A MÉDIA HALDOKLÁSA

Megadta magát az ATV, a nyilasok is szerepelhetnek műsoraikban - Vona valószínűleg hálás lesz és a döntéshozó remek beosztást kap majd a gettóban.
Ma kézhez kaptuk a partecédulát, melyben Mihancsik Zsófia visszanyúlt a nyomtatott és személytelenné vált gyászjelentés eredetéhez és szép levélben tájékoztatta olvasóit arról, hogy a Galamus-csoport elhunyt.

Szerettem a Galamus-csoportot és voltak – vannak (ki tudja meddig…) szerethető arcai az ATV-nek is.
Habár a csatorna már régebben megkezdte lassú, ám biztos végkimenetelű odasimulását Orbán szőrös seggéhez, de ne rójuk fel nekik – volt az a pénz, amiért Németh Sándor maradék kis haja korpás lett.
Sajnálom mindkettőt, és sajnálom a többi médiumot is, melyek óvatos manőverezését bánatos tekintettel már hosszabb ideje nyomon követhetjük.

Sajnálom a Klubrádiót, a drágajó Bolgár urat, aki vénségére lett kénytelen patikamérlegen mérlegelni, hogy mi is legyen a véleménye.
Sajnálom a nyomtatott sajtó zászlóshajóját és annak internetes változatát, mely olyan, mint a mesebeli lány, aki hozott is, meg nem is: úgy csinál, mint aki teret ad az interaktivitásnak, miközben sunyin behúzza a féket, technikai nehézségekre hivatkozva.
Sajnálom a Népszavát, mert ha élni akar, akkor kénytelen eltűrni a hatalom cinizmusát, mely úgy próbálja ellehetetleníteni, hogy látványos hirdetéseket tesz közzé attól a cégtől, mely a mai hatalom gátlástalan rablását szimbolizálja.
Ezek is csak pofáznak, üzenik ezzel, - de ki tudja, ennekutána kinek az érdekeit szolgálják, gondolhatja az olvasó, ha meglátja a féloldalnyi, hivalkodó Közgép-hirdetéseket.
Nem igaz, hogy ezt az újságnál nem ismerik fel, de ha választani kell az életbenmaradás és a megalkuvás között, hát nem ők az egyetlenek, akik az életbenmaradásra szavaznak.

Úgy érzem magam, mint a hajósinas a süllyedő hajón, aki a maga korlátozott ismereteivel megpróbálja felmérni a károkat.
Nehézkes dolog, mert amerre nézek, csak úgy dől be a víz a lékeken, a gépek állnak, nincs kapitány a hídon, akik pedig ott állnak, azok közül többen maguk is felelősek a kialakult helyzetért, és még ma sem látszanak felismerni azt, hogy nem az iránytűvel volt baj, hanem azzal, hogy elengedték a kormánykereket.
Elfelejtették olajozni a gépet és a végén már segítséget sem tudnak kérni senkitől, mert nincs rádió, és az utolsó ködkürtöket is otthagyják a beosztott matrózok.

És csak azért nem sajnálom Mihancsik Zsófiát is, mert az számára megalázó lehetne, és mert tudom, hogy neki a Galamus nem a megélhetést jelentette, hanem ügy volt.
Méghozzá jó ügy volt, a demokrácia ügye.
A csoport tagjai éveken át magyarázták olvasóiknak az őket körülvevő világot, sokan tőlük tudták meg, hogy azt a barna krémet, melyet meg szeretnének etetni velük, fogyasztás előtt meg kellene „illatolni” – ahogy a szaglást a borászok nevezik, hátha ettől az ócska boruk fogyaszthatóvá válik.
A csoport tagjai persze majd valahogy túlélik a dolgot, lesz, aki megköti a maga kompromisszumait a hatalommal, lesz, aki megpróbál partra úszni, legyen a világítótorony bármennyire távol is, és persze lesznek olyanok is, akiknek ez a döntés pályafutásuk végét jelenti, hiszen nem lesz média-felület, mely teret adna gondolataiknak.
Szomorú.

Ügyet elveszíteni kicsit olyan, mint elveszíteni a szülőnek gyermekét.
Mikor megszületik, a szülők nagy reményekkel nézegetik az aranyos babát, aztán gondosan nevelgetik, örülnek a sikereinek, anyagi áldozatokat hoznak érte, és amikor a békésnek tűnő mellékutcában elüti őt egy harckocsi, akkor a szívük beleszakad.
Ismerős az érzés, még a rendszerváltás tájáról, amikor rengeteg ember, aki nem pénzért, meg előmenetelért támogatta a rendszert, aki hitt abban, hogy nem szükségszerű, hogy ember embernek farkasa legyen, hirtelen ottmaradt elvesztett hitével, csalódásaival, szinte reménytelenül.
És bár természetesen talpraállt és lehet, hogy jobban is élt, mint azt megelőzően, mégis – a mai napig fájnak az elvesztett illúziók, és viszolyogva nézi a tülekedést olyan dolgokért, melyeket anno természetesnek vett. 

