ORBÁN HATÁRONTÚLI SZEKÉRTOLÓI

Az adevarul.ro portálon megjelent egy poszt, Ne-am săturat de Ungaria címmel egy román politikus-blogger, Bogdan Diaconu írta, melyet aztán a kolozsvaros.ro portál magyarra fordított (http://kolozsvaros.ro/web/kolozsvaros/-/nacizmussal-vadoljak-magyarorszagot), és mint a román nacionalisták elpofátlanodásának szép példáját tárt az olvasók elé. 

A posztot eredeti helyén a szerző egyetlen képpel illusztrálta, de a kolozsvaros.ro gondoskodott arról, hogy olvasói ne maradjanak vizuális élmények nélkül, ezért további hét képpel turbózta fel az anyagot.
A képekkel – gondolom, a nemzetek békés együttélése jegyében – jól illusztrálta a román-magyar szembenállást, a Nagy Magyar Fájdalmat (Nem! Nem! Soha!) bemutatta a Kormányzó Úr Őfőméltóságát, aki majdnem olyan délcegen ül Stromfeldtől lopott lován, mint Semjén sekrestyés a pejkón.

Láthatunk az egyik képen harcos kiállású magyar fiatalokat is - reszkessetek szőröstalpúak -  meg  magyar zászlókkal fene tudja hová (feltehetőleg jelmezbálba) vonulászó elnyomottakat.
És ott látható maga az Antikrisztus is, móc kecskepásztorba oltott Ramboként, román nemzeti színekkel dekorálva, a kép alatt „Ilyen az igazi román hazafi. Ő az.  Bogdan Diaconu. Gyűlölködésből jeles.” aláírással - ha nő lennék, ez a koma nekem azért titokban tetszene.
Milyen jó, hogy nem vagyok nő, legalább nem kell összeveszni nemzeti énemnek  hormonális késztetéseimmel…

Ez utóbbi fordításra hívta fel a figyelmemet kedves ismerősöm, én meg – nem is sejtve, hogy ezzel élő parazsat gyűjtök a fejemre – megosztottam a facebook-profilomon, azzal a felvezetéssel, hogy „Nagyon rossz vége lehet ennek, a tűzzel játszunk.”
Másik kedves ismerősöm ezt osztotta tovább, és ez lehetett a hiba.
Előkerültek ugyanis olyan kedves magyarok, akik meghirdették, hogy nem azzal kell foglalkozni, amit a koma írt, hanem azzal, hogy ki írt, mert aki a magyarokról rosszat ír, az ab ovo nacionalista, le vele!
” Mármost, ha nekiállunk "árnyalni" a képet, mindenki minden igazságát figyelembe venni, az igazságokat patikamérlegen összehasonlítani, akkor a végén kapunk valami eredményt, esetleg jót is - de nincs pár ezer évünk erre. Mármint a mérlegelésre.” – írta az egyik kommentelő – mellesleg újságíró - aki még viszonylag kíméletes volt, mert a kolléganője lazán lehülyézett, mivel én nem ismerhetem az romániai helyzetet, merthogy nem élek ott.
Jól jártak, mert én bizony mérlegelnék, kerül, amibe kerül.

Ami igaz, igaz - nem élek ott, kalandvágyból az anyaországban élek, és valószínűleg román nacionalista lehetek, mert időnként szoktam csúnyákat írni a magyarokról, jelen esetben pedig mély empátiát érzek a román blogger iránt, aki megírta, hogy mit érez egy román, mikor a Vezér és Kancellár, vagy idióta fullajtárjai Romániában randalíroznak.
Ennek hangot is adtam, egyben javasoltam, hogy talán lehetne cáfolni is az állításokat, amivel vitapartnereim egyet is értettek, csak éppen tenni nem tették.
Ők bizonyára rettenetesen nagy hazafinak érzik magukat, ellentétben velem, aki természetesen nem érdemlem meg ezt  minősítést, mert az apám nem a Retyezáton szemelgette a szamócát brummogva, nyáron is bundában, mígbezzeg…

Meg hogy én nem értem az erdélyi kérdést, meg úgy egyébként is.
Tudomásul kellene végre venni: erdélyi kérdés nincs.
Valaha lehetett, de a mai világban ez műbalhé.
Ami van, az az Európai Unió, meg Románia, benne egymilliónyi magyarral, akik akármikor jöhetnek az anyaországba, vagy Európában bárhova dolgozni, tanulni, senki sem korlátozza őket kultúrájuk ápolásában, egyenlő feltételekkel vesznek részt a gazdasági életben, de mi szenvedni akarunk.
Ugyanannyi joguk van, mint nekem, csak kötelességük nincs, egy fikarcnyi sem.

