MI LESZ VELED, EMBERKE?

Hans Falladától csentem a címet, a német írótól, aki megírta egy fiatal házaspár és kisgyermekül történetét a múlt század nagy gazdasági válságának Németországában.

Hősei megpróbálják emberileg tisztán átvészelni a kor mocskát és brutalitását, de a sors, a társadalom, melynek megélhetésüket kellene biztosítania, kérlelhetetlen marad velük szemben.

A regény címe az aggodalmakat tükrözi a házaspár kisfiának jövőjével kapcsolatban.

Hogy ezek nem voltak alaptalanok, azt a történelem később vastagon bizonyította.

Onnan jutott eszembe ez a regény, hogy elkísértem ma a fiam és az unokám egy felsőoktatási intézmény nyílt napjára, ahol a felvételire készülő fiatalok megkapták a tájékoztatást az intézményről, a felvételi általános és speciális követelményeiről, a választható szakokról, adtak nekik valamiféle jövőképet is – már amennyire ma felelősen lehet adni ilyesmit.

Ott ült a sok fiatal, és hallgatta bizakodva és némileg szeppenten az intézmény tanszékvezetőit, akik megkísérelték szembesítni az illúziókat a valósággal, hogy ne támadjon senkinek olyan ötlete, hogy most egy ingyenleves-osztáson vesz részt.

Hogy sikerült-e, nem tudom.

Ha a ma felvételizők később identifikálni akarják korcsoportjukat, mikén a lassan kikopó Nagy Generáció, akkor azt hiszem, ők a Becsapott Generációnak fogják hívni magukat.

Ők azok, akik a rendszerváltás környékén születtek, akiknek még jutott a Kádár-rendszer szociális Kánaánjának maradékából, akik még alanyi jogon járhattak iskolába, óvodába, akiknek a szülei születésük idején még általában rendelkeztek munkahellyel, vagy ha azok meg is szűntek apránként, akkor is bizakodtak az állam gondoskodásában, vagy elkezdték kötni saját biztonsági hálójukat.

Rengetegen voltra olyanok, akiket orvosaik az akkori divatnak megfelelően - talán indokolatlanul, de „humánusan” – leszázalékoltak, ha volt valamilyen betegségük, mely erre a legcsekélyebb lehetőséget is adta.

Aztán eltelt vagy tizenöt év, a társadalom pedig nem vett tudomást arról, hogy a kádári „vívmányok” a szocialistának nevezett viszonyokra lettek megalkotva, és hogy az új világ elosztási viszonyai azt a szociális biztonságot nem teszik lehetővé – fázunk és éhezünk, de szabadok vagyunk!
Csak példa és magyarázatképpen: a vezér spannja, Csányi a leggazdagabb magyarok 2009-es listáján 50 milliárdos vagyonnal a hatodik volt, a legutóbbin pedig már második, 120 milliárddal.

A leggazdagabb magyarok egyike sem ugorja át az étlapon a libamájat…

Ezt a pénzt persze a társadalom termeli meg, és a világ legegyszerűbb dolga megérteni, hogy ha egy ember vagyona ennyivel gyarapodhat, akkor a többi ember ezekből a pénzekből nem részesedhet, legfeljebb a procc magamutogatás fiesztáján, a Príma Primitív díjátadóján nézegetheti a néhány tehetséges embernek a libasült elfogyasztása után az asztal alá lökött csontot…

A nyomor a cigányokon kezdte a zabálást.

A szocializmusban tisztes szegénységben élő, de a termelőszövetkezetekben, az építkezéseken munkahelyekkel és munkából származó szerény, de az élet alapvető feltételeit biztosító jövedelemmel rendelkező csoport hamar visszasüllyedt oda, ahonnan felemelkedett: az elképzelhetetlen és gyilkos nyomorba.
Gyermekeik pedig megtapasztalhatták, hogy a szociális háló milyen ritkaszeműre van kötve, ők ugyanis már az első kanyarban kipottyantak belőle.

A humánus és szolidáris magyar társadalom hamar felismerte, hogy kik a legvédtelenebbek, és el is kezdett annak megfelelően bánni velük.

