NAGY MAGYAR SÖTÉTSÉG

Rendszerváltás idején még úgy volt, hogy Magyarország kultúrállam lesz, jogállam lesz, európai állam lesz.
Mi is lehetne más, hiszen évszázadokon keresztül – mikor éppen nem barbár félázsiai hordaként randalíroztunk - azon nyekeregtünk, sírtunk, panaszkodtunk, hogy ki vagyunk rekesztve a Nyugat közösségéből, hogy lenéznek bennünket, átnéznek rajtunk – kinéznek az úri társaságból
Ettől aztán növelgettünk és nevelgettünk is magunkban jólfejlett, de nagyon titkolt kisebbségi érzetet és elkezdtünk szorgalmasan kompenzálni, sőt, túlkompenzálni azt.
Feltámadt bennünk – parasztsuttyótól az őrgrófig – az a fajta plebejus gőg, mellyel a viceházmester fia lenézi a háziúr zsebkendőt használó fiait, és orrát két ujja közé fogva úgy csapja oda a földhöz a matériát, hogy csak úgy fröccsen.
Az Úr igazságos, és bár kevés nemzetet szokott közvetlenül jutalmazni – tán Norvégia volt ilyen, de ehhez évszázadokon keresztül kellett hőzöngés nélkül, fegyelmezetten enniük a tőkehalat, mire végre az Úr mondá nekik, hogy na, nesztek, itt egy olajmező.
Az Úr általában lehetőségekkel jutalmaz, és elszalasztott lehetőségekkel büntet.
Mi a rendszerváltással kaptuk meg a magunk főnyeremény-kötvényét, melyet bátran nevezhettünk így, hiszen birtokában zökkenőmentesen nőhettünk volna át a legvidámabb barakk népéből Nyugat, az Unió legfiatalabb, legfejlődőképesebb tagjává – hogy úgy mondjam, bennünk volt a teljesítmény ígérete.
Mikor szomszédaink és megbonthatatlan barátaink még a kerítésekre festett harcias jelszavak lemázolásával voltak elfoglalva, addigra mi már kétszintű bankrendszerrel, társasági törvénnyel, kisvállalkozásokkal és szocialista jelmezbe bujtatott társas vállalkozásokkal vártuk, hogy beevezhessünk a kapitalizmus tejjel-mézzel folyó Kánaánjába, ami akkor még az Ígéret földjének tűnt. Kellett kis idő, hogy kiderüljön, hogy a cégér az épület másik oldalán kezdődik.
Oda ugyanis az volt felírva, hogy „A soha be nem váltott” – majd a sarok után,  a főhomlokzaton folytatódott a felirat: ”Ígéret földje.”
De az biztos, hogy az agyilag kihívásokkal küzdők kivételével senki álmai között nem szerepelt sem a Horthy-rendszer restaurációja, sem egy szélsőjobboldali, ócska, avas neonáci eszméket eltűrő állam képe.
És most mégis, ellenére a józan észnek, ellenére a történelmi tapasztalatoknak, ellenére a humánumnak, sőt – ellenére a fennhangon hirdetett demokratikus elveknek is megnézhetjük, hogy hova jutottunk.
Magyarország második legnagyobb egyházának képviselői, a protestáns gályarab prédikátorok emlékének mai meggyalázói a nyilas eszmék leglelkesebb támogatói, templomukban pedig éppen szobrot avatnak annak a főportási jelmezbe bújt csibésznek, aki nem tett semmit az ellen, hogy négyszázezer honfitársunkat a halálba küldje a magyar államigazgatás, hogy puskatussal a vagonokba verje a manapság szinte már megdicsőült magyar csendőrség – csecsemőt, kisgyereket, öregasszonyt, csupáncsak azért, mert zsidónak születtek.
Szobrot avatnak annak, aki kihajtotta a frontra huszonkét éves nagybátyámat, aki aztán két év múlva, negyvennégy szeptemberében életét is adta Makónál a semmiért, mert ez a tehetségtelen, buta, korlátolt politikai csődtömeg részt akart venni a rablóháborúban, melynek végén az alamizsnaként odavetett Erdélyből úgy kellett hazamenekülnie óvónő nagynénémnek, hogy örülhetett, hogy ép bőrrel megúszta az országgyarapítást.
