A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mohács. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mohács. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. augusztus 28., vasárnap

RABIGA


Kövér László – ketteske - ma felavatta Mohácson a Történelmi Emlékhely új fogadóépületét.
Az új létesítmény a Szentkoronát idézi, rendkívül stílusosan.
Szerintem ugyan a történelmi emlékezetformálásnak jobb lett volna, ha a négy szint helyett egy három darabra esett koronát ábrázol az új épület, de hát ne legyünk telhetetlenek.
Meg aztán mi úgyis minden csatánkat párszáz éves késéssel szoktuk megnyerni, miért is lenne ez másként éppen Moháccsal, melynek emlékével éppúgy képtelenek vagyunk reálisan szembenézni, mint összes történelmi sorsfordulónkkal.
A felújított emlékhelyen a sírkerten kívül tanösvényt, parkolókat és íjászpályát is építettek, ez utóbbit valószínűleg az idelátogató nyilasoknak.
Persze lehetett volna helyette kerékpárutat is építeni,az most trendi és legalább nem veszélyezteti a libákat, mint a megkergült nyilasok, valamint remekül jelképezné a magyar néplélek felfelé liheg - lefelé tapos mentalitását.
Még egy objektum nagyon hiányzik ide – a medence, melyet hatvanhét vármegye búsmagyarja tele tudna sírni könnyeivel, merthogy sajnálni magunkat aztán fenemód tudjuk.
Mohács a magyar történelemszemlélet állatorvosi lova, pedighát még a jobboldali versenyzőknek se kellene messze menni, hogy a mesék helyett a tényekről beszélhessenek.
Kéznél van egy neves, komcsinak nehezen nevezhető  történész, bizonyos Nemeskürty István, aki meglehetősen pontosan megírta, hogy milyen lehetőségei voltak a korbeli magyar államnak.
De hát miért pont akkor éltünk volna a lehetőségeinkkel?
Valahogy ebben az országban mindenki olyan szelektív memóriával rendelkezik, mely csak a szépre emlékezik, a hibáinkra, bűneinkre, ostobaságainkra nem.
Nem mondanám, hogy minden nap ostorozni kellene magunkat a múltunkért, de talán ez esetben sem lenne érdektelen megemlíteni, hogy a törökök konkrétan azért üzentek hadat nekünk, mert a békeszerződés meghosszabbítására a magyar udvarba küldött követeket börtönbe vetettük.
Ez nagyon előrelátó lépés volt, hiszen az Oszmán Birodalom kora legerősebb katonai hatalma volt, erős terjeszkedési vággyal és harcedzett reguláris csapatokkal, jelentős győzelmekkel a háta mögött.
Kövér a beszédében arról beszélt, hogy számos oka volt annak, hogy a török nem tudta elfoglalni egész Magyarországot, - én ehhez egyet tennék hozzá: nem is akarta elfoglalni.
A stratégiai cél ugyanis nem mi voltunk, hanem az erős Habsburg Birodalom, és annak fővárosa, Bécs.
Kövér azért megöblögetett egy-két hazaffyas szólamot, elmondta, hogy egy tényezőt, egy hideg fejjel ki nem következtethető, pontos számításokkal nem mérhető összetevőt mindegyik elemző figyelmen kívül hagyott.
„Ez pedig éppen az az erő, amelyre ma is nagy szükségünk van: a haza iránt elkötelezettség, a közös sors vállalása, a nemzeti érdek feltétlen követése".
Szerinte ennek az erőnek köszönhető, hogy az államiság ugyan megszűnhetett 150 évre, az ország darabokra szakadhatott, de a nemzet nem adta meg magát.
Én úgy emlékszem pedig, hogy mintha megadta volna magát, merthogy jelentős ellenállásról nemigen lehetett hallani.
"A nemzeti érdek feltétlen követésének köszönhetően ma ugyanott állunk, mint a mohácsi vitézek és ugyanazon a nyelven beszélünk, mint a csata előtt istenhez imádkozó harcosok" - mondta.
Igaza van, szerintem is valahol Mohács előtt tanyázunk.
Hogy ezeket a hülye lózungokat ki írja neki, az rejtély, de ami a haza iránti elkötelezettséget illeti, szerintem azt szépen tanúsította a magyar sereg húszezer körüli létszáma, melyből jelentős részt idegen zsoldosok tettek ki, a közös sorsot pedig többen nem vállalták, mint akik kiálltak mellette, ez szépen be is bizonyosodott Mohács után, amikor a magyar főurak vizsla tekintettel kereték a nyalni való seggeket.
Ezt a szép tradíciót aztán az arisztokrata és a plebejus utódok egyaránt boldogan átvették, és gyakorolják mind a mai napig.
És akkor még nem is beszéltünk a nemzeti érdekről, mely adott esetben arról szólt volna, hogy egy háborúra felkészületlen ország minden eszközzel törekedjen a béke fenntartására, ennek pedig nem a legjobb eszköze a békekövetek bebörtönzése.
Viszont erőt mutattunk, ez kétségtelen, csakhát ugye ez az erő gyengécske volt és a vezetés ostobácska – mintha csak napjaink hőbörgőit látnánk.
Persze a dolognak itt nincs vége, merthogy azon az idiótaságon, hogy csatára álltunk ki a háromszoros létszámfölénnyel rendelkező török ellen, Szulejmán úgy meglepődött, hogy majdnem elfelejtette folytatni a hadjáratot, de aztán – ha már itt volt, akkor felballagott Budára, összecsomagoltatta a menekülő udvar által neki hagyott kincseket, aztán hazasétált.
Három év múlva ismét keresztülvonult Magyarországon, megostromolta – sikertelenül – Bécset és aztán ismét kivonult, majd csak 1541-ben szállta meg végérvényesen az ország középső részét.
15 év kevés volt arra, hogy valamiféle komoly ellenállást megszervezzünk, politikai szövetséget kössünk a fenyegetett országokkal, ellenben egy dolog nem maradt el: magyar a magyarral bőszen pártoskodott, hadakozott, megcsalta, becsapta egymást és az új hatalmakhoz törleszkedett.
Kövér azt is elmondta, hogy látható vagy láthatatlan hatalmak ma is sorsdöntő kihívások elé állítják az országot.
Ezeknek most sem kisebb a tétje, mint alávetettség vagy függetlenség, nyomor vagy tisztes jólét, egy újabb rabiga, vagy szabadság.  
Nekem nagyon tetszik ez a homályos fogalmazás, értsen rajta mindenki azt, amit akar.
Az én véleményem szerint azt a nagyon is látható hatalmat, mely olyan kihívások elé állítja az országot, melynek tétje alávetettség vagy függetlenség, nyomor vagy tisztes jólét, egy újabb rabiga, vagy szabadság, azt a hatalmat ma Orbán Kétharmadának hívják, a láthatatlan hatalmat meg Csányinak, Demjánnak, Pintérnek, Hernádinak.  
Mohács szerepe túldimenzionált az egyébként is mesealapú magyar történelemszemléletben, és bár minden tiszteletem az ott életüket adó harcosoké, de ez a vesztett csatánk csak egy csata volt a sok közül.
Ezekben a vesztett csatákban egyetlen közös dolog van: mindegyik vereségünkről a korlátolt, összefogásra képtelen, csak a saját érdekeivel törődő, tehetségtelen magyar politikai osztály tehet.
Ha majd most ismét vereséget szenvedünk a nyugatos modernizációért folytatott harcunkban, most sem kell majd más okot keresnünk.

:O)))