ILYENEK VAGYUNK?

Akivel csak beszélek, mindenki azon álmélkodik, hogy ezzel a birka néppel mindent meg lehet csinálni?
Hogy ez a nép mindent eltűr, elvisel, sőt, még csókolgatja is elnyomója seggét, két nyalintás között?
Mi az oka ennek, kérdezik sokan, merthogy ép ésszel egyszerűen érthetetlen, hogy egy nép, mely végülis ajándékba kapta a szabadságot, ilyen egyszerűen hagyta kicsavarni a kezéből – sőt, talán még csavarni sem kellett, odaadta magától, eldobta, mintha tüzes vas lett volna..

Nincs mit csodálkozni, ez a nép tényleg ilyen.
Szeret félni, a félelem a természetes létállapota, ha nem félhet, akkor bánatos, nem találja a helyét.
Félelmei esetenként furcsa dolgokra sarkallják, erre talán legjobb példa a nagymamám, aki Budapest ostromát a Városháza picéjében vészelte át, míg csak meg nem jelentek a felszabadító szovjet harcosok.
Elsőlépcsős alakulatok ritkán szoktak bokacsattogtatva, derékból kissé meghajolva bemutatkozni: Naccságos asszonyom, engedje meg, Igor Szergejevics Csaszgrabitel gárdatizedes vagyok, szolgálatára - a vélhetőleg kalmük vagy cserkesz harcos ehelyett elordította magát, davaj csaszi!
Erre mindenki engedelmesen lekapcsolta a karóráját, kivéve a nagymamát, mert ő ezt a varródobozában tartotta, a pincébe lecipelt batyui között.
A harcos aztán ellépett a sor előtt és begyűjtötte a hozzájárulást a dicsőséges Vörös Hadsereg további sikereihez, csak a nagymamától nem, aki buzgón kotort a cuccai között, de a türelmetlen harcosok nem győzvén ezt kivárni felkerekedtek, és kifelé tartottak a pincéből.
Nagymama ezt nem tűrhette, utánuk rohant az aranyórájával, katona úr, kiáltotta, itt az enyém is!
Megérte, a család éveken át ezen röhögött, mikor a háborús emlékek szóba kerültek…

Hogy mi lovasnemzet lettünk volna, az kizárt, olyan lovasnemzet nem létezik, amelyik a lóból történelme folyamán állandóan csak egy alkatrészt mondhat magáénak, emellett hol a ló egyik, hol a másik oldalán foglal helyet, ahelyett, hogy a nyeregben ülne.
Így aztán az a szép angol mondás a demokráciáról, mely olyan, mint az angol pázsit, melyet el kell vetni, aztán csak háromszáz éven át állandóan nyírni meg locsolgatni kell és máris gyönyörű lesz, nem érvényesülhetett.
Mi inkább a fűvetésben vagyunk jók, általában úgy húsz- huszonötévente rigolírozunk, - ez mélyszántást jelent, annak is a legmélyebb változatát, de mi még annál is mélyebbre szántunk, míg csak fel nem tör a talajvíz, művelésre alkalmatlanná téve a földet.

Ebben az országban hosszútávú – neadjisten generációkon átívelő - terveket nem érdemes kovácsolni, úgyse lesz belőle semmi.
Ha kitanulsz egy szakmát, nyitsz egy kis üzemet, vagy libát tenyésztesz, akkor arra bizton számíthatsz, hogy legkésőbb húsz év múlva jönnek a kommunisták és államosítják, vagy jönnek a tőkések és privatizálják, vagy terveidbe, mint a dinnyébe szokott, belepisál a Lőrinc - csak ez Lőrinc a király-jelölt strómanja, aki úgy elveszi tőled, mint a sicc, ha például a telek vagy az ingatlan megtetszik neki, esetleg túl sikeres vagy a szakmádban.

Valamelyik német választófejedelem, úgy a XVII. században palotaépítési tervei megvalósításához ki akarta sajátítani egy szabómester telkét, aki hetykén odaszólt a fejedelemnek, hogy ehhez azért a fejedelem bíróságának is lesz még egy-két szava.
Élhetetlen fejedelem volt, még egy Handó Tündére se futotta neki…

Magyarember viszont a félelemre szocializálódott, verte őt tatár, török, labanc, kuruc, Werbőczy és Dózsa, a német, a vallon, a muszka – de legkitartóbban és legjobban saját urai verték.

Megtanulta nagyon, hogy aki szembemegy az aktuális hatalommal, annak beverik a fejét, de még az unokája fejét is, ezért hát inkább kikerülte a konfrontációt, sunyin lehajtott fejjel próbálta meg kijátszani a mindenkori hatalmat, kikerülni az adófizetést, a dézsmát, a tizedet, a forspontot meg a katonai szolgálatot.
Lehet ezt kárhoztatni, lefitymálni, de tudomásul kell venni, hogy ez is egy túlélési stratégia, hozzá a jelek szerint meglehetősen sikeres is.
Viszont azzal jár, hogy nincs sok okunk a büszkeségre, ez nem egy forradalmár nemzet, a mi forradalmaink túlnyomó többsége csak jelentős jóindulattal nevezhető forradalomnak - vagy egyáltalán nem is volt forradalom, csak hiánypótlásként nevezzük annak.

És valamennyi ilyet megtorlás követte, márpedig az a nép, melynek forradalmárait vadállati kegyetlenséggel kiherélik, megnyúzzák, izzó koronával koronázzák az elveszti alkalmasságát a lázadásra akkor, mikor valaki tolvaj kezével a cseppet sem tüzes korona után nyúl – a szó elvont vagy konkrét értelmében akár.
Errefelé nem is láttunk soha polgári értelemben vett demokráciát, habár imitálni sokszor próbálták a minden rendű-rangú diktátorok, ezért aztán a nép egyszerű fia nem is tudja, hogy mi után kellene sóvárognia.

Urai pedig gondosan ügyelnek arra, hogy meg ne tudja véletlenül, valahogy, ezért aztán el se mondják neki.
Az iskolákban, a porosz rendszerű oktatás már kora gyermekkorban kiöli a demokráciára való hajlamot, az általánosban ahelyett, hogy tanítanák, nevelnék, hülyének nyilvánítják a hátrányos helyzetű szegények gyerekeit, a szerencsétlen kis cigánypurdékat.
A középiskolákban, egyetemeken az oktatók azt próbálják bebizonyítani, hogy mennyire ostoba a diák, a hallgató, ahelyett, hogy azt próbálnák kibányászni, hogy mit tud, mit sajátított el.
Egy vizsga a delikvensnek kész rettegés.
Ahol egy vizsgán a húsz hallgatóból tizennégyet rúgnak ki, ott inkább az oktatót kellene kirúgni.
Magyarunk az első munkahelyén megtanulja a feudalizmust, mert még a magyarországi multik is a kiszolgáltatottságra alapozott teljesítménykényszerrel operálnak.
Itt nincs visszapofázás a főnöknek, a tanárnak, a hatóságnak, csak a zsidók szapulása divat sikereik okán, és senki nem talál összefüggést a zsidó oktatás vitára, érvelésre és a kérdések mindenoldalú megvizsgálására épülő módszere és a teljesítmény között.

Magyarember pedig nem lázad, hanem ha tapsolni kell, hát tapsol, ha szidni kell valakit, hát szidja és él a maga kis szigetén, annak partjait védi és személyes vagyonát igyekszik gyarapítani, nem törődve a többi sziget hozzá hasonló lakójával, akiknek vagyonát legfeljebb saját gyarapodása forrásának látja.
Nyugaton mindenféle civil közösségek léteznek, a rózsakertészek egyesületétől a méztermelőkig, az önkéntes betegápolóktól a lelki segítségnyújtásig, a technikai sportok kedvelőitől a versbarátok köréig – itt, ha az internet nem létezne, senki nem állna szóba senkivel.
Nálunk a civil közösségek többnyire a politika árucikkeivé válnak, sok esetben az állami vagyonhoz való hozzáférést szolgálják, kevés a valódi civil közösség.
Régen voltak munkahelyi kollektívák, a rendszerváltás szétverte őket, ma legfeljebb csapatépítő tréningeken játszanak a menedzserjelmezes rabszolgák zsákbafutást, de tulajdonképpen nem érdekli a másik ember egyiküket sem, mert a hétköznapokban ádáz harcot kell folytatniuk egymással a pozícióért, a megélhetésért, a karrierért, a család anyagi helyzetének gyarapításáért.

A falvakban pedig feléledtek az ezeréves hagyományok, a zsellér és a zsírosparaszt, a nagybirtokos ugyanolyan szánalmas struktúrát alkot, mint évszázadokkal ezelőtt, legfeljebb most nem húzza deresre a szolgabíró a renitenseket – bár igény lenne rá.
És nem kell sok idő, mikor majd a paraszt Lőrinc kegyelmes úr kezét ugyanúgy fogja csókolgatni, mint hajdan, úgy száz évvel ezelőtt tették az elődök, és Julcsa is ugyanolyan buzgón teszi majd széjjel a lábát az intézőnek, mint hajdani felmenői tették.
A magyar falu soha nem lázadt, inkább csak lapított, emellett kitermelte a csendőrt, a csicskást, a jutasi őrmestert, a zsandárt, aki egy odavetett garasért lelkiismeretfurdalás nélkül agyonverte a másik szegényembert.

