A sorozat a hatalmi gépezet működését hivatott nagy vonalakban megismertetni az amerikai választóval, megmutatni az amerikai műkörmösöknek és közmunkásoknak, hogyan is telnek az Elnök hétköznapjai a Fehér Házban, hogyan dolgozik a Nyugati Szárny agytrösztje a politikai döntésekhez szükséges kompromisszumok kialakításán, és hogyan vesz részt a napi politika alakításában a sorozatban Nobel-díjasként bemutatott Elnök.
A sorozat sokáig ment az ATV-ben, de valami időzítési hiba léphetett fel, mert az utóbbi időben a sorozat középpontjába az Elnök betegsége, pontosabban annak elhallgatása került.
Mit mondjak, jobb magyar miniszterelnöknek lenni, mint amerikai elnöknek, mert a sorozat utolsó részei leginkább arról szóltak, hogy be lehet-e verni gőzkalapáccsal egy zabszemet az Elnök hátsójába.
Merthogy arrafelé az Elnök egészségi állapota közérdekű adat, a népnek joga van tudni, hogy az Egyesült Államok első embere, a hadsereg főparancsnoka van-e olyan állapotban fizikailag és mentálisan, hogy bármikor, bármilyen helyzetben felelősségteljes döntéseket legyen képes hozni?
Ha egy olyan betegséget elhallgat, mely ezt az állapotot veszélyezteti, akkor megvannak a megfelelő jogi eszközök arra, hogy az amerikai társadalom kivegye a kezéből a hatalmat és olyan emberre ruházza, aki szellemi képességei teljességének birtokában, megszakítások nélkül képes a szükséges döntéseket meghozni.
Onnan jutott ez eszembe, hogy a magyar végrehajtó hatalom és immáron a törvényhozás ura, a korántsem teljesen független bíróságok felett is részleges hatalommal bíró miniszterelnök a Puskás Ferenc díj átadása alkalmából a FIFA-gálán ismét úgy öltögette a nyelvét, hogy Maugli barátja, Ká, az óriáskígyó irigykedve nézhette.
Tulajdonképpen már poénkodni sincs kedve az embernek, hiszen ezer helyről árad az információ: az ominózus viselkedés a skizofrénia tüneteinek csökkentésére használt gyógyszerek, vagy azok túladagolásának mellékhatása.
Ha ez így igaz, akkor meglehetősen nagy bajban van a haza, hiszen a történelmi elődök közül azonnal beugrik Nero és Caligula, de versenyben van a Habsburgoktól is néhány uralkodó, köztük Rudolf, ki e néven magyar király is volt.
Mit mondjunk, egyikük sem volt népének felvirágoztatója, a megbomlott elme törvényei nem mindig vágnak egybe a társadalmi szükségszerűséggel.
Hogy aztán a focibuzulás az alapbetegsége része, vagy esetleg egy teljesen önálló kórkép, azt nem tudom.
De azt igen, hogy ha valaki képtelen gyermekkori plüssmajmát elengedni, és még élete delén is azt szorongatja-csókolgatja, akkor azt az embert kezelni kell, legyen akár miniszterelnök is.
Ha beteg, az sajnálatos, de ettől még nem biztos (de nem is kizárt) hogy belátási képességét teljesen elveszítette volna, ha pedig nem veszítette el, akkor felelősségre kell vonni.
Azt azért tudni kell, hogy a kleptomániások általában nem atomerőműveket, hanem bundát, ékszert, porcelánt lopnak, a nép egyszerűbb gyermekei meg italt vagy kozmetikumot, melyeket, még ha ki is tudnák fizetni, inkább mégis lopnak, magáért a lopás izgalmáért.
Nos, hogy mi a kórkép, arra nem tippelnék, de hogy ez az állapot betegség, arra fogadásokat mernék kötni.
A legfélelmetesebb az egészben, hogy régebben, mikor elvitték elemcserére, akkor utána bírta egy darabig, de ezek a periódusok egyre rövidebbek.
Mikor „Bulgáriában nyaralt” a család, még egészen hosszú ideig képes volt hozni a relatíve normális ember figuráját, most, amikor legutóbb „síelni voltak”, még hetek sem teltek el jóformán, és már megint ott vannak a tünetek.
Pedig nem hinném, hogy magyar rezidensek gyógyszerelik, a kezelése nem lehet ötfilléres mulatság, de ellenzéke híveként is azt mondom, minden pénzt megérne, ha megszabadítanák a szörnyű kórtól.
A dologban az a legszégyenteljesebb, hogy a magyar média mennyire gyáva.
Kedvenc sorozatomban a zsiráf-jellegű szóvivő-asszony vért izzad, hogy hogyan magyarázza elnöke betegségének elhallgatását, míg nálunk a sajtó egyszerűen rá se mer kérdezni, a gyávaságát meg azzal próbálja leplezni, hogy úgy kezeli a dolgot, mintha ez Orbán családi ügye lenne.
Hát nem az, hiszen a sorsunkat és gyermekeink, unokáink sorsát tettük a kezébe, amikor hatalmat adtunk neki, és jogunk van tudni, hogy képes-e a hatalom rendeltetésszerű gyakorlására.
Magyarország miniszterelnökének egészségi állapotával kapcsolatban nincsenek személyiségi jogai.
A kérdés könnyen eldönthető, ha nyilvánosságra kerül a diagnózis - akkor mindenki eldöntheti, hogy felülne-e arra a repülőre, melyen Orbán a pilóta.
Van kedves közeli rokonom, aki még a látszólag egészséges pilótát is kikérdezné repülés előtt. Meggyőződne arról, hogy a kapitány éjjel jól aludt, barátnőjével vagy feleségével rendezett a kapcsolata, szexuális élete rendben van, megkérdezné, hogy a hitelét forintban vagy devizában vette fel és érdekli-e a politika - ő például csak kielégítő válaszok után ülne be nyugodtan a többi utas közé.
Ha megtudná, hogy a pilóta skizofrénia-gyanús, hát menekülne hanyatt-homlok, de hiába, nem mindenki tud kiszállni a repülőből, különösen kilencezer méter magasságban, kilencszáz kilométeres sebességnél…
Ha valaki arra számít, hogy egy esetleges állapotrosszabbodásnál a kormányzó párt majd megoldja a problémát, hát téved, a rengeteg magánérdek azt kívánja, hogy akkor is hatalmon maradjon, mikor már reggelire leharapja a bögre fülét.
Ha a választók ki nem kényszerítik a hatalmától való megfosztást, akkor olyan lesz, mint II. Szulejmán Szigetvár ostrománál – időnként kirakják a sátra elé egy karosszékben, hadd rettegjenek a vár védői.
De nekünk jogunk van tudni, hogy milyen állapotban van az ember, aki még soha nem hazudott, aki annyi mentális kihívással küzd, mint rajta kívül még senki a magyar politikai életben.
Egészséges?
Beteg?
Ugyan, kérdezze már meg valaki!
:O)))
