SANGHAJBÓL CSÁRDÁST, PEKINGBŐL PULIT

Kínából importálunk paprikát, ez azért már valóban mindennek az alja.

Valaha azt hihettük – és talán joggal – hogy a mi földünkön termett gyümölcsnek, zöldségnek nincs párja, mert ízletesebb, zamatosabb, mint a világ összes többi gyümölcse, köszönhetően a kiváló termőhelyi adottságoknak, a víznek, a napsütésnek.
Erre az Úr, hogy büntessen minket rátartiságunkért, első lépcsőben idecseszett a fejünkhöz egy rohadt narancsot.
Ne taglaljuk most, hogy milyen, maradjunk annyiban, hogy a narancs még Izraelben  is (!!!) különb, mint itt, pedig ott minden gyümölcshöz jár egy javadalmazás lőszer is…

Nadehogy paprikát Kínából – ennél azért nincs lejjebb!

Mert azt senki sem vitathatja, hogy a kínaiak is tudnak paprikát termeszteni, ami egészen paprika-jellegű is, de hol van az a szegedi csípőshöz, vagy a kalocsai édesnemeshez?
Természetesen ez a helyzet nem máról holnapra állt elő, a züllésnek lépcsői vannak e tekintetben is.

Az első lépcső az volt, mikor az élelmes magyar paraszt beledarálta a disznóól tégláját a paprikába, hiszen jó paprika nélkül úgysincs jó kolbász, a téglával dúsított paprika meg nem jó paprika, így aztán röfit tartani is felesleges, majd hozunk be kalbászt Hongkongból.

A második lépcső az volt, mikor a ravasz magyar paraszt rájött, hogy azért nem megy jól a paprika, mert a tégla nem elég vörös, de megoldotta a problémát, hozatott be míniumot (barter, - ólom lefolyócső ki – mínium be…) Shenzenből.
Igaz, az első időkben gondot okozott, hogy a kedves vevő látszólag vértől habzó szájjal szidta a termelőt, de átmenetileg megállt a magyar paprika nimbuszának romlása.

Különös tekintettel arra, hogy a jogrend vadul védte a minőséget, tegnapelőtt született ítélet például az aflatoxinnal dúsított szegedi paprika ügyében, mellyel tíz évvel ezelőtt mérgezték a népet.
Az ominózus paprikaőrlemény semmiképpen sem jöhetett a Népi Kínából, valószínűleg tajvani gagyi lehetett, mint a Gucci karórák és társaik…

Az utolsó csapás a magyar paprikára az volt, mikor a takarékos magyar paraszt elhatározta, hogy megtanítja a paprikát a víz nélküli növekedésre, ami éppen akkora sikert aratott, mint amikor Gazsi meg akarta tanítani a lovát az étkezés elmellőzésére.
Már közel volt a siker, mikor a Rigó égnek rakta mind a négy patáját – és a paprikatermesztés sem járt másként.

Namármost a paprikatermesztés kicsiben maga a magyar mezőgazdaság, melyet a rendszerváltók oly sikeresen vertek szét, hogy ma már lélegeztetőgépen sem lehet tartani, körüllengi a bomlás édeskés illata.
Ami meg még nem ment tönkre, azon éppen most buzgólkodik az ország első mezőgazdásza, a Nagy Poliészter, vagy ki is, aki természetesen ehhez is ért – felkészül a gumipitypang.
A Vezér - von Haus aus is - echte magyar paraszt, a legszebb hagyományok ápolója, márpedig ő tudja, hogy az ápoló mennyire fontos, hiszen neki is van ápolója Grazban, aki ha kicsit is elhanyagolja a dolgát, mindjárt tűzheti is a nyelvét a füléhez, ziherejsztűvel. 

A magyar falu nyakig ül a szarban, leszámítva persze azt a néhány kulákot, akik majd a kínaiak bejövetele után kitelepítésre és átnevelésre kerülnek, de ma még boldogan basáskodnak földijeik felett.
Baloldali szemmel ez sem szép látvány, de ha legalább jól csinálnák a kulákoskodást – de erről nincs szó.

Hajdan, Rákosi korában a kulák értett a földhöz, esztergálta szorgalmasan, szerette, megadta neki mindazt, amire a földnek szüksége volt, hogy aztán az majd meghálálhassa neki.

A mai kuláknak nem földje van, hanem földalapja, merthogy arra jár a földalapú támogatás.
A földről való gondoskodás meg többnyire abban merül ki, hogy kimegy a kinevezett gazda a határba, szemöldöke fölé emeli műkörömreszeléstől kérges kezét, hogy a nap ne süssön a szemébe, gondterhelten körültekint, majd legyint: le van szarva.

Ez a trágyázás.
Ugyanez, ha a biogazdaság szétverése miatt háborgó emberekre tekint, fejtrágyázásnak minősülhet.

A mai magyar gazda nem bíbelődik öntözéssel, learatja a búzát, a rozsot, a szép termést hozó kombájnolható pipacsföldjét, majd tartja a tenyerét, melybe belepotyog az uniós pénz, aztán mindenki tapsol és örül.
Hajdan volt öntözés, ma nincs – igaz, egy korabeli öntözőberendezés alá ma beférne vagy tizenöt szerencsétlen földje is, de ettől nem kell tartani, a magyar paraszt képtelen az együttműködésre, huszonöt év alatt sem volt képes kiizzadni magából valami beszerzési vagy értékesítési szövetkezet-félét, merthogy az valamiféle komcsi furfang, emlékszünk jól.
Megmondta a Mama is, mikor megjött a nyugdíja, ami a vérzivataros téeszévek után jár neki, és amiből végre futotta egy kanna tablettásra, hogy azok voltak a szép idők, mikor a Főméltóságú Kormányzó Úr részére átadták a szalmából font címert az angyalokkal…

Magyar mezőgazdaság volt, de hogy lesz-e még – ki tudja?

Mindenesetre most szétverik még a maradék nagyüzemeket is, merthogy ezek a rohadtak gazdaságilag talpon maradtak, márpedig így nehézkes lesz elérni, hogy barátaink felvásárolhassák őket a szennyvízkezelőkben tárolt valutáért…

Magyarország élelmiszert importál, a faluban pedig ismét cselédek és zsellérek laknak.
Ha ilyen ütemben haladunk hátrafelé, még megérhetjük a jobbágyság újraélesztését – urbárium, kilenced, tized, robot az aktuális Mészáros Lőrincnek, vagy a Főméltóságú Kormányzóné Nagyasszonynak, füstadó, évi 1 icce vaj, 2 kappan, 12 tojás, miegymás.

És hungarikumok, melyek között is első a mi Nagyurunk, akinek párja a kerek világon sincs, kivéve Anikó asszonyt, de ő is eléggé elnyűtt már – nem egyszerű dolog a családi gazdaság két szorgos kezében tartása.

Szép jövő vár ránk, csak győzzük kivárni – addig meg együk a kínai paprikát, és nézegessük a pulit, mely kicsikét egy sárkányra hajaz, de hát adjunk időt a kínai tenyésztőnek, lesz ez még pulibb a pulinál…

:O)))