Jó szerzői voltak a csoportnak, meggyőző, megnyerő, okos emberek, akikre mindig oda kellett figyelni, és akiket – éppen a csoport léte miatt – nem lehetett szem elől téveszteni, mert az érdeklődő ember nem a személyt, hanem a politikai- kulturális műhelyt kísérte figyelemmel.
A Galamus intézmény volt – hiányozni fog.
Nagyon csodálkoznék, ha lenne bármilyen hivatalos fórum, amelyik köszönetet mondana Mihancsik Zsófiának, akinek érvelését meg lehet érteni: „És ha már az írásnak nem látom értelmét, annak végképp nem, hogy továbbra is az egész életemet felfalja egy ilyen végső soron kudarcos kísérlet.”
A kísérlet egyébként szerény véleményem szerint nem volt kudarcos, ha valaki itt kudarcot vallott, hát az a demokratikus oldal politikusainak sora és a demokraták gazdasági holdudvara, mely végtelen korlátoltságában nem ismerte fel sem a média jelentőségét, sem azt, hogy pénzt csak egy pontig lehet pótolni szorgalommal, elkötelezettséggel és elhivatottsággal.
Hadd köszönjem meg hát én, mint a portál olvasója (hozzávetőleg, mint az ismeretlen katona…) talán a többi olvasó nevében is Mihancsik Zsófia munkáját, remélhetőleg olvashatjuk is még, és szerkesztőként is találkozhatunk majd vele, ha levonul egyszer végre a szennyes ár.

Adjunk hálát a sorsnak, mert megmaradt nekünk az internet szabadsága - ki tudja meddig.
Addig viszont a sokszáz, sokezer kommentelő, blogger, milliónyi vitatkozó és nyughatatlan ember csak kialakít valamiféle épkézláb véleményt, még ha nem is mindig helyesen.
De a nyilvánosságot már csak erőszakosan lehetne visszaszorítani, ennek sikere meg legalábbis kétséges.
Lehet, a hatalom pöffeszkedése hozza majd el a magyar internetes média virágkorát, a klasszikus újságírás meghaladását, a valódi interaktivitást – ki tudja?
Mindenesetre reménykedjünk, hiszen a véleményt ugyanúgy nem lehet belefojtani a társadalomba, mint libába a gágogást.

Írni kell, hiszen a klasszikus írástanítás sem azt mondja, hogy az újságíró ír, hanem azt, hogy az úr ír – és manapság már a hölgy is ír…
Új formákat kell találni, hiszen ma már az írás és a mozgókép összeházasításához egy okostelefon is elég, és nem igaz az, hogy csak Győzike handabandázására van igénye a társadalomnak.
Vannak még, akik szeretnek és tudnak is gondolkodni, akik szeretik érteni, hogy mi és miért folyik körülöttük.
És vannak gyerekeik, unokáik, akikért felelősek, és akik egyszer majd megkérdezhetik, hogy miért nem segítettek nekik megérteni az őket körülvevő világot.

Tudnunk kell majd válaszolni nekik.

:O)))

HAVAS A NYÁLÁN

Ezzel, vagy valamilyen ehhez hasonló címmel múlja alul még saját magát is az ATV Nagy Melléfogása, aki hihetetlen tehetségével lassan eléri, hogy még azok is, akik abban a hitben ringatóznak, hogy a csatorna a baloldali demokraták véleményét tükrözi, a távkapcsoló után kapjanak.
Hogy miért éppen rá volt szükségük az ATV működtetőinek, az rejtély, hacsak nem része a hálának, melyet azért fejez ki az ATV tulajdonosa, mert ősi egyháza, a Hit Gyülekezete befogadást nyert a történelmi egyházak közé, mely kegyeletes aktushoz egy zsák lóvét is mellékelt a hatalom.
Ha így nézzük a dolgot, akkor a nyegle skribler valóban jó választás volt – az eltelt idő pedig remekül visszaigazolta ezt.

Bátran állíthatom, hogy Havast az ATV nézőinek túlnyomó többsége felettébb utálja, ami persze őt nemigen izgatja mindaddig, míg a honoráriuma rendben van, és ebben igaza is van.
Amúgy meg szinte mindenki a baloldalhoz közelállónak véli, jóllehet nem áll ő közel senkihez, semmihez, legfeljebb a pénztárcájához, arra pedig gondosan vigyáz, hogy nagy egyéniségének univerzális felhasználhatósága megmaradjon, a különféle elköteleződések ne menjenek a zsebe rovására.


A rendszerváltás adta őt nékünk, mint hiánypótló terméket, hiszen a korabeli újságírás túl színesnek éppen nem volt mondható, ő pedig elég színes egyéniségnek tűnt, és ami az egyéniségéből hiányzott, azt remekül tudta pótolni színes zakóival, BOSS címkével a mandzsettán – világfi, ahogy azt a feltörekvő újságíró elképzeli.
A nép imádta, mert a megszokotthoz képest agresszív és szemtelen volt, nem tisztelte a tekintélyt, ami a tekintélyuralom évtizedei után igen üdítő élmény volt nézőinek – akkoriban még humora is volt.
Akkortájt még újságíró volt, csak később lett belőle havashenrik, tekintsük ezt akár pozitív, akár negatív fordulatnak is.
Ő pedig egy második Fenyő Jánost vélt magában felfedezni, így élete jelentős része különféle alapításokkal telt el – valószínűleg senki nem mondta el neki, hogy céget alapítani könnyebb, mint működtetni.


