SANGHAJBÓL CSÁRDÁST, PEKINGBŐL PULIT

Kínából importálunk paprikát, ez azért már valóban mindennek az alja.

Valaha azt hihettük – és talán joggal – hogy a mi földünkön termett gyümölcsnek, zöldségnek nincs párja, mert ízletesebb, zamatosabb, mint a világ összes többi gyümölcse, köszönhetően a kiváló termőhelyi adottságoknak, a víznek, a napsütésnek.
Erre az Úr, hogy büntessen minket rátartiságunkért, első lépcsőben idecseszett a fejünkhöz egy rohadt narancsot.
Ne taglaljuk most, hogy milyen, maradjunk annyiban, hogy a narancs még Izraelben  is (!!!) különb, mint itt, pedig ott minden gyümölcshöz jár egy javadalmazás lőszer is…

Nadehogy paprikát Kínából – ennél azért nincs lejjebb!

Mert azt senki sem vitathatja, hogy a kínaiak is tudnak paprikát termeszteni, ami egészen paprika-jellegű is, de hol van az a szegedi csípőshöz, vagy a kalocsai édesnemeshez?
Természetesen ez a helyzet nem máról holnapra állt elő, a züllésnek lépcsői vannak e tekintetben is.

Az első lépcső az volt, mikor az élelmes magyar paraszt beledarálta a disznóól tégláját a paprikába, hiszen jó paprika nélkül úgysincs jó kolbász, a téglával dúsított paprika meg nem jó paprika, így aztán röfit tartani is felesleges, majd hozunk be kalbászt Hongkongból.

A második lépcső az volt, mikor a ravasz magyar paraszt rájött, hogy azért nem megy jól a paprika, mert a tégla nem elég vörös, de megoldotta a problémát, hozatott be míniumot (barter, - ólom lefolyócső ki – mínium be…) Shenzenből.
Igaz, az első időkben gondot okozott, hogy a kedves vevő látszólag vértől habzó szájjal szidta a termelőt, de átmenetileg megállt a magyar paprika nimbuszának romlása.

Különös tekintettel arra, hogy a jogrend vadul védte a minőséget, tegnapelőtt született ítélet például az aflatoxinnal dúsított szegedi paprika ügyében, mellyel tíz évvel ezelőtt mérgezték a népet.
Az ominózus paprikaőrlemény semmiképpen sem jöhetett a Népi Kínából, valószínűleg tajvani gagyi lehetett, mint a Gucci karórák és társaik…

Az utolsó csapás a magyar paprikára az volt, mikor a takarékos magyar paraszt elhatározta, hogy megtanítja a paprikát a víz nélküli növekedésre, ami éppen akkora sikert aratott, mint amikor Gazsi meg akarta tanítani a lovát az étkezés elmellőzésére.
Már közel volt a siker, mikor a Rigó égnek rakta mind a négy patáját – és a paprikatermesztés sem járt másként.

Namármost a paprikatermesztés kicsiben maga a magyar mezőgazdaság, melyet a rendszerváltók oly sikeresen vertek szét, hogy ma már lélegeztetőgépen sem lehet tartani, körüllengi a bomlás édeskés illata.
Ami meg még nem ment tönkre, azon éppen most buzgólkodik az ország első mezőgazdásza, a Nagy Poliészter, vagy ki is, aki természetesen ehhez is ért – felkészül a gumipitypang.
A Vezér - von Haus aus is - echte magyar paraszt, a legszebb hagyományok ápolója, márpedig ő tudja, hogy az ápoló mennyire fontos, hiszen neki is van ápolója Grazban, aki ha kicsit is elhanyagolja a dolgát, mindjárt tűzheti is a nyelvét a füléhez, ziherejsztűvel. 

A magyar falu nyakig ül a szarban, leszámítva persze azt a néhány kulákot, akik majd a kínaiak bejövetele után kitelepítésre és átnevelésre kerülnek, de ma még boldogan basáskodnak földijeik felett.
Baloldali szemmel ez sem szép látvány, de ha legalább jól csinálnák a kulákoskodást – de erről nincs szó.

Hajdan, Rákosi korában a kulák értett a földhöz, esztergálta szorgalmasan, szerette, megadta neki mindazt, amire a földnek szüksége volt, hogy aztán az majd meghálálhassa neki.

A mai kuláknak nem földje van, hanem földalapja, merthogy arra jár a földalapú támogatás.
A földről való gondoskodás meg többnyire abban merül ki, hogy kimegy a kinevezett gazda a határba, szemöldöke fölé emeli műkörömreszeléstől kérges kezét, hogy a nap ne süssön a szemébe, gondterhelten körültekint, majd legyint: le van szarva.

