SZÁZALÉKOK

Megkutatta a közvéleményt a Tárki, és a jobboldal nagy örömére azt állapította meg, hogy a Jobbik megelőzte az MSZP-t.

 A Jobbik a biztos választók 22 százalékának élvezi a bizalmát, az MSZP  pedig a választók 20 százalékának kedves.

Az LMP 7 százalékot kapna egy most vasárnapi választáson, a Gyurcsány Ferenc vezette, frissen alakult Demokratikus Koalíció pedig 4-et.

A parlamenti küszöb 5 százalék.

Némiképpen csökkenti a közvéleménykutatási eredmények értékét az a tény, hogy a választásra jogosultak 48 százaléka vagy úgy nyilatkozik, hogy el sem menne egy választásra, vagy nem hajlandó nyilatkozni pártpreferenciájáról.

Talán ezt az egyébként igen jelentős társadalmi csoportot lenne célszerű komolyabban megkutatni, hiszen ez az a réteg, mely eldönthet egy soron következő választást, ha valakinek sikerül aktivizálni őket.

Érdekes lenne tudni, hogy akik megtagadják a válaszadást, azok közül hányan teszik ezt azért, mert féltik az egzisztenciájukat, hányan érzik magukat megfélemlítve, hányan vannak, akik belecsömörlöttek a politikába és a politikusok viselt dolgaiba és hány olyan választópolgár van, aki csak egyszerűen közönyös a politika történései iránt.

Olyan polgár, akinek teljesen mindegy, hogy ki van éppen hatalmon, mert nem lát semmi összefüggést saját személyes sorsa és az éppen aktuális kormány intézkedései között.

Sokan vannak olyanok, akik nem várnak már semmit senkitől, akik örülnek, ha télen nem fagynak meg a fűtetlen lakásukban, és akiknek már az sem mond semmit, hogy az energiahordozók ára csak az infláció mértékével növekszik.

Az ő energiahordozójuk a férjük, aki kiballag a hegyoldalba és kivág egy-két csenevész fát, miközben abban reménykedik, hogy a fegyverhasználati joggal felruházott erdőkerülő nem csak az ő agyonlövése után adja le a figyelmeztető lövést.

Szóval ezt a réteget megszólítani nem lesz könnyű, tenni értük még nehezebb, és hát kényszermunkáskénti alkalmazásuk is pénzbe – méghozzá sok pénzbe - kerül, így hát joggal vélik úgy, hogy az ő sorsukat mindenki csak üres pofázással akarja megoldani, miközben családjuk fázik és éhezik.

Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a pártok támogatottsága - leszámítva a Fidesz rendkívüli mértékű szavazatvesztését – nem sokat változott, és az is kétségtelen, hogy a Jobbik nyomul, mint róka a libára, azzal a differenciával, hogy a mi ballibánk elég kókadt állapotban van, bár most mintha kezdene életjeleket mutatni.

Talán a Szocialista Párt drasztikus operációja, mellyel szétválasztották a sziámi ikreket sikeres lesz, a jelek azt mutatják, hogy annál a demokratikus pluralizmusnál, melyet ez a párt megtestesített, jobb lesz két olyan párt, melyeket azok is bátran tudnak vállalni és támogatni, akik a nagy katyvaszra nem voltak vevők.

Elkezdődhet egy az elmúlt időszakkal ellentétes folyamat, megindulhatnak a választók a profiltisztított pártok felé, erre utal az is, hogy a biztos pártválasztók között a csecsemőkorban gőgicsélő Demokratikus Koalíció négy százalékot kapott és a szocialisták sem gyengültek meg veszedelmes mértékben.

Természetesen egy darabig még gyanakodva lesi majd egymást a két testvérpárt, de ennek egy idő után véget fog vetni a felismert közös érdek és a választók tudatos és természetes értékválasztása.

Mindkét pártnak helye van a politikai palettán és az a politikus, vagy akárcsak párttag vagy szimpatizáns, aki a közös ellenfél elleni fellépés helyett előnyben részesíti a sértett büszkeséget vagy a kivagyi nagyképűséget, az nagyobb ellensége a baloldalnak, mint Orbán Gyurcsánynak.

Azzal kell számolni, hogy adott esetben három párt ellen kellene nyernünk, mivel a Jobbik minden retorikai bravúrja dacára a Fidesz jobbszélének tekinthető, míg az LMP a Fidesz leányvállalata, minden érdemi kérdésben annak szekerét tolja.

KDNP meg gyakorlatilag nincs, van a korlátozott hatókörű keresztesvitéz, a pacsirták mészárosa, olyan, mit a matematikában a nulla - nem oszt, nem szoroz…

Szóval nem kell ezt a közvéleménykutatást túldimenzionálni – igaz, figyelmen kívül hagyni sem kell, csak értékén kell kezelni.

Bólintani egyet és folytatni az építkezést, hiszen bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy a Mi Boldogságunknak jól állna a Magyarország Kormányzója titulus, és a mai helyzetben minden esély megvan rá, hogy Lázár képviselő egyéni indítványát a Parlament a magáévá tegye.

Akkor nincs pedig más kiút, csak a kétharmad.

Valaki egyszer azt mondta, hogy egyszer kell győzni, de nagyon.

Hát, most mondjuk mi is ezt és lebegjen szemünk előtt a kalapos király, II. József példája, aki halálos ágyán szinte minden rendelkezését visszavonta.

