MAGYAR ALKONY

A demokrácia legfőbb hiányossága az, hogy azok, akikre rá lett bízva a hatalom gyakorlása, többnyire nem mernek élni vele, rettegve attól, hogy szép, elvont szabadság-eszményeik esetleg sérülhetnek.
Ennek következtében aztán a szélsőségesek elpofátlanodnak, fel-alá masíroznak, ott marconáznak a településeken, ijesztgetve a zsidókat és a cigányokat, valamint a nálunk tanuló, vagy éppen csak erre járó színesbőrű népességet, bizonyítva, hogy az emberi agy fejlődése roppant lassú és nehézkes folyamat.
Bizonyára van ebben jelentősége a földrajzi fekvésnek is, mert mintha a Lajtától nyugatra az emberi agy fejlődése némileg gyorsabb lenne, mindenesetre arrafelé képesek mai életük megkönnyítésére használni a múltat, míg mifelénk inkább csak hamisítani szeretik azt.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy melyik társaság az ostobább – azok, akik az országot már egyszer a szakadék mélyére lökték, kiirtva és kiirtatva a társadalom tíz százalékát, vagy azok, akik ismerik előbbiek embertelen céljait és módszereit, ismerik sztereotip baromságaikat, de mégsem élnek hatalmukkal, hagyják őket idétlenkedni.
Azt szokták mondani, hogy a történelem néha ismétli önmagát, de ami első alkalommal tragédia volt, az az ismétlésben komédia lesz.
Az csak a baj, hogy erre semmiféle garancia nincs, és a fenének sincs kedve megvárni napjaink kísérletének eredményét.
Merthogy folyik a kísérlet, folyik a próbálkozás az ismétlésre ezerrel, a történelmet kedvelő és abból tanulni is hajlandó ember meg csak néz ki a fejéből bután, elálmélkodva honfitársai feledékenységén.

Igen, elcsodálkozva azon, hogy a XXI. században még mindig hatnak ugyanazok a bornírt baromságok, m int egy évszázaddal ezelőtt, egyesek még ma is érvényesnek tekintik a nácizmus avítt jelszavait, ostoba elveit.
Száz évvel ezelőtt még lehetett mentséget találni a nép egyszerű gyermekének nácizmusára, még lehetett azt feltételezni, hogy szegény ostoba, nem tudta, hogy hová vezet az út, melyre akkor lépett, amikor beállt a nácik soraiba, de mára már ez a mentség sincs meg, hiszen megfizettük a tandíjat, a nemzet egytizede életével fizetett a megokosodásunkért.
Hát, vagy kevés volt az áldozat, vagy ez a nép nagyon buta, de nem úgy tűnik, hogy mélyen a lelkébe égett volna a fajelmélet tagadása, az ember és ember között fajelméleti alapon történő különbségtétel tilalma, vagy a revansizmus, a sovinizmus elutasítása.

Nálunk, a Nagy Magyar Cirkuszban persze a fő műsorszám nem az antiszemitizmus volt, ez csak a nacionalizmus-sovinizmus, a revansizmus elmaradhatatlan kísérőjelenségeként tündökölt, annak volt kötelező kelléke, mint szmokingnak a fekete nyakkendő, de – a korabeli bon-mot szerint – egy úrnak nem illett antiszemitábbnak lenni a szükségesnél.
Ez azért nem gátolta meg őket abban, hogy szó szerint kiirtsák a vidék magyar zsidóságát, miután már tudták, hogy – szintén az ő döntésük következményeképpen milyen sorsra jutottak a hazánkban élő, magyar állampolgárság nélküli zsidók tízezrei.
A nácizmus és a nyilasmozgalom a lumpenproletariátus köreiben örvendett népszerűségnek, és ilyen tekintetben a helyzet csak annyiban változott, hogy a mai urak inkább csak urizálnak, de származásukat, neveltetésüket és mentalitásukat tekintve echte viceházmesterek.