A gyermekeik pedig a szemétdombon landoltak, ma ezer a probléma velük, a hatéves gyereket gond nélkül idiótának nyilvánítják, jóllehet nem idióta az, csak nem kapta meg az életbe való induláshoz szükséges ismereteket és készségeket.

Aztán sorra kerültek a szakképzetlenek, meg azok, akiknek a munkahelye magával az ágazattal együtt került a szemétdombra, mint például a bányászat, vagy ahol a multi a gyárak megvételével csak piacot akart venni, mint a cukoripar vagy a növényolaj-ipar.

Nekik még mindig maradt mire büszkénk lenniük, hiszen ők nem cigányok és ez némelyiküknek elég is volt a jó közérzethez.

Gyermekeik pedig elakadtak a társadalmi felemelkedés rögös útján, és megkezdték a szocializálódást a munkanélküli léthez, hiszen a társadalom visszatért a régi modellhez: a gyerek folytassa apja mesterségét, és ha az apa munkanélküli, akkor a gyermeke is jó eséllyel az lesz.

De még ha el is sajátít egy szakmát, akkor sem lesz piacképes, hiszen az országnak irdatlan területei vannak, ahol a munkaerőnek nincs piaca, mert nincs munkaalkalom sem.

Ezen pofázással segíteni nemigen lehet, és a nagyonhülye politikusok idióta kényszermunka – ötletei csak tovább rombolják a társadalmat.

Így aztán nő az alkoholisták, a drogosok, a neurotikusok és a különféle mentális betegek száma, mellette nő a bűnözés is természetesen – már csak unalomból is eljár betörni meg lopni a dologtalanok közül az életrevalóbbja.

És most – úgy látom – elérte a gond az alsó középosztályt is, akik számára érték és kitörési pont volt gyermekeik iskoláztatása, de erre pénzt előteremteni már nem tudnak, elég nekik a tisztes életvitel látszatának fenntartásával megküzdeni.

Hát, most számukra is eljött az igazság pillanata, lesz új oktatási törvény, leépítés a közszférában, megszűnik az egészségügyben a dínomdánom, meg a beteg „csináltatok magamnak egy teljes vérképet” szemlélete, ára lesz mindennek, és aki a Lázár féle ártáblán nincs a jólkeresők között, az először csak a vizsgálatok árát nem tudja majd megfizetni.

Később a gyógyszereit se fogja tudni kiváltani, eljön a javasasszonyok és kuruzslók szép világa, az abortuszokat kötőtűkkel bonyolító önkiszolgáló műtők kora, - de szép is lesz.

Ők adták a társadalom gerincét és ez a gerinc most megroppanni látszik.

A létbizonytalanság és a jogbiztonság hiánya a demokrácia és a jogállam felszámolásával együtt beláthatatlan következményekkel járhat, a gyermekek tekintetében is.

Generációk fognak kiesni az oktatásból, nő a társadalmilag hasznosítható tudással nem rendelkezők száma, a társadalom meg még a mainál is műveletlenebb és bunkóbb lesz, pedighát, ugye…

Hogy hogyan akarunk így a nyugati államok fejlettségi szintjére emelkedni, az maga a Nagy Titok.

Új uraink évente többször is lefosztják rólunk tartalékainkat, mint libáról a maradék tollat, és úgy viselkednek, mint a hülye gazda, aki összetapossa libái tojásait.

A Vezér meg ül paranoiája führerbunkerében és a harcot tervezgeti, melyet a rátámadó világ ellen fog megvívni.

A kis magyar abszurd meg folytatódik, ugyanannyi adót fizet az, aki évente harmincmilliárddal gyarapítja a vagyonát, mint az, akinek harminc deka párizsi megvásárlása az álmok birodalmában létezik csak.

Mert a gazdag bizonyára éhenpusztulna, ha mondjuk, négy-öt százalékkal többet fizetne adóba, mint a szegény, akit agyonver mellesleg az infláció is hamarosan.

Ha a gyermekeinkre nézünk, minden okunk megvan arra, hogy eltöprenkedjünk: mi lesz veled, emberke?

Sok okunk nincs az optimizmusra…

:O))) 

HOLTOMIGLAN - HOLTODIGLAN

Csak a változás állandó, mondta Hérakleitosz, és megállapítása kiállta az idők próbáját.