A parlamentben pedig ott feszeng már egy új nyilaspárt, merthogy a Jobbik többeknek nem volt elég nyilas.
Az új pártot Magyar Hajnal néven jegyzik, és miután részben a Jobbik osztódásával jött létre, akár azt is mondhatnánk, hogy a kígyó megellett, de mivel tudjuk, hogy a csúszómászó tojásból kel ki, így állapítsuk meg bátran: egy új nyilaspárt bújt ki Orbán tojásaiból.
Jelzem, a Jobbik is onnan származik, azt akkor gründolta a Vezér, amikor kezdett a nemzetközi színtéren kellemetlenné válni hívei radikálisabb részének harcos rasszizmusa, akkor még látens nácizmusa - hát elkülönítette őket, mint a csorda szivacsos agysorvadásban szenvedő, de azért még egyszer majd eladható részét - de milyen igaza is volt!
Három év sem telt el, és máris milyen szépen teljesítettek a 2006-os puccskísérlet nehéz napjaiban, nem szólva arról, hogy emellett remek szigetelőréteget alkottak a Keresztapa és katonái között.
Lehetett rájuk mutogatni, hogy nem a Fidesz, hanem a Jobbik emberei rakoncátlankodtak a pesti utcákon, például a hajdani gettó tőszomszédságában is, de ez a tény sem inspirált senkit emlékezésre, pedig lenne mire emlékezni.
Anyukám - aki akkor tizenhat éves volt és a Városházán lakott - például arra emlékszik, hogy a Deák tér sarkán huszonkét meztelenre vetkőztetett és meggyilkolt zsidó nő mellett kellett elmenniük, mikor élelemért mentek – máig él benne a látvány.
A Jobbik viszont elszemtelenedett az idők folyamán és – beláthatjuk – kellett tenni valamit ez ellen az előrelátó Vezérnek.
Mivel ő egyetlen társadalomirányítási módszert ismer – oszd meg és uralkodj – így most is – éppen a legmegfelelőbb időpontban – valahogy kiiktatódott a Jobbik, mint politikai ellenfél.
Merthogy ez is olyan eset, mikor a kettő kevesebb, mint egy.
Vannak még ilyen esetek a magyar belpolitikában, és valahogy mindegyik ilyen esetben az ellenség keze sportszárban és stoplis cipőben teszi be a lábát.
Az új párt – ha lehet ez egyáltalán – még gusztustalanabb, mint a Jobbik, melyet ekéz is szorgalmasan, de persze ez azért ne tévesszen meg senkit – egy a tábor, még ha most több zászlót is lengetnek tagjai – ein Volk, ein Reich, ein Führer!
Ami aggasztó, hogy az új pártalakulat érzékelhetően a mostanában nem túl aktív Magyar Gárdára hajt, ami azt is jelenti, hogy egy kiélezett választás utáni helyzetben akár aktivizálni is lehet a szélsőjobboldali csürhét.
Persze Kövér már megtiltotta, hogy a Parlamentben tartson sajtótájékoztatót az új párt, így a Nagy Imre tér lesz a helyszín – szegény Nagy Imre sírvafakadna, ha tudná, hogy a nyilasok ennyi évvel a halála után akarják indokolhatóvá tenni kivégzését…
Hát így jártunk.
Most éppen úgy van, hogy addig, ameddig az Európai Unió tagjai vagyunk, addig még van egy hangyányi esélyünk, de ha Vikkancs kikormányoz minket az Úri Kaszinóból, akkor annyi esélyünk marad, mint amennyi Szálasinak volt negyvenhatban a Zeneakadémián.
Az épület egyébként Orbánnak nagyon tetszett, különösen az akusztikáját dicsérte, mikor elénekelte benne a fehérvári huszárokat, de szerintem több időt kellett volna szánnia az épület tanulmányozására – például valaki megmutogathatta volna neki, hol ült anno az ügyész, hol a vádlott.
Itt hosszabb pad kell majd a vádlottaknak, mert azon kell ülnie az ügyésznek is…
Már amennyiben az Úr igazságos, - de az szokott lenni…