A bohóckirálytól ez nem várható el, mert a hatalmat olyan görcsösen szorítja, hogy bele fog kerülni valószínűleg egy-két ujjába, míg le tudjuk majd operálni a kezeit a koronáról, de ha ez az ára a demokráciának, hát fizesse meg.

Mi meg dolgozzunk azon, hogy fussa szikére…

:O))))

HÁÁÁÁT...

Nem merném azt állítani, hogy nem vagyok csalódott.

Ma hivatalosan is megalakult a Demokratikus Koalíció.

Valószínűleg, most lelkesednem kellene, hiszen a blogjaimból - azt hiszem - egyértelműen kiderülhetett, hogy a baloldal megújulásának és megújításának ádáz híve vagyok, ennek folyományaként nagy reményeket fűzök a szocialista párton belüli megújulási törekvések sikeréhez és személyesen Gyurcsány Ferenc személyéhez is, akinek képességeit mindig nagyra tartottam, nagyra tartom ma is, számos önsorsrontó hibája ellenére is.

Nem, nem az őszödi beszédre gondolok, szerintem az úgy volt jó, ahogy volt, csak a kommunikációja sikerült csapnivalóra, mint ahogy általában a Szocialista Párt egész kommunikációs tevékenysége is - nem lógott ki a trendből.

Ellenben voltak már akkor is arra utaló jelek, hogy egyszemélyes show folyik, az ügyeket a bizalmi emberek szűk köre intézi, az információk ebből a körből jönnek és a visszacsatolások is ebben a körben akadnak el.

Ezzel együtt, az ember örök optimista és azt várja, hogy majd ilyen-olyan történések hatására változik a felállás és változnak a módszerek, pedig a tapasztalat arra tanítja, hogy dehogy is…

Itt van ez a mai bejelentés is.

Ha ezt látta kommunikációs szakember, akkor az soron kívül adja vissza a diplomáját.

Nem lehet ugyanis úgy indítani útjára egy pártot, hogy nagy csinnadrattával bejelentjük, hogy ma aztán jönnek a nagy személyi meglepetések, aztán felvonultatjuk azokat, akiknek a személyében legfeljebb az a meglepetés, hogy ma sem gondolják másként a dolgokat, mint régebben - ez a mai világban eléggé szokatlan, valóban.

Minden tiszteletem Debreczeni József közíróé, aki egyszer régen volt MDF-es is, ezért jobboldalinak lenne mondható, ha volna még értelme így osztályozni az embereket.

De Debreczeni közíró, e minőségében a legjobbak között van, viszont nehéz őt elképzelni egy új párt emblematikus, harcos figurájaként.

Bauer Tamással ugyanez a helyzet, remek közgazdász, briliáns cikkei, elemzései jelennek meg időről időre, de beszélni nem tud, a tetejében – bocsásson meg nekem, ha ezzel újat mondanék neki, vagy megsérteném – de még előnytelen megjelenésű is, ami ma, a média korában nehezen tolerálható egy vezető politikusnál.

Hogy hogyan került a vezetés belső körébe Niedermüller Péter etnográfus, az maga a Nagy Titok, mindenesetre vele együtt már hárman vannak, akik abból élnek, hogy egy íróasztal mellett ülve bölcseket írnak.

Az alelnökök közül egyedül tán Molnár Csaba volt kancelláriaminiszter van a helyén, mint ahogy az elnökségben is csak Vadai Ágnesnek lehet tiszta szívből örülni.

Nem vonnám én kétségbe sem Avarkeszi Dezső, sem Szabó Zoltán érdemeit és személyi képességeit, mint ahogy a többiek is rokonszenves embereknek tűnnek életrajzuk alapján, de ennek az egész névsornak nem túl jó az üzenete.

Tudom én, lehet ebben politikai alku, meg demonstrálni kell ezt-azt, hogy Debreczeni és Bauer olyanok, mint Rejtőnél a szimbola, csak ez a hangszer itt két részből lett összetekerve, de egy új és megújulást ígérő párttól azért többet várt volna az ember, a hangzatos felvezető után, legalább – mondjuk - egy Bokrost és Kunczét.

Jelen állapotában a helyzet kívülről nézvést úgy tűnik, hogy egy sor NB II-es, pártjavesztett politikus és expolitikus próbál visszakapaszkodni egy lelkes mozgalomként indult szervezet hátán a hatalom belső köreibe.

Mondja Gyurcsány, hogy a DK vezetői között szociáldemokraták, szabadelvűek és konzervatívok mellett olyanok is vannak, akik eddig "megátalkodott pártonkívüli értelmiséginek tartották magukat", de megértették, hogy feladatuk van a köztársaság védelmében és újraépítésében.

Hát adjunk nekik feladatot, de nem biztos, hogy azonnal vezetniük kellene azokat, akik hosszú évek óta fanyalgások és elismerés nélkül tették a dolgukat a baloldal megújítása érdekében.

Szeretni kell az értelmiséget, de néha azért ki lehetne törni a Belvárosból, mert ott a szavazóknak csak kis töredéke táborozik.

Aztán itt van a párt jellegének meghatározása is.

Gyurcsány ragaszkodik ehhez a „progresszív, nyugatos, polgári balközép erő” címen futó sületlenséghez.

Elárulom neki, a magyar választót ez annyira sem érdekli, mint libát a rövidkaraj.