De egy jól sikerült dobása azért volt, mert az kétségtelen, hogy a szegedi egyetem újságíró szakának gründolásában való részvétel olyan jót tett neki, mint libának a spékelés.
A project működött, hősünkből pedig címzetes egyetemi docens lett, ami ebben az országban a nagyméltóságú és a főméltóságú, továbbá a kegyelmes és nagyságos címek átmeneti kiirtása után hiánypótló szerepet töltött be.
Tanár úrnak szólíttatta magát, és ahányszor meghallotta titulusát, annyiszor gondolkodhatott el a külső szemlélő, hogy kissé lihegő hősünknek vajon kell-e azonnal gatyát cserélnie.
Nem lenne ez nagy baj, hiszen az ember esendő, de Havas menet közben beleszeretett saját nagyságába, olyannyira, hogy mára önmaga paródiájává magasztosult.
Olyan lett éppen, mint amilyen a mai magyar elbulvárosodott, a politikának befekvő, eldurvult újságírás, vagy az lett olyan, mint ő – secko jedno.

Azért hajdani népszerűsége roncsain eltutajozgatott még darabideig, írta a bulvárirodalom túl sok nyomot nem hagyó tucatkönyveit a pornóról, a gyilkosokról, Kelemen Annácskáról és Molnár Anikóról, hálószobatitkokról, csupa-csupa testnedvekben tobzódó, mély társadalmi problémát feszegető nyál-remekmű.
Így aztán nem is csoda, hogy minden elé kerülő erkölcsi magaslatra felmászott, hanyatt vetette magát az aktuális fotelban és lefittyedő ajakkal, bánatos spániel-tekintettel ítélt eleveneket és holtakat.
Ő maga a kétlábon járó magyar bulvárújságírás, és - sajnos - volt módja az utána következő generációkba is átplántálni a stílust és a szemléletet, az értékrendet, melynek következtében napjaink újságíróinak jelentős része felületes, stílusa pongyola, ő maga beképzelt és agresszív, prekoncepciókkal kezd a munkájához és megfellebbezhetetlen ítéleteket hirdet.

Politikai tekintetben hősünk hajlékony, gondolom, ő talán kereszténydemokratának gondolja magát, nagy kár, hogy a demokráciát meglehetősen sajátosan értelmezi, - akivel ő egyetért, az demokrata, akivel meg nem, az nem.
Kalandozott ő mindenfelé, volt címzetes államtitkár Horn Gyula kormányában, Guiness-rekordot döntve megbízatása nyolc napjával, szerepelt a Heti Hetesben, ahol soha nem felejtette el kipakolni nyakába a – feltehetőleg a teveli templom tornyáról privatizált - keresztet, hadd lássa, akinek szeme van a látáshoz, hogy ő nem tartozik a tuggyukkikhez.
Persze ez ízlés kérdése is, és ismerjük a mondást is, de gustibus non est disputandum, ahogy a művelt angol mondja…

Amit viszont az ATV-ben mostanában művel, annak semmi köze nincs az ízléshez.
Amikor – még műsora indulása előtt - nagy szakmai kihívásnak nevezte az egyik vezető magyar politikussal készítendő interjúját, legfeljebb csodálkoztunk, hiszen az újságírói ethosz nemigen engedi meg, hogy valaki belevigye egy riportba személyes ellenszenvét.
Legalábbis nem lenne szabad, hogy egy riportot tárgyilagosan elkészítenie egy profi riporternek túl nagy kihívás legyen, erről beszélni meg legfeljebb otthon, a feleségével illene, de hát Henrikünk nem egy Görög Ibolya, ezt belátom.
Hogy nyilvános műsorban olyan kérdések esnek ki belőle, hogy miért kell egy politikusnak beszéd közben széles mozdulatokkal gesztikulálnia, hát ez meg igen vicces.
Főleg egy olyan embertől, aki annyira modoros, hogy a saját néhai egyéniségét már régen el is felejthette, akit már az óvodai ünnepségeken is remekül tudnának parodizálni a csöppségek, ha érdekelné őket Henrik bácsi.

Elnézegetem, ahogy HírTv erősítésként kikölcsönzött kerekfejű munkatársával, a másik jellemóriással fikázzák az Összefogást, csóválják fejüket, szörnyülködnek, és sajnálom őket.
Bizonyára nem ilyennek képzelték el az arany alkonyt, de mit tehetnek ma már – ezt dobta nekik a Gép…
Lehet új névjegyet készíttetni.

Dr. Havas Henrik
címzetes egyetemi docens
címzetes államtitkár
címzetes újságíró

:O)))