Rohanó világban élünk, egyre több és több dolog vesz körül, melyet csak használunk, de már a működési elvét sem értjük, mindennap új és új, valódi és álfelfedezésekkel bombáz a média, egyik nap a lézeres fogfúrással, másik nap a kezdődő szuvasodás festésével, mely feleslegessé teszi a fogfúrást, közben meg az ország fele lakosságának több füle van, mint foga.

De ez sem gond, hiszen a médiából megtudhatjuk, hogy megfelelő eljárással beültetett őssejtek segítségével újra kinőhet a fogunk a nem is oly távoli jövőben, miközben attól is olvashatunk, hogy az őssejtek gyűjtése merő szemfényvesztés, az eljárás sarlatánság, aki hisz benne, annak három füle nő.

Aki mégis bedől az áltudományoknak, az olyan bánatos lesz, mint a liba, melyet génmanipulált kukoricával tömtek és ettől négy combja nőtt.

Ma a spenót a felelős a szívkoszorúér-megbetegedésekért, tegnap a tojás volt a bűnös, holnap talán a C-vitamin elmekárosító hatásáról olvashatunk – aki sok narancsot fogyaszt, az meghibban – de ezt legalább sejtjük, hogy mitől.

Nem csak a technika változik, változnak a társadalmak is, viszont fellendült a gatyamadzag-ipar.

Amerre nézünk, mindenki azt emlegeti, hogy szorosabbra kellene húzni a nadrágszíjat, és ez nem csak nálunk divatos teória, hanem világszerte.

Megváltozott a magyar társadalom is, és a változásnak még nincs vége.

Fellazultak az emberi kapcsolatok, megváltozott a család szerepe és jelentősége, a mai fiatalok egészen másként kezelik a házasság intézményét, mint apáik, nagyapáik, de legfőképpen, mint dédanyáik.

A libák konzervatív népség, ők párt valóban egész életükre választanak, nincsenek kilengések, nincsenek félretotyogások, de hát hol van az ember a libák jelleméhez képest?

A dédanyák generációja volt talán az utolsó, akik úgy álltak a pap elé, hogy komolyan is gondolták és általában be is tartották az egymásnak tett ígéretet, mely szerint a kapcsolat holtomiglan-holtodiglan fog tartani.

A XX. század első felének a magyar falu és város nemigen tolerálta a válást, azt leginkább csak a felsőbb osztályok extravagáns tagjai engedték meg maguknak, de ők is azt kockáztatták, hogy a „társaság” majd kirekeszti őket.

Az elvált asszony, a megesett lány páriája lett a társadalomnak, a gyereke zabigyerek, a pejoratív minősítés minden hátrányával.

A háború utáni megváltozott társadalom hozott ebben némi változást, a nagyszülők körében már előfordulhatott, hogy váltak, de azért a jellemző még mindig az volt, hogy akkor is együtt maradt a pár, ha a házastársak úgy utálták egymást, mint Fejenagy a kukoricagölödint.

A mi generációnknál a válás már nem volt sem természetellenes, sem bátor tett, a válás tömeges jelenség lett, melyet inkább párválasztási kudarcként élték meg a felek, mint tragédiaként, és hát persze erre sem volt felkészülve a társadalom intézményrendszere.

Az egyoldalúan anyapárti bírói gyakorlat rengeteg kis válási félárvát teremtett, pedig hát egy gyerek normális fejlődéséhez az apai modell éppúgy szükséges, mint az anya szerepének megismerése, és ha egy lány például nem ismei meg azt, hogy miként működik egy férfi, akkor tulajdonképpen az ő házasságának kudarca is be van programozva.

Mára a helyzet viszont gyökeresen megváltozott, a mai fiatalok megoldották a válás nehéz problémáját, ők egyszerűen nem házasodnak meg, nem mennek férjhez, élik az életüket zömében párban, de közülük sokan nem házasságban.

A házasságkötések száma évről évre csökken, ma körülbelül a fele a nyolcvanas évek házasságkötéseinek.

Ezer oka van ennek, kezdve a vagyoni okoktól, mert a házassági szerződés intézménye nemigen jött be.