A téeszparaszt a társadalom megbecsült tagja volt, de neki mégis a zsellérség kellett, a nyugdíj helyett az alamizsna, a jólét helyett a nélkülözés.
Nem lehet felróni neki, hiszen a fejlődés lépcsőit nem nagyon lehet átugrani, a polgári létért meg kell harcolni, és ez nem negyedszázados folyamat lesz.
Reális önértékelés?
Európai Unió?
Ugyan, előbb fognak itt a rizsföldeken bivallyal szántani, mint öntudatos polgárként viselkedni, és ha ferde szemmel nézik a munkájukat, az se baj, majd egy-két zsák rizs leesik a kamionról, jól nem élünk, de megélünk.
Nehéz ezzel szembenézni, még nehezebb elfogadni.

Pedig az értelmesebbje már elmegy innen, mint ahogy a szennyezett vizet is elhagyja a liba, mert nem talál benne megfelelő élelmet.
Ha elhinnénk a dumát, hogy majd visszajönnek, azt hihetnénk, még van esélyünk, de illúziókra nem építhetjük az életünket - aki megízlelte a szabadságot, a nyugalmat, azok többsége már ide ugyan vissza nem jön, soha.
De harcolni azért kell, legfeljebb a célkitűzéseket kell jobban megválogatni, a lécet talán alacsonyabbra tenni és mondani a magunkét.
Mondani, mert más nem fogja mondani, és ha más mondja, akkor rengetegen fogják azt hinni, hogy a demokrácia az, amiben éppen élnek.
Pedig amiben élünk, azt másképp nevezik…

:O)))

KÉNYES HELYZETBEN

Ül Viktor a helikopterben, töri a fejét piszkosul, de nem jut dűlőre sehogysem.
Hogy enné meg a fene ezt a Viktort, a Janukovicsot,  ezt a pipogya majmot, aki megpocsékolta ezt a dicső nevet a teszetoszaságával, aki nem volt képes tanulni tőle, nem értette meg, hogy csak akarni kell és megy minden, nem kell lacafacázni, legfeljebb jönnek a jogászok és elvitatkoznak, oszt jónapot!

Pedig olyan szépen alakult minden, csak bele kellett kiabálni a szócsőbe a parancsnoki hídon, és a Hapci repülőgéphordozó engedelmesen kelet felé fordult, utasai meg azt se tudták, mi történik velük.
Sajnos, most egyszerre, egy lyukból kellene fütyülni a Россия – священная наша держава-t, meg a Star-Spangled Banner-t, de hiába csücsörít – pedig ahhoz ért nagyon – sehogy sem akar sikerülni, de még az Örömóda sem hallik ki a hangzavarból.

A helyzet egyébként sem egyszerű, ott ül a Kárpátalján a százötvenezer magyar, - na jó, annak a fele nem Fidesz szavazó, azokért nem kár, de a többiért, akik nálunk veszik fel a nyugdíjukat és ránk szavaznak, azokat azért nem kellene ellenünk fordítani.
Egyébként meg egységesen rettegnek, mert az ukrán nacionalista talán még a magyar nacionalistánál is borzasztóbb, és nem kizárt, hogy valamelyiknek eszébe jut, hogy mit is műveltünk mi a II. Világháborúban Ukrajnában, mint megszálló csapatok a haza hősies védelme keretében, és akkor nem lesz jó magyarnak lenni Kárpátalján.

Nemcsak, hogy jó megoldás nincs, de megoldás sincs, csak kínlódás van, hiszen NATO-tagként egyértelmű, milyen illemszabályok vonatkoznak ránk, de olyan sok szép milliárd látszik kicsúszni a Család kezéből, amiért nem csoda, ha fáj a szív – elszállni látszik a sültliba...

Közben a magyar politikusok természetesesen elkezdenek hülyeségeket beszélni, merthogy ha az egyik mond egy marhaságot, akkor a másik rátromfol egy még nagyobbal, azzal pedig, hogy mi történt itt tulajdonképpen, senki sem törődik.
A kormányzat nem esik ebbe a hibába, hanem hallgat, legfeljebb a kormány tűzoltója, Martonyi külügyminiszter mond egy-két semmitmondó általánosságot, de ellenfelei közül megszólal Fodor Gábor világhatalmi tényező, megszólal Bajnai Gordon – mindketten jobban tennék, ha csendben maradnának, hiszen ez a nagyfiúk játszmája, ilyenkor már, ha valakinek melléütnek, az is halálos lehet.

Természetesen azonnal felüti a fejét a russzofóbia, mindenki szidja Putyint és Oroszországot, ahelyett, hogy rászánna egy órát a térkép tanulmányozására.
Rá lehetne hamar jönni, hogy Oroszország nagyhatalom, még ha egy rossz döntés következtében fel is kellett adnia szuperhatalmi pozícióit, ha rakétáit nem is - de magyar politikusnak ezt az országot alábecsülni minimálisan is nevetséges.
Azon meg már csak röhögni lehet, hogy magukat láthatólag komolyan vevő emberek úgy beszélnek Putyinról, mint a mesékben a gonosz vasorrú bábáról.

Putyin egy világhatalom első embere.
Ő felel azért, hogy amit elődei emberek millióinak élete és nyomora árán felhalmoztak katonai és politikai erőben, geopolitikai pozíciókban, azt ne kótyavetyéljék el a semmiért.
Amúgy meg a klasszikus óvodás szemlélet szerint nem is ő kezdte, ő csak visszaütött, mint ahogy visszaütött Grúziában is néhány évvel ezelőtt, mikor a grúz elnök katonai erő alkalmazásával fel akarta borítani a status quo-t.
Amerika és szövetségesei nem mondtak le arról a régi, szép angolszász törekvésről, hogy Oroszország köré egy egészségügyi gyűrűt telepítsenek, azaz olyan államokkal vegyék körül, melyek akármelyik percben veszélyeztethetik Oroszország biztonságát, csökkentsék katonai és politikai mozgásterét.
Ennek volt része a grúz akció, ennek része Ukrajna leválasztásának terve Oroszországról, a szép elképzelés a Krím majdani elvételéről - nem első esetben.

Lord Cardigan és Lord Raglan, az angol kötőipar felvirágoztatói erről sokat tudnának mesélni, merthogy ők voltak 1854-ben, a krími háborúban az angol lovasság parancsnokai – akkor is geopolitikáról volt szó, - az orosz birodalom kijutásáról a meleg tengerekre a Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül.
Az orosz Fekete-tengeri Flotta támaszpontjának helyzete ugyan szerződéssel rendezett a század első felében, de utána?

És megengedheti-e Oroszország azt, hogy közvetlenül a határai mentén egy vele nyíltan ellenséges állam jöjjön létre, egy vele szemben álló ellenséges katonai szövetség potenciális tagja?
Mert azt – gondolom – jól megtanulták Gorbacsov és a Szovjetunió sorsából, hogy mennyit értek a katonai téren tett nyugati ígéretek.
Oroszországot – csakúgy, mint minden államot, kivéve az ilyen törpediktatúrácskákat, mint a mienk is, ahol a diktátorocskák magánzsebébe befolyó pénz beszél – érdekei vezérlik és ezek az érdekek most éppen nem esnek egybe a Nyugat vélt érdekeivel.
Putyinnak ezeket az érdekeket kell képviselni, és ő nem lesz olyan teszetosza, mint Gorbacsov volt.
Meg lehet bizonyos dolgokról egyezni vele, de a sajtot nem lehet kiénekeltetni a szájából, mert nem hülye, és a mögötte álló apparátusban sem Szijjártó Petik meg Selmeczi Gabikák ügyködnek.

Putyin valószínűleg nem fog bevonulni Ukrajnába – akik most ott vannak, azok ott is voltak - a Krím feletti ellenőrzés soha nem volt az ukránoké, az erre irányuló törekvéseik illuzórikusak voltak és azok ma is.
Putyin célja vélhetőleg az, hogy az Oroszországgal határos középhatalom ne legyen ellenséges, emellett nem szabad azt sem elfelejteni, hogy Ukrajna lakosságának 17 % - a orosz, és a maradék egy része is lelkileg még mindig inkább szovjet, mint a zűrzavaros, sikertelen és szegény Ukrajna híve.
Romániában a magyarok részaránya 6,5 %, és meglehetősen érzékenyek vagyunk sorsuk alakulására, ha jól emlékszem…

Nem a katonai megoldás az egyedül üdvözítő, bár az orosz hadsereg számára nem lenne túl kemény falat az az Ukrajna, melyben az orosz tüntetők második világháborús egyenruhát viselnek, és amelynek hadseregéből a tisztek tömegesen állnak át az oroszokhoz.
És hát ugye, Ukrajna energiahordozók tekintetében 85%-ban importra szorul, ennek pótlására pedig a Nyugat fizikailag sem képes, de nem is hinném, hogy elkezdenék a Dnyeperbe kanállal hordani a vizet.
Így aztán Putyin egyet teker a gázcsapon, olajcsapon és Ukrajnában megáll az élet, nem vetnek, nem aratnak, nem fűtenek, nem közlekednek, megáll az ipar, a hadsereg, megáll minden.