Szeretjük sajnálni magunkat, harcolni olyan dolgokért, melyek a birtokunkban vannak, de ebben a formában nem kellenek, mert mi a traktort is kerekenként hordtuk haza a téeszből, ott rohadt szét a fél ország a különféle trágyadombok mellett, alkatrészenként.
Orbán kívánatos Magyarországa egy zárvány Európában, kívánatos Erdélye pedig zárvány Romániában, ahonnan egymillió magyar, mint Burkus az óljából acsarkodik tizenkilencmillió románra.
Az is elég érdekes lenne, ha a román miniszterelnök meglátogatná Magyarországot, majd hamiskás mosollyal meghirdetné: eljöhet még a mi időnk, akár még itt, Debrecenben is…

Azt is mondták, hogy nem kell vitatkozni, mert a szerző olyan, mint Vona, jóllehet nem olyan.
Akkor meg a pártja olyan, és ha az sem olyan, mint Vona pártja, akkor az tudjukmilyen párt, ugye…
De hogy ezek az emberek eltöprengenének azon, hogy mit érezhet egy román az immár huszonöt éve tartó erdélyi vándorcirkusz, vagy a vérpofátlan magyar állami vezetők láttán, az nem érdekel senkit, mint ahogy az igazság sem, melynek egyébként ők, és csakis ők a letéteményesei.

Kaptam egyébként Erdélyért is, merthogy automatikusan a magyar szóhasználatot alkalmaztam, mikor a Romániában élő magyarokról beszéltem, merthogy az újságírónő nem Erdélyben él hanem a Partiumban, amit nekem illett volna tudnom, gondolom a neves tollforgató helyileg világhírű.
Magyarországon a romániai magyart jobb esetben erdélyinek, rosszabb esetben románnak hívják, ezen semmit sem segít, ha cizellálgatjuk itt a dolgot.
De tőlem akár a Regátban is lakhat akármelyikük is, ettől még lehet véleményem Orbán Románia, sőt, nemzetiségi politikájáról is.

Ez az egész éppen olyan magyaros ügy, mint a többi.
Képtelenek vagyunk szembenézni a valósággal, se tolerancia, se empátia nincs bennünk, csak a nagy löttyös indulatok, a kivagyiság, a hőbörgés.
Az autonómia-törekvéseknek sincs értelmük, hiszen mi változik tőle?

Semmi - ugyanúgy minden negyedik polgár román lesz a Székelyföldön továbbra is, aztán évről évre több, mert az erdélyi magyar inkább pofázik, minthogy ütemesen dugna, így aztán szép lassan kinépesedik még onnan is, ahol többségben van.
Koszovó példája pedig intő jel lehetne, persze itt az albánok mellé álltunk – megájj, megájj, kutya Szerbia, ugye… - pedig a Székelyföld albánjai a románok, vitapartnerem partiumi városában minden magyarra már két román jut, szóval fel kellene kötni a fehérneműt, fel szexre, magyar!

Az ostoba, elvakult nacionalizmus nem csak a román nacionalisták sajátja, a mieink is alkotnak rendesen.

Ők ugyan azt képzelik magukról, hogy hazafiak, de valószínűleg ezt tartja magáról a poszt szerzője is, akinek jelen esetben még akkor is igaza lenne, ha Vonescu lenne a becsületes neve.
Sajnálom, hogy a vitát nem tudom belinkelni, a facebook-csoport, ahol a vita folyt titkos, mert véleményünk az van, vitatkozni is szeretünk, csak azt nem szeressük, ha ellentmondanak nekünk…
Pedig ez is egy olyan téma, amit ki kell beszélni, ha békességben akarunk élni szomszédainkkal és önmagunkkal.

