EGYHÁZAK, FELEKEZETEK, EGYESÜLETEK…

Hát persze, hogy a pénzről szól.

A kormány törvényt készít elő az egyházakról.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára azt mondta, hogy a „közös nemzeti célok” érdekében szükséges az állam és az egyházak között „stratégiai partneri viszonyt” kialakítani.

Nem azért kell őket támogatni és „kiterjeszteni a létüket”, mert közfeladatot látnak el – az csak „hab a torán” –, hanem mert vannak, és az elmúlt évszázadok során „nemzetmegtartó küldetést töltöttek be” hazánkban. 

Gyönyörű, nagyívű gondolat, habár én ezidáig úgy értesültem, hogy ez a nemzetmegtartás nem volt minden esetben zökkenőmentes, gondolnék itt a katolikusok által gályára küldött protestánsokra vagy a többi vallás szentéletű vezetőinek asszisztálásával gázkamrába küldött zsidókra.

De napjainkban sem kell túl messze mennünk példákért, elég csak a reformátusok egyik-másik prominensének napi magnyilatkozásaira gondolnunk, esetleg Tőkés expüspök nemzetmegtartó munkásságára Erdélyben.

Az sem titok, hogy az ország lakosságának jelentős része nemigen kedveli az egyházak pénzzel történő kisámfázását, a közgondolkodásban eléggé régen gyökeret vert az az Istentől elrugaszkodott elképzelés, mely szerint az lenne a legkedvezőbb, ha az egyházakat a híveik tartanák el, egyébként meg az állam hagyja szépen békén őket.

Ehhez kapcsolódó elképzelés az is, hogy a közfeladatok átvállalása se legyen parttalan, akkor vállalhassanak át az egyházak közfeladatot, ha viselni tudják annak terheit.

Például ha egy egyházi intézmény megkapja az állami normatív támogatást, akkor ne nyújtogassa a kezét önkormányzati támogatásért is, - az az önkormányzati működtetésű intézményeknek jár - hanem nyúljon a zsebébe és tegye oda a hiányzó összeget, vagy ne akarjon az iskolafenntartó szerepében tetszelegni.

Én is lennék szívesen libásgazda, ha más adná a libaúsztató, a takarmányt, más adná a pénzt arra, hogy fizetni tudjam a dolgozókat, más vinné a libáimat a piacra, nekem meg csak annyi dolgom maradna, hogy zsebre tegyem a hasznot.

Nem is engedném ebben a formában kiírni egy iskola falára sem, hogy pl. Katolikus Általános Iskola, hiszen nagyon hiányzik onnan egy kifejezés: az, hogy Állami Fenntartású – már csak a tisztánlátás végett.

Az ellen semmi kifogásom nincsen, hogy az állampolgárok adójuk egy százalékából támogassanak valamilyen/bármilyen intézményt, de ezt azért nem kellene az államnak megduplázni, hanem mondjuk gyermekétkeztetésre is lehetne fordítani, mert az egészségesen táplált gyerekek többet jelentenének Magyarország jövője szempontjából, mint a túltáplált papok.

Folyik a kötélhúzás, hogy melyek legyenek az un. történelmi egyházak, természetesen itt is a pénzről szól a dolog, hiszen egy történelmi egyház az nagyobb zsákot hozhat a pénzosztáshoz.

Most úgy tűnik, hogy a Hitgyülinek sikerül bejátszania magát közéjük, éppen vadul keresik a megoldást a kodifikátorok, hogy mitől is legyen történelmi, de szerintem meg fogják találni, hiszen az egész egyházpolitika mióta világ a világ + három nap azon alapul, hogy jaj, nehogy megsértsük már bármelyik, tízezernél több szavazópolgárt soraiban tudó egyházat.
Mellékesen jegyzem meg, hogy a Hit Gyülekezete elég gyorsan eljutott a szektától a történelmi egyházig, a nagyegyházak végtelen fájdalmára.

Nekem ez az egész ügy mamutetetésnek tűnik, - olyan, mintha kihalásra ítélt szörnyeket tartanánk jól – állampénzen.

A vallási élet megváltozott a múlt évszázad második felében, a nagy egyházak veszítettek támogatásukból és a hívők nagy része más módjait keresi az Istennel való kapcsolatának, mint hogy anakronisztikus jelmezekbe öltözött, vagy anakronisztikus elveket hirdető emberek közvetítését vegye igénybe az Úrral való kapcsolattartáshoz.

A kisebb vallási közösségek természetesen csökkentik a nagyegyházak társadalmi befolyását, ezért mindent megtesznek ezek ellehetetlenítéséért, - így volt ez már az átkosban is, mikor a Bulányi páter Bokor bázisközösségeit verte széjjel az állam az egyház lelkes segítségével, és így van ma is, amikor a jelenlegi kisközösségek egy részét átterelik egyesületi formába, természetesen anyagi forrásokhoz is az egyesületekre vonatkozó szabályok szerint juthatnak hozzá.

Az állam persze jóságos, segít elválasztani az ocsút a tiszta búzától.

Valamennyi vallási közösségnek újbóli, „objektív kritériumrendszer” szerint zajló bejegyzési eljáráson kell átesni a Fővárosi Bíróságon. Ennek eredményeképpen várhatólag a jelenleg több mint háromszáz felekezet körülbelül háromnegyede kerül át az egyesületi törvény hatálya alá. 
A rostálásban a kormány nem kívánja magára hagyni a bírókat, ezért olyan – teológusokból, egyházjogászokból és vallástörténészekből álló – szakmai testület felállítását tervezik, amely a „ténylegesen vallási”, vagy a „valós hitéleti” működés megítélésében játszik majd kulcsszerepet. 

Az állam mindig szeretett belepofázni abba, hogy polgárai milyen módon imádják az Urat, úgy látszik e területen semmi fejlődés nincsen.

Nem lenne egy szavam sem, ha lehetne papot látni a szegények között, az etnikai konfliktusok színhelyein, ha nem az elitiskolákra fájna a foguk, hanem az eldugott, lepusztult falvakban segítenének a helyi gyerekek kiemelkedésében.

Akkor azt sem bánnám, ha ezekből a gyerekekből egyházukat szerető, büszkén vállaló, mélyem hívő felnőttek lennének, merthogy itt nem a hittel van a baj, hanem a gyülekezetek pásztorainak pénz és hataloméhségével.

Így csak dobáljuk a pénzt a feneketlen kútba, minden érzékelhető erkölcsi haszon nélkül.

Ami azt illeti az egyházak a rendszerváltás óta vagyont és rengeteg pénzt kaptak – mennyivel lett jobb a társadalom erkölcsi állapota, mint a Kádár-rendszerben volt?

Mire fordították akkor ezt a rengeteg pénzt?

Nem is tudom, miért jut eszembe mindig a vicc a perselypénzről, mikor kérdezik a papot, hogy mire fordítja tulajdonképpen?

Hát mire?

Felnézek az égre, aztán feldobom a pénzt.

Amit akar, megtarthatja az Úr, ami meg leesik, az marad az enyém…

:O))))