MELYIK OLDALON ÁLLSZ?

Mert ha úgy gondolod, hogy a baloldalon, akkor igen nagy bajban vagy egykomám, rengeteg oknál fogva.
Valahogy úgy áll a helyzet, mint az egyszeri faluban, délben, mikor az átutazó megkérdezte: hát ebben a faluban miért nem harangoznak?
Ezer oka van annak, mondta Józsi bácsi.
Hát mondjon egyet! - így a bánatos utazó.
Hát például nincs harang, mondta a helyi viszonyok ismerője, és szomorúan mosolygott.
Valahogy így vagyunk ezzel mi is, akik a politikát hobbiból vagy hivatásból adódóan figyeljük, lassan már nagyítóval keresgéljük egy vállalható, vállaltan baloldali párt nyomát, de nemigen találjuk.

Hosszú út vezetett idáig, huszonöt évig botorkáltunk rajta, néha-néha felcsillant valami kis remény, aztán valamelyik magát baloldalinak hirdető politikus boldogan lepisilte a fellobbanó lángot, majd némi sistergés után várakozhattunk ismét, új reményre, bánatosan.
Orbán elérte a célját, a baloldal politikai szervezetei gyakorlatilag megsemmisültek.
Merem remélni, csak átmenetileg, mert a szervezeteket ugyan meg tudta bénítani, de a társadalmi körülményeket, melyek szükségszerűvé teszik a baloldali politizálás létét, nem tudta felszámolni, sőt, inkább még rájuk is erősített.
A mai pártpalettán valódi baloldali párt nincs, habár a választó azt hiszi, hogy van ilyen, és a saját szektáját ruházza fel az igazi baloldaliság illúziójával.
Egyáltalán ki a baloldali?
Mit jelent ma a baloldaliság?
Baloldali egy párt csak attól, hogy baloldalinak deklarálja magát?

Itt is dúlnak a fogalmi zavarok, a választó meg egyébként sem túl képzett ideológiailag, ellenben ha nem akar a jobboldalra vagy a szélsőjobbra szavazni, akkor azt, aki nem azon a térfélen ugrabugrál, automatikusan baloldalinak véli.
Így aztán baloldalinak nevezi az MSZP-t, amelyik mára már pártnak is alig nevezhető, és ami eredményt mégis elér talán, az leginkább hűséges tagjai nosztalgiájának köszönhető, akiket idáig elhozott még a lendület, de a mai állapotok között számukra sincs tovább.
Az, hogy Szanyi kapitány időnként hőbörög kicsit, meg kiadja a jelszót, hogy balra át, olyan kevés a baloldalisághoz, mint vöröshagymában az osztályöntudat.

Szokták még baloldalinak nevezni a Demokratikus Koalíciót is, pedighát nem az, pontosabban senki sem tudja, hogy milyen pártról is van szó, már ha a pártot társadalmi csoportok érdekérvényesítő gépezeteként szemléljük.
Gyurcsány azt mondja, miután Kádárt populista politikusnak nevezte: „ A baloldal gondja, hogy a saját választói szociális kiegyenlítődést és állami gondoskodást várnak, de ez a tömegigény a globális piacgazdaság keretei között nem szolgálható ki.
A baloldal ezért rendszeresen csalódásba hajszolja a híveit.”
Én meg közben arra gondolok, hogy a legfrissebb felmérések szerint már megint nyílt a szociális olló, már megint gazdagabbak lettek a gazdagok és szegényebbek a szegények, eközben a magyar demokraták egyik legértelmesebb figurája képes ilyet mondani: „Az a fajta kádári populizmus, amit Orbán Viktor nyom, rövid távon sikeres.”
Nem mennék bele abba, hogy ez a populizmus miért nem kádári, meg, hogy Kádár és a populisták miben különböznek egymástól, csak megemlíteném, hogy Kádár nem csak ígérgetett a kétkezi dolgozóknak és a falu nincstelenjeinek, mint utódai aztán, mindahányan.