Most elment Julia Timosenko egyezkedni Putyinnal, szerintem van esélye, hisz az élére állított helyzetben már senkinek nem érdeke a válság élezése, valami olyan megegyezésre vágyik mindenki, amellyel megőrizheti az arcát.
Nekünk meg a magyar kisebbséget kellene megőriznünk és a jó viszonyt Putyin Oroszországával, mely csak a saját érdekeit képviselte az Orbánnal kötött megállapodással, melyet meg kell vizsgálnunk alkalmasint, mert hozzánk is Ukrajnán keresztül érkezik az energia. Nem lenne baj, ha legalább tőlük nem függne a magyar energiaszektor.
De persze ehhez nem kardcsörtetés meg sarkantyúpengetés kellene, hanem diplomácia.

Bárhogy is alakul a helyzet, Orbánt mindenképpen fenéken kell billenteni, mert ez az ember képes feláldozni téged, a szüleid meg a gyerekeid is, csak, hogy a Közgép rendelésállománya rendben legyen.
Várjuk meg türelmesen, míg a nagyfiúk kiegyeznek. 

:O)))

MINTAORSZÁG. MINT A ROMHALMAZ.

Kegyes urunk ígérte meg, hogy ismét mintaország leszünk.

Ezt szolgálja a kormány reformpolitikája és a magyarok képessége a talpra állásra, amiben jobbak Európa bármely nemzeténél - fejtette ki Orbán Viktor miniszterelnök a bajor televíziónak adott, vasárnap sugárzott interjúban.

Abban mindenesetre igaza van, hogy amit erőszakkal fejreállítottak, annak azért jobb lenne talpra állni. De nem szeretnék szeretett elöljárónk nagyívű gazdasági programjának ellendrukkere lenni, hiszen mi, magyar állampolgárok olyan helyzetben vagyunk, mint a hasrafektetett férj, akinek a hátán keresztbefektetve pocsékolják meg kikezdhetetlen tisztességű feleségét – minden mozdulat egy-egy tőrszúrás a hitvesi szívbe.

A kór, mely nemes vezetőnket gyötri, megállíthatatlanul elharapózni látszik, téveszméi – például, hogy Magyarország Görögországnál is nehezebb helyzetben volt a kormányváltás előtt – végérvényesen és visszafordíthatatlanul rögzülni látszanak.

Ezt támasztja alá briliáns helyzetelemzése, mely szerint az ország "részben a nemzetközi politika, részben nemzetközi erők, részben pedig saját adósságai miatt" gyakran került az összeomlás szélére.”

Hogy ez marhaság, ezt most hagyjuk figyelmen kívül, de úgy tűnik, hogy a régebb óta meglevő mentális betegségek - a mániás depresszió és a szociopátia - után üldöztetéses téveseszmék is hatalmukba kerítették a Mi Boldogságunkat, akinek ebből eredeztethető megjegyzése véleményem szerint talán az egyetlen őszinte megnyilatkozása az idézett mondatban.

Milyen kár, hogy a megállapítás egy beteg elme terméke és semmi köze nincs a valósághoz.

Hogy miből gondolja, hogy itt nemzetközi erők törnek a mi vadvirágos - gerlebúgásos kicsiny hazánkra, azt talán csak egy pszichológus díványán lehetne kideríteni, de szerintem nem érné meg a ráfordított energiát, ha szalajt, hát hadd szalajtson, legyen bánatos miatta az édesanyja, aki még ismerhette józan, értelmes ifjúkorában – nekünk már csak a kór elhatalmasodása jutott.

Mint köztudott, a hurráoptimista nyilatkozattal szemben a valóság kissé másként fest: Londonban egyre több elemző beszél újra Magyarország államcsődjének lehetőségéről az IMF-tárgyalások húzódása miatt. Ha ez így megy tovább, újra bezuhanhat jövő héten a forint – írja a fn24 elemzése.

És emlegeti Argentínát.

A Capital Economics pénteken kiadott elemzésében ugyanis úgy látja: Magyarország előbb-utóbb be fogja jelenteni, hogy egyszerűen nem tudja államadósságát rendben törleszteni.

Az elemző úgy okoskodik, hogy a különböző utak, amelyek megkönnyítenék az adóssághelyzetet, mind zárva vannak az ország számára.

Nem fogja kinőni terhei a gazdaság gyors növekedéséből származó adóbevételek segítségével, mert lassú lesz a növekedés.

Nem tudja egy ügyes trükkel elinflálni az adósságát, mert ennek zöme nem forintban keletkezett, hanem devizában.

És aligha fogja tudni újra meghúzni a nadrágszíjat, hisz már így is öt éve folyamatosan megszorítások vannak.

Így az ország számára valószínűleg nem marad más, mint az az út, amit Argentína választott 2001-ben.

Na, ha ez bekövetkezik, akkor azt még gyermekeink gyermekei is meg fogják érezni, és a nép imáiba fogja foglalni a Lánglelkű Forradalmár nevét, merthogy a legszegényebbek mennek majd a gettókba meg a temetőbe, a középosztály elveszíti vagyonát, a leggazdagabbak meg a maffiózók (nagy az átfedés a két csoport között…) - hazahozzák a pénzüket.

Azután a leggazdagabbak – ahogy népiesen szokták volt ezt kifejezni – szarér - húgyér felvásárolják az országot, már elnézést a rusztikus, ám plasztikus kifejezésért!

Ez történt Argentínában is, Frei Tamás csinált erről egy remek műsort, Argentín tangó címmel, néhány évvel ezelőtt.

Nincsen abban ellentmondás, hogy Vezérünk hibbant és mégis, ilyen bonyolult tervek megvalósítása érdekében mesterkedik, - az ember a legnehezebben a szakértelmét veszíti el, mikor már a kanállal sem találja el a száját, a foglalkozásához még akkor is ért.

Márpedig az ő szakmája a nagyüzemi lopás és rablás, ebben profi, nem a miniszterelnökségben.

Ugyan, kit is érdekelne, ha csupa ügybuzgalomból nem libát lopna, hanem libanevelő és feldolgozó telepet, tokkal – vonóval, gúnárral, óllal, Vukkal, ha a népnek lenne tisztes és biztos megélhetése, de sajnos nincs.

Hogy mire számít a mi boldogítónk – ki tudja?

Talán éppen most húz tizenkilencre lapot, talán már húsz is az a tizenkilenc, csak még kábítja saját magát.

Mindenesetre a tét a mi életünk, és ezen azoknak is el illene gondolkodniuk, akiknek tetszik a nagypofájú kókler műsora.

Nehogy már késő legyen, mire felébrednek!

:O))))

ANTISZEMITA-E VAGY?

Még kicsit várnunk kell, mire kiderül, hogy tulajdonképpen mi kezdeményeztük, hogy az Unió nyújtson segítséget a jogalkotásban, hogy ne akadályozzák csip-csup problémák az általunk hőn vágyott európai értékek érvényre jutását ebben a sokat szenvedett, tatár – török – orosz dúlta gyönyörű országban, mely olyan, mint  az ideális női cipő: kívülnézetből kicsi, de belül leginkább negyvennégyes.

Sőt - egyre inkább ezerkilencszáznegyvennégyes...

Hitünk szerint mi európai értékek hordozói vagyunk, évszázadok által megszentelt elvek zászlóvivői, élharcosai.

Itt van, ugye, mindjárt az antiszemitizmus is. Európai tradíciói kétségbevonhatatlanok, történetét neves királyok sora gazdagította új és új elemekkel.

Például, ha pénzre volt szükségük, akkor kiűzték a zsidókat a birodalmukból, ha azok mégis maradni akartak, akkor fizetniük kellett, általában méltányosan rengeteget.

Aztán mikor befolyt a felettébb kegyesen megállapított összeg és a szuverén meggondolta magát, akkor némi sportolással – leginkább futással egybekötve - a zsidók mégiscsak elmentek.

Aztán egy idő után, mikor már végképp nem volt kitől kölcsönöket felvenni, akkor az uralkodó kegyet gyakorolt, az elüldözöttek visszamehettek hazájukba, ahol elkerített gettókban, különlegesen szép kalpagokban, különféle sárga jelekkel díszített ruhákban két pogrom között boldogan élhették a nagyvilági pénzemberek gondtalan életét.

Természetesen a belépőt meg kellett fizetni, és kezdődött minden elölről, tovább ingerelték az uralkodót - aki természetesen ismét fülig eladósodott náluk - a sólettel, melyben a füstölt libacombok arról tanúskodtak, hogy az uralkodó valamit mégiscsak elronthatott a zsidó vagyon felmérésénél…

A mi királyaink sem voltak túl türelmesek a magyar zsidókkal, kivéve tán a kalapos királyt, II. Józsefet, akit viszont az igaz magyar el sem fogad királyának, hiszen mi már egy első Jóskát (eb ura fakó!) sem fogadtunk el uralkodónknak, nemhogy egy másodikat – és még hozzá kalapban.

Aztán a huszadik században végérvényesen meg kívántuk oldani a problémát, finom és elegáns eszközökkel természetesen.

Például a hazaffyságra mindig fogékony egyetemi ifjúság fokossal felszerelkezve járta a pesti aszfaltot, és ha zsidónak látszó tárggyal találkozott, akkor annak ott, az utca közepén letolt gatyával kellett igazolni kifogástalan pedigréjét, ha nem akarta, hogy agyba-főbe verjék.