A mi álszent társadalmunk igencsak viszolyog attól, hogy a légies szerelem illúzióját ilyen brutális nyíltsággal kezelt kiábrándító, piszkos anyagi kérdésekkel összemaszatolja.

Inkább mindenki hallgat akkor is, mikor az egyik fél csak a csupasz fenekét viszi a házasságba, míg a másik a házat, a kocsit, a készpénzt, a magas havi jövedelmet, aztán a váláskor kezdődik a haddelhadd.

A fiatalok agya praktikusan működik, nem teszik ki magukat ilyen stressznek, inkább mindenki üzemel tovább a saját nevén, sok esetben külön kasszán és nincs gond, mert ha gyerek születik, akkor ez egy egyszerű apasági nyilatkozattal rendezhető.

Persze azért mégis van gond, mert ez a megoldás remek lehetőség a menekülésre is a házasság felelőssége elől, a vesztesek pedig a gyerekek, akiknek két szülőre van szükségük, nem egy amazonra, állja bármennyire is példásan az élet csapásait.

Hogy aztán ez a helyzet a gyerekekre később milyen hatással lesz, azt csak a jósok meg a Jóisten tudnák megmondani, de valószínűleg a felnövekvő generációk már erről az alapról indulva még lazábbra alakítják majd a párkapcsolataikat.

Az is kérdés persze, hogy mi a jobb a gyereknek, két örökösen marakodó szülővel élni, vagy megszokni a második, majd a harmadik pótapát vagy apapótlékot, összebarátkozni vagy gyűlölködni a nagyszámú új mostohatestvérrel, féltestvérrel, az öröklött kutyákkal, macskákkal, élni a hozott és frissen szerzett nyűgökkel, stabilitáshiánnyal.

Persze lehet ezt is kulturáltan csinálni, de jól csinálni nemigen - már kizárólag a gyerekek szemszögéből értékelve a helyzetet.

Ha a lányokat nem vonzaná a királykisasszony-jelmez és nem imponálna nekik a gyönyörű szertartás, mondjuk a Bazilikában, akkor a helyzet még zordabb lenne és az egyházak és felekezetek kereshetnének maguknak új bevételi forrást.

Mindenesetre családbarát kormányunk már ért el sikereket, egyik igen közeli ismerősöm, aki Németországban dolgozik, hanyatt-homlok rohant haza, mikor kiderült, hogy a házastársak adózása kedvezőbb az egyedülálló vállalkozó adózásánál, és megházasodott – negyedszer.

Legalább javította a statisztikát…

:O))))

KILÓRA, MINT A LIBÁT...

Úgy próbálja megvenni a mi Kedves Vezetőnk a kormánytisztviselőket.

Hatszázmillió forintot szán az üdültetésükre, ami persze nem lenne baj, ha ez egy gazdag ország lenne.

De ez nem egy gazdag ország, ez a hárommillió koldus országa, ahol gyerekek tízezrei gyakorlatilag éheznek, ahol a nyugdíjasok egy része aggódva számolgatja kis aprópénzét a boltok pénztárainál, ahol a nyaralás sok-sok család részére az utópiák birodalmába tartozik.

Tulajdonképpen rossz lelkiismerettel írom le ezeket a sorokat, hiszen bizonyára akadnak a kormánytisztviselők között is olyanok, akiknek jól jön ez a támogatás, vannak kistisztviselők, akiknek ugyanolyan nehéz összerakosgatni a nyaralásra való pénzt, mint a versenyszféra kisfizetésű alkalmazottainak, akik viszont nem számíthatnak semmiféle támogatásra sem most, sem a jövőben.

Vannak sokan, akik visszasírják a kádárizmus jóléti rendszerét, a szakszervezeti üdülők ezreit, a vállalati üdülőket, melyekben rengeteg család tudott kicsit kikapcsolódni, pihenni, most meg újra ott tartunk, hogy magyarember a Balatonhoz sem tud eljutni.

Ez ugyan hozott áldásos eredményt is, megszűnt a zsúfoltság, javult valamelyest a színvonal, az ország szegényebbik fele nem büdösködik a gazdagabbik felének orra alá, nem zavarja látványával a honi középosztály esztétikai érzékét – hasonló a hasonlónak örül, ugye.