Nem hiszek abban, hogy létezik egy olyan keskeny mezsgye, melyen el lehet botorkálni a jövőbe anélkül, hogy pofára ne essen az, aki úgy akar baloldali lenni, hogy a kádári kisember létbiztonság iránt támasztott teljesen jogos, és a fejlett nyugati demokráciákban sem tagadott igényeit ki ne próbálná elégíteni.
Nehéz egy lyukból egyszerre hideget és meleget is fújni, és nem lehet mindenki érdekeit egyszerre képviselni, ez illúzió, mi több, ez maga a populizmus.
A baloldal – tetszik-nem tetszik – maga a kádári kisember, a munkás, a paraszt, a kisértelmiségi, az alkalmazott, a munkanélküli meg a zsellér és napszámos.
Vagy értük dolgozik valaki, vagy nem baloldali, hanem valaki vagy valami más, ami lehet ugyan értékes, de úgy viszonyul a baloldalisághoz, mint a meleg Vichyssoice szarvasgomba carpaccio-val a krumplileveshez.
A kromplileves legyen kromplileves, ugyebár.

Természetesen elegánsabb dolog a kisujjunkat elegánsan eltartva az eszmétől különféle liberális és konzervatív irányzatokkal kokettálni, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus is a polgári középosztály luxus-világnézete.
Könnyen liberális valaki, ha annak anyagi feltételei biztosítottak, könnyen konzervatív, ha minden nap reggelizik, ebédel, uzsonnázik, este meg vacsorázik a Costesben vagy az Onyxban.
Nem populizmus az, ha a kisembernek élhető életet kínálunk, hanem a társadalmi béke záloga.

És még így is a DK lenne a baloldal reménysége, ha a pártelnök képes lenne feladni művileg előállított álmait, és a társadalmi folyamatokat figyelembevéve tisztázná viszonyát a társadalmi osztályokhoz, rétegekhez, no meg saját magához.
De, ha az osztályharctól sikítófrászt kap az elsőgenerációs értelmiségi nagy megfelelési kényszerétől indíttatva, hát tőlem hívhatja őket bárminek - a libacsapatnak is mindegy, hogy tagjait libuskáimnak vagy ludaimnak hívod, ha a végén libasült vagy ludaskása lesz sorsuk beteljesülése.

A többi párt meg nem is párt, baloldali pártnak meg végképp nem baloldali, hiszen nem embereket képviselnek, hanem illúziókat.
Még a Kétfarkú Kutya Párt is különb mindegyiknél, az legalább jogos emberi igények (ingyensör, örök élet) kielégítését tűzi célul.
Viccpártok, de úgy kommunikálnak, mintha százezrek, milliók állnának mögöttük, holott, ha például Fodor Gábor legyűrné nyaki gerinc-csigolya meszesedését és hátrafordítaná a fejét, hat embert. ha találna maga mögött.
Viszont lehet, nem húzódna még jobban agyi ereire a meszesedés szomorú folyamata.
Az Együtt-PM javára írható, hogy meg sem próbál baloldalinak látszani, ők jól elvannak együtt, leginkább a Jávor–Karácsony duó meg a két gidájuk, Juhász és Szigetvári.
Ők Bernstein ideológiai alapjain állnak: a mozgalom minden, a végcél semmi…

Ha én azt hinném magamról, hogy szociáldemokrata vagyok, akkor azért csak megszúrnám legkényesebb testrészem, mely pedig a teveitatás optimalizálásához – az úgynevezett „two brick method” - alkalmazásához nélkülözhetetlen, a konyhában található leghegyesebb késsel.
Az esztétikailag legfeljebb a „tűrt” kategóriába besorolható buffó szégyen a magyar baloldalra nézve, és nem a testalkata, hanem emberi minősége miatt, egy ilyen ember csak arra jó, hogy egy történelmi párt utolsó maradványait a sírba lökje.
Lennének még a hajdani Munkáspárt maradványai, Thürmerrel az élen, akinek már régen éhen kellett volna vesznie egész Központi Bizottságával együtt, de ez a családirtással esne egy kategóriába, én meg humánus vagyok a végtelenségig.
Hogy ki finanszírozza a mai napig a kártékonyságát, az rejtély, mindenesetre ingyen senki nem lehet ennyire Thürmer, ugye.