Később tovább finomítottunk az eljáráson és Zázrivecz testvér nagy elődje, a szintén színmagyar Szalosján nemzetvezető országlásának idején már nem volt cicó, hős nyilasaink belelövöldözték az életükhöz érthetetlen módon makacsul ragaszkodó, Ábrahám hitén élő honfitársainkat a zajló Dunába.

Aztán a háború végén, mikor a szél össze- összekoccantotta az Oktogon lámpavasain lengedező hős nyilas testvérek lábát, az ember azt hitte volna, hogy az évezredes vita lezárult, néhány év múlva pedig, mikor a Pápa sem tiltakozott már a vallásalapító neves rabbi származása miatt, a gyanútlan ember azt hihette volna, hogy az emberiség túljutott ezen a problémán, mely már csak olyan problémát kavarhat tán, mint a homousion-homoiusion kérdéskör.

Aztán a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedés eltakarította a kérdést, a vallást mindenki magánügyévé nyilvánította, a származással meg eleinte legfeljebb osztályszemléleti alapon, később már úgy sem foglalkozott.

Így aztán egész nemzedékek maradtak ki az antiszemitizmus lélekemelő tulajdonságainak elsajátításából, a serdületlen ifjúság nem tette magáévá a legalapvetőbb ismereteket sem, nem tulajdonított jelentőséget a fülnek, az orrnak, ezek egymáshoz viszonyított elhelyezkedésének - ez vezetett oda aztán, hogy a divat változásával a trendet követni kívánó polgár boldogan bizonygatta számára ősi magyar család sarjának elkönyvelt, valójában Áron nemzetségéből származó ismerősének a zsidók gyarlóságát, amin azért - lássuk be - nagyon kellett röhögni.

Persze azért a szocializmus daliás évei alatt is létezett a jelenség, a felszín alatt, búvópatakként csörgedezett az antiszemitizmus, ez tagadhatatlan.

Van erről egy jópofa történetem, elmesélem:

Apám 1943-ban – huszonegy éves volt - egyszer utazott a villamoson, Pestről – Budára.

A villamoson valahogy beszélgetésbe elegyedett egy komával, aki a teljesen semleges társalgásból hirtelen vad zsidózásba váltott, mire is apám, aki világ életében kedvelte a kihívásokat odavetette neki: Hát pedig, látja, én is zsidó vagyok, oszt mégis milyen szépen elbeszélgettünk.

Itt a társalgás véget is ért, mert a koma és a BESZKÁRT kalauz együttes erővel lehajították a villamosról az Erzsébet-híd közepetájt.

Apám nem csak bátor volt, de lusta is, így aztán a villamos után futott és felült a hátsó ütközőre, majd döbbenten észlelte, hogy a kalauz a hátsó vezetőállás ablakát kinyitva a homokozó-ládából (a síkos időkben innen szórt a vezető egy csövön át homokot a kerekek alá) mosolygós tekintettel lapátolta a homokot a fejére.

Járhatott volna rosszabbul is.

Aztán volt az életemben néhány év, amikor hivatásos katona voltam, és amikor az egyik - alezredesként méltán szakaszparancsnoki beosztást betöltő – kollegám zsidózni kezdett, gondoltam megnézem már, ki szórja majd a homokot a fejemre és előadtam az apámtól örökölt dumát.

Szánalmas volt az eredmény, embert nyilvánosan becsinálni addig még nem láttam…

Azóta is azon töröm a fejem, hogy az ilyen idiótákat nem célszerűbb-e erőszakosan megakadályozni hülyeségük kiteljesedésében, mint ott jópofizni velük a Hősök terén, és mindenféle közlekedési meg idegenforgalmi kifogásokat keresgélni, ahelyett, hogy a Párizsi Békeszerződést keresgélnénk, mely kifejezetten tiltja náci és fasiszta szervezetek eltűrését az érintett országok területén.

Ez a helyzet, ami ma nálunk van, tulajdonképpen olyan eset, mikor a fagyi visszanyalt - a Fidesz jogi csűrcsavarjai köszönnek vissza tanulékony újnyilasaink jogértelmezgetésében, az ilyesmit pedig az Unió nemigen tolerálja, jó lenne, ha tanulnánk ebből.

A Népszabadság híre szerint 10 vizsgált európai ország közül antiszemitizmusban Magyarország a listavezető.

Adataink kiütik a grafikonok tetejét, négy év alatt nálunk nőtt leginkább az antiszemitizmus, írják.

És ehhez vegyük még hozzá a cigánygyűlöletet, az államnak és rendőrségének, bíróságainak hozzáállását a kérdéshez, és keseredjünk el.

Ez az ország vagy száz évvel maradt le Európa többi országához képest – minimum.

Ha a magyar zsidók megindulnak egyszer nyugat felé, akkor ez az idő kétszáz évre fog nőni.

Szomorú ügy lenne…

:O)))

ELADÓ ORSZÁG

Természetesen még nem érdemes sorbaállni, hiszen bolond ember az, aki drágán vásárol.

Venni akkor kell, amikor olcsó az, amit kinéztünk magunknak, ha meg nem olcsó, hát olcsóvá kell tenni.

Tapasztalatok már vannak - annak idején már kidolgozott módszerek voltak erre.

A hajdani spontán privatizáció során nem egy céget tettek tönkre azért, hogy aztán a romokat olcsón felvásárolva az új tőkés hozzájusson az értékes telekhez, brand-hez, licenszhez, piachoz, vagy egyéb, értéket képviselő dologhoz.

A baj csak az, hogy az ilyen időszakok általában rövid ideig tartanak, a konszolidált gazdaság nem tűri el hosszan a rablólovagok garázdálkodását, másrészt meg a nagy, közös kincseszsák jószerivel már kiürült, a vagyonnak tulajdonosa van, aki nem szívesen adja át másnak - még ha az érdeklődő meg is lenne győződve arról, hogy hatékonyabban tudná működtetni, mint jelenlegi gazdája.

Ilyenkor a kisipari eljárás szerint tesznek a vonakodó tulajdonosnak egy olyan ajánlatot, melyet nem lehet visszautasítani, esetleg még módot adnak neki arra is, hogy megtapogassa a tégláját a Markóban.

Macerás ügy, sokat kell az áldozattal babrálni, főleg, ha valami fafejű az illető, és a gyilkosságok hősi időszaka is lezárult már az olajszőkítés befejeztével.

De nem attól politikus a politikus, hogy ne oldja meg alkalmazóinak kérését, hát időt és fáradságot nem kímélve utánajár a megoldásnak: hogyan lehet az ország vagyonát értő kezekbe juttatni.

Egyszerű adásvétel ez, nem egy túl bonyolult üzlet: a pénzemberek csoportja hatalomba emel egy politikust, a politikus pedig a hatalom birtokában a pénzemberek csoportjának kedvező döntéseket hoz.

Vannak országok, ahol ez a megállapodás ragyogóan működik, de - szerencsétlenségünkre – a mi országunk a telhetetlen mohóság hazája, itt a politikus is, meg a pénzember is esküdt ellensége az osztozkodásnak, itt a Kisgömböc és Társai Korlátlan Felelőtlenségű Társaság mindent le akar nyelni, szőröstől-bőröstől.

Aki itt a kardjára véseti, hogy „Leben und leben lassen” azt a Vezér gyenge, tesze-tosza alaknak nézi, hiszen - mint azt maga is bevallotta - ő azt tanulta a politikában, hogy az ellenfelet – ha mód adódik rá – meg kell ölni.

Mindenesetre elkezdte böngészni a szakirodalmat és egyszerre rálelt a mintára és megoldásra!

Igen, az argentin modell a megoldás.

A politikai viszonyok már közel állnak a dél-amerikai mintához, most már csak adaptálni kell a megoldást a magyar viszonyokra.

A megoldás kulcsa az államcsőd.

Ha az ország csődbe kerül, akkor az állampolgárok összes magtakarítása máról-holnapra semmivé lesz, a vagyonok elértéktelenednek, az ipar, a kereskedelem és a bankszektor összeomlik, és csak az marad talpon, akinek a pénze aranyban vagy értékálló valutában külföldi bankban van, de az aztán nagyon.

Hiszen ettől a perctől kezdve minden olcsó, az ipari üzemektől az emberi életig, hiszen az embereknek élniük kell és etetni a családjukat, fűteni, meg világítani.

Ha erre csak abból lehet pénzt előteremteni, hogy eladnak mindenüket, amivel rendelkeznek, akkor el fognak mindent adni egyben vagy apránként.

A tönkrement tőkések, akik elveszítették megrendelőiket, vásárlóikat menekülni fognak a vagyontól, hiszen ami nem termel, az csak viszi a pénzt, méghozzá gyorsan és alaposan.

Így aztán, aki már kivitte a vagyona jelentős részét az országból, az majd a hullámok csitultával visszahozza és bevásárol, a valóságos érték 20-30 százalékáért, megháromszorozva-négyszerezve a vagyont – hát ki tud ennek ellenállni?

Hogy ennek mi az ára?

Kit érdekel, hiszen nem nekik kell megfizetni.

Azt majd te, meg a hozzád hasonlók, a kisegzisztenciák, a magyar kis és középvállalkozók, a kétkezi munkások meg a kistisztviselők fogják kipengetni, akik a folyamat végére számukra korábban elképzelhetetlenül nyomorultak és kiszolgáltatottak lesznek.

