Recseg-ropog az Unió, gondban vannak az államok Görögországtól Írországig.
Gondban vagyunk mi is, talán csak az a differencia, hogy a többiek gondja a világgazdasági válság előttről datálódik, addig a mi gondjaink újkeletűek.
Talán már sokan elfelejtették, hogy a pénzügyi válság végén komoly nyugati elemzők azt prognosztizálták, hogy példásan rendbetett költségvetésünk okán a válságból nyertes pozícióban tudunk majd kikapaszkodni.
Minden esélyünk meg is lett volna erre, tulajdonképpen nem is kellett volna mást csinálni, csak inni tovább a Gyurcsány - Bajnai páros nevével fémjelzett gazdaságpolitikát, elkerülni az ábrándokat, alkalmazkodni a világgazdasági környezethez, belesimulni az EU közösségébe és belekezdeni a nagy ellátórendszerek reformjába.
Természetesen nem egyszerre mindegyikbe, hanem mondjuk az egy ciklus – egy probléma megoldása elv alapján.
Az sem lett volna kevés, viszont egy szerves fejlődést eredményezett volna, nem terhelve meg jobban sem anyagilag, sem pszichikailag az ország népét az elviselhetőnél.
Nem volt szerencsénk, a mi örökké csodákban reménykedő népünk egy bosszúvágytól vezérelt szociopatát juttatott hatalomba, felnézve az égre: Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten.
A mi kissé anakronisztikus vezérünk által folytatni kívánt voluntarista politika hamarosan meg is hozta gyümölcsét – ma ott tartunk, ahol még a Bajnai-kormány legnehezebb napjaiban sem emlegettek bennünket: Görögországgal egy táborban.
A tetejében az őrült, akit bölcs népünknek volt szerencséje a saját nyakába akasztani, személyesen vagdalta el az ország alá kifeszített biztonsági háló köteleit, ami nem is lenne baj, ha csak ő egyedül ugrálna saját cirkuszának kupolájában, de sajnos vele együtt tízmilliónyian lógunk a trapézon, reszketve remélve, hogy sikerül a még tisztán meg sem koreografált mutatvány, és nem zuhanunk alá a fűrészporral borított porondra.
Esélyünk szinte a nullával egyenlő, a világ valamennyi cirkuszi szakembere azt állítja, hogy a tervezett ugrás amatőr és kivitelezhetetlen, arról nem is szólva, hogy ugrás közben mindenki láthatja, hogy kilóg a fenekünk a gatyából.
Mi is az a voluntarizmus?
Ez egy olyan politikai nézet, mely az állam minél erősebb hatalmában látja a társadalmi integráció és a fejlődés bázisát. Az egyén e nézet szerint teljesen alárendelődik a politika uralmát minden szférára kiterjesztő totális államnak.
Képviselői az emberi akaraton kívüli tényezőket egyáltalán nem veszik figyelembe – merjünk nagyot álmodni, aki nagyon akar, az győzni fog, aki akar, talál munkát, és így tovább…
A voluntarizmus az objektív törvényszerűségeket tetszőlegesen véli alkalmazni, formálni vagy hatályon kívül helyezni, s az erkölcsi választásban is az akarat kizárólagosságát hirdeti.
Az e körbe tartozó politikai irányzatok: a konzervatív nacionalizmus és fasizmus, szovjet típusú politikai társadalmi modell.
Bátran állíthatjuk, hogy legnagyobb örömünkre mi is bekerültünk ebbe e körbe, habár államunk méreténél fogva még olyan dicsőségre nem tettünk szert, mint a nácizmus vagy a sztálinizmus, de ami késik, nem múlik.
Most éppen itt tartunk, éppen nagyot akarunk, és ki tudja miért, de nekem a Mi Reménységünkről mindig az egyszeri gyerek jut eszembe, aki nagyobbat akart durrantani az apjánál, oszt úgy járt, mint Fekete Pákó egyenes adásban – tudniillik bész@rt.
Egy ilyen szerencsétlenséget kifogni, mint amilyen a mai politikai vezető garnitúra, még békeidőben sem lehet hatfogásos vacsorával ünnepelni, hát még akkor, amikor a nemzetközi közösség is szinte megoldhatatlan problémákkal küzd.
Márpedig most ez a helyzet, hiszen roppant nagy a politikai-gazdasági tét, hogy plagizálgassak egy kicsit: a lét a tét.
Elsősorban az Euro léte, mely a görög államcsőd fenyegető réme miatt igencsak kétesélyessé változott.
Az Unió erős államai körében egyre inkább teret nyer az az elképzelés, hogy fel kell hagyni a haldoklók állandó újraélesztésével, el kell ereszteni a kezüket és hagyni kell, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak – persze mindenki számára világos, hogy magukra hagyva sehogy sem tudnak.
De a dolog nem áll meg itt, hanem a kérdés úgy is felmerülhet, hogy akkor a gazdaságilag legerősebb államok összezárnak és sokkal feszesebb keretek közé helyezik gazdaság és pénzügyi politikájukat, közös költségvetés, közös pénzügyek, összehangolt és mindenkire egységesen kötelező törvények.
Ez a megoldás egyenes út az Európai Egyesült Államok felé, mely ellen a nacionalisták kézzel-lábbal tiltakoznak, de melyet minden gazdasági és politikai ésszerűség megkövetelne.
Természetesen mi éppen most akarunk elrugaszkodni ettől a csoporttól, hiszen egy ilyen államszervezetben nem lenne szinte semmi tere a kreatív pénzátcsoportosításoknak, a pucér seggel épített stadionoknak, a hülyeségnek.
Az se lenne utolsó, egy olyan állam polgárának lenni, mely felett napkeltétől-napnyugtáig húzhatnak a vadludak, amelyben büszkén őrizheted nemzeti identitásodat anélkül, hogy két zászlólengetés között a kukában kelljen kotorásznod.
Persze ez nem a mi szándékunktól függ, de adott esetben a mai idióta megnyilvánulások könnyen visszaüthetnek egy majdani döntésnél és könnyen körön kívül találhatjuk magunkat, lehetünk megint a retererát Európa hátsó udvarában, oszt forradalmárkodhatunk kedvünkre.
Nem túlzok, azt hiszem, mikor azt írom, hogy elsőrendű nemzeti érdekünk világgá hajtani ezt a bohócot, menjen a cirkuszával, ahova akar.
Még szerencse, hogy nem vagyok rendőr, most oda lenne a nyugdíjam is…
:O)))
