Még néhány perc és vége van a HVG által meghirdetett blogversenynek.
Szeretném így mindjárt az elején megköszönni minden kedves olvasómnak, aki a blogomra adta a szavazatát, úgy éreztem magam mikor ránéztem a pillanatnyi helyezéseket közzétevő táblázatra, mint akinek a hasát libahájjal kenegetik.
Meglepett – kellemesen – és azt gondoltam, na teve, itt van a prémiumod, mégiscsak olvasgatják az írásaid, nem csak magad szórakoztatod.
A blogger érdekes állatfaj, a Nagy Brehmben nem lehet találkozni vele, mivelhogy a mű megírása idején még nem létezett a számítógép, márpedig a gép és a világháló együttes megléte előfeltétele a blogger megjelenésének.
Leírása nagyon egyszerű – a blogger emberre emlékeztető organizmus, mely össze van nőve a számítógépével, melyet állandóan nyüstöl.
Vagy anyagot keres a következő blogjához, vagy éppen írja a blogját, vagy ellenőzi a blogjára kapott reakciókat, vagy pedig ezek hiánya miatt kesereg, de azért a szemét az egérrel törölgeti.
Többféle válfaja létezik, van például az egyblogos blogger, aki a gondosan megtervezett oldalon nyitóblogjában meghirdeti, hogy ez lesz az a hely, ahol a libacombot szeretők megkérdezhetnek mindent, amit a libáról tudni kell, de amit eddig nem volt kitől megkérdezni, de ezzel aztán el is fogy az energiájuk és a szerencsétlen blog magára hagyva elmerül a feledés homályába.
Van a ravaszblogger, aki nem teszi ki magát ennek, hanem csatlakozik valamilyen olyan bloghoz, ahol több szerzővel együtt alkothat és a közös torta dicsőségéből csemegézik - ez egy viszonylag biztonságos megoldás.
Aztán van a magányos blogger, aki akkor ír, amikor kedve kerekedik – nevezhetjük őt talán a normális bloggernek is.
Ő egyébként irigykedésem tárgya, hiszen számára a blogírás szabadon választott gyakorlat, és ha kimarad két-három hét, hát kimarad, ha olvassák, hát olvassák, de ha nem, hát az se baj - ő csak kiírja magából az aktuális feszültségeit és neki ennyi elég is.
De itt van az a szerencsétlen - a függőblogger - aki azt hiszi – teljesen tévesen egyébként – hogy magasztos véleményét az őt körülvevő világ történéseiről mindenképpen meg kell osztania embertársaival, hiszen a világot a nézetek ütköztetése viszi előre, és ehhez az ő hozzájárulása kicsiny, de nélkülözhetetlen adalék.
Mint libatápban a réz kétfilléres, attól nő a libamáj szép nagyra!
Így aztán naponta megírja a maga bejegyzését, megkeresi azt a témát, mely vélhetőleg sokakat foglalkoztat és elmondja róla a maga véleményét, a műfaj szabályainak megfelelően és az adott megjelenési felület lehetőségeit figyelembe véve.
Aki nem csinálta még, az nem is hiszi talán, hogy mennyire nehéz minden áldott nap közérdeklődésre számot tartó témát találni, méghozzá lehetőleg úgy, hogy az adott téma ne szerepeljen minden aznapi napilapban, televízió-riportban, vagy ha nem lehet ezt kikerülni, akkora a saját blog legyen az első, amelyik reagál, esetleg amelyik új szempontok szerint közelít egy eseményhez.
Még a legnagyobb elővigyázatosság mellett is megesik, hogy mások gyorsabban írnak, vagy gyorsabban gondolkodnak, mint a blogger, és mire közkinccsé akarná tenni magvas gondolatait, a konkurencia már megelőzte.
Mert a bloggernek versenytársa a napisajtó publicisztikai rovata, a televíziós kerekasztal-beszélgetések, a politológusok, meg a többi blogger, akiket esetenként roppant tud irigyelni egy-egy eltalált és ütős bejegyzése miatt – miért nem nekem jutott ez eszembe?
Viszont a versenytárs teljesítményét el illik ismerni, hiszen ha valaki, akkor a blogger tudja, hogy mit össze kell szenvedni néha a téma normális feldolgozásáért.
Persze nem, mindenki a politikában nyomul, vannak békésebb területek is, nálam például a gyöngyfűzés is bejön, nem szólva a főzős blogokról - ha már az embert nem zabálhat büntetlenül, legalább olvasson arról, hogy mit lenne jó behabzsolni…
De jók lennének a kertészeti blogok is, csak ezekben túl sok szerszám szerepel, márpedig én tavaly eldöntöttem, hogy szerszámot többet nem veszek, merthogy azzal dolgozni kell.
Azt meg mégiscsak nehéz megvalósítani, hogy ha kapát meg a talicskát látok a szövegben, akkor állandóan behunyjam a szemem…
A blog, mint műfaj szerintem most jár gyerekcipőben, hiszen most nőtt fel az a generáció, akinek a számítógép már nem egy ördögtől való fertelmes szerkezet, hanem ugyanolyan természetes használati tárgy, mint az előző korosztályoknak a papír és a ceruza, vagy a lexikon.
A közlésvágy pedig benne él az emberben, aki szereti megosztani másokkal a problémáit, kifejteni a véleményét, emellett érdekli a mások véleménye is.
Erre pedig ma a legcélszerűbb eszköz a számítógép és a net, ahol ha akarod névvel, ha akarod név nélkül és ha akarod, minden külső kontroll nélkül tudod önmagad adni az embereknek, egyben mindjárt visszaigazolásokat is kapsz a gondolataid fogadtatásáról.
Nem véletlen, hogy a politikusok is úgy ugrottak a gépre, mint Vuk a libára, megtalálták maguknak a blogot, megtalálták a facebookot és ott árulják magukat meg a nézeteiket – egyébként helyesen.
Még az is ott vitézkedik, akiről köztudott, hogy a számítógép bekapcsolásához a gombot pirosra kellett festeni neki, és eleinte megharapta az egeret.
Mert a mai világ megköveteli a személyes jelenlétet, és az emberek egy része szívesen elhiszi, hogy a politikus olyan, amilyennek előadja magát a neten.
Persze arra valók a bloggerek, hogy bemutassák, milyenek is a politikusok valójában, aztán néhány jó szóval megvigasztalják az olvasót – minden elmúlik egyszer…
A facebook olyan, mint a napilap, a blog meg olyan, mint a publicisztika a napilapban – más a szerepe, mint a sok apró mozaikkockából összeálló közösségi oldalaknak.
A blogger nem újságíró, viszont az újságíró meg kiveszőben lévő faj lesz nem is oly sokára.
Az újságíró pénzért ír, a blogger meg azért, mert beteg - permanens közlékenységi rohama van.
Viszont nem függ senkitől, nem tartozik senkinek elszámolással, ezért aztán nehezen lefizethető – azért akit érdekel, annak elküldhetem a bankszámla-számomat, hét számjegynél alacsonyabb összeggel meg se próbáljanak megsérteni!
De azért ez egy jó játék és érdekes elmegyakorlat is egyben, én csak bíztatni tudom azokat, akiknek van hozzá kedvük – vágjanak bele bátran, én is úgy kezdtem, mondván, enyém a élvezet a kockázat az olvasóé.
Köszönöm a kockázatvállalásotokat!
:O)))