Persze ha sajnáltat6juk magunkat, az se rossz.
Trianon után évekig vagonokban laktak a hazazsuppolt magyarok.
Nagynéném óvónő volt Erdélyben, a világháború végén azzal jött haza, ami rajta volt.
Azt mesélte, hogy még székelyföldön sem szerették az anyaországi magyarokat, a gőgjük, túlhajtott nacionalizmusuk miatt, és az első adandó alkalommal visszaütöttek.
Kár lenne ezt kiharcolni…

:O)))

TŐKÉS

Van néhány kártékony féreg a magyar politikában.

Ők azok, akik konfrontatív és megosztó magatartásukkal csak károkat tudnak okozni a magyarságnak.

Mégis valahogy úgy jön ki mindig a lépés, hogy a sok sületlenséget és kenetes baromságot, amit nemzetieskedő löttyel nyakonöntve előadnak, hallgatóságuk szent kinyilatkoztatásnak tartja, és úgy ünnepli őket, mintha a haza megmentői lennének, holott csak a szakadék felé terelgetik híveiket.

Ennek az állatfajnak egyik jeles képviselője a volt Királyhágómelléki református püspök, akit a történelem egy szerencsétlen pillanatában akkor dobott felszínre, mikor éppen odafigyelt a világ, és azóta ott úszkál vidáman, egyre magabiztosabban és egyre kártékonyabban.

Arról híresült el, hogy állítólag a Ceauescu-féle Securitate le akarta tartóztatni, ami ugyan nem kizárt, de nem is biztos, hogy így volt, miután a neves hazafi állítólag másodállásban bedolgozgatott nekik is.

Jelleme, - pontosabban ennek hiánya - miatt ezt az opciót nem is nagyon lehet kizárni, mint ahogy én azért úgy olvastam, hogy akit anno a hajdani ÁVH be akart vinni a mai Képviselői Irodaházba baráti elbeszélgetésre, azt be is vitte, oszt adott esetben vele vitte volna azokat is, akik ez ellen tenni akartak volna.
Hajlanék arra is, hogy a román forradalom zavaros napjaiban ugyanolyan precízen szerkesztett koreográfia szerint folytak a történések, mint anno 56-ban nálunk, - ott is klappolt minden, ahogy illik, és a nép lelkesedett szintúgy, ahogy illik, - a leendő püspök meg valószínűleg csak bábfigura volt valakinek a kezén.
De rendben, - fogadjuk el, hogy a tepsiszájú hős kidüllesztett mellét bátran odatartotta Ceausescu tankjainak – ide lőj, Nicolae! – majd lábának egy toppantására átállt a hadsereg, megvédve őt és rajongásig szeretett családját valamint mellesleg a román nemzetet, - köztünk nemzettársainkat is – a diktatúra vasöklétől…
Ceausescuékat helyszíni közvetítés keretében jogállami módon lemészárolták, Tőkés pedig megdicsőült és a temesvári lelkész rövidesen a Királyhágómelléki Egyházkerület választott püspöke lett.
Közben persze megkóstolta a politika és a hatalom édes ízét és vadul belevetette magát a politikai életbe, támaszkodva a magyarországi jobboldal rokonszenvére, mely százmilliókban volt mérhető.
Legális és illegális csatornákon keresztül csurdogált vagy ömlött – a politikai helyzetnek megfelelően – a pénz hozzá és a többi nemzetiségi politikushoz, mellyel soha, senkinek nem kellett elszámolniuk, és amelyből a rossz nyelvek szerint jutott vastagon vaj a kalácsra.
Az ember azt gondolná, hogy a szerencsés körülmények és a pénz meghozza eredményét, de nem, - egy idő után az erdélyi nemzetiségi politikusoknak is elegük lett a túlmozgásos püspökből, akinek politikai nézetei leginkább a Horthy-korszak középkádereinek nézeteit idézik.
Miután a romániai magyar nemzetiségi politika centrumából kijjebb szorult és mellesleg kiderült, hogy nélküle sem állt meg az élet, nagy bánatában Orbán keblére borult és gründolt egy magyar ellenpártot, - lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!
Ennek dacára nem tudta az erdélyi politikai életben megszerezni a vezető pozíciót, de arra elég volt a buzgalma, hogy a legutóbbi Európai Parlamenti választások során kompromisszumos jelöltként és vidám színfoltként bekerüljön a testületbe.
Sajnos egyházi tisztségéről ezzel egyidejűleg le kellett mondania – az Úr gyakran kacskaringós utat választ az ő nyájának megóvásához…
Közben az Úr megvilágosította Tőkés elméjét, ő pedig belátta, hogy az élet apró örömei neki is járnak, és hogy ez nem csak élvezet, hanem kemény munka is, arról leginkább az íróasztala tudna mesélni.
Családi élete példás, gyermekei mindig bátran fordulhatnak hozzá problémáikkal – írásban.
Ez valami sorscsapás a nemzetre, hogy állandóan szellemi és mentális kihívásokkal küzdő emberek kerülnek a nemzet sorsát befolyásoló pozíciókba, de hát tudjuk: Isten nem bottal ver…