Meg kell csak nézni, ahogy nagyokat cuppantva harapdálják a valamilyen szempontból meghódítani kívánt hölgyek kezét, kacsótól-hónaljig, ahogy átlökik asszonyaikat különféle vak komondorokon, ahogy zord pofával ijesztgetnek negyvenkilós cigányasszonyokat, hogy aztán mikor egy-egy tökösebb cigánygyerek belever egyet a pofájukba, akkor lehazudva az égről a csillagokat is, siránkozzanak, meg panaszkodjanak.
Ha nem lennének agresszívek, talán még nevetségesnek is lehetne mondani őket, de sajnos ma azért már túl vagyunk azon a ponton, hogy idióták jelmezbáljaként kezeljük a problémát.
Nem egyszerre, nem hétfőről-keddre jutottunk idáig, apránként, lépésről-lépésre szoktattak hozzá jelenlétükhöz, ideológiájukhoz, létükhöz.
Először még tiltakoztak, ha valaki nyilasoknak nevezte őket, eleinte egyenruháik is még inkább csak Józsi pincért idézték a Töketlen Kakas névre hallgató vendéglőből – ma már erről szó sincs.

Militáns jellegük megjelenik egyenruháikban is, nem szólva a neten fellelhető képeikről, melyeken – egyelőre szakasz-erőben – géppisztolyokkal pózolnak.
Amikor rendezvényük van, a kakasok csupasz seggel menekülnek a magukat csendőröknek képzelő suttyók kelepdíszítő késztetései elől, ők meg ijesztő pofákat vágnak, és ehhez még csak erőlködniük sem kell, jobbak, mint egy halogén-tök, e kétségtelen…
A hatalom meg hagyja őket, hiszen szavazótábora és a szélsőjobb tábora összeér, részben át is fedi egymást.
A magukat radikálisnak aposztrofáló szélsőjobboldaliak és a futball-huligánok kigyúrt hordái együtt verték a rendőröket a 2006-os Orbán-puccs napjaiban, hogy aztán együtt dicsőüljenek meg, miközben a társadalom a rendőrség szétverése után mára szinte védtelen maradt.
Évek óta provokálják a társadalmat, provokálják a zsidókat, a cigányokat, és csak isteni szerencsének köszönhető, hogy még nem ravatalozták fel korunk magyar Horst Wesselét, akit aztán lehetne bőgve siratni és indokul használni az erőszakra.

Ezeknek az embereknek nem kell a demokrácia, ezek az emberek nem magyar-szakon, hanem erőszakon végeztek, ezeknek vezér kell, Vezér kell, és a mai helyzet nekik kedvez.
Van Vezér, aki az erő kultuszát hirdeti, mutat nekik ellenségképet, kellőképpen nacionalista is, csakúgy, mint ők, lenézi a demokratikus hülyéskedéseket, azokra csak akkor hivatkozik, ha körülötte szorul a hurok.
Igaz, a pedigréjével van egy kis baj, hiszen száz százalékos árjának nehezen mondható, de a Szent Cél érdekében apróbb engedményeket hajlandóak tenni.
Most új pártjuk alakult, hiszen dicső hazánkban hálistennek már akkorára duzzadt a csőcselék, hogy kétfelé osztva, akár két párt is futja belőle, úgyhogy lesz Magyar Hajnal is, amelyik a magyar és fehér azonosságtudat dolomitszilárd elvi alapján áll.
Támogatja a szabad fegyverviselést, kötelességének tartja, hogy küzdjön az elcsatolt magyar területek revíziójáért, ellensége a „gyarmatosító cionizmusnak”.
Hát úgy kellettek nekünk, mint üveges tótnak a hanyattesés, de Orbánnak ők a hab a tortán - már a szélsőjobb sem egységes, remek.

Mindenesetre már megfenyegette őket, hogy ha nem bírnak magukkal. majd kioszt pár pofont, mint Horthy, oszt jónapot.
Azóta eltelt pár év, pofon még nem csattant.
 Hogy Horthy pofozkodása hova vezetett, azt néhányan ismerjük, a többség meg – úgy tűnik - másként tudja.