Meghallja és azt mondja – ez nem az én pártom, ebben tömörüljenek a progresszív (mi a franc az?) nyugatos (ezt is lehetne esetleg cizellálni…)polgárok, aztán együtt eltűnhetnek a balfenéken.

Én bolti pénztáros/villanyszerelő/állástalan inszeminátor vagyok, hát megkeresem majd azt, aki azt mondja, hogy ő a bérből élő embereket meg a nagyszerű kisembereket akarja képviselni, és aki nem finoman cizellált körmondatokban akarja nekem megmondani a tutit, hanem egyszerűen, tömören, úgy, hogy érezzem és egyetértsek mondanivalója igazságával.

Ami a pártszervezés Gyurcsány által meghirdetett elvét illeti, az olyan, mintha maga Orbán találta volna ki a DK számára.

Ez a „tízezer egyszerre szavazó párttag a Vérmezőn dönt a szervezeti szabályzat módosításáról”, ez maga a tömény populizmus, némi amatörizmussal nyakonöntve - de könyörgöm, ha már populisták vagyunk, akkor inkább ígérjünk Kánaánt, ne ilyen értelmiségi hasnézegetésben világrajött blődséget.

Pártszervezést ma már Lenintől sem érdemes tanulni (habár Orbán ezirányú tanulmányai rövidtávon ennek kissé ellentmondanak), nemhogy magyartanároktól vagy könyvtárosoktól, mivelhogy ez is egy szakma.

Az ember szinte sikítozik a dühtől, mikor szeme előtt megy tönkre az álma egy korszerű, baloldali választási pártról.

Hol vannak itt a pártépítési – egyáltalán szervezetfejlesztési szakemberek?

Hol vannak a fiatalok? Kiszámolta valaki ennek a vezetésnek az átlagéletkorát?

Hol vannak a szervezés, programalkotás, PR tevékenység értő irányítói?

Hol van az, aki a párt szervezéséért felel?

Hol van annak bejelentése, hogy itt tagdíjat kell majd fizetni?

Hol vannak a támogató nagypolgárok?

Ki lesz a párt pénztárnoka?

Hol van a magyar vidék?

Ami egyértelműen pozitív érzelmeket váltott ki belőlem, az Vitányi Iván, Kósáné Kovács Magda és Varjú László pozícióvállalása, ha ők bizalmat adnak az új pártnak, akkor talán nekünk sem kell szégyellnünk, ha a Demokratikus Koalíciónak adunk még valamennyi időt.

De mi a baloldal iránt elkötelezettek vagyunk – a választópolgár nálunk türelmetlenebb, és folyamatosan keresi azt a politikai formációt, amely képviselni tudja őt.

Még nem vagyunk a pályán, jobb, ha ezzel tisztában vagyunk!

:O)))

ÚJ PÁRT, ÚJ LEHETŐSÉGEK

Nos, végre rendeztek egy rendezetlen helyzetet a baloldalon, már ha egyáltalán így osztódik a mai politikai térkép, mert szerintem a választóvonal talán a normális emberek és idióták között húzódik.

Még akkor is, ha konzervatív értékeket valló normális embereknek ma nincs politikai képviselete Magyarországon.

Viszont a szocialista és liberális eszmékkel rokonszenvezők számára javult a kínálat, hiszen létrejött az a párt, mely betölthet egy üres mezőt a politikai színtéren, a megfogalmazás szerint egy új, nyugatos, polgári balközép párt.

Nem kell jósnak, még Jóskának sem lenni ahhoz, hogy megjövendöljük, lesznek hívei, nem is kevesen.

Rengeteg ma ugyanis a bizonytalan szavazó, az ilyen-olyan okok miatt párt nélkül maradt választópolgár, akik olyanok, mint a pásztor nélkül marad libák – ide-oda szaladgálva, vagy apatikusan elüldögélve a bokor alatt várják azt, aki meg tudja nekik mutatni az új ólat.

Most sokan fellélegezhetnek, mert van hol és van kikkel együtt harcolni valamiért, amit az utca embere úgy fogalmaz meg: egy normális, élhető, biztonságos Magyarországért.

Az új párt nyugatos jellege az én olvasatomban azt jelenti, hogy a vezető nyugati államokban bevett politikai kultúrát vallja magáénak, azt a stílust és azt a mentalitást szeretné meghonosítani saját működésében is, tartalmilag és külsőségeit tekintve egyaránt.

Persze nem megtagadva, hogy bölcsőjét a Magyar Szocialista Pártban ringatták, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

Óriási perspektíva áll az új párt előtt, ha ügyesen és következetesen politizál.

Milliók szavazatát lehet képes megszerezni, de van egy rosszabbik opció is, - el is tud hamar jelentéktelenedni, ha nem érzik meg rajta azonnal a választók, hogy akar és tud is tenni politikája érvényrejuttatása érdekében.

Mert ez is egy előnye lehet az új pártnak: képes lesz vonzani a fiatalokat és képes lehet az ő nyelvükön beszélni, ha a vezetés nem felejti el, hogy a fiatalok fizikailag is cselekedni akarnak, tenni szeretnének, nem csak köldöknézegető egyrészt-másrészt beszélgetéseket folytatni.

A fiatal türelmetlen, hamar odébbáll, nem lehet velük ugyanazt előadni, mint a Platform pártonkívüli támogatóival, akiket hónapokon át magára hagyott a vezetés, és akiket csak a kezdeményezésben rejlő pozitívumok tartottak vissza attól, hogy ne fordítsanak végképp hátat a baloldalnak és a politikának.