Ez a trágyázás.
Ugyanez, ha a biogazdaság szétverése miatt háborgó emberekre tekint, fejtrágyázásnak minősülhet.

A mai magyar gazda nem bíbelődik öntözéssel, learatja a búzát, a rozsot, a szép termést hozó kombájnolható pipacsföldjét, majd tartja a tenyerét, melybe belepotyog az uniós pénz, aztán mindenki tapsol és örül.
Hajdan volt öntözés, ma nincs – igaz, egy korabeli öntözőberendezés alá ma beférne vagy tizenöt szerencsétlen földje is, de ettől nem kell tartani, a magyar paraszt képtelen az együttműködésre, huszonöt év alatt sem volt képes kiizzadni magából valami beszerzési vagy értékesítési szövetkezet-félét, merthogy az valamiféle komcsi furfang, emlékszünk jól.
Megmondta a Mama is, mikor megjött a nyugdíja, ami a vérzivataros téeszévek után jár neki, és amiből végre futotta egy kanna tablettásra, hogy azok voltak a szép idők, mikor a Főméltóságú Kormányzó Úr részére átadták a szalmából font címert az angyalokkal…

Magyar mezőgazdaság volt, de hogy lesz-e még – ki tudja?

Mindenesetre most szétverik még a maradék nagyüzemeket is, merthogy ezek a rohadtak gazdaságilag talpon maradtak, márpedig így nehézkes lesz elérni, hogy barátaink felvásárolhassák őket a szennyvízkezelőkben tárolt valutáért…

Magyarország élelmiszert importál, a faluban pedig ismét cselédek és zsellérek laknak.
Ha ilyen ütemben haladunk hátrafelé, még megérhetjük a jobbágyság újraélesztését – urbárium, kilenced, tized, robot az aktuális Mészáros Lőrincnek, vagy a Főméltóságú Kormányzóné Nagyasszonynak, füstadó, évi 1 icce vaj, 2 kappan, 12 tojás, miegymás.

És hungarikumok, melyek között is első a mi Nagyurunk, akinek párja a kerek világon sincs, kivéve Anikó asszonyt, de ő is eléggé elnyűtt már – nem egyszerű dolog a családi gazdaság két szorgos kezében tartása.

Szép jövő vár ránk, csak győzzük kivárni – addig meg együk a kínai paprikát, és nézegessük a pulit, mely kicsikét egy sárkányra hajaz, de hát adjunk időt a kínai tenyésztőnek, lesz ez még pulibb a pulinál…

:O)))

DON VITTORIO

Nem tartok attól, hogy a Fidesz beperelné a Vidékfejlesztési Minisztérium január 18-án lemondott politikai államtitkárát, pedig ha csak a fele igaz állításainak, már az magában vérfagyasztó, a baj meg az, hogy szerintem az összes állítása megáll.

A Népszabadságban megjelent cikk  részleteket ismertet Ángyán József, a Vidékfejlesztési Minisztérium január 18-án lemondott politikai államtitkárának leveléből, melyet korábbi támogatóihoz intézett, s melyet teljes terjedelmében a Greenfo.hu tett közzé.

Természetesen a miniszterelnök elfogadta az államtitkár – egyébként indoklás nélküli – lemondását, szerintem azt gondolva, hogy jobb a békesség.

Mindenesetre abban tévedett, hogy a lemondás okát a hatalom körein belül éhet tartani, ezek a környezetvédők meglehetősen izgága népek és van némi tapasztalatuk is a mindenkori hatalom elleni harcban.

Azt írja levelében az ex-államtitkár: „Azzal a programmal szemben, amelyet a Nemzeti Vidékstratégiában megfogalmaztunk, amelyet a társadalom túlnyomó többsége teljes mértékben támogat, és amelynek végrehajtására szegődtem, nos, ezzel a programmal szemben mohó, zsákmányszerző gazdasági érdekcsoportok, hogy ne mondjam "maffiacsaládok", spekuláns nagytőkés "oligarchák" és a volt TSZ-eket, állami gazdaságokat a többiek elől elprivatizáló nagybirtokos "zöldbárók" koalíciója jött létre.

Ez az évtizedek alatt kialakult, ellenérdekelt "maffiahálózat" mindent vinni akar a földtől, az erőforrásoktól a támogatásokon át a piacokig. Mindent vinni akar a vidéki, helyi közösségek, családok elől, és magam, munkatársaim valamint az emberekkel közösen kidolgozott Nemzeti Vidékstratégiánk e zsákmányszerzés útjában álltunk. Elérte hát ezen érdekcsoport, hogy elfogyott körülöttem a levegő, ellehetetlenült a közös vidékstratégiánk megvalósítása, elkezdődött annak gyökeres átalakítása, adott gazdasági érdekcsoportok üzleti tervévé züllesztése, és megindult az állami földterületeknek a meghirdetett birtokpolitikai irányelvekkel gyakorta össze nem egyeztethető bérbe adása.”