Most meg Tőkés pártot alapított.

Vasárnap.

Holott ezt a napot arra teremtette az Úr, hogy lehessen a megszokottnál kicsit tovább aludni, arról nem is szólva, hogy nem elegáns dolog vasárnap reggel másokat zavarni a csörömpöléssel meg a hangoskodással.

Erdélyi Magyar Néppárt néven új politikai erőt hozott létre a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, komoly hiányt elégítve ki és javítva az egy székelyre eső magyar pártok mutatóját Erdélyben.

Tőkés azt fejtegette a harmadik erdélyi magyar párt alapítása alkalmából, hogy nagy a kiábrándultság az erdélyi magyarság körében, a sorozatos szavazatvesztések mutatják, hogy egyesek egyenesen apolitikussá váltak.

Le kell mosni a gyalázatot, amit az elmúlt években rákentek a felelősség nélküli politikusok, hogy újból jó legyen magyarnak lenni - mondta Tőkés.

A megtisztuláshoz viszont szükséges az elszámoltatás határon átnyúló módon, illetve az átvilágítás is, hogy végérvényesen megszabadulhassanak a kommunista múlt zárványaitól

Tekintsünk el attól, hogy a felelősség nélküli politikusok élvonalában ő is ott menetelt, mint főzárvány, tekintsünk el attól is, hogy a Markó Béla által fémjelzett RMDSZ tekintélyes, koalícióképes párttá vált, csak a retorikát figyeljük.

Tőkés ugyanis kifejtette: a magyarországi választások eredményeképpen elérkezett az a "kegyelmi idő", amikor végre folytatni lehet az 1989-ben elkezdődött, majd félresiklatott rendszerváltozást. Az erdélyi magyar politikában is irányváltásra van szükség.
Nagyon kell röhögni, - Tőkés, mint helyiérdekű Che Guevara, éppen exportálja a magyarországi fülkeforradalmat, - hát nem szánalmas?
De ne értékeljük azért túl a szerepét - ahogy mondani szokás: a hang Jákobé, de a kéz Ézsaué...
Orbán nélkül egy lépést se tehetne az expüspök, valakinek ugyanis finanszíroznia kell ezt a kalandot is, és hát ugyan, ki más is finanszírozná az erdélyi magyarság ügyének eljelentéktelenítését, mint a Nagy Fülkeforradalmár, az Új Nemzetvezető…
Szépen beleillik ez a sorba, a szlovák nemzetiségi ügyekbe már belerondított Viktor, a románba most már másodjára is.
Vezérünk és fénylő csillagunk (nyolcágú, aranyszínű…) egyszerűen nem képes beletörődni abba, hogy az anyaországnak nem irányítani kellene a határontúliakat, hanem segíteni kellene őket okos, együttműködésre törekvő külpolitikával.
Újabb frontot nyitott hát a gonosz Hókuszpók, majd hozzá kell írni az egyéb tüneteihez.

Mindenesetre, amikor a magyarság kártevőinek szobrot emelnek majdan, a főalak helyére már nem kell modellt keresni.

A talapzaton Tőkésnek is helye lesz, ez iránt senkinek se legyen kétsége…

:O)))


A bejegyzés itt is olvasható: http://kapcsolat.hu/blog/tokes