KARÁCSONY

A karácsony a szeretetről szól.
Aztán meg még olyan is, mint a karácsonyfa maga, mindenki teleaggathatja mindenféle számára kedves dologgal a nagy, áhítatos érzelmektől kezdve a családi tradíciók apró csingilingijein át, a bejglitől a rántott halon és mákosgubán keresztül a sült pulykáig – ki-ki vérmérséklete, neveltetése és sznobizmusa szerint.
Családi ünnep ez, amikor a rokonok meglátogatják egymást, amikor mindenki szereti a másikat, de, még aki nem szereti, az is úgy tesz, mintha szeretné, és ezt teljes ünnepen át produkálja, ami azért nem kis teljesítmény ebben a rohanó világban.

Most mégsem róluk – rólunk, szerencsésekről szeretnék írni, akiknek van családja, akik megöleljék este, a karácsonyfa mellett, az egyre kevésbé érezhetően fenyőillatú szobában (Az orrunk romlik? Vagy talán már ezek a mai fenyőfák sem a régiek?), hanem azokról, akiknek nem öröm, hanem megpróbáltatás és fájdalom ez az este.
Mert a magány fáj, nagyon fáj.
Jobban tud fájni, mint amikor elvágja az ember a kezét, vagy beüti a kobakját, mert a magány a lelket marja, marcangolja, és nem használ ellene semmiféle fájdalomcsillapító.

Az még csak istenes, ha valaki azért szomorkodik, mert a gyereke elment a világ másik felébe a megélhetése után, mert róla jöhet hír, esetleg majd ő is megjöhet, ha a lehetőségei úgy hozzák, meg aztán a mai telekommunikációs lehetőségek, a skype, az olcsó telefon, az internet talán az Úr adománya azoknak, akiknek bánatán és fájdalmas sóvárgásán megesett a szíve.
Akiknek meg szeretné könnyíteni azt a szívszakító helyzetet, hogy karácsonykor nem tudják megölelgetni, megszorongatni kisunokáikat, nem örülhetnek a csillogó gyermekszemek, az esetlen kamaszok, a páváskodó bakfisok láttán.

De vannak sokan, akiknek sorsa úgy hozta, hogy teljesen egyedül maradtak, mert akiket szerettek, és akik őket szerették, azok már mind-mind egy égi nagy karácsonyfa körül állnak, remélhetőleg örök boldogságban.
Ők ennek a napnak a nagy vesztesei, hiszen minden ünnep egyúttal emlékezést is jelent - ez is.
Emlékezést a hajdani szép napokra, az elmúlt boldogságra, az elszállt fiatalságra – és emlékeztet a magányra, az egyedüllétre, a sokszor céltalannak és kilátástalannak érzett jövőre.
Nem lehet könnyű megélni, nem lehet könnyű túlélni…

Amikor gyerekek voltunk, egy nagy bérházban laktunk, ahol egy emelettel lejjebb lakott egy idős testvérpár, nyolcvan felett mindketten.
Az idősebbik testvér soha nem ment férjhez, ő hajdan a Meinl cég egyik üzletében dolgozott, akkor, amikor még nem volt mindegy, hogy hol dolgozik az ember, és amikor ezt a helyzetet úgy lehetett érzékeltetni, mintha a császár bárónői rangot adományozott volna neki.
A másik testvér férjnél volt, a férje iskolaigazgató volt akkor, amikor egy iskolaigazgató délben még hazajárt ebédelni meg sziesztázni, majd délután még kis időre visszament az iskolájába.
Boldog volt, de jött a háború, egyetlen fiuk odaveszett a Donkanyarnál, de erről semmi biztosat nem tudtak, és várták haza – hosszú éveken át.
Sokáig feltettek egy terítéket neki is, ha ebédidőben érne haza, ne kelljen a nagy boldogságban ezzel vesződni.

Amikor a férj meghalt, a két testvér együtt élt és a kistestvéremben megtalálták az unokájukat, aki rengeteget játszott náluk, ette a csak neki sütött süteményeket, engem meg evett az irigység, de hát nem volt mit tenni, ő lett a libling, én meg csak a libling testvére lehettem.
Anyámékkal is jóba lettek, és mivel valami extra szerencse folytán nekünk volt a környéken – de talán a kerületben is - először televíziónk, minden adásnapon meghívták őket a kísérleti adást nézni.
Úrilányok voltak, soha nem tolakodtak, kedvesen és mosolygósan örültek a lehetőségnek.

De a karácsony az más volt, mert karácsonykor ők is részesei lettek az ünnepnek.
Mikor a családhoz meghozta a Jézuska a karácsonyfát és az ajándékokat (apám volt az angyalka, ő csilingelt egy pohár és egy kanál segítségével - a kinyíló ajtó eltakarta őt az összes angyalszárnyaival egyetemben…) mikor kiörvendeztük magunkat és megettük a karácsonyi vacsorát, akkor megjelent a két vidám öreglány.
Hozták az elmaradhatatlan puncstortájukat (fenomenális volt) elültek egy órácskát, kivették a részüket az örömből, begyűjtötték az ajándékukat, a kóstolót a bejgliből, a rántott halból, aztán hazasétáltak.
Éveken keresztül így ment ez, és ha üldögél valamelyik felhőn a két testvér, hát üzenem nekik, hogy a mai eszemmel sokkal többre értékelném azt a puncstortát, amit akkor csak süteménynek néztem, de ma már tudom, hogy több volt annál, mert az volt az ő ünnepük, amikor ők is adhattak.

Tulajdonképpen kevés kell egy embernek ahhoz, hogy oldódjon kicsit a magány, kis idő, kis figyelmesség, egy apró ajándék, egy kistányér bejgli, amit karácsonyeste becsengetve bead az ember az ajtón, meg egy mosoly, egy karácsonyi jókívánság, és máris elviselhetőbb lesz a magányos ember számára az ünnep.

A szerencsésebbje meg ünnepelje a saját tradíciója szerint azt, amit saját magának – mint liba a kukoricát a gazból - kiszemelgetett az ünnepből.
Ünnepelje a családot, a szeretetet, Krisztus születését - bármit, ami közelebb viszi szeretteihez és a másik emberhez.
És egyen–igyon jókat, mert ez is hozzátartozik az ünnephez, meg a tradíciók is.

Nekem például nincs karácsony, ha nincs az asztalon rántott ponty, krumplipürével és céklával, utána a bejglikkel (diós, a töltelékében baracklekvárral és mákos, a töltelékében reszelt almával…) de persze ez nem kötelező, másoknál más a menü - az sem lehet rossz.
A lényeg a tradíció, nekem az új év sem kezdődik el addig, míg nem játsszák el a Bécsi Filharmonikusok a Radetzky-indulót az újévi koncerten, csutkára tekert hangerővel.
A tradíció gazdaggá teszi az életet, úgyhogy csak bátran, lehet megteremteni a saját ünnepi szokásokat, melybe bele lehet építeni a saját és a partner családi hagyományait is, attól lesz az élet otthonos.

Meg a meleg fényű ünnepektől, a kis békességtől, megpihenéstől, melyet kívánok minden kedves olvasómnak, megköszönve azt az ajándékot, melyet egész évben kaptam tőletek azzal, hogy az életetekből néhány percet rám pazaroltatok, mikor elolvastátok a bejegyzéseimet.
Hadd kívánjak hát cserébe én is boldog, csendes, mosolygós Karácsonyt nektek, sok szeretettel.

:O)))

SZERETET ÉS MAGÁNY

Nincs szomorúbb, mint a karácsonyi magány.

Ezer és egy oka lehet annak, hogy valaki arra kényszerül, hogy egyedül töltse ezt az estét, ahelyett, hogy családjával ünnepelhetné ezt a talán legemberibb, legmelegebb keresztény ünnepet.

Ilyenkor a bánat még mélyebb, a magány még fájdalmasabb, mint az év többi napján, hiszen éles a kontraszt a vidám készülődés és a kényszerű egyedüllét között.

Gyermekkorom bérházában, ahol laktam, az emberek akarva-akaratlanul beleláttak szomszédjaik életébe, tudtuk azt is, hogy ki magányos, és hogy miért az.

Valahogy akkor még közelebb voltunk egymáshoz, a háztömb lakói nem zárkóztak úgy el, mint manapság divat.

Leginkább a korabeli faluhoz hasonlított az emberek egymáshoz való viszonya, köszöntünk egymásnak, számon tartottuk egymást.

Az idősebb asszonyok felkaroltak egy-egy gyereket, akik azután afféle unokapótlékként funkcionáltak, volt kire ráönteni a szeretetüket, volt kiről gondoskodniuk.

De a karácsony akkor is kilógott a sorból, hiszen ez az ünnep családoké volt, talán jobban is, mint ma.

Öcsém pótnagymamája egy emelettel lakott alattunk, özvegyen maradt, a fiát pedig elveszítette a háborúban, a Don-kanyarnál eltűnt.

Talán ez még szörnyűbb volt, mintha halálhírét hozta volna a postás, évtizedig várta a férjével együtt, hogy hátha egyszer csak beállít, évekig tettek fel neki is terítéket az ünnepi asztalra, de aztán a férje halála után valahogy elveszítette a reményt és beletörődött abba, hogy már soha nem kapja vissza a gyermekét.

Az öcsém valami terápiaféle lehetett neki, szeretgette, etette, kényeztette, sütött neki süteményeket – mecsoda puncstortákat, milyen feledhetetlen sajtos stanglikat alkotott, ma is összefut a szájamban a nyál, ha eszembe jut.

Kilencvenen felüli testvérével éltek együtt, olvasgattak, rádiót hallgattak, zongorázott és a kistestvérem – akinek akkor még nem volt szakálla, és még nem mert ellentmondani a nőknek – kényeztették.

Amikor nálunk lement a hivatalos karácsonyi ünnepség, akkor felhívtuk őket, és nekik is elénekeltük a karácsonyi repertoárt, majd megkapták az ajándékaikat, cserébe mi meg megkaptuk a hihetetlenül finom tortát, melybe az idősebb testvér tette a lisztet, a tojást meg az egyéb hozzávalókat, míg öcsém pótnagyanyja tette bele az ízeket, ahogy mondta.

Talán így elviselhetőbb volt nekik az ünnep, volt hova készülődni, merthogy felöltöztek szépen ünneplőbe, ahogy illik, megadták a módját.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyire egyedül érezhette magát, miután a testvére is meghalt, hogy milyen szörnyű is a korosodásból, az életkörülmények romlásából adódó kiszolgáltatottság.

Az én leszármazottaim a szembeszomszéd Karola nénit látogatták karácsonykor tradicionálisan egy kistányér bejglivel, ők meg kaptak kockacukrot, már nagy lovak voltak, még akkor is.

Aztán vannak ismerőseim, akik azért maradtak egyedül, mert a gyermekeik távol laknak, eltávolodtak egymástól, sokuknak még egy telefonhívás sem jut, hogy a hálás gyermek kellemes ünnepeket kívánjon.

Vannak olyan ismerőseim is, akik haragban vannak gyermekükkel vagy szüleikkel, mert valami súlyos igazságtalanság emléke nyomasztja őket, vagy a hirtelen, meggondolatlanul kimondott szó, melynek semmissé tétele a hiúságon ejtene csorbát.

Voltam már nem egy olyan temetésen, ahol az óbégatott legjobban, aki húsz éve nem beszélt anyjával vagy apjával és ott ébredt rá, hogy már késő korrigálni.

Pedig bármelyik karácsony jó lehet arra, hogy felülemelkedjünk hétköznapi, pitiáner kis sérelmeinken és közeledjünk azokhoz, akik már talán saját érdekeik védelmére is képtelenek, vagy belekeseredtek a magányba, a perifériás létbe.

Szerencsésebb családokban ilyenkor teljes a család, körülállják a fenyőfát, vagy meggyújtják a soron következő gyertyát a menorán, aztán leüljenek az asztalhoz és elfogyasztják a családban tradicionális menüt.

Ez lehet bármi, lehet libasült vagy töltött pulyka, látke vagy rántott hal, esetleg mákosguba vagy akár töltött káposzta - mindegy is, a lényeg az, hogy ehhez az ünnephez kapcsolódjon.

Mert az ünnepnek hangulata kell, hogy legyen, az pedig csak akkor van, ha évente azonos módon ünneplünk, ha a generációk megőrzik és viszik tovább saját szokásaikat, összevegyítik társuk hasonló szokásaival, kialakítva azt sajátos, csak a saját családra jellemző szokásrendszert, mely aztán majd mindig eszébe jut majd gyermekeiknek, ha a karácsony szót bármikor, bárhol is meghallják.

Még nem késő felemelni a telefont és felhívni azokat, akiket szeretünk, akiknek el kellene mondanunk, hogy  Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánunk, vagy hogy Hág száméáh, - akiknek esetleg el kellene mondanunk, hogy nincs már bennünk harag és tegyük félre a hiúságot, hiszen az élet oly rövid és olyan jó, ha béke és szeretet van közöttünk.

Ezt kívánom minden kedves olvasómnak ma estére, és ha lakik a szomszédságban valaki, aki magányos, annak vigyetek át egy kistányéron pár szelet süteményt és kívánjatok neki kellemes ünnepeket.

Bearanyoznátok vele az estéjét…

:O)))