:O)))

ŐFELSÉGE NEVÉBEN

Azért ez már vicces.

Vagy beteges.

Mint olvasom, a magyar bíróságok gyakorlatából eltűnt, hogy a bíró az ítéletet a Köztársaság nevében hozza meg.

A világ szinte valamennyi országában az ítélet preambuluma (pedig ezt a szót de szerette a Vezér…) tartalmaz egy utalást arra, hogy kinek a nevében hozták azt meg, ki hatalmazta fel a bírót arra, hogy döntsön embertársa sorsa felett.

Hoznak hát ítéletet Allahtól a Királynőig mindenki nevében, hadd tudja a normaszegő, hogy ki tartja rajta éber szemét, ki az, aki megtorolja félrelépéseit.

Nálunk az ítéleteket a rendszerváltásig a Népköztársaság nevében, majd az államforma változásával a Köztársaság nevében hozta a bíró, és ez mindenkinek természetes volt.

Természetes persze az is, hogy a liba a levegőben repül, most meg az lesz a természetes, hogy a hátán fekve, tollruhája nélkül  pirosodik a sütőben

így most már más lesz az ítélkezési eljárásban is a természetes, mert - mint az illetékes minisztérium kifejtette - „az Alaptörvény hazánk elnevezését Magyar Köztársaságról Magyarországra változtatta, így ennek kapcsán merült fel az a kérdés, hogy szükséges-e az ítéletekben erre utalni.
Az Országgyűlés a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény elfogadásával akként döntött, hogy a jövőben az ítéleteknek a törvény alapján nem kell, hogy része legyen a korábban alkalmazott utalás.

Erre figyelemmel a két eljárási törvényből is hatályon kívül helyezésre kerültek a vonatkozó rendelkezések.”

Tulajdonképpen túl lehet ezt élni, istenem, hát annak a tyúktolvajnak nem mindegy, hogy kinek a nevében sittelik le?

Vagy annak a milliárdosnak nem mindegy, hogy kinek a nevében mentik fel, mikor pénzét kreatívan gyarapítja?

Mégis, nekem kicsit viccesnek, egyben szomorúnak is tűnik ez az egész, hiszen csak a vak nem veszi észre, hogy a Mi Szemünkfénye milyen betegesen irtózik a Köztársaság szótól is.

Nem mondom, a Szentkorona az tetszik neki. 

Rossz nyelvek szerint azért hurcoltatta a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe, hogy éjszakánként ki tudja tömni újságpapírral és felpróbálhassa.

Két indok merülhet fel a köztársaság fogalmának ilyen vad üldözése mellett.

Az egyik az általános ok: Gyurcsány.

A Langaléta sok alkalommal használta a tőle megszokott pátoszos hanglejtéssel a fogalmat, és lássuk be, a nép egy jelentős része vevő is volt rá, mert az emberek szeretnek valamihez kötődni.

A Köztársaság eszméje kifejezi az ő elképzeléseiket is egy igazságos politikai rendszerről.

Ebben a rendszerben az állam a köz társasága, melynek mindahányan egyenjogú és egyenlő értékű tagjai vagyunk, egy közösség, melynek azonosak az alapvető értékei és érdekei, mely nem tűri egyetlen állampolgár kiközösítését sem, nem tűr Lázár-skálák szerinti osztályozást, nem tűr semmiféle megkülönböztetést.

A Köztársaság demokratikus intézmény, szemben a Vezér által favorizált Szentkorona Magyarországával, mely soha nem volt demokratikus, soha nem alapult egyenjogúságon, egyenrangúságon, melyben a szuverenitás forrása és letéteményese nem az állampolgár, hanem egy elvont eszme felhatalmazottja, a király..

A mi Vezérünk és Kancellárunk nem híve a lacafacázásnak, így aztán egy laza mozdulattal kiirtotta a Köztársaság fogalmát, ne legyen ott útban, ha esetleg tovább kell lépni.

Mert ez lehet egy másik lehetséges ok esetleg: meghaladjuk a Köztársasági Elnöki intézményt, és helyreállítjuk a magyar nép évezredes tradícióját, a Magyar Királyságot.

Hiszen amikor a vezér bélyeget gyűjtött, akkor látta ezt a megoldást, a bélyeg felirata Magyarország volt, míg az államforma Magyar Királyság, a bélyegen meg Őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó Urunk portréja, esetleg a kormányzóhelyettesé, lezuhanása alkalmából, isten nyugosztalja szegényt.

A modell mindenben megfelel a palizálás kívánalmainak, hiszen bár a királynak katolikusnak kell lenni, egy kormányzónál ez nem szempont, lehet akár protestáns is.

Elég lesz a gyerekeknek katolizálni – na, belőlük lehet aztán akár király is, ha nem jön be a középpályási karrier a Real Madridban.

Plagi bácsi megy, a Vezér jön, arra való a kétharmad, hogy használjuk, nem igaz?

A Királyi Palotát majd helyreállítjuk, a Sándor - palota lesz a hely, hol a Kormányzó székel, legalább nem kell Gazsi majdani trónját kerülgetni.

A Nagyorrút meg megütheti a guta nyugodtan, mikor az ítéletét kihirdetik a Magyar Szentkorona nevében.

Majd amikor húzza az evezőt a gályán, mely Csepel és a Margit sziget között szállítja a követ, akkor kiinteget neki a teraszról, kezét a koronán nyugtatva és azon morfondírozva, hogy mi is a következő megvédeni való.

Nagyon lehet röhögni a Mi Megmentőnkön, csak ne jutna az ember eszébe nagynéha Néró meg Caligula, - ez kissé le tudja hervasztani a mosolyt az arcokról.

Hát várjuk meg, mire megyünk Egyeskével…

:O)))