Hát, ha valaki tudja az igazságot ebben az ügyben, az kétségtelenül ő, aki mellesleg felpanaszolja levelében, hogy a Vezér nem adott módot arra, hogy elmondhassa véleményét a kialakult helyzetről.

Szegény Ángyán államtitkár, úgy látszik súlyos identitás és önértékelési zavar áldozata, - azt hitte, hogy ő a vidék ügyében „valaki”, holott ebben a rendszerben ő is csak egy paraszt volt a sakktáblán, mely csak addig létezett, míg egyetértett, ha ellenvéleménye támadt, akkor onnantól ő megszűnt, nem volt.

Amúgy sem volt tiszta a világlátása, hiszen a levelében maffiacsaládokról beszélt, - hát Amerika ez?

Ez kis ország, itt nem fér al a Corleone-család mellett még egy Solozzo sem, nemhogy egy Tattaglia – család, itt rend van!  

 Egyetlen család van és az Don Vittorio családja, mely kezében tartja az egész országot, mely felosztja a piacot érdemek szerint és az érdem itt a Donhoz való feltétlen és korlátlan hűséget jelenti.

A kialakult helyzet elsősorban a magyar vidéket érinti, a magyar parasztságot, mely kapott vagy harmincévnyi levegőt, és amelyik a cigányság után a rendszerváltozás nagy veszteseinek második helyezettje.

Hol vannak már azok az idők, mikor a város a magyar parasztot irigyelte, hol vannak azok az idők, amikor a parasztgyereknek sikk volt agráregyetemet végezni, és ha elvégezte az egyetemet és szorgalmas is volt, a nagyüzemben feltörhetett, mint a huszár segge.

A rendszerváltozás idején voltak idealista falusi emberek, akik Kertmagyarországot meg dán típusú gazdaságot vizionáltak, helyette kapták Torgyánt, chilei cseresznyével a szájában, miközben a könyvtárosok és tornatanárok, mint a bolond, verték szét a magyar mezőgazdaság legnagyobb piacát, idióta újságírók meg idealizálták a földön verejtékező, a ló fenekét nézegető, gazdának csúfolt szerencsétlent.

Ne menjünk abba bele, hogy mit veszítettünk a falusi ember úgyis tudja, hiszen elvetemült téeszparasztból sikerült ismét zsellérré küzdenie magát, mint ahogy Rajk László is elért, hogy az apja nevét viselő utcából Pannónia utca legyen.

De ez is messze vezetne, hiszen a magyar lélek sajátosságaival kellene foglalkoznunk, meg olyasmikkel, hogy mi vitte rá anno a nincstelen és megtiport zsellérek unokáit, hogy a szövetkezetellenes pártokra szavazzanak, hogy micsoda kicsinyes harácsoló szellem süt abból, ahogy traktorkerekenként széthordták a közös vagyont, gatyaszíj-parcellákra osztva a nagyüzemileg művelhető földeket, betemetve a belvízlevezető árkokat.

Don Vittorio egyébként tudja azt, hogy a fölnek értéke van, azt még jobban, hogy ha lejár a külföldiek földszerzési moratóriuma, akkor, aki ma földet vett, annak megháromszorozódik a vagyona anélkül, hogy a kezét ki kellene venni a nadrágzsebéből.

Már az első kormányzása idején is látható volt, hogy merre is halad a világ, az állami gazdaságok strómanoknak juttatása világossá tette, hogy a Don tudja, mitől döglik a légy, és az általa a felcsúti fociakadémiának ingyenesen használatba adott se tűnik rossz ötletnek.

Ha építgetnek rájuk a hét szűk esztendőben gálánsan adott adókedvezményből szép nagy épületeket, akkor az bizony megtöbbszörözi az értéküket és hát nem kenyérre kell az a pénz.

A zsellér meg tudja hol a helye, alázatosan, levett kalappal kolduljon munkát új uraitól, gondolom, ezt várta a rendszerváltozástól.

Az utolsó csapás a magyar falura, hogy ismét hecckampány áldozata a világhírű magyar lúd-ágazat, mely ellen felemelni szavunkat nem hezitálhatunk!

El a kezekkel a magyar libáktól, le a vörös (!) Vuk-maffia Négy Mancsával!

A magyar falu meg szép csendes álomba merül és várja a jószerencsét, meg az odalökött alamizsnát ahelyett, hogy saját kezébe venné a sorsát.

Hiába, évszázadok génekbe kalapált mentalitásától nehéz szabadulni.

:O)))