Amelyik politikus ma tűri ezt a bandát, az támogatja is egyben.
Hogy a rendszerváltáskor megjövendölt legsötétebb prognózisaink beválnak, azt sem gondoltuk volna, de hogy népünk visszaigazolja Rákosit, aki a tízmillió fasiszta országát vizionálta, azt végképp nem hittük, pedig igencsak ütemesen lépkedünk arrafelé.
A fasizmus nem ott kezdődik, hogy személyesen lökjük be a koncentrációs tábor kapuján a másik magyart, a fasizmus ott kezdődik, hogy amikor ennek szükségességét valaki először hirdetni kezdi, akkor a társadalom nem védekezik ellene, mint egy gusztustalan járvány ellen.


Nem lesz mentségünk, ha itt még egyszer a történelemben nácizmus lesz – és nem lesz tovább Magyarország sem.
Sem demokratikus, sem náci - semmilyen sem lesz

:O)))

NAGY MAGYAR SÖTÉTSÉG

Rendszerváltás idején még úgy volt, hogy Magyarország kultúrállam lesz, jogállam lesz, európai állam lesz.
Mi is lehetne más, hiszen évszázadokon keresztül – mikor éppen nem barbár félázsiai hordaként randalíroztunk - azon nyekeregtünk, sírtunk, panaszkodtunk, hogy ki vagyunk rekesztve a Nyugat közösségéből, hogy lenéznek bennünket, átnéznek rajtunk – kinéznek az úri társaságból
Ettől aztán növelgettünk és nevelgettünk is magunkban jólfejlett, de nagyon titkolt kisebbségi érzetet és elkezdtünk szorgalmasan kompenzálni, sőt, túlkompenzálni azt.
Feltámadt bennünk – parasztsuttyótól az őrgrófig – az a fajta plebejus gőg, mellyel a viceházmester fia lenézi a háziúr zsebkendőt használó fiait, és orrát két ujja közé fogva úgy csapja oda a földhöz a matériát, hogy csak úgy fröccsen.
Az Úr igazságos, és bár kevés nemzetet szokott közvetlenül jutalmazni – tán Norvégia volt ilyen, de ehhez évszázadokon keresztül kellett hőzöngés nélkül, fegyelmezetten enniük a tőkehalat, mire végre az Úr mondá nekik, hogy na, nesztek, itt egy olajmező.
Az Úr általában lehetőségekkel jutalmaz, és elszalasztott lehetőségekkel büntet.
Mi a rendszerváltással kaptuk meg a magunk főnyeremény-kötvényét, melyet bátran nevezhettünk így, hiszen birtokában zökkenőmentesen nőhettünk volna át a legvidámabb barakk népéből Nyugat, az Unió legfiatalabb, legfejlődőképesebb tagjává – hogy úgy mondjam, bennünk volt a teljesítmény ígérete.
Mikor szomszédaink és megbonthatatlan barátaink még a kerítésekre festett harcias jelszavak lemázolásával voltak elfoglalva, addigra mi már kétszintű bankrendszerrel, társasági törvénnyel, kisvállalkozásokkal és szocialista jelmezbe bujtatott társas vállalkozásokkal vártuk, hogy beevezhessünk a kapitalizmus tejjel-mézzel folyó Kánaánjába, ami akkor még az Ígéret földjének tűnt. Kellett kis idő, hogy kiderüljön, hogy a cégér az épület másik oldalán kezdődik.
Oda ugyanis az volt felírva, hogy „A soha be nem váltott” – majd a sarok után,  a főhomlokzaton folytatódott a felirat: ”Ígéret földje.”
De az biztos, hogy az agyilag kihívásokkal küzdők kivételével senki álmai között nem szerepelt sem a Horthy-rendszer restaurációja, sem egy szélsőjobboldali, ócska, avas neonáci eszméket eltűrő állam képe.
És most mégis, ellenére a józan észnek, ellenére a történelmi tapasztalatoknak, ellenére a humánumnak, sőt – ellenére a fennhangon hirdetett demokratikus elveknek is megnézhetjük, hogy hova jutottunk.
Magyarország második legnagyobb egyházának képviselői, a protestáns gályarab prédikátorok emlékének mai meggyalázói a nyilas eszmék leglelkesebb támogatói, templomukban pedig éppen szobrot avatnak annak a főportási jelmezbe bújt csibésznek, aki nem tett semmit az ellen, hogy négyszázezer honfitársunkat a halálba küldje a magyar államigazgatás, hogy puskatussal a vagonokba verje a manapság szinte már megdicsőült magyar csendőrség – csecsemőt, kisgyereket, öregasszonyt, csupáncsak azért, mert zsidónak születtek.