Az államcsőd persze jól jöhet az alvilágnak is, hiszen az elmúlt húsz év során elképesztő vagyonok halmozódtak fel a különféle bűncselekményekből, például az olajszőkítésből, ingatlan-panamákból, illegális dohánykereskedelemből, tablettásbor-gyártásból, hogy a klasszikus műfajokról most szó se essék.

Ezek a pénzek, meg a politikusok eldugdosott milliárdjai majd visszaáramlanak a gazdaságba, immár tisztára mosva, mi meg örvendezhetünk majd, hogy az új Magyarország krémje micsoda életrevaló társaság.

A kapcsolódási pontok megvannak, hiszen a labda nélkül is nagy pályát befutó neves politikus akkor még kisgyermekei ott lovagolgattak a hajdani bűnöző dohánykereskedő tanyáján, míg a szülők barátkoztak.

És akkor még a helyi politikai összefonódásokról szó sem esett.

Persze vannak még azért megoldandó feladatok: úgy kell csődbe menni az országnak, hogy ne derüljön ki a szándékosság, úgy kell ellehetetleníteni az Unió és az IMF segítségnyújtási szándékát, hogy közben az együttműködési készséget kell hangoztatni, és meg kell teremteni az előfeltételeit annak, hogy a végén a mentési kísérleteket meghiúsító baloldal nyakába lehessen varrni a felelősséget a bekövetkezett eseményekért.

Addig meg elszórakozgatunk, építünk egy-két stadiont, kistafírozzuk kedvenc futball-akadémiánkat, beírjuk magunkat aranybetűkkel a magyar labdarúgás történetébe: Orbán Viktor: harmadosztályú kispályás, de pénzt lopni a focinak úgy tudott, mint senki más!

Itt tart most a történet,, aztán majd lehet mesélni nemzetközi baloldali összeesküvésről, amely meghiúsította a Vezér megfontolt és bölcs gazdasági törekvéseit, pedig már éppen bevált volna a taktika, hogy a bal sarokba nézünk és a jobb sarokba gurítunk, hála Matolcsy középcsatárnak.

Kedvenc szárnyasomra szokták mondani, hogy buta liba.

Ez nagy tévedés, mert a liba okos madár, de legfőképpen éber.

Ha azt érzi, hogy veszély fenyegeti, akkor hangoskodik, gágog és a szárnyát lengeti, ellentétben egyes nemzetekkel, melyekkel mindent meg lehet csinálni, se eszük, se veszélyérzetük, csak a mértéktelen beképzeltségük és történelmi feledékenységük.

Pedig most ébernek kellene lenni…

:O)))

HOZZÁADOTT ÉRTÉK

A magyarok nagyon komoly hozzáadott értéket jelentenek az Európai Unióhoz - hangoztatta Schmitt Pál köztársasági elnök kedden Brüsszelben, miután találkozót folytatott José Manuel Barroso európai bizottsági elnökkel.

Hát igen.

Csak az a baj, hogy kissé olyan ez, mintha Farkas Flórián a Schmitt Pállal folytatott találkozója után arról nyilatkozna, hogy a cigányság nagyon komoly hozzáadott értéket jelent Magyarországhoz.

Ugye, mindenki mosolyogna?

Pedig van mindkét kijelentésnek igazságtartalma, nem is kevés, hiszen az állítást igazoló példák sorára lehet hivatkozni, mégis – sajnos – a negatívumok maradnak meg jobban az emberek gondolkodásában, és ha a cigányt emlegetik, akkor nem Mága Zoltán vagy a szomszéd, cigány származású gyermekorvos jut senki eszébe, hanem a helyi kigyúrt maffiózó, vagy az autóbuszon nagyhangon kötekedő cigánygyerekek.

Ugyanígy, az Unióban sem a magyar művészek vagy mérnökök jutnak senki eszébe, ha hallják valahol a magyar megnevezést, hanem a nácizmus éledezése, meg krakéler, nagy hangon kötözködő, sunyiskodó-hazudozó miniszterelnökünk, a nácizmussal kokettáló Fidesz-kurzus.

És ez is természetes, bár nem teljesen korrekt politikailag, és végképp nem kedvező vagy hízelgő számunkra, mint ahogy a tisztességesen élő cigányok sem szeretik, ha velük azonosítják a szervezett bűnözést, holott azt jelenleg a magyar állam képviseli.

Mindenesetre ilyen kijelentést tenni ebben a helyzetben minimálisan is nem szerencsés, másrészt meg nem csodálkoznék, ha az Unió képviselői a hozzáadott érték helyett a hozzálopott értéket emlegetnék, tekintettel országunk elsőszámú főméltóságára, aki maga is egy természeti csoda.

Ő az ember, akinek a seggéhez hozzánőtt a széke, méghozzá olyan masszívan, hogy megszabadítani tőle vélhetőleg csak olyan műtéttel lehet, melyeket a sziámi ikrek szétválasztásánál szoktak alkalmazni.

Mit adunk mi értéket jelenleg hozzá az Unióhoz?

Vagyunk itt tízmilliónyian, habár talán célszerűbb lenne kétszer ötmillióban meghatározni Magyarország lélekszámát, de még ez is hajmeresztően bátor politikai kísérlet lenne.

Ebből még le kellene vonni egymillió cigányt és zsidót, akik ugyan magukat magyarnak tartják, de a magyarok nem.

Kérdés az, hogy lehet e magyar, akit a magyar nem tart magyarnak?

Szóval az érték, amit mi az Unióhoz adunk egyrészt a széthúzás és kirekesztés, mely ebben a formában nem volt jellemző az Unióra, de persze igény lenne rá és mi ezt az igényt ki akarjuk szolgálni.

Ebben profik vagyunk.

István és Koppány óta, itt a haladás és a reakció erői folyvást egymást ütötték, és mindig a reakció lett a nyertes, mert annak soha nem voltak skrupulusai, harsány gátlástalanságával mindig győzni tudott a tépelődő, útkereső haladáspártiakkal szemben.

Ha nem lenne Unió, már a fákon lengedezve figyelmeztetnénk a járókelőket, hogy így jár, aki a haladást próbálja képviselni Magyarországon.

A mi Európához adott értékünket  Kertész Ákosnak hívják, meg Kertész Imrének, akiket mindenképpen el kellett ebből az országból üldözni, mert emlékeztettek bennünket arra, hogy milyenek is vagyunk valójában.

Kertész Imre azt írta: "Nem lehet mindent megmagyarázni, néha el kell fogadni a tényeket. Magyarország olyan fatalitás, amelynek sem értelme, sem magyarázata nincsen, és egyedülálló Európában.

A magyarok ragaszkodnak a sorsukhoz. Egy nap majdvalószínűleg úgy buknak el, hogy azt sem tudják, miért" – és valószínűleg igaza van.

A mi mai hozzáadott értékünk Európához a nácizmus élesztgetése, a rasszizmus belenevelése újabb száz évre gyermekeink fejébe, az öntelt felfuvalkodottság, a kivagyiság, az agresszív bunkóság.

Aki nem ilyen, az nemigen él meg ebben az országban, mert itt a kocsikban baseballütő a tartozék a hólánc helyett, a nők táskájában meg paprikaspray lapul a parfümös üvegcse mellett, de lehet, később majd kell ez utóbbi helye a lángszórónak.

A mi hozzáadott értékünk Európához a viselkedéskultúra teljes hiánya.

Ez egy olyan ország, amelynek miniszterelnöke, mint lókupec a vásárban zsebrevágott kézzel társalog mindenkivel, ahol úgy csókolgatja a női politikusok kezét, hogy a cuppogástól nem hallani a Bazilika harangszavát, aki azt hiszi, hogy az adott szó betartása úri huncutság, és aki Európa legnagyobb hazugjai között is előkelő helyezést vívott ki magának.

A mi hozzáadott értékünk Európához Plagi bácsi, a nullára amortizált államelnök, a miniszterelnök gátlástalanul hazudozó, cinikus szóvivői, a felelősség nélküli politikusok és a következmények nélküli tettek.

A mi hozzáadott értékünk Európához az államot kezébe kaparintó és mára szőröstől-bőröstől lenyelő maffia, mely olyan ennek az országnak, mint betegnek a rák, mely elszívja az életerőt és akadályozza a normális életfunkciókat.

És a mi hozzáadott értékünk Európához az alattvaló.

Ebben az országban mindent meg lehet tenni a néppel, mindenhez tapsol, éljenez meg békemenetel.

Ha én Európa lennék, igencsak elgondolkodnék – ezek azok az értékek, melyre olyannyira szükségem lenne?

Attól tartok, a válasz nemleges lenne.

Kertész Ákos írt a Népszavában egy mondatot a zsarnokságról, így szól:

„ Ahol zsarnokság van, ott két bűnös van, a zsarnok és az alattvaló.”

Ezeket az értékeket tudjuk jelenleg Európához adni, nem is csodálom, hogy Kertész Ákos elment Kanadába.

Úgy látszik, a kanadai libák több is értéket képviselnek, mint a mai Magyarország társadalmi berendezkedése, meg aztán ezek toleráns és okos madarak, nem is akarják őt fizikailag vagy érzelmeiben bántalmazni.