Ha ez a párt sem lesz képes bevonni a politizálásába a tömegeket, akkor ez is bukásra lesz ítélve.

Lehet tanulni az ellenféltől is, amely nem kis részben azzal nyert, hogy a híveit állandóan ellátta feladatokkal, mozgatta őket, sétáltatta fel-alá, csinálta a cirkuszt.

Ebből nem az értelmetlen handabandázást meg a Kerényi-féle idiótaságokat kellene megtanulni, hanem azt, hogy a politikailag elkötelezett ember tenni akar, és ez a tett lehet akár értelmes és társadalmilag hasznos is.

Mint ahogy azok a gyűlések is, ahol meg tudjuk mutatni az erőnket, ami önbizalmat és szolidaritást szül, egy olyan közösség képét mutatja, amelyhez érdemes csatlakozni.

Jó lenne, ha ez a párt nem egy vezérelvű párt lenne, mert ugyan páratlanul jó dolog, hogy egy olyan ember áll majd a párt élén, aki rendelkezik azzal a politikában létszükségletnek nevezhető többlettel, melyet karizmának szoktunk nevezni, de hosszú távon ez egy nagy választási párt kiépítéséhez nem elegendő.

A politika nem egyszemélyes műfaj, nem lehet úgy előadást csinálni, hogy csak primadonna van a színpadon, kell szubrett, bonviván, táncos-komikus, meg kell második alabárdos és még ezer kis szerep, de ettől lesz az, hogy mindenki szereplőnek, az előadás alakítójának érzi magát, nem pedig a primadonna nézőjének.

Aztán még azt is várnám, hogy az új párt alapítói levonják szükséges következtetéseket az elmúlt évekből.

Meg kell szervezni a tájékoztatást, a mozgósítást, média híján az internet jobb kihasználását, és ebben vannak aggályaim is, gyakorlatban ismerve a kapcsolat portál és mostmár a DK honlapját is.

Ez szinte az egyetlen lehetőség, de egyúttal a legjobb lehetőség is, hiszen ki a fene nézi a magyar fiatalok közül a királyi televíziót?

Márpedig a mai tizenhat évesek lesznek a következő választás szavazói.

És a Népszava nyugdíjasai, akiket lehet lebecsülni, meg fintorogni, mikor szóba kerülnek, de az ő szavazatuk eldöntheti politikai irányzatok sorsát.

Nagy veszély és nagy lehetőség a Szocialista Párt és a DK együttműködése, de még az egymás mellett működése is.

Nem hiszem, hogy az optimista és baráti nyilatkozatok dacára ne lennének olyanok a szocialistáknál, akiknek nem tetszik ez a békés elválás, és akikben ne élne valamiféle revansvágy Gyurcsánnyal szemben.

Tulajdonképpen ma is azt gondolom, hogy mindenki akkor járt volna a legjobban, ha amikor lemondott a kormányfői posztról, akkor végigviszik eredeti elképzelését és marad pártelnök, vagy a választások után rá bízzák a szocialista frakció vezetését, aztán házon belül folytatják le a vitát a szükséges változtatásokról.

De biztosan akad a DK elkötelezettjeinek soraiban is olyan ember, aki szeretne most törleszteni vélt és valós sérelmekért, vagy egyszerűen csak túldimenzionálva hangoztatni az új párt igazát.

Kár lenne megkeseríteni az együttműködést, a történelem ítélte ezt a két formációt az összefogásra, az lenne a legjobb változat, ha mindkét párt sikeres lenne – van mindkettő számára politikai mozgástér, csak ki kell használni.

Remélhetőleg Gyurcsánynak és Mesterházynak – már ha meg tud maradni pozíciójában – lesz elég ereje önmérsékletre inteni azokat, akik az ellenfelet a baloldalon keresik.

Rengeteg rossz példa van erre, pedig itt csak egy nagyon széles összefogás ad esélyt a sikerre, márpedig sikeresnek kell lenni, vagy jön a gátlástalan és undorító magyar szélsőjobb.

Holnap megyünk tüntetésre, mert nem tetszik a rendszer.

Jó lenne, ha ott lenne mindenki, találja meg bármelyik pártban is politikai otthonát…

:O)))

TÖBBLET

Bármit is nyilatkoznak, írnak, gondolnak Gyurcsány pártbeli ellenfelei, a Demokratikus Koalíció minőségi többletet adott a baloldalnak.
Többletet, mert olyan szervezeti formát kínált fel, amely bár nem titkolja baloldali identitását, de közvetlenül nem a Szocialista Párthoz kötődik, hanem annak csak egyik platformjához, melynek neve – lássunk csodát – szintúgy Demokratikus Koalíció Platform.

Nem lényegtelen ez a finom disztinkció, nagyon sok szimpatizáns számára fontos.

Sokan nem tudják ugyanis felvállalni a Szocialista Pártot, sokan nem tudnak felvállalni egyetlen pártot sem, de azért szeretnének egy baloldali közösség tagjai lenni, tenni azért, hogy ez egy normális ország legyen, melyben érvényre jutnak olyan rokonszenves baloldali értékek, mint a gyengékkel és elesettekkel, a szegényekkel vállalt szolidaritás, a gyermekek esélyegyenlősége, a jövedelmek igazságos elosztása, a munkavállalók védelme.