Szobrot avatnak annak, aki kihajtotta a frontra huszonkét éves nagybátyámat, aki aztán két év múlva, negyvennégy szeptemberében életét is adta Makónál a semmiért, mert ez a tehetségtelen, buta, korlátolt politikai csődtömeg részt akart venni a rablóháborúban, melynek végén az alamizsnaként odavetett Erdélyből úgy kellett hazamenekülnie óvónő nagynénémnek, hogy örülhetett, hogy ép bőrrel megúszta az országgyarapítást.
A parlamentben pedig ott feszeng már egy új nyilaspárt, merthogy a Jobbik többeknek nem volt elég nyilas.
Az új pártot Magyar Hajnal néven jegyzik, és miután részben a Jobbik osztódásával jött létre, akár azt is mondhatnánk, hogy a kígyó megellett, de mivel tudjuk, hogy a csúszómászó tojásból kel ki, így állapítsuk meg bátran: egy új nyilaspárt bújt ki Orbán tojásaiból.
Jelzem, a Jobbik is onnan származik, azt akkor gründolta a Vezér, amikor kezdett a nemzetközi színtéren kellemetlenné válni hívei radikálisabb részének harcos rasszizmusa, akkor még látens nácizmusa - hát elkülönítette őket, mint a csorda szivacsos agysorvadásban szenvedő, de azért még egyszer majd eladható részét - de milyen igaza is volt!
Három év sem telt el, és máris milyen szépen teljesítettek a 2006-os puccskísérlet nehéz napjaiban, nem szólva arról, hogy emellett remek szigetelőréteget alkottak a Keresztapa és katonái között.
Lehetett rájuk mutogatni, hogy nem a Fidesz, hanem a Jobbik emberei rakoncátlankodtak a pesti utcákon, például a hajdani gettó tőszomszédságában is, de ez a tény sem inspirált senkit emlékezésre, pedig lenne mire emlékezni.
Anyukám - aki akkor tizenhat éves volt és a Városházán lakott - például arra emlékszik, hogy a Deák tér sarkán huszonkét meztelenre vetkőztetett és meggyilkolt zsidó nő mellett kellett elmenniük, mikor élelemért mentek – máig él benne a látvány.
A Jobbik viszont elszemtelenedett az idők folyamán és – beláthatjuk – kellett tenni valamit ez ellen az előrelátó Vezérnek.
Mivel ő egyetlen társadalomirányítási módszert ismer – oszd meg és uralkodj – így most is – éppen a legmegfelelőbb időpontban – valahogy kiiktatódott a Jobbik, mint politikai ellenfél.
Merthogy ez is olyan eset, mikor a kettő kevesebb, mint egy.
Vannak még ilyen esetek a magyar belpolitikában, és valahogy mindegyik ilyen esetben az ellenség keze sportszárban és stoplis cipőben teszi be a lábát.
Az új párt – ha lehet ez egyáltalán – még gusztustalanabb, mint a Jobbik, melyet ekéz is szorgalmasan, de persze ez azért ne tévesszen meg senkit – egy a tábor, még ha most több zászlót is lengetnek tagjai – ein Volk, ein Reich, ein Führer!
Ami aggasztó, hogy az új pártalakulat érzékelhetően a mostanában nem túl aktív Magyar Gárdára hajt, ami azt is jelenti, hogy egy kiélezett választás utáni helyzetben akár aktivizálni is lehet a szélsőjobboldali csürhét.
Persze Kövér már megtiltotta, hogy a Parlamentben tartson sajtótájékoztatót az új párt, így a Nagy Imre tér lesz a helyszín – szegény Nagy Imre sírvafakadna, ha tudná, hogy a nyilasok ennyi évvel a halála után akarják indokolhatóvá tenni kivégzését…
Hát így jártunk.
Most éppen úgy van, hogy addig, ameddig az Európai Unió tagjai vagyunk, addig még van egy hangyányi esélyünk, de ha Vikkancs kikormányoz minket az Úri Kaszinóból, akkor annyi esélyünk marad, mint amennyi Szálasinak volt negyvenhatban a Zeneakadémián.
Az épület egyébként Orbánnak nagyon tetszett, különösen az akusztikáját dicsérte, mikor elénekelte benne a fehérvári huszárokat, de szerintem több időt kellett volna szánnia az épület tanulmányozására – például valaki megmutogathatta volna neki, hol ült anno az ügyész, hol a vádlott.
Itt hosszabb pad kell majd a vádlottaknak, mert azon kell ülnie az ügyésznek is…
Már amennyiben az Úr igazságos, - de az szokott lenni…