Vajnai Attila pártjában lennének ideológiai tartalékok, de pénz híján állandóan akciózniuk kellene, ez meg a rendelkezésre álló káderállománnyal nehézkes, mire a tagság odarohan valahova a mankókkal és a vörösre festett járókeretekkel, addigra talán még a kommunista eszme is kivívja világméretű győzelmét.
A fiatalok között nem sikk a baloldaliság, ebben az országban egyetlen ember sincs, akinek az őse kétkezi munkás, neadjisten proli lett volna, a sok elsődiplomás grófi és bárói csemete úgy fintorog a proliszagtól, a kispolgári lét enyhe kelkáposztaszagától, mintha szarba verték volna az orrát, jóllehet, csak felmenői illatát érzi…

Természetesen eljön majd valaki, aki felvállalja a baloldaliságot, mikor annak eljön az ideje.
A jugoszláv partizánok dala fejezi ki a folyamat lényegét:  „To je nama naša borba dala, da imamo Tita za maršala.”
A mi harcunk adta nekünk Titot marsallnak, - nem Tito adta a harcot, hanem a harc adta Titot, ha érzed a differenciát, - azaz a történelem kitermeli azokat a személyiségeket, akikre az adott feladatokhoz szükség van.
Nem biztos, hogy ismerjük, lehet, hogy ma még kisiskolás, de el fog jönni, ez kétségtelen.
Nem Messiásként, hanem elkötelezett harcosként, akire majd szeretettel és tisztelettel tud nézni a kisember, akit megért, akit követni tud.

Türelem.

:O)))

ÁRTÓ PÁRTOK

Azt bátran megállapíthattuk a tegnapi posztban, hogy a mai magyar társadalom meglehetősen ramaty állapotban van, és vélelmeztük, hogy ennek oka az is, hogy ha feltesszük egy konkrét párttal kapcsolatban a kérdést, hogy kinek az érdekeit is képviseli, hát nagy bajba kerülünk.
Nem kapunk rá érvényes és hiteles választ, ugyanis.

Az okok keresésénél ismét vissza kell mennünk a rendszerváltozásig, melynek hajnalán az hamar tisztázódott, hogy az állampárti rendszernek befellegzett, ezzel az az ösvény, melyen Kádár társadalma lassan elindult a pluralizmus felé, a megváltozott körülmények között nem járható.

Így aztán megnyílt az út a valódi többpártrendszer felé, mely azért volt érdekes állapot, mert Magyarországon az első világháború után soha nem létezett a szó valódi értelmében vett többpártrendszer.

Több párt ugyan megesett, hogy létezett, de angolszász értelemben vett parlamentáris demokrácia ilyen-olyan okoknál fogva errefelé soha nem működött.
Hol a választójog anomáliái miatt, hol a választási rendszer antidemokratizmusa miatt, hol a nők választójoga hiányzott, hol a vagyoni cenzus akadályozta, hol a nyílt szavazás, hol a nyílt vagy burkolt terror lehetetlenítette el a valóságos demokráciát.
Volt egy rövid periódus 1945 után, amikor úgy tűnt, hogy valóságos pártok valóságos polgári demokráciát hozhatnak létre, de ezt meg a szovjet megszállás kedvezményezettjeként tevékenykedő Kommunista Párt lehetetlenítette el, létrehozva azt a centrális erőteret, melynek kései utódját manapság élvezhetjük, és mely remekül megfelelt a sztálini modell honosításához.

A valóságos többpártrendszer természetesen nem az engedélyezett pártok számán múlik, hiszen Lengyelországban és az NDK-ban is létezett párt az adott kommunista pártokon kívül.
A valóságos többpártrendszer léte azon áll vagy bukik, hogy azok a szervezetek, melyek pártnak nevezik magukat, valóságos társadalmi csoportok érdekeit fejezik ki, vagy nemlétező csoportok feltételezett érdekeiért szállnak harcba, maximálisan érvényesítve vezetőik egyéni érdekeit.