A mai magyar társadalom tagjai csalódtak a pártokban, csalódtak az egész politikai felépítményben, és hogy csalódásukból mennyit lehet homályos illúziók, mennyit a Fidesz nyolc-kilenc éve folyamatos destruktív propagandája és mennyit a politikai osztály kapzsi és tehetségtelen politikájának, politikusainak rovására írni, azt csak az isten tudja.

De ettől a tény még tény marad, ha politikáról esik szó, akkor Józsi legyint egyet – mind egykutya, mondja és elégedetten hátradől a székben, meghúzza a söröspoharat és aléltan bámulja magát, hogy mekkora bölcsességek is tudnak kijönni őbelőle.

A csalódás oka túlzott várakozásokhoz is kapcsolódik.

A rendszerváltás idején az emberek többsége azt hitte, hogy annak lényege abban áll, hogy nem sok idő elteltével – és ezt években gondolták maximum – úgy fogunk élni, mint a németek, hiszen minden bajunk okozói a gaz komcsik, akik havonta egyszer a taggyűléseiken megbeszélik, hogy miként zsigereljék ki a népet.

Aztán teltek-múltak az évek, az emberek egy része lapátra került, a többi meg már nem pofázott, merthogy az új gazda kirakta az első öt nagypofájút, mint Frédi a kardfogú tigrist a barlang elé, és magyarember ért a szóból, hát még a seggberugásból.
Kellett viszont neki valakit keresni, akin kitöltheti bosszúját és erre nagyon megfeleltek a politikusok, akik közé rengeteg mocsok került a felkavart társadalom aljáról, a húsosfazék körüli tolongás pedig igencsak gusztustalan volt.
Persze azért itt is voltak ügyesebbek, akik meg tudták őrizni pozitív imázsukat, pedig hát az államtól a pártjuknakjuttatott és abból lenyúlt pénzből vásárolták meg a családi – nem is akármilyen – egzisztenciát…
Sokat tett a politikai osztály lejáratásáért a Fidesz is, - majd egy évtizede folytatja destruktív propagandakampányát, melyet ugyan az ellenfélre hegyez ki, de az – nem a saját ügyességéből bár, hanem a helyzetből adódóan magával rántja a Fideszt is, amelyet aztán alátámasztanak a Lézer Jani és társai telhetetlen mohóságáról szóló híradások is.
Sokat tettek a pártpolitikusok maguk is, akik közül sokan nem voltak tisztességesek, de még többen képtelenek voltak megfogadni Kósáné Kovács Magda örökbecsű mondatát: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.

Magyarember gyárilag rohadtul irigy, és el nem tud képzelni olyan dolgot, amit egy politikusról ne hinne el, - csak belegondol, hogy ő mit tenne a politikus helyében és máris kész az ítélet, ami minimálisan is kötél, de még jobb a felnégyelés…

A tények pedig az egyszerű választót nem nagyon érdeklik, így az az egyszerű igazság sem, hogy a politikusok között azért akadnak tisztességes emberek is, nem csak mutyihuszárok.

Mindenesetre a helyzet ma az, hogy sokan, ha pártról hallanak, akkor azonnal vörös foltok jelennek meg rajtuk, néhányan öklendezni kezdenek és rosszul lesznek.

Pedig - ahogy Minarik Ede klasszikus mondata szól: kell egy csapat.

Amelyikhez tartozni jó, amelyikért dolgozni érdemes, és amelyik a mienk.

Sokan baloldalról ezt a csapatot az LM P-ben vélték egy ideig megtalálni, aztán elég hamar kiderült, hogy ez a csapat sem az a csapat, melyet keresnek, merthogy már a neve is hazudik.

Nem véletlen a Demokratikus Charta és a Demokratikus Koalíció sikere, talán ezek a formációk otthont adhatnak a kiábrándult, de a baloldali értékeket fel nem adó embereknek, és módot adhatnak nekik arra, hogy hirdetett elveiket nem felrúgva együtt menetelhessenek egy megújult MSZP-vel.
Nem kis dolog ez a mai ínséges időkben, amikor a halogatás és a defenzív politizálás egyenlő az MSZP pusztulásával, és egyetlen baloldalit sem vígasztal az a tudat, hogy ebben a ciklusban rendben van Puch és társai egzisztenciális helyzete…

Gyurcsány nagy találmánya, hogy a platformot hozzádrótozta a civil támogatókhoz.

Szanyi és társai pedig tévednek, mikor a pártot zárt vitaklubbá vagy új élcsapattá akarják tenni, - ezt a meccset a magyar baloldal már többször lejátszotta, és ez az élcsapatosdi eddig még soha nem jött be.

Ezért is kell a párt élére Gyurcsány, - ő nem csak az alcsuti kocsma léptékében tudja értelmezni a világot, nélküle nemsokára a szocialisták úgy csodálkoznának, hogy hova jutottak, mint a libacsapat, amelyik Angliába indult és a tepsiben kötött ki.

Viszont a Demokratikus Koalíció Platformjának nem párttag támogatóit meg is kellene becsülni, igénybe kellene venni a segítségüket.

Esetleg azokat, akik nem idegenkednek, az ötlettől fel lehetne kérni arra is, hogy lépjenek be a pártba.

A Szocialista Párt sorsa a párt tagságának körében dől el, a párt irányvonaláért folytatott politikai harc terepe a párt szervezetei lesznek.

De ha ez valamilyen oknál fogva nem lenne kívánatos, akkor sem lenne szabad elengedni a kezüket,  - aki ilyen időkben kiáll a baloldal és a demokrácia mellett, az a mi emberünk, meg kell becsülni azzal, hogy komolyan vesszük őszinte segítségnyújtási szándékait.

Ínséges időkben kevés a barát, - meg kell becsülni őket…


:O))))

FELEMELT FEJJEL...

Már nagyon régen aktuális lett volna.

De jobb későn, mint soha, - ma megalakult a Demokratikus Koalíció.
Azt mondják, egy szervezet olyan lesz, mint amilyen az indulása volt, és ha ez így igaz, akkor a
Demokratikus Koalíciónak szép jövőt jósolhatunk.
Az alakuló ülés sátrában az előadók józan, kulturált hangnemben indokolták a szerveződés szükségességét.
Az egész rendezvényből kiordított, hogy itt egy új szemléletű szerveződés indulásáról van szó, hogy van a Szocialista Párton belül olyan csapat, mely megunta az orra lógatását, megunta, hogy a politikai ellenfél pofozóbabának kezeli a baloldalt, megunta a Fidesz agresszív nyomulását, ellene kíván tenni a demokratikus államrend elleni támadásoknak és le kívánja győzni – ha nem is holnap – a Fideszt.
Ez a csapat nyilvánvalóvá tette, hogy új pártot szeretne, de ezt a jelenlegi párt belső átalakításával kívánja megvalósítani és azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az elérendő cél egy modern nyugat-európai típusú szociáldemokrata párt.
A szervezők azt is nyilvánvalóvá tették, hogy ez a párt tömegpárt lesz, nyitott a baloldaliak, a liberálisok, de még a mérsékelt konzervatívok felé is, mint ahogy a most megalakult párt-platform is nyitott a szimpatizánsok felé, mégha ennek szervezeti formájára most nem is derült fény, - de hát nem is ez volt ma a legfontosabb dolog.
Négy igen jó beszédet hallhattunk, mind a négy erősítette egymást, mindannyian végül is ugyanarról beszéltek, - különféle oldaláról világítva meg a problémát, - a baloldal megújulásának szükségességéről.
Vitányi Iván bölcs szavait az összefogás szükségességéről Molnár Csaba beszéde követte, aki élete egyik legremekebb teljesítményét hozva hitet tett az önbecsülés, a bátorság, a határozottság mellett. Utána egy debreceni hölgy szólt hozzá - Bangóné Borbély Ildikó beszélt, kedvesen, okosan, elgondolkodtatóan a demokrácia sokszínűségéről, az érzelmekről.
Gyurcsány Ferenc pedig Gyurcsány Ferenc volt, - beszédével megint azt bizonyította, hogy ő a kevés számú nagyformátumú magyar politikus egyike, aki egyszerre tud higgadtan elemző és lelkesítő lenni.
Beszéde remek volt, hitet tett a párt egysége mellett, de egyértelművé tette azt is, hogy a jelenlegi politikai vonal nem folytatható, mint ahogy elképzelhetetlen egy új Bethlen-Peyer paktum is.
Egyértelművé tette, hogy nem akarunk megegyezni a Fidesszel, hanem le akarjuk győzni.
Ehhez pedig szélesre kell tárni a kapukat, hívni azokat, akik ilyen-olyan okoknál fogva nem szeretnének a mai Szocialista Pártra szavazni és hívni mindenkit, akinek drága a demokrácia.
Tulajdonképpen nem az okos gondolatok miatt volt ez ragyogó rendezvény, - ezeket bármelyik konferencián el lehetett volna mondani.
Nem a párt egy új platformjának megalakítása miatt volt nagyszerű az, amit a sátorból hallhattunk, platformból mindig is volt elég a Szocialista Pártban.
Még csak nem is azért, mert itt tette Gyurcsány egyértelművé, hogy visszatért a politikai életbe, - habár ez azért nagy megkönnyebbülés minden baloldalinak.
Az igazi jelentősége a mai napnak abban van, hogy ez a rendezvény olyan volt, mint amikor a már majdnem teljesen elveszített csatában a földre hullott zászló körüli kavarodásból kinyúlik egy kéz és magasba emeli a lobogót, új erőt és új hitet adva azoknak, akik még hisznek az ügyben, amiért harcolnak - jelen esetben a demokráciában.
Jó volt ma baloldalinak lenni, az érzés olyasmi volt, mint a 2006-os nagygyűlésen, az Andrássy úton, - a közösséghez tartozás érzése, a közös cél felmutatása, - kár, hogy a rendezvényt nem lehetett valamelyik nagyobb csarnokban megtartani, mert a személyes jelenlét is erősíti az összetartozást, melyet oly fájdalmasan hiányoltunk az utóbbi időben.
Mától ismét felemelt fejjel járhatunk, van hitünk és lesz erőnk, lesznek társaink a politikai harcban, melyben a győzelem a mienk lesz!
Egy politikai vereséget szenvedett pártot nem lehet meleg fürdőben ücsörögve, teát szürcsölgetve kikúrálni, - a gyógyuláshoz hit és akarat is kell – ez pedig látnivaló, hogy megvan, - egyelőre még nem túl széles tömegekben, de napról napra egyre többen és többen leszünk.
A rendezvényen vidéki útja előtt megjelent Mesterházy Attila pártelnök is, a gesztus reményekre ad okot, - talán egy magasabb cél érdekében félre lehet tolni a párton belüli nézetkülönbségeket, de ha nem, akkor a politikai harcot akár a párton belül is meg kell vívni.
Természetesen jobb lenne a megegyezés, hiszen nagy munka elé néz a magyar baloldal, mindenki hozzáfér a sárba ragadt szekérhez, melynek mozgásba lendítése oly fontos lenne.
Az első lökést ma megkapta…


:O)))


EZ A BEJEGYZÉS A  http://kapcsolat.hu/blog/felemelt_fejjel URL-EN IS MEGJELENT.

MIBEN TÉVED KERTÉSZ KRISZTIÁN?

Ha röviden szeretném összefoglalni a választ, akkor azt kell írnom – mindenben.


Kertész Krisztián, az Ésszerűség és Felelősség Platform elnöke négy pontban foglalta össze a Demokratikus Koalícióval szembeni ellenérzéseit.

Természetesen tiszteletben kell tartani a véleményét, különösen akkor, ha rápillantunk az általa képviselt platform nevére, de talán vitatkozni lehet vele...

Kertész Krisztián azt írja:

1. A baloldalnak és a liberálisoknak egyaránt igen negatív emlékeik, tapasztalataik és kudarcélményeik vannak azokból az időkből, amikor közösen kormányoztunk (gondoljunk például az egészségügyi reformra). Most viszont nemcsak a szocialistákat és a liberálisokat, hanem még mérsékelt konzervatívokat is egybe akarják olvasztani, ráadásul nemcsak egyetlen (kényszer) koalícióba, hanem egyenesen egyetlen közös pártba és egyetlen közös platformba! Nos, finoman értékelve is, ideológiai alapon ez meglehetősen nehéz, és igen sok belső konfliktus forrása lehet (különösen akkor, ha nemcsak a szlogenek szintjén, hanem valóban demokratikusan kívánnák vezetni a platformot).

Ami azt illeti, az együttműködés a szocialisták és az SZDSZ között valóban nem volt a zökkenőmentes, hogy eufemisztikusan fogalmazzak, ez azonban nem annyira a liberalizmus és a szocialista elvek összeegyeztethetetlenségéből következett, hanem inkább személyi okai voltak.
A liberálisok hangadói között igen nagy számban voltak fellelhetők doktriner értelmiségiek, akik erőszakos gátlástalanságukkal magukhoz ragadva a párt vezetését többet ártottak saját pártjuknak és a koalíciónak, mint amennyit politikai ellenfeleik valaha is ártani tudtak volna.
Elég, ha Horn Gáborra vagy Gulyás Józsefre gondolunk, és máris kiver a hideg veríték - hogy az ambícióin kívül más képességekkel nemigen rendelkező Fodor Gábort ne is említsük.
Ellensúlyozni őket és egyensúlyozni velünk még egy Kuncze képességeivel is felért egy cirkuszi attrakcióval.
Mert azért ne felejtsük el a saját böszmeségeinket sem.
Hogy mást ne említsek, mint a nemrég távozott Nagyasszony legyűrhetetlen elnöki ambícióit és a politikai partner iránti empátia hiányát, - egy kis párt sokkal érzékenyebben reagál, ha politikai arcának elvesztésétől kell tartania, mint egy tohonya nagypárt, - erre mostanában majd rájöhetünk mi is, sajnos…
Aztán itt van az egészségügy dolga is.
Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy bár Molnár Lajos rossz stílusban adta elő, de alapvetően egy koherens egészségügyi modellt vázolt fel, ami mögül aztán a szocialista képviselők többsége kihátrált, hiszen az ő választókörzetüket vagy szűkebb pátriájukat is érinthették a kemény változások.
Persze mindenkinek volt beteg anyósa, lumbágója vagy orvos ismerőse, akinél a Viagrát íratta fel magának, - nem lett volna jó optikája, ha az ő vélt érdekeiket sértő átalakítást támogatnak.
Kertész Krisztián alapvetően ott téved, hogy ő egy ideológiai alapon működő pártot vizionál, jóllehet a modern demokráciákban ezeknek a pártoknak az ideje lejárt, ha egy párt kormányozni akar, akkor az ehhez szükséges kompromisszumokat nem a választások után, hanem a párt működése során kell megkötni.
Ideológiai alapon működő párt óhatatlanul rétegpárt lesz, erre meg már ott van Thürmer meg Vajai Attila, és ott vannak a választási eredményeik is.
Lehet találni közös értékeket még a mérsékelt konzervatívokkal is, és lehet találni közös platformot, melyen állva együtt tudunk dolgozni a populizmus és a lopakodó diktatúra ellen a választókért és az Európába harmonikusan belesimuló modern Magyarországért.
Ezt kívánja az ésszerűség és ezt diktálja a felelősség, mert azzal kecsegtetni őket, hogy egy balos rétegpártként tenni lehet ezért az országért, az felelőtlenség lenne.
2. Komolyan felvetődik a kérdés, hogy ha egy szocialista párthoz a legliberálisabb közgazdászok is csatlakoznak és ők alkotják meg a legfőbb ideológiai és szakpolitikai irányvonalat, akkor ez amellett, hogy hoz esetleg pár tízezer liberális szavazót, nem taszít-e el tőlünk nagyságrendekkel több baloldalit, több százezer szavazót?
Nem értem, hogy a megújult párt legfőbb ideológiai és szakpolitikai irányvonalát miért a legliberálisabb közgazdászoknak kellene megalkotni?
Alkossák meg szocialista közgazdászok és integrálják bele a liberális és konzervatív elvekből, ami integrálható.
Aztán azok csatlakozzanak, akiknek ez megfelel, mert az a jó kompromisszum, amelynek során mindenki nyertesnek érezheti magát.
És roppant jó lenne leszámolni azzal az illúzióval, hogy az a jó baloldali politika, mikor osztogatunk és az a gaz liberális, amelyik elvárja az egyéntől is, hogy törekedjen gondoskodni önmagáról, valahol a kettő között kellene megtalálni az ésszerű, helyes utat és akkor ez nem vinne, hanem hozna szavazatokat.
3. Az valóban igaz ugyan, hogy a liberális, a szociáldemokrata és mérsékelt konzervatív irányzatoknak hangsúlyos eleme, közös nevezője a demokrácia fontossága, azonban nemcsak az a kérdés, hogy ez elegendő-e arra, hogy a különböző gondolkodású embereket egy közösségben tartsa, hanem az is, hogy a demokrácia fontosságának hangsúlyozása önmagában véve elegendő szavazói tömeget képes-e megszólítani. Tartok tőle, hogy nem! Az emberek ugyanis általában sokkal nyitottabbak a jólétüket, az anyagi és társadalmi biztonságukat közvetlenebbül befolyásoló kérdések iránt.
Szerintem meg nincs kérdés, amely jobban meghatározná az emberek egyéni jólétét és társadalmi biztonságát, mint a demokrácia kérdése.
Ha ez nem így lenne, ugyan, mi értelme volt akkor a rendszerváltásnak?
És mi értelme volt az elmúlt húsz évnek?
Vagy e is olyan, mint a régi vicc, hogy a szocializmus a leghosszabb út a kapitalizmusból a kapitalizmusba?
Avagy a demokrácia lenne a leghosszabb út diktatúrából a diktatúrába?
Ez egyáltalán nem zárja ki, hogy ne törekedjen a megújult párt az választók jólétének megteremtésére, sőt, - ez kell, legyen a végső célja, mint minden demokratikus pártnak.
Az téves felfogás, hogy az életminőség helyett az anyagi javakat mérjük, ami egy sokkal szűkebb kategória és önbecsapás, - olyan ország kell, ahol az anyagi javak mellett szabad levegőt lehet belélegezni.
4. Az még a legszűkebb értelemben vett baloldalon, még a Magyar Szocialista Párt tagjai és tisztségviselői körében is kétséges, hogy a demokrácia hangsúlyozása, megvalósítása és legfőbb politikai irányvonallá tétele tekintetében valóban Gyurcsány Ferenc-e a leghitelesebb politikus. Gyurcsány Ferenc tehetségét, képességeit, karizmáját és politikai eredményeit természetesen senki nem vitatja (legalábbis a baloldalon nem), de atekintetben, hogy kormányfőként és pártvezetőként valóban követte-e, betartotta-e és fejlesztette-e a párt demokratikus hagyományait, elveit, elvárásait? Meglehetősen nagy a valószínűsége annak, hogy a nagytöbbség nemmel válaszolna egy ilyen kérdésre.
Szerintem nemigen kell Gyurcsányt demokráciára tanítani, inkább a „nagytöbbségnek” kellene felülvizsgálni a demokrácia mibenlétéről vallott nézeteit.
Illúzió azt gondolni, hogy egy olyan szekér gyorsabban halad, amelyikbe a lovak a szekér négy sarkához vannak befogva és öt hajtó veri őket, mint az, ahol egyfelé húz a négyesfogat, egy hajtó irányítása alatt.
Nem a Fidesz a példa, mert az, bár centrálisan irányított párt, de demokráciának híre sincs benne.
 Nekünk egy olyan párt kell, amelyikben ha egyszer döntöttünk egy kérdésben, akkor mindahányan a döntést képviseljük – vagy hallgatunk, mint a sír.
Vagy az lenne a demokratikus hagyomány, hogy össze-vissza beszél mindenki és könnyes szemmel kiszavaz a pártjából?
A pártélet nem vasárnapi ebéd, ahol ülünk, zabálunk és kritizáljuk a háziasszonyt - itt részt kell venni a hagymapucolásban is, mégha kicsit sírnunk kell is közben.
Ha tisztességesen tesszük a dolgunkat, akkor majd lelkesen ehetjük a piskóta-tortát is.

A be nem idézett indokláshoz meg csak annyit: nem szerencsés mondatokat szövegkörnyezetükből kiragadni, ez olyan Fidesz-módszer, ugye…

Szóval, az a helyzet, a Szocialista Pártnak meg kell újulnia, és ennek útja nem a kirekesztés, hanem a befogadás kell, hogy legyen, mert akkor leszünk majd erősek, ha a párton belül is meg tudjuk valósítani a sokszínű elvek és törekvések harmóniáját, hiszen az áhított társadalmi modellnek is ilyennek kellene lenni.
Ez még nem jelentené alapelveink - a bérből és fizetésből élők, a kis és közepes vállalkozók képviseletének feladását, vagy a társadalmi szolidaritás, az esélyegyenlőség megteremtésére való törekvés elvetését.
Ehhez egy sokszínű, nagy párt kell.
Merthogy ezt kívánja az ésszerűség és ebben lenne felelősségünk…


:O)))