:O)))

SVÉDTORNA

A svéd közszolgálati televízió műsorában főszereplővé sikerült válnunk.
A műsor a szélsőjobb európai előretöréséről szólt, melyet a svéd alkotók általános jelenségként jellemeztek, megjegyezve, hogy a szélsőjobb előretörése és az antiszemitizmus napjainkban Magyarországon a legerősebb.

Ez természetesen azonnal kiverte a biztosítékot a magyar kormánypártnál, de az egész magyar jobboldalon is, az érintettek értetlen ábrázattal kapkodták a fejüket jobbra-balra, mint pigpongasztalt leső liba a szerva után – keresték, hogy a svédek kiről is beszélnek.
Hát, ami azt illeti, nem is könnyű meghúzni a határt - eddig tart a jobboldal, innen kezdődik a szélsőjobb – egy olyan országban, melyben a hivatalban levő miniszterelnök a nemzeti ünnepen katonai díszsorfal előtt hirdeti híveinek, hogy hadrendbe kell állni, hogy aki nem az ő pártját támogatja az ellenség.
Aki a csőcselék rendzavarását megfékezni szándékozó, törvényes módszereket és eszközöket használó rendőrséget, mint tömegbe lövő vadállatokat jellemzi, és aki önmagát a törvényességet felrúgó, tomboló, gyújtogató, a Parlamentet körbehugyozó csőcselékkel azonosítja.
Aki ilyesmit legutóbb megengedett magának, azt Hitler Adolfnak hívták, aki – csakúgy, mint a hivatalban levő magyar miniszterelnök – türelmetlen puccsot kísérelt meg a törvényes hatalom ellen, aki ugyanúgy elbukta kísérletét, és akit aztán a veszélyt felismerni nem képes választópolgárok később ugyanúgy törvényes választáson jutattak hatalomra, mint a mai magyar miniszterelnököt.
Aki ezután egy labilis jogi helyzetet felhasználva új alkotmányt fércelt össze, lebontotta a jogállamot, a végtelenségig centralizált vezérelvű államszervezetet épített ki, minden pozícióba a saját embereit ültetve és bebetonozva velejéig antidemokratikus rendszerét.
Ezer a hasonlóság, talán csak országunk mérete és Vezérünk kvalitásai, emberi kisszerűsége szabják szűkebbre a magyar kísérlet kereteit, és ezek – meg a világpolitika csillagainak szerencsés konstellációja - akadályozzák meg, hogy Magyarország tüchtig kis fasiszta állam legyen.
Namármost, ha ilyen kezekben van a hatalom, akkor hol is húzódik a szélsőjobb határa?
Orbánon innen, Orbánon túl?
Merthogy az ne tévesszen meg senkit, hogy legitim eszközöket használt fel egy illegitim rendszer kialakítása érdekében – legálisan birtokolt pisztollyal is lehet gyilkosságot elkövetni - anno Hitlert is megpróbálták beleszuszakolni a jogállami kategóriák keretei közé, hogy aztán keserves árat fizessen érte az emberiség.

