Ezzel egy ütemben megszüntették a díjkitűzést és az eljárást sírjának meggyalázásával kapcsolatban, végtére is minek nekünk azt tudni, hogy ki volt az a primitív állat, aki képes volt egy halott még el sem porladt csontjait kikotorni a sírjából.
Bármilyen indokkal tette, bármilyen szándék vezérelte, az ilyen ember gusztustalanabb, mint a féreg, mely a halottat rágja.
Az eset 2007. május másodikán történt, 2007 novemberében már meg is szüntették a nyomozást, hiszen attól eredmény nem volt várható, amiben nem is kételkedek, hiszen mit lehet várni egy olyan nyomozástól, melynek során a csontok megtalálását nehezítette, hogy a koporsó megtelt földdel.
A tettesek valószínűleg a Kárpátia együttes rajongói köréből kerülhettek ki, erre utaltak a körülmények, de a Rendőrségnek ez nem adott támpontot.
A politika meg egy-két általános elitélő szöveg elejtése után magát az ügyet ejtette el, hiszen senki sem volt érdekelt abban, hogy a XX. század egyetlen magyar államférfinak számító politikusának emlékét életben tartsa.
A jobboldal természetesen el van foglalva saját hősi ellenálló mítoszának megteremtésével, ehhez nem jön jól az a múlt, mikor zabáltak és kussoltak, meg a párttitkár előtt bokáztak.
A sok trágyakukac karrierista meg el volt foglalva saját maga újrapozícionálásával, mondhatnám azt is, hogy szétszaladtak, mint libák a róka elől, ők is el szerették volna felejteni párttitkári- KISZ-titkári múltjukat,.
Mondjuk ez esetben sem lett volna előny Kádárt méltatni.
A maradék baloldal meg kétfelé oszlott.
Egyik fele felvette a Szocialista nevet, a másik fele kinyilvánította, hogy meg akarja tartani az MSZMP hagyományait, de ebből csak a mindenhol fellelhető magyar szervilizmust sikerült átmenteni.
Ennek köszönhető, hogy Thürmert nem zavarták viharos gyorsasággal a búbánatba, mert ő volt az, aki a nemzetközi munkásmozgalom egyik leghaladóbb hagyományokkal rendelkező pártjából egy szinte sztálinista múzeumi tárgyat csinált.
Olyan sikeresen egyébként, hogy amikor nagysokára erre rájöttek néhányan, akkor hiába váltak ki Thürmer zavaros ideológiájú pártjából, már le sem tudták magukról vakarni a minősítést, pedig lettek volna ott – a változó világhoz alkalmazkodva is - megőrzendő hagyományok, értékek és elvek bőségesen.
Most mindenesetre állítólag meg kellene váltani Kádár sírját, kíváncsi lennék, Deák vagy éppen Kossuth sírját ki váltja meg huszonötévente.
Nyolcszázezer forintba kerülne az attrakció, de az ismert személyiségek közül egyedül Moldova érzi fontosnak Kádár emlékének megbecsülését, a baloldal mai vezetői a fülük botját se mozgatják.
A népet már nem érdekli az ügy, hiszen a kenyeret, mit a kezükbe adott, már régen megették, újat meg majd más ad nekik - vagy nem ad senki, de akkor sem kockáztatják új uraik haragját.
Mert Kádárra haragszik itt mindenki, hiszen ebben az országban minden politikusnak ő az origo, mihez képest megítélik a teljesítményt, az országhoz való viszonyt, a politikus hasznosságát.
Nincs ma Magyarországon senki, aki kiállná vele az összehasonlítást, pedig ő a szovjet birodalmi érdekek által gúzsbakötve táncolta el a karakteresen magyar csárdást, nagy nemzetközi sikerrel adva elő a saját maga koreografálta művet.
Ma – állítólag – szabadok vagyunk, habár nekünk legyen mondva az a szabadság, mely milliók tengődésével, éhező gyerekekkel és félmillió gazdasági menekülttel jár.
De ebben a fene nagy szabadságban nem vagyunk képesek sem egy kádári társadalomhoz mérhető anyagi jólétet, létbiztonságot, közbiztonságot, sem Kádár korához hasonló társadalmi mobilitást felmutatni, mert politikai elitünk jövőképe szánalmas.
Egyik fele úgy képzeli az előrehaladást, hogy állandóan a távoli múltba nézeget vissza, melyben nem veszi észre annak csúfságát, mert a hajdani zsellérek és prolik Kádár rendszerben kiművelődött és felkapaszkodott szüleinek leszármazottai azt képzelik, hogy soha nem eshetnek vissza apáik, nagyapáik szintjére – pedig dehogynem.
Itt már csak idő kérdése, hogy mikor kell megint méltóságos úrnak szólítani a főispánt, kegyelmes uramnak az enyveskezű rendőrtábornokot és nagyságos úrnak a koszos kis vállalkozót, akitől munkát kapnak.
Gondolom, ha elértük 1914-et ebben a rákrágta országban, a következő célkitűzés a jobbágyság visszaállítása lesz, természetesen nagy nemzetiszínű zászlólengetés közepette.
A baloldal meg huszonöt éve telecsinált gatyával totyorog, egyetlen karakteres politikust, aki szembe merne szállni ezzel a sok hazug féreggel, a sok szemét történelemhamisítással Gyurcsányon kívül még nem tudott kitermelni.
Gyurcsány meg egy nyugati típusú szociáldemokrata pártot szeretne vezetni, de méginkább egy széles bázisra épülő, szociálisan érzékeny választási pártot egy nyugati típusú demokráciában, ami azért szociálisan messze nem Kádár Magyarországa.
Ehhez viszont időnként olyan attrakciókat kell előadnia, amit maga sem gondolhat komolyan.
Példa erre az évszázad legtehetségesebb politikusának összevetése egy vértehetségtelen sztálinista bürokratával, aki egyébként életének túlnyomó többségét nem is itt élte le.
Aki csak egy eltaktikázott politikai válságot és halottakat adott ennek az országnak, míg a másik harmincévnyi nyugodt, békés, gyarapodást – országnak és polgárának egyaránt.
De ez az ő dolga, nem szükségszerű, hogy a legjobb magyar baloldali politikus és szónok a legjobb ideológus is legyen…
A sírhely megváltása nyolcszázezer forintba kerül.
Magyarországon az MSZMP-nek nyolcszázezer tagja volt.
A Kommunista Ifjúsági Szövetségnek 1985-ben kilencszázezer.
A megszállók emlékműve 260 millió forintba kerül, pedig ők és a birodalmi sast tárt karokkal váró magyar kiszolgálóik semmit nem adtak ennek az országnak, csak milliónyi áldozatot – katonát, civilt, munkaszolgálatos és deportált zsidót.
Ez ma Magyarország – hát nem szánalmas?
:O)))