Persze az ember, ha ilyet hall, akkor majdnem olyan populista lesz, mint Orbán, és rögtön lefordítja a hatszázmilliót lélegeztetőgépre, de legalábbis gyermeknyaraltatásra, esetleg nyári gyermekélelmezésre.

Merthogy ha az ember szegény, akkor a kiadásait rangsorolnia kell, és normális családban a gyerek az első.

Nem lenne szabad ennek másként lenni társadalmi tekintetben sem, - már ha az a társadalom épeszű, ép érzésű és egészséges.

De hát, ugye, itt napjaink Magyarországáról van szó, ez pedig normális államnak semmiképpen nem mondható – ha valaki kételkedne ebben, akkor tanulmányozza a MOL részvények megvásárlásának történetét, mely társaság eme remek tranzakció következtében annyit veszített az értékéből, mint amennyit a magyar állam adott az ominózus részvényekért – és itt súlyos milliárdokról beszélünk.

De vissza a gyerekekhez!

Ha mondjuk egy gyerek napi élelmezési költségét ötszáz forintnak számoljuk, akkor a hetvenöt szünidei napra számítva ez 37500 Ft, a hatszázmillióból tizenhatezer gyereket lehetne egész nyáron térítésmentesen étkeztetni, és az étkeztetések mellé értelmes programot tenni talán még az önkormányzatok is képesek lennének.

Hogy megyénként biztosan létezik hat-nyolcszáz gyerek, aki rászorul erre, az több, mit valószínű.

Persze nem libasült lenne a menü, de nem is hiszem, hogy erre tartanának igényt a gyerekek, viszont nem kellene éhezve lézengeni az utcákon, nem kellene éhségükben a szomszéd gyümölcsfáját dézsmálni.

Igaz, én nem éheztem gyerekkoromban, mégis minden nyáron egyszer elmentünk a többi süvölvénnyel kukoricát lopni, és nagy vidáman főztük a két téglára állított fazékban, közben rettegtünk a csősztől meg az ő sós puskájától, de mecsoda íze is volt annak a kukoricának!

Szóval talán inkább a nyomorban élő gyerekekre kellene ezt a pénzt költeni, mert ennek lenne az éhég elverésén túl olyan hatása is, hogy a kisgyerek észlelné, hogy a társadalom odafigyel rá, nem hagyja magára az ő nagy ínségében, hogy számíthat ránk.

Viktor viszont a kormánytisztviselőkre akar számítani.

Legalább ebben a körben legyen már népszerű, hiszen ő is ember valahol… talán… esetleg… és ő is vágyik a szeretetre, a feelingre, hogy a nép szerető atyjaként tekint le és néz fel rá egyúttal, ehhez pedig kellenek a hangulatjavító intézkedések, nemde?

 Érdekes, akárhogy igyekszem felismerni intézkedéseiben, megnyilatkozásaiban a normális gondolkodás elemeit, nemigen sikerül.

Nekem inkább olybá tűnik ez az ember, mint aki beleesett a gabonasilóba és rányitották a töltőnyílásokat, még egyelőre csak derékig ér neki a gabona, még hősiesen hadonászik, de a helyzete egyre reménytelenebb. (Melyik filmben is láttam ezt a jelenetet?)

Mindenesetre egyre többet hibázik, hibázott ezzel is.

Mert, hogy ez nem fog tetszeni a népnek, arra ciánkálit vehet, de a többi intézkedése is egyre zavarosabb, a retorikája egyre agresszívabb és – ha legutóbbi romániai nyilatkozatára gondolunk, akkor egyre ostobább is.

Értelmes ember az, aki helybe megy a khm... - a pofonért?

Merthogy most kapott egy olyan sallert a román miniszterelnöktől hogy a fal adta a másikat, az már biztos.

Egyre inkább egyedül marad, és lássuk be - Lázárból, Semjénből, Szijjártóból nem lehet várat építeni.

A helyzete pedig nem lesz könnyebb.

Még ha időnként generálozzák is – meddig fogja bírni?

:O)))