És bár Orbán úgy aránylik Hitlerhez, mint veréb a libához, de arra azért elég, hogy a magyarok életét megkeserítse, hogy az országról alkotott képet a pöcegödör mélyére lökje, hogy visszalökje az országot vagy nyolcvan évvel a múltba, erkölcsileg-anyagilag egyaránt.
Súlyosítja a helyzetet, hogy a műsorban a megkérdezett Heller Ágnes ezt ki is mondta, sőt, példákkal illusztrálta is a helyzetet.
Heller Ágnes egyébként is állandóan ott van a célkeresztben, Orbán hatalma éppúgy nem kedveli, mint ahogy ellenséges valamennyi független szellemmel, kézbentarthatatlan, valódi értelmiségivel szemben.
Most sincs ez másként, nekem nagyon úgy tűnik, hogy Heller Ágnes mostanában nem fog szolgálati autót kapni sofőrrel, de havi egy-két milliót sem.
Mint ahogy a másik megszólaltatott, Alföldi Róbert sem, holott tehetnek Orbán mamelukjai bármit, tarthatják magukat bárkinek-minek, ma akkor is Alföldi Róbert Magyarország első számú kultúrpolitikusa, tetszik ez Orbánnak vagy sem, akkor is.

És hát bizony, a svédek megállapítása a magyarországi neonácizmus, a nyilasok mai utódainak előretöréséről megcáfolhatatlan valóság, mint ahogy az is tény, hogy a kádári sötét elnyomatás éveiben sem a nácizmusnak, sem a rasszizmusnak, sem az antiszemitizmusnak nemhogy csak tere, de divatja sem volt.
Igaz, akkor azok a társadalmi viszonyok sem álltak fenn, mint amelyek ma jellemzik az országot.

Akkor is voltak ugyan szegények és gazdagok, de a társadalmi olló nem nyílt olyan tágra, mint manapság és nem éltek milliós tömegek kilátástalan jövőtlenségben, gyermekeik nem éheztek, nem kellett kilátástalan helyzetük megoldásának csodáját embertelen eszmék hirdetőitől várni.
Akkortájt nem azt mondták az embereknek, hogy a dologtalan cigányok elveszik, vagy a hazafiatlan zsidó bankárok elcsalják tőlük a pénzüket, hanem azt mondták, hogy dolgozzunk mindahányan azon, hogy aki dolgozik, az megéljen – és akik dolgoztak, azok valóban meg is éltek.
Ma némelyik baloldali párt azt hiszi, hogy a társadalom betegségeit azzal lehet orvosolni, ha ugyanakkorákat vagy nagyobbakat ígér/hazudik, mint a kormánypárt, de ezzel csak a szélsőjobb megerősödését segíti elő, hiszen nekik ezt – tekintettel hatalomban töltött éveikre – ugyanúgy nem hiszi el senki, mint a kormánypártnak, míg a neonácik ilyen tekintetben szüzek.
A választó akár azt is képzelheti, hogy akár még megoldást is kínálhatnak a bajaira, hiszen mástól elvenni valamit a magyar ember mindig szeretett, és ilyen tekintetben szinte mindegy is, hogy a kifosztandó gazdag, mint Krőzus, vagy szegény, mint a templomi segédegér.
A gazdaság az alapja mindennek, a nyomorgót könnyen el lehet vinni embertelen rémálmok felé, az embert, aki elfogadható anyagi körülmények között él, aki jövőt lát maga és gyermekei előtt, azt nehéz elvinni a szélsőségek felé.

Orbán csicskásai persze már megint nem a valósággal foglalkoznak, hanem a tükröt szeretnék összetörni, mely a valóságot mutatja.
Nem fog sikerülni.
Nem a svéd közszolgálati televíziónak kellene erről műsort készíteni, hanem a magyarnak.
Őszintét, okosat, a problémával őszintén szembenézőt, nem szarkenegetős egyrészt-másrészt műsort.

Meri valaki megcsinálni?

:O))))

A BOLDOGSÁG NARANCSSÁRGA MADARA…

Most éppen ott tartunk, hogy a Magyar Köztársaság (még így hívják?) Bíróságának tárgyalótermében neonyilasok fizikai bántalmazás kilátásba helyezésével félemlítenek meg zsidó származású magyar embereket, nekik nem tetsző riportereket.

És tehetik ezt háborítatlanul, hiszen áldozataik senkihez nem fordulhatnak panasszal, rasszistának, antiszemitának lenni ma alkotmányos jog Magyarországon, ellenben zsidónak, horribile dictu cigánynak lenni úgy tűnik bűn.

Már várom Semjén egyéni képviselői indítványát, hogy testi épségük védelme érdekében az érintetteket el kellene különíteni az őket üldözőktől, célszerűen egy tábort kellene létrehozni számukra, melybe a bejutást árammal töltött szögesdrót-kerítéssel kellene megakadályozni – itt lehetne koncentráltan elhelyezni a zsidókat és a cigányokat.

Szavuk se lehetne, hiszen gondoskodó államunk úgy vigyázna rájuk, mint Barna bácsi az uborkájára, és miután most a Vezér és Kancellár a munka társadalmát hirdette meg világméretekben, talán a kapu fölé kellene szerkeszteni valami ügyibevaló, ideológiailag helyénvaló feliratot – például, hogy a munka szabaddá tesz.

Már lelkiekben, ugye…

Még szerencse, hogy a most egyéves kormány működésének első két hetében rendet tett a keménykezű belügyminiszter, a Vezér is kiosztotta a beígért pofonokat a szélsőségeseknek.

De aztán valahogy nem jutott idejük tovább foglalkozni ezzel a piszlicsáré üggyel, hiszen annyi fontosabb teendő volt, ugye, át kellett venni néhány cég biztonsági szolgálatát, pár milliárdot oda kellett lökni a csicskásoknak, merthogy a hűséget és szervilizmust nem mérik ingyen, márpedig egy valamirevaló vezérnek kell, legyen holdudvara, anélkül egy névtelen senki.

Aztán kellett különféle teljesen felesleges gátak felépítésével fellendíteni a válság által sújtott dolomitbányászatot – apropó, megírta már valamelyik újság, vagy tudósított e róla valamelyik televízió, hogy melyik bánya volt a szállítója a kolontári Nagy Falnak?  

Nem?

Mecsoda véletlen, persze ne is írjanak olyanokat, ne tudósítsanak olyasmiről, ami nem érdekli a fogyasztót, a nézőt, az olvasót - azok elé vellázzunk Alekoszt nagy kupacokban, kérőzzenek rajta, attól lesznek boldogok!

Végtére a liba is boldog, ha kap egy marék kukoricát pörköltté lényegülése reggelén, hát mielőtt a nézőknél kikapcsolnák a villanyt és a fűtést, legyen pár jó napjuk, addig is…

Az ominózus bírósági tárgyaláson egy Képíró Sándor nevű magyar csendőr százados ügyét tárgyalja a bíróság.

A vádlott 97 éves, az ügy jelentősége pedig éppen abban áll, mint amiben Ratko Mladics felelősségrevonása, - senki, soha ne érezhesse úgy, hogy az emberiség elleni bűntettek - ezek azok a bűncselekmények, amelyek a békét, a népek szabadságát, a nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportok létét és elnyomásmentes élethez való jogát veszélyeztetik – elévülhetnek, vagy feledésbe merülhetnek.

Persze a közönség sorait képező neonyilas csőcseléket ez a per nem gondolkodtatja el, nem is tudják elképzelni magukat egy majdani hasonló per vádlottjainak padján, pedig dicső elődeik sorsából tanulhatnának, akik szintén kicsiben kezdték, nagyban folytatták, majd az Oktogon lámpavasain lengedezve fejezték be ostoba életüket.

Ők csak szárnyalnak, mint a vadliba Toronto egén és egy sohasemvolt – sohasemlesz Magyarországról álmodnak, egy mesevilágról, ahol mindenki rovásírással jegyzi a nemzetvezető bölcs iránymutatásait és fokossal aprítja miszlikbe az ellent – győzedelmesen, természetesen.

És ahol a helyes utat követők megkapják a boldogság narancssárga madarát, mint Alekosz baromfi-farmjának. szerencsétlen, ostoba tyúkjai.

A média szervilizmusa sem nagyon ismer határokat, de az ember legyűri a hányingerét és inkább röhög egy jót - végtére is a Rákosi kornak is vége lett egyszer…

:O)))