Mindenesetre a rendszerváltás után az új pártok úgy bújtak ki a társadalmi mocsárból, hogy többségüknek semmiféle gyökere nem volt - el is haltak hamarosan.
A jobboldali pártok többségének egyetlen dolog adott szilárd ideológiai alapot: a harcos antikommunizmus, melyhez csak a kommunistákat nem találták, pedig igen vadul kereste őket valamennyi párt.
Pedig igen jól specifikálták a kommunista fogalmát – kommunista az, aki gennyesre lopta magát a kádárizmus sötét évei alatt és kirugdalta ideológiai ellenfelei fogait.
Sajnos, a kritériumoknak maradéktalanul megfelelő kádert egyet sem találtak, nem volt egyetlen komcsi sem, akinél kiemelkedő vagyonra leltek volna, - a rendszer vezetőit akármelyik lángossütő mellényzsebből kifizethette volna.

Bármerre nézett az új uralkodó osztály, csat állami vagy társadalmi tulajdont talált – a puritán Kádár odafigyelt arra, hogy az ige hirdetői ragozzák is az igét - ne lépjenek túl egy szintet, mely a rendszer felső vezetőinek körében is csak valahol a kispolgárság anyagi helyzetének felső határa táján húzódott.

Az új pártok egy darabig elveszkődtek saját maguk identitásának keresésével, de részben társadalomtudományi felkészületlenségük miatt, részben a kevésszámú  felkészültek téveszméi miatt egy idő után letettek erről, legyintettek egyet és valamelyik önjelölt vezér után tolongva annak sületlenségeit helyezték ideológiájuk középpontjába.

Lett nyugodt erő, mely nagy sikert aratott a tovariscsi konyec című plakátjával, meg azzal a határozottsággal, mellyel szétverte hagyományos exportpiacainkat.
Vezetője éppen megfelelt a magyar néplélek pártvezetőkkel szemben támasztott követelményeinek, méltóságteljes volt és kenetes, aki nem röhögött az alámerülésén, az itta a szavait, mint gödény a kristályvizet.
Ha konkrétan megpiszkáltuk kicsit őket, akkor a Horthy–rendszer kukucskált ki nemes konzervativizmusuk alól, lábszártekercs, darutoll, böllérbicska, akasztgatás, kunbélázás, trianonozgatás, üldözött múzeumigazgató, üldözött vendéglátóipari vállalatvezető, üldözött KB titkár, üldözött Népszabadság-újságíró, üldözött üldözött, stb.

A vicces az volt, hogy a borzasztó tagság jelentős része a Kádár-rendszer kedvezményezettjei közül került ki, az ember néha nem tudta, sírjon, vagy röhögjön rajtuk.

A másik korabeli nagy párt a liberálisok voltak, velük csak az volt a baj, hogy mezei tagságuknak és híveiknek fogalmuk sem volt a liberalizmus mibenlétéről, rossz nyelvek szerint ők írták fel a falra, hogy szavazz a liberálisokra, vagy kinyírjuk a macskádat!
És ne mondja nekem senki, hogy a „Brian élete” című film rendezője, Terry Jones nem volt ott az SZDSZ megalapításánál…
Addig-addig hirdették a tiszta erkölcsiséget, mígnem ők is bele nem hasaltak a pocsolyába, ahol már ott hasalt kisöccsük, a Fidesz is, korán elveszítve szűzi ártatlanságát.

A magyar falut Torgyán ügyvéd és pártja képviselte, akik kétségkívül megérdemelték egymást, mert az okos magyar paraszt kerekenként hazavitte a Rába Steigert, erre a hőstettre a vicces ügyvéd a világhírű magyar mezőgazdaság porigrombolásával válaszolt.

A Fidesz eleinte pártnak indult, de az életrevaló Orbán hamar rájött, hogy a többiek meglehetősen élhetetlenek és megkereste a politikai sakktáblán azt a szabad mezőt, melyen éppen nem állt senki – tehetett ő arról, hogy éppen a magyar maffia helye volt üres?

Voltak még kereszténydemokraták, akiknél ebbéli minőségük kenetes pofák vágásában merült ki, majd átalakultak Orbán ideológiai mázává, szabadidejükben Harrach képviselővel riogatva a kisdedeket és Semjén műlovarral az ég madarait.