És ott nem Schmitt, Lázár Kövér vagy Kósa oktatja ki őt az értékekről.

Szembe kellene talán néznünk a helyzetünkkel…

:O)))

KI IS ÁRULJA ITT A HAZÁT?

Hazaárulás és hűtlenség gyanúja miatt feljelentést tesz a Jobbik a legfőbb ügyésznél ismeretlen tettes ellen, amiért Andor László magyar EU-biztos egyetértett és támogatta az Európai Bizottság Magyarország számára kedvezőtlen szerdai döntését - jelentette be csütörtökön Gyöngyösi Márton, az ellenzéki párt frakcióvezető-helyettese.

Hát, ezt a Marcit sem az eszéért fogja népünk szívébe zárni, az már biztos!

Viszont ha behatóbb vizsgálatok megállapítanák, hogy ő az első magyar földönkívüli, cseppet sem lennék meglepve, ez az ember egy másik, szebb világban él, nem a harmadik évezred európai valóságában.

Az viszont tény, hogy hazát árulni csúf dolog.

A haza egyébként igen bonyolult fogalom, nem azonos az állammal, nem azonos a kormánnyal, nem azonos az aktuálisan népe nyakát szorongató társadalmi berendezkedéssel, sokkal több annál.

Mindenkinek ugyanazt és sokszor mégis egészen mást jelent a haza fogalma, más-más hazát szeretünk, mégha ugyanarról az asztalról eszünk is.

Az én hazám Magyarország, mely egybeesik a térképről jól ismert határok közé szorított területtel, melynek városait és falvait ismerem, melynek tájai szívemnek kedvesek, melyben az emberekkel valami rejtélyes kapocs köt össze, még akkor is, ha némelyiküket számomra ellenszenves tulajdonságai miatt úgy utálom, mint szélestenyerű Fejenagy a kukoricagölödint.

Ők olyanok számomra, mint polgári családban a kleptomániás nagybácsi vagy a fehérmájú unokahúg, szégyellem őket, de hozzám tartoznak, ők is az én hazám részei, sorsuk az én sorsom is, egy hajóban utazunk.

Némelyikükre büszke vagyok, mert sikereiből egy tízmilliomodnyi kis rész engem is illet, az én jó hírnevem öregbítette, magyarok vagyunk mindketten, honfitársak, mondhatnám, ha nem idegenkednék a pátoszos kifejezésektől.

Ide köt minden, a neveltetésem, a kultúrám, a szokásaim, az életstílusom, és alijázhatnék Izraelbe, kérhetnék menedékjogot Kanadában, lehetnék sikeres vagy sikertelen üzletember Bostonban vagy Berlinben, de a szívem mindig hazahúzna, mert ez az én hazám.

A világ viszont egyre bonyolultabb lesz, a nemzetállamok kora lejárt, aki a jövőjét egy magába zárkózó cseppnyi nemzetállam boldog polgáraként képzeli el, az hazája temetéséről ábrándozik.

A tőke nemzetközi, tőke nélkül pedig nincs fejlődés és nincs jövő.

Ebbe bukott bele az államszocialista kísérlet is, mert szabadság nélkül még csak el lehet lenni egy országnak, de tőke nélkül nem, mert polgárai igényeit ki kell elégíteni, különben az állam képviselőit előbb-utóbb kihajigálja a nép az ablakon.

És az igényekkel lépést kell tartani.

Azok pedig állandóan növekednek, akinek ma egy libacomb jutott, annak holnapra kettő kell és hozzá ezüst étkészlet, mert azzal ette a libát valamelyik brazil szappanoperában Don Pedro a szépséges Donna Ursulával a gyertyafényes asztalnál.

A kisebb országoknak össze kell fogni és egyesíteniük kell erejüket, hogy a folyamatosan változó világban talpon tudjanak maradni, ehhez pedig az integráción keresztül vezet azt út, így aztán egyszercsak  hirtelen arra ébredtem, hogy az én tágabb hazám ezentúl Európa, melynek sajátos értékei engem gyarapítanak és érdekei az én érdekeim is egyúttal.

Európa mi vagyunk, végre mi is Európa vagyunk, része egy nemzetközi közösségnek, mely kiáll a mi érdekeinkért is, hiszen azok az ő érdekei is egyúttal.

Európa polgára vagyok, európai magyar polgár.

Azt nyilatkozta ez a szomorúszemű, zavaros gondolkodású Marci, hogy Andor László magyar állampolgárként hivatalos megbízatásának felhasználásával olyan - külföldi szervezet által meghozott - döntésben vett részt, amely alkalmas arra, hogy rendkívül súlyos károkat okozzon Magyarországnak.

Marcit be kellene íratni egy alapfokú szemináriumra, ahol elmondanák neki, hogy az Unió nem egy külföldi szervezet, hanem az Unió mi vagyunk.

Mi is vagyunk, és még jónéhány nemzet, melyek érdekei hol egybeesnek, hol eltérnek a szűken vett magyar érdekektől, és ilyenkor a közösség érdekei az elsődlegesek, és ezeket az érdekeket demokratikus szavazásokon erősíti meg az összes érdekelt.

Az nem megy, hogy mi csak a mézet nyalogatjuk, de a kaptárak karbantartásában nemigen szeretnénk részt venni, a tetejébe még handabandázunk is hozzá és egy füstölővel szaladgálunk a méhészet körül.

És az se megy, hogy a vállalásainkat szabadon értelmezzük - ha már egyszer vállaltuk őket.

A szerződéseket be kell tartani, mondja jogelmélet, és aki azt gondolja, hogy a megkötött szerződéseken utólag lókupecként alkudozni lehet, az mélységesen téved.

A jobboldal nagyon szívesen alkalmazza azt a módszert, hogy egy-egy szöveget betű és aktuális  érdekei szerint értelmez, jóllehet mindenkinek illenék tudni, hogy a törvényeknek nem csak betűje van, hanem szelleme is, és aki csak a betűt vizsgálja, és figyelmen kívül hagyja a jogalkotó szándékát, az bizony csal.

Mi is csaltunk, most itt a retorzió, talán egyszer végre már magunkban is kereshetnénk a hibát.

Az Unió biztosai pedig - függetlenül állampolgárságuktól - az Unió érdekeit kell, hogy képviseljék, ezt tette – helyesen – jelen esetben is Andor László.

Hazaáruló az, aki azokkal paktál le, akik a hazának rosszat akarnak, például akik azt akarják, hogy inkább legyen gyenge Magyarország gazdasága, csak az ő hatalmuk maradjon töretlen.

Az, aki az ország polgárait a polgárháború szélére sodorja.

Az, aki kirekeszti a hazából annak polgárait bőrszínük, származásuk, vallásuk vagy nézeteik miatt.

Az, aki kifelé törekszik abból az Unióból, melyben tagságunkat a magyar nép népszavazáson erősítette meg.

Az, aki visszafelé akarja forgatni a történelem kerekét, aki letűnt korok ócska jelmezeiben akar huszonegyedik századi országot csinálni.

Aki ennek érdekében szövetkezik ordas eszmék mai képviselőivel, vagy maga is ordas eszméket képvisel.

Szóval, kedves képviselő úr, ha hazaárulót keres, lehet bátran belenézni a tükörbe.

:O)))

GYALOGOLNI JÓ…

Már túl sok idő nincs hátra, aztán a gyakorlatban is megbizonyosodhatunk, helytálló-e a címben foglalt állítás.

Döglődik a tömegközlekedés, állítólag napok hiányoznak csak már a BKV végleges összeomlásához, de halálán van a MÁV, naponta gyullad ki a Metro, sőt, a Nemzet Turulmadara, a MALÉV is bánatosan lelógó szárnyakkal várja a kést, mely véget vet utóbbi húsz éve nem túl dicsőséges pályafutásának.

Tulajdonképpen a helyzet már húsz évvel ezelőtt sem volt rózsás, azóta meg csak amolyan magyaros megoldásokkal kezeljük a kérdést, mint a legény, aki csak bátortalanul piszkálgatja a menyecskét, de igazán nem mer keményebben belevágni.

Hol van már a magyar virtus, mikor a problémákat felmértük, végiggondoltuk, aztán durrbele a közepibe – ennek a világnak már vége.

Nem hiszem, hogy ennyi tökölődés, mint amennyi a fővárosi tömegközlekedés körül folyt, a világon még egy helyen elképzelhető lenne, hiszen nemzeteknél a szuicid hajlam meglehetősen ritka kórtünet, e tekintetben viszont mi verjük a világot, mint ideges államférfi a feleségét.

A fővárosi közlekedési vállalat maga Magyarország – kicsiben.

Élén egy életében soha, semmiféle rendes munkahelyen egy munkaórát le nem húzó helybőlokos áll, akit szakmai hozzáértése talán egy trolibusz vezetésére sem jogosítana fel, mégis egy mamutüzem irányítójának véli magát, holott csak olyan, mint kisgyerek sapkáján a pompon, csak kissé jobban fizetik.

A vállalat meg éli a maga életét, üzemágai élén a helyi hatalmasságokkal, akik ma már egy tisztes végkielégítést se lennének képesek elintézni maguknak vagy szeretőjüknek, vert seregek enervált tábornokai.

Vesztesek és áldozatok egyszemélyben, a nagypolitika vesztesei és áldozatai ők.

Tulajdonképpen lehetne ugyan szidni Tarlóst, hogy némi kellemes elfoglaltságunk is legyen, de nem érdemes, hiszen már Demszkyt sem lett volna igazságos felelőssé tenni a kialakult helyzetért, pénz nélkül nem lehet itt semmit sem csinálni.

Pénz pedig hol azért nincs, mert senki nem érdekelt egy sikeres és politikailag megizmosodott polgármester létében, hol azért, mert a falusi suttyó számára közömbös a panelproli életminősége – mindegy is.

A lényeg az, hogy már az is szép, hogy a gyorsításoknál nem szaladnak ki a buszok alól a kerekeik, magára hagyva a szétrohadt karosszériát, meg a motort, melybe már tizenöt másik busz alkatrészei kerültek beépítésre.

Itt soha nem volt egy tisztességes elképzelés a járműpark cseréjére és folyamatos karbantartására, itt csak ötletszerű nekibuzdulások voltak, innen-onnan beszerzett, lepukkant járművekkel, melyek utasterében még ott lengett a kenőpénzek édes illata.

Abban az országban, mely valaha Európa legnagyobb autóbuszgyártója volt, ma olyan járművekkel találkozik az utazó, hogy csak néz, mint Józsi bácsi a zsiráfra: ilyen állat nincs is.

Van például a Volánnál olyan busz, amelyik olyan, mint egy rakétahordozó, de rengeteg kormányzott kereke dacára nem tud befordulni a sarkon, mert hosszú, mint a vonatfütty.

Mikor mégis kerülne kis pénz járműbeszerzésre, akkor a döntéshozók először felkeresik a neves Karib-tengeri buszgyártókat, aztán azokat az államokat, melyek a világ korrupciós listáján előkelő helyeken tanyáznak – magyar gyártó szóba se jöhet.

Viszont emlékükre majd meglengetjük háromszor a libaszárnyakkal felszerelt néniktől közrevett címerrel ékesített zászlót, majd a kiválasztott cég anyaországával nemzetközi szerződést ír alá Dr(ága) Schmitt Pál.

Viszont az már mára egyértelműen kiderült, hogy a bevétel kevés, a kiadás meg sok, ezért aztán valamelyik kormányzati főidióta útjára indítja a remek hírt – a tömegközlekedés árát fizessék meg azok, akik közlekedésüket egyénileg oldják meg, és akikről már így is hetvenhét bőrt nyúzott le a kormány.

Aztán, érzékelve a tömegfelháborodást telecsinálták a gatyájukat és visszavonták az elképzelést, majd körbeálltak az ősi magyar egymásramutogatás rítusát gyakorolni.

Viszont ezzel el is lehetetlenítették darabidőre a budapesti belvárosi behajtások fizetőssé tételét, mely talán lendíthetett volna egy keveset a bevételi oldalon.

A régészeti kutatások feltárták, hogy a MÁV vonalain az utolsó teljesárú menetjeggyel utazó utast Baross Gábornak hívták.

A BKV járatain a bliccelők és a bérlettel - jeggyel rendelkezők aránya nyolcvan a húszhoz.

A kérdésre már keresik a megoldást, majd valamelyik „közeli” hoz is ötletet, melynek „törzsanyaga” a kalandozó magyarok lóra optimalizált bérletrendszerének palizálása lesz.

Hogy megvegyük a londoni tömegközlekedés know-how-ját, olyan istenfia nincs, hiszen az működik tisztességesen.

Aztán majd bevezetik a rovásírásos bérleteket, ami nem is annyira utópisztikus, hiszen az Államkincstár is most rendszeresített olyan terminálokat a szárnyai alá vett intézmények pénzforgalmának ügyintézésére, melyhez alapkövetelmény analóg telefonvonalak megléte…

A villamosközlekedés sincs valami túl jó helyzetben, de ott legalább a kirakatba tudunk tenni néhány Combinót, a HÉV pedig az ezer éve érintetlen pályákon matuzsálemi korú járművekkel közlekedik.

Viszont a Metro ügye kiválóan áll, és egy – két vonal forgalma is naponta.

A szerelvények időnként füstölögnek, az utasok is, de megoldásnak még a körvonalai sem látszanak.

A BKV-nál nincs pénz az üzemeltetésre, a MALÉV nem tudja még, hogy ad-e fizetést a dolgozóinak, de a legnagyobb csapás, hogy megdőlni látszik a Hagyó-féle Nokiás-doboz szép legendája is.

A MALÉV már tárgyal a kanadai vadludakkal a nemzetközi járatok üzemeltetéséről, merthogy a lízingdíjakat nem tudja fizetni és akkor a gépek - meglengetve kecses szárnyaikat - mennek átfestésre.

Az egyetlen pozitív hír, hogy az adidas legújabb futócipő-modelljét BKV-adidasnak nevezi el.

A buszmegállókban pedig nem kell csodálkozni, ha beáll egy hatalmas A8-as Audi, a jegyeket Matolcsy ellenőrzi, a kormánynál természetesen a Mi Határtalanul Hasznos Büszkeségünk ül, azt nem engedi át másnak - nekik még futja üzemanyagra.

De ne csüggedjünk, üljünk le az Alaptörvény asztalához, vagy vegyük el otthon az Orbán ikonosztáz alól a Nagy Művet, olvasgassuk kicsit a veretes mondatokat és fohászkodjunk az Istenhez, hátha végre megbocsát nekünk…

:O))))

ÁLLAM, CSŐD

Frei Tamásnak volt ma egy nagyon elgondolkodtató műsora Argentínáról.

Arról az országról, mely már beleesett abba a csapdába, mely felé minap oly büszkén masírozott a jobboldal színe-virága, hurcolva a táblát, hogy „Én is Orbán Viktor vagyok!”

Ami csak részben lehet igaz, mivel ugyan a tábla hordozója nem látszott ki a tömegből, viszont sehol semmi hír arról, hogy pszichiátriai eset lenne, már ha eltekintünk a tüntetésen való részvételétől.

Azt mesélték a műsor szereplői, Argentínában élő magyarok, hogy amikor bekövetkezett az államcsőd, akkor az emberek élete gyökeresen megváltozott, megtakarításaik semmivé váltak, az emberek bezárkóztak lakásaikba és iparkodtak a lehető legkisebbre szorítani kiadásaikat.

Ennek folyományaként leállt a gazdaság a vállalatok tönkrementek, az utcákon az éhező emberek randalíroztak, megszűnt a vagyonbiztonság, és még ma is léteznek Buenos Aires közepén azok a szörnyű nyomornegyedek, melyeknek az államcsőd előtt hírük-nyomuk sem volt. Az utcákon ma is ott csatangolnak százezerszám azok a gyerekek, akik iskolát soha nem láttak, és akik előtt nem áll más út, ha élni akarnak, mint a bűnözés.

Azt is mesélték, hogy a határtalan populizmus vezetett ehhez a helyzethez, és hogy a tömegek azt követelték, hogy minden politikus menjen világgá és helyettük jöjjenek új, tisztakezű figurák, de lám, ma mégis ugyanazok a politikusok ülnek a Parlamentben, ugyanazokat a populista szólamokat, ígéreteket hangoztatva, a nép pedig ugyanúgy issza a szavaikat, mint az államcsőd előtt.

Ez is eléggé megrázó, hiszen valami olyasmire enged következtetni, hogy anno, mikor az ember őse lemászott a fáról (a szélsőjobboldaliak őseit kivéve, mert őket nem az evolúció, hanem a gravitáció hozta le onnan…), akkor volt egy speciális majomfajta, mely el tudta osztani nagyobb zűrzavarok nélkül az eledelt - az ő utódaikból angolszászok lettek.

Merthogy az már kiderült, hogy nem mindenkinek való a demokráciának nevezett utópia sem, mely helyett azért jobbat még nem találtak ki, mondá Churchill, és valószínűleg igaza volt.

Ezt viszont meg kellene tanulni, ehhez pedig idő kell – meglátásom szerint a magyar társadalomnak még vagy kétszáz, megpróbáltatásokkal teli év.

Ami viszont az igazán megdöbbentő, az az államcsődöt követő évek tapasztalata volt.

A nagytőke idejében kimentette a vagyonát, az ő bankbetétjeik nem semmisültek meg, befektetéseik nem omlottak porrá, hanem külföldön várták a dicsőséges visszatérés lehetőségét, ami el is jött, amikor az ingatlanok, létesítmények, vállalkozások értéke szinte a nullára zuhant - akkor visszatértek, és egy szép magyar kifejezésnek megfelelő összegért mindent felvásároltak.

Amellett, hogy amúgy is fogékony vagyok az összeesküvés-elméletekre, de ettől függetlenül is, ha akarja az ember, ha nem, a párhuzam adja magát.

Nem én írom le elsőként és gyanítom, lesznek még mások is, akiknek az a benyomásuk, hogy Orbán tudatosan csődbe akarja vinni az országot.

Lehet persze mondani, hogy ez túl súlyos vád ahhoz, hogy bizonyíték nélkül is megállja a helyét, de a helyzet az, hogy egy országot csődbe vinni nem túl nehéz feladat egy parlamenti kétharmaddal rendelkező miniszterelnöknek, nem kell ahhoz csinálni semmit, ami azt illeti, éppen ez a megfelelő módszer ehhez.

Nem tartom én Orbánt a közgazdaságtan lángelméjének, szerintem betanult két-három fogalmat és most, mint a fóka a labdát, azokat pörgeti az orrán.

Ami gyanússá teszi, az többek között a forint kétszeri tudatos bedöntése, amelyen igen szépen kereshettek azok, akiknek volt pénzük és volt előzetes információjuk.

Merthogy azt azért ne higgye senki, hogy egy Kósa vagy egy Szijjártó magától merne meglépni egy ilyen húzást, - ők kisfiúk nagyon, reggelente telefonon kérnek iránymutatást a vezértől, hogy melyik végükön vehetik aktuálisan a levegőt és aktuálisan melyik végükön bonyolíthatják testi szükségleteiket.

Én Orbánból sem nézem azt ki, hogy saját kormányának kárt okozna, (beteg, de nem hülye…) hacsak nincsenek a döntések mögött súlyos egyéni anyagi érdekek.

Nem okvetlen csak az ő anyagi érdekei, hanem a mögötte álló üzleti körök érdekeiről is el lehet spekulálni, akik nem habókra tömték pénzzel nyolc nehéz éven át, és akik most sorban állnak a kasszánál.

Hogy közben hülye dumákkal etetik a magyart, például hogy a zsidók ide jönnek majd repülőgéppel vizet inni és mindegyik, mikor már degeszre teleitta magát, még a szájába vesz kis vizet és úgy száll vissza a repülőre – ezzel ne is nagyon törődjünk.

Ne azt figyeljük, hogy mit mond, mint ajánlotta…

Szerintem, miután a magyar nép volt olyan kedves teljhatalmat adni a Vezérnek, megjött az étvágy – nem érdemes sporttáskával lopni ott, ahonnan kamionnal is ki lehet hozni bármit.

Nem az első eset a történelemben, hogy egy diktátor mögött üzleti érdekeltségeket lehetett fellelni, elég, ha csak Hitlerre gondolunk.

Nyomorba döntik az országot?

A nép majd abba is beletörődik, a Vezér pedig átadva hatalmát valamelyik csatlósának egy kedves kis Karib-tengeri szigeten piheni ki politikusi pályájának fáradalmait, libamáj a la Rossini, veuve clicquot, jacht, helikopter, dagonya.

Nem kellene kicsit jobban figyelemmel kísérni, hogy mi történik az országgal?

:O)))

PISZKÁLD KI, PISZKÁLD KI…

Az Unió még csak fel sem mászott a fára, mégis belement az akácfa-faszálka a lába szárába.

Ami azt illeti, ez a szálka kicsi ugyan, de mégis zavaró, mert tönkreteszi a harmóniát, meg emellett még az alakja is olyan unortodox, mivel míg a szálka classic hegyesnek mondható, a mi unortodox szálkánk inkább egy miniatürizált bunkóra hajzik.

Ebből kifolyólag eléggé zavaró a fennforgása az Unió feneke táján, folyik is a vakarózás miatta.

Eleinte csak nézte a sértett, hogy mit is akar ez a kis bunkó, hiszen ennek még hegyes sincsen, és elnevetgélt, elviccelődött rajta, megsimogatta azt a buksi fejét, hogy jól van okoska, most maradjál csendben, míg a nagyok beszélgetnek, játsszál szépen a szobácskádban!

Nem is lett volna baj, pedig a szobácskájában nagy mérgében elkezdett rombolni, leszerelte a kilincseket, kitépte a falból a radiátort, odacsinált a parkett közepére, a játszótársait verte és kínozta és kitépkedte a babák lábait, de ez nem elégítette ki megalázott egóját és ismét kiosont a nagyok asztalához.

Ekkor már nem nevettek annyira rajta, mert idegesítette őket, hogy amikor ők komoly problémákkal küzdenek, melyeket, ha nem tudnak megoldani, akkor ez a pofátlan kis bunkó is éhen vész, ez meg ahelyett, hogy csendben lenne, ostoba mondókákat rikácsol és mindenkit sallerrel meg kokival ijesztget.

Mellesleg az amerikai nagynéni is benézett a szobájába és szólt, hogy kellene ezzel az izével ott valamit csinálni, merthogy akik bent vannak, azok éhesen bőgnek, elfogyott a tüzelő, emellett néhány kápónak kinevezett bunkó terrorizálja a többieket, fosztogatja a zsebeket, mindenkitől sápot szednek, és amikor hozzák a tejbegrízt, akkor a minibunkó személyesen nyalja le a tetejéről a baracklekvárt.

Az ebédosztó nénibe meg időnként beleharap.

Van ugyan még egy utolsó vigyázó, akinek az lenne a dolga, hogy megfékezze, de azt meg állandóan ki akarja ráncigatni a székéből, mert annál van a kasszakulcs, amit szeretne megszerezni, mert kellene a pénz az újabb unortodox mutatványhoz: hogyan csökkentsük az államadósságot nyolcvan százalékról nyolcvanegy százalékra úgy, hogy közben elköltünk a nemes célra néhány tízezer milliárdot?

Na, ezen aztán tényleg eldőlt a bornyú az Unió döntéshozóiban, és nekiláttak az unortodox szálka kipiszkálásának.

Nem lesz könnyű feladat, attól tartok.

Ez a mi Vezérünk nem szokványos eset, elmeműködése kívül esik a megszokott határokon.

Ő nem azt a feladatot akarja megoldani, ami egy politikustól elvárható, ő ennél többet akar, ő akar lenni az a balta, amelyik nyél nélkül is tud úszni, ő akar lenni a libáknál magasabban szárnyaló repülő elefánt, esetleg a polipként üzemelő földigiliszta, szóval egy unortodox figura unortodox célkitűzésekkel.

Emellett érez bizonyos elhivatottságot és csak a kleptomániája által behatárolt küldetéstudatot.

Szilárd meggyőződése, hogy az Úr neki teremtette ezt a néhánymillió kísérleti patkányt itt a Kárpát-medencében, akiket neki kötelessége boldoggá tenni a saját szája íze szerint, ha közben szerencsétlenek megboldogulnak is.

És fél is.

Fél, mert attól tart, hogyha kicsúszik a kezéből a hatalom, akkor nagy baj lesz, mert jöhet a felelősségrevonás, esetleg a vagyonfosztásig bezárólag, és bár van kazalnyi dugipénze itt-ott, de tudja, nem ő lenne az első politikus, akinél utána mennek a vagyonnak külföldön is.

Aztán meg szereti is a hatalmat nagyon, a hajdani vidám srácból egy görcsös, neurotikus akarnok lett, aki marcona pofákat vágva úgy csicsáztatja szolgalelkű környezetét, hogy nézni is hányinger.

Szóval egy ilyen embert kipiszkálni a hatalomból meglehetősen nehéz, még akkor is, ha egy tökfilkóval szemben az összes ász az Unió kezében van, hiszen míg őket kötik a demokrácia játékszabályai, addig a Mi Vezérünk egy szociopata gátlástalanságával mozog a pályán, mindent megenged magának, és minden kitelik tőle.

Ha mennie kell is, mert már megfagyott vagy éhenhalt hullák szegélyezik az utcákat, akkor sem fog magától felállni, és ha feláll is, akkor sem biztos, hogy le akar majd mondani a hatalomról, legfeljebb óvatosan hátrahúzódik kicsit, mint Rákosi 53-ban.

Vagy újabb bábot húz a kezére és Schmitt Pali székéből irányítja az országot, informális, unortodox módon.

Azért is nehéz vele, mert vannak hívei is, nem is kevesen, akiknek viszonya hozzá olyan, mint híveié volt anno Jim Joneshoz mielőtt le, vagy öngyilkolásztatta volna őket.

Nekik mindegy, jöhet eső, hó, éhség és fagyhalál, megéri az, hogy Vezérük valakit csinál belőlük a Narancsszínű Álomvilágban.

És ne feledjük, ez az ember szó szerint mindenre képes.

Ő volt az, akit 2006-ban csak egy iciripiciri kis lépés választott el az erőszakos puccstól, és akkor nem is volt kényszerhelyzetben.

Most abban van, és majd kezdődik a szokásos szómágia, meg a lókupec sunyi ravaszkodása, meg a két lépés előre-egy lépés hátra, a nyugat számára szinte követhetetlen balkáni táncfigurák özöne.

Nem lesz egyszerű attrakció végleg eltávolítani a közéletből, mert már ezer szállal hozzánövesztette magát a hatalomhoz, ehhez itt már kevésnek tűnik a sebész szikéje, legyen bármennyire felkészült és tehetséges is.

Az orbáni hatalom olyan, mint a rákos burjánzás.

Átszövi az egészséges szöveteket és megakadályozza normális működésüket, minden erőforrást saját maga fenntartására szív el, és nem érdekli, hogy a gazdaszervezet ebbe belehal.

Csak attól tartok - de attól nagyon, - hogy az Unió megunja, hogy egy eszement balkáni diktátorocskával huzakodjon és rábízza a dolgot a természetre, miközben csendesen dúdolgatja a címben említett dal folytatását, hogyaszongya: nem piszkálom, egye meg a fene, hadd maradjon benne!

Beledöglene az ország…

:O)))