élő illusztrációi annak a magasztos, de nem túl jövedelmező erkölcsi elvnek, mely szerint az igaz ember akkor is hű marad a zászlóhoz, ha a rúdjával fejbevágják.
Hát, bizony, ebben a négy évben kijutott nekik rendesen, mert azért azt lássuk be, hogy ugyan az is fáj, mikor a politikai ellenféltől kapjuk a kupáncsapást, de az méginkább, mikor a sajátjaink vernek fejbe bennünket.

Terepszintről persze mást mutat a politika, mint a pártszékházak irodáiból, terepszinten itt mindenki ismer mindenkit.
A kínaiak szerint ez Magyarországon egyébként is általános igazság, amiben lehet is valami, mert itt az emberek az ellenfeleiket is ismerik, emlékeznek viselt dolgaikra, hangzatos lózungokat cáfoló tetteikre.
Mindenesetre nehéz azt az embert utálni, akivel hetente találkozunk az utcán, akivel

elbeszélgetünk, akivel ugyanúgy utáljuk Al Csutit (v. ö: Al Capone…), és akivel hasonlóak a napi problémáink, kezdve a megélhetéstől a közérzetig, a gyerek Londoni munkahelyéig.

Ők voltak azok, akik a háttérből kikényszerítették a demokratikus ellenzék együttműködését, mert azért egy előnyük kétségtelenül van az átlag-választóval szemben: a pártpolitikusok leginkább őket látják, őket hallják, ők tudják talán leghatékonyabban tolmácsolni a társadalom véleményét.
És ők a legérzékenyebbek a politika változásaira is, mert őket érdekli a politika és pontosan tudják, hogy mennyire hamis az az álláspont, mely szerint akkor teszi jól az állampolgár, ha nem foglalkozik a politikával, mert úgysincs befolyása rá.

Pedig van, éppen ilyenkor van, amikor a következő politikai elitet válogatja magának az ország, amikor eldönti, hogy kiket ültessen a nyakába, hiszen egy gyenge jellemű ember gyenge jellemű lesz politikusként is, akitől nem is várható más, csak saját érdekeinek képviselete.
Bátran állíthatom, hogy a személyek kiválasztásánál az aktivisták az első szűrő szerepét is betöltik, hiszen bárkiért azért nem mennek ki az utcára ázni-fázni, dideregni, bárki mellett nem fognak hitelesen és meggyőzően érvelni, bárkiért nem fogják a munkájukba belepakolni azt az emberi többletet, mely elengedhetetlen a győzelemhez.

Az aktivista úgy kell a pártoknak, mint egy falat kenyér, de a magyar politikai kultúrában még

mindig nem eléggé elismert, sokszor inkább csak a szükséges rossz, merthogy nem minden képviselőjelölt szeret személyesen felmászni egy létrára, szívesebben bízza ezeket a dolgokat másra, és ha szerencséje van, akkor talál is olyan embert, aki sokkal elegánsabban mászik, mint ő maga tenné.
Sokan közülük négy éve ott vannak minden rendezvényen, viszik a zászlót, a táblákat, berendezik a termet, hangosítanak, agitálnak az utcán, aláírásokat gyűjtenek, kenyeret kennek, pogácsát sütnek a saját spejzuk rovására, szervezik a rendezvények résztvevőit.
Sokukat már arcról fel lehet ismerni a különféle pártrendezvényeken, jelen vannak a facebookon, a különféle internetes fórumokon, ki-ki tehetsége szerint.
Ennek ellenére a véleményüket nem mindig kérik ki, még ritkábban veszik figyelembe, a pártok alkalmazottai és alpolitikusai néha kicsit fölényeskednek is velük, sokszor át is néznek rajtuk, esetleg kiutalva egy kincstári mosolyt - pedig gyakorlatilag ők minden párt gerince.
Ritkán kapnak jó szót, elismerést, pedig ők képességeik javát adják azokért a politikusokért és elvekért, akik mögött ott állnak.

A lelküket adják oda az elveikért, meggyőződésükért.
Így, a kampány hajrájában még nehezebb a dolguk, rengeteg a munka, esetenként provokációkat kell elviselniük, és hát emberekkel foglalkozni soha nem tartozott a könnyű feladatok közé.
Hát akkor most, március tizenötödike előtt emeljük meg kalapunkat előttük, köszönjük meg munkájukat, kérjük meg őket, hogy a választásokig hátralevő hetekben tartsanak ki rendületlenül és segítsék győzelemre a Kormányváltók táborát.
És ha győzünk, akkor a pártok vezetői, tagjai és szimpatizánsai ne felejtsék el kihangsúlyozni és elismerni az érdemeiket, mert aktivisták nélkül egy párt csak baráti kör, a győzelem minden esélye nélkül.
Kedves aktivisták, mi mindahányan, akik jobb országot szeretnénk, köszönjük a munkátokat!

:O)))