A jobbszélen eleinte a MIÉP nyomult a néhai Zsírtáltos vezetésével, ők szalonnyilasok voltak, visszafogott népség, majd menetből elfoglalta a helyüket a nyilasok militáns szárnya, a Jobbik.
Onnantól a zsidó mellé felzárkózott a cigány célcsoport is, akik erre kiválóan alkalmasak is voltak, lévén, hogy sokan közülük egy fillér jövedelemmel sem rendelkeztek, viszont képtelenek voltak leszokni az evésről és a didergésről, ennek összes következményeivel egyetemben.

Az MSZP pedig ott pironkodott a baloldalon.
Létük első húsz évét azzal töltötték, hogy megtagadták önmagukat, eredményeiket, a múlt vállalható és tisztességes eredményeit, szabadidejükben meg magukra húzták Sztálin összes bűnét, a Gulagtól Rákosiig.
A maradék ötöt meg önmaguk felszámolásával - lassan már csak abban reménykedhetnek, hogy ebben is éppoly sikeresek lesznek, mint többi politikai célkitűzésükben.
Szocialistának lenni az elmúlt negyedszázadban kész vesszőfutás volt abban a társadalomban, melyben minden épeszű ember az ő eredményeiket követelte vissza, miközben őket kárhoztatta hiányukért – végtére is Magyarországon vagyunk, ugye…

Végül a szocialisták is kétfelé vágták magukat, és a két fél ma jobban utálja egymást, mint Harangláb a kukoricagölödint – remélem, most eltaláltam a neves gourmetet.

Közben persze átalakultak a tulajdonviszonyok is, megindult a harc a vagyonért, hol foggal-körömmel tépték egymást a résztvevők, hol lemutyizták egymás között a dolgot okosba, a pártok pedig ennek koordinálásában vélték megtalálni társadalmi küldetésüket. 

Mára alig maradt közülük néhány, leginkább eltűntek a süllyesztőben, de amelyik maradt, az olyan, mint az ember gyereke, akinek sorsa hat éves korára alapvetően eldől, utána már csak polírozgatni lehet, de alapvetően nem változik.

És ahogy alapításukkor sem adtak választ arra, hogy kit akarnak képviselni, ma sem pótolják a mulasztottakat – mindegyik mindenkit akar képviselni, márpedig aki mindenkit képvisel, az nem képvisel senkit.
Persze ez így nem teljesen igaz, de ehhez egyenként kell szemügyre venni a politikai életben szereplő mai pártokat, - talán majd holnap…

:O)))

NAGYKOALÍCIÓ

Miért ördögtől való az a gondolat, hogy együtt fognak valamikor a jövőben kormányozni azok a pártok, amelyek most acsarkodnak?” – boncolgatta a problémát ifj. Lomnici Zoltán,  a Civil Összefogás Fórumának szóvivője, aki szerint a CÖF az idei országgyűlési választási kampányban nem a magyar baloldal, „csak bizonyos személyek” ellen kampányolt.
Somogyi Zoltán műsorvezető kérdésére, amely szerint Magyarországon személy szerint el tudná-e fogadni a nagykoalíciót, a CÖF szóvivője úgy felelt, hogy „teljes mértékben”.

Hiába, változnak az idők, új szelek fújnak a nagypolitikában, az ember csak törölgetheti a könnyeket a szeme sarkából nagy meghatottságában.
Hiszen az akció-reakció elve itt is érvényesül - jótett helyébe jót várj – Mesterházy ma megsimogatta a Fidesz buksi fejét és kifejezte elégedettségét: a Cseh Tamás Programról azt mondta: végre valami elkezdődött. „Ugyanakkor Magyarországon ma személyes kapcsolatokkal lehet támogatáshoz jutni, nem tehetséggel.
A politikának békén kellene hagynia a kultúrát, miközben az államnak biztosítania kell a szakma által kért feltételeket” – mondta az MSZP elnöke.

Hát, ezen még volna mit cizellálni, de egye fene – legyen, hiszen az állami mecenatúra világszerte elfogadott dolog, mindenesetre – miután arra példa még nem volt, hogy Orbánék bármit is helyeseljenek, aminek a szocikhoz köze volt – engem kissé elbizonytalanít.
Nem mindegy ugyanis, hogy D’Artagnan milyen jelenettel találkozik az utcán, mert ha esetleg két kutyát lát verekedés után, mikor az egyik hanyattfekve lábaival az ég felé kalimpálva éppen odatartja a torkát ellenfelének, az nem biztos, hogy a szocialisták számára a legoptimálisabb stratégiai modell.
Ha mégis ez történik, akkor ott valami nagyon nem gömbölyű, de hát ne legyünk türelmetlenek, előbb-utóbb minden disznóságra fény derül.

