Merthogy ami igaz a világ minden táján, az Isten kalapjának eme bokrétáján messze nem igaz – magyarember nemhogy kétszer, de ötvenkétszer is képes belelépni ugyanabba a folyóba.
Ha baloldali, akkor ötvenháromszor.
Magyaremberhez képest a kiselefánt, mely köztudomásúlag nehezen tanul, ám könnyen felejt, egy memóriabajnok zseni.
Magyarember a történelem csodája, merthogy az is csoda, hogy remek döntései ellenére egyáltalán még létezik, hiszen amikor legutóbb is a kezébe nyomták a libacombot, akkor ahelyett, hogy enni kezdte volna, inkább a másik magyar fejét kezdte el püfölni vele.
Egészen addig, mígcsak elő nem került a magyar történelem legócskább versenyzője – no, akkor arra rábízta a spejzkulcsot, a feleségét meg a lánya szüzességét és elégedetten hálálkodott az időnként az asztal alá vetett csontok láttán…
Most sem képes arra, hogy higgadtan és tárgyilagosan végigelemezze a helyzetét, aztán megkeresse, hogy kedvenc politikusom bon-motja szerint mit qrtunk el, nem kicsit, nagyon, ehelyett kapkodva próbál felettébb okos dolgokat mondani, miközben tulajdonképpen okos gondolata roppant kevés van, helyette van egy kottája, melyet Orbán nyomott a kezébe.
Talán Gyurcsány volt a kivétel, aki a vereség pillanatában felhívta a figyelmet arra, hogy a demokratikus oldal képviselőinek vigyázniuk kellene egymásra, mert először most ősszel, aztán meg később is folyamatosan szükségünk lesz egymásra.
Persze ez nem egy rokonszenves gondolat, magyar ember szívesebben töri a fejét az együttműködés gondolatának cizellálása helyett azon, hogy hogyan tudná elharapni a másik szerencsétlen torkát, meggyakni a feleségét, futtatni a lányát, és lehetőleg éhendögleszteni – aki már adna egy almát az éhezőnek, az már humanista baloldalinak számít, de azért a munka nélkül osztogatott segélyt ő is elítéli.
Jobb lenne persze, ha a segély nélkül osztogatott munkalehetőségért lelkesedne, de azzal nem foglalkozik, mert az ősi magyar álláspont szerint aki akar, az dolgoz, a többi meg csak élősködik.
Nem mennék bele ennek boncolgatásába, helyette pár szót arról, hogy a legújabb elméletek szerint az lenne a helyes, ha a most vereséget szenvedett politikai blokk valamennyi, külön–külön is elrémisztő állapotban levő tagszervezete a következő négy évben önállóan politizálna, majd a 2018-as választások előtt újra összeállna – járt utat ne hagyd el a járatlanért ugye.
Az ostobaság legbiztosabb jele, ha mindent ugyanúgy csinálsz, mint előzőleg és más eredményt vársz.
Ez láthatólag nem zavar itt senkit, végre mindenki elégedetten kapirgálhat a saját kis szemétdombocskáján, időnként világpolitikai tényezőként elégedetten kukorékolgat, jóllehet saját szemétdombja, melyre oly büszke a negatív tartományban inkább horpad, mint púposodik…
Szóval mutassuk meg magunkat külön-külön, kétségtelen, hogy így lehet a legegyszerűbben felszámolni a baloldalt.
Teljesen értelmes emberek zakkannak meg, hirdetnek forradalmat forradalmi helyzet nélkül, mások a vert hadak versenyét hirdetik, melyben a kerekesszékes és a járókeretes egymással versenyez abban, hogy 2018-ban ki legyen majd a kihívója a százméteres síkfutás világbajnokának – mintha a féllábúnak kinőne a lába, ha egyedül ugrál.
Még kedvenc bloggerem is olyanokat képes leírni, hogy nem azért lett az ember a világ ura, mert együtt indult a választásokon a mamuttal, hanem azért, mert levadászta és megette - értve ezen az MSZP és a többi párt viszonyát, jóllehet a mamut itt nem az MSZP, hanem a Fidesz. és az ember éppen hogy fejlett kooperációs képességének köszönhette, hogy a táplálkozási lánc csúcsára tudott keveredni.
Egyéniben a kardfogú tigris azért jobb volt nála.
Összefogva a többi emberrel a közösség, a horda ellenfelévé válhatott olyan állatoknak, melyeknek külön-külön egyetlen ember sem lett volna ellenfele.
Mire számíthat egy kis párt a következő években?
Megszólalási lehetősége nem lesz, a falvakba nem jut el, ugyanazon a négy négyzetkilométeren belül ugyanaz a hat ember fog egymásnak bölcseket mondani, meg keveseket érdeklő kérdésekről vitatkozni, mint ezidáig is.
A soron következő éveket szervezetépítésre kellene használni, meg kellene találni az embereinket minden településen, meg kell találni a módját a média nélküli médiamunkának, ki kell mozdulni Pestről.
El kell érni a fiatalokat, a nőket, a nyugdíjasokat, a betegeket, és mindegyiknek kell valami féle megoldást találni a gondjaira, méghozzá úgy, hogy a források azonnali bővülésével nem szabad számolni.
Kell alapítani egy választási tömegpártot, mely értelmes dolgokat kínál fel az embereknek, konkrét és vonzó megoldásokat a gondjaikra, de nem az utolsó percben improvizálva, hanem a négy év alatt kiérlelve a gondolatokat - gazdasági, kulturális és közéleti téren egyaránt.
És kellenek új arcok, friss politikusok a leamortizáltak helyére, hogy őket hátra lehessen vonni az első vonalból, hogy ne ők kopjanak tovább.
Hogy ne álljunk ott a választások előtt már megint ostobán, és ne csak azt tudjuk hajtogatni, hogy mi demokráciát kínálunk, mert a demokrácia ugyan remek dolog, de csak ha tele van a hasad és a gyermeked is biztonságban tudod.
Aztán, majd ha elhajtottuk Orbánt, lehet brillírozni nagy eszmék mentén, de akkor se lesz sikere senkinek, aki az akkor mutatkozó problémákra nem tud érvényes választ adni.
Hogy az elkülönülés jó a párteliteknek, az nem vitás, de hogy a választóknak nem jó, az biztos.
Egyébként sincs létjogosultsága a lélegeztetőgépen tartott pártocskáknak, akik nem képviselnek senkit, mert akármit is hirdetnek, nem azt kell nézni, hogy mit mondanak, hanem azt, hogy mit csinálnak.
Nem véletlen csinált Orbán egy rakás kamupártot, azért tette, hogy szétaprózza ellenzékének szavazatait - hát legalább költsön rá.
Ne tegyük meg neki azt a szívességet, hogy magunkat öljük meg!
Most még nincs késő ezen elbeszélgetni, csendben, egymás közt, de egy év múlva már döntésre kell jutni.
A vágyakkal és az álmokkal pedig le kell számolni, mert ábrándozással nem megyünk semmire.
Kegyetlenül szembe kell néznünk önmagunkkal és a konkrét helyzet konkrét elemzése után dönteni kell, mi a teendő.
Orbán valószínűleg olvas Lenint, lehet, nem ártana a demokratikus oldalnak is olvasni tőle ezt – azt, mert az nem biztos, hogy a bolsevik elvek rokonszenvesek mindenkinek, de hogy a pártszervezésben zseni volt, az biztos.
A politika nem boksz, nem kétszemélyes küzdelem Orbán és majdani kihívója között, hanem csapatjáték, verejtékes gürizés, mindennapi aprómunka, ezer és ezer Várszegi Szilárd és hello, Török Mónika és Bősz Anett és a többi sokszáz, sokezer neves és névtelen, de elkötelezett ember munkája azért, hogy a végén egy élhető világot teremtsünk együtt, annak a vezetésével, aki alkalmas rá.
Együtt.
Egymásért, saját magunkért, a gyerekeinkért.
:O)))