Mindenesetre én a szocialista pártelnök helyében nem ülnék oda olyan asztalhoz, melynél a másik széken nem pártelnök ül, mégha a másik pártelnök éppen miniszterelnök is, de hát ezeknek a mai fiataloknak semmi érzékük nincs az etiketthez.
A szóról magáról is legfeljebb csak kis, ragacsoshátú papírfecnik jutnak eszükbe, melyeket a számítógép nyomtatója köpköd ki magából, a protokollt meg szabadságuk tűrhetetlen korlátozásának tekintik.
Egyszerű ma a világ.
Elkísérnél? - kérdezi a szakállas menyecske, mire is a válasz: meg hát – és már húzza is lefelé dicső sportszárát az eltökélt macsó…

Na, de törjünk reá a lényegre!
Miért ördögtől való az a gondolat, hogy együtt fognak valamikor a jövőben kormányozni azok a pártok, amelyek most acsarkodnak?” – kérdezi a Magasan és Jólszületett szóvivő, ez itt a kérdés.
A válasz roppant egyszerű: ahhoz, hogy pártok koalícióban együtt kormányozzanak, ahhoz pártok kellenek.
Nagykoalícióhoz meg nagy pártok.
Hmmmm…
Mintha azt kérdeznénk, hogy mi kell ahhoz, hogy a költöző libák együtt szárnyaljanak?
Hát, elsősorban is libák, mert ha a libacsapatban csak egy is egy magát libának valló hiéna, hát máris lőttek az együttszárnyalásnak, ami eléggé sajnálatos, de mindenképpen realitás.

A pártok koalíciójához elsősorban pártokra lenne szükség, és bár a Szocialista Párt egyre kevésbé emlékeztet pártra, de legyünk nagyvonalúak, - ellenben a koalíció másik perspektivikus résztvevője több mindennek mondható, csak pártnak nem.
Mondhatjuk például egyháznak, melynek hívei a Prófétát imádják, míg papsága, püspökei és maga a Próféta a pénzt.
Szent rítusaik - a vonulászás, szent hamvak aktatáskás hurcolása, a szabadság tér telecsinálása emlékművekkel a II. Világháború utólagos megnyerése céljából – alkalmassá teszik őket a hitéleti tevékenységre, de azt azért lássuk be, meglehetősen nehezen lehet beszuszakolni őket egy modern pártstruktúrába.

Lehet a reménybeli partnert esetleg majdnem befutott startup vállalkozásnak tekinteni, melynek már csak a nemzetközi piacképessége hiányzik, hiszen innovatív képessége kiváló,
Ezt bizonyítja az is, hogy mindenki azt prognosztizálta, hogy legközelebb a szeszárusítást nyúlják majd le, de ők mégis az iskolai papírgyűjtésre nyúltak rá, kivéve a lelkes tanárnénik kezéből az osztálypénzt!
Naggyá válási képessége is kiváló, mint a rák burjánzik az ország testén, közösségi jellege is rendben van, hiszen vonulnak, fütyülnek, együtt tekerik a kereplőt, együtt ordítják a szent szövegeket, mint például a viktorviktort – látnivaló, hogy kifogástalanul teljesítik a startuppá válás mind az öt kritériumát.

De a legéletszerűbb, ha maffiának tekintjük, Keresztapával caporegimekkel, consiglierivel, katonákkal, megvásárolt bírókkal, ügyészekkel, fizetési listán szereplő rendőrökkel - az ember hirtelen nem is tudja, hogy Orbán Viktor olvasta e Mario Puzo regényét vagy Puzo látta könyve megírása előtt Orbán tevékenységét.
Mindenesetre Gyurcsány jobb, ha kerüli az istállókat, és ha mégis lófejet talál egy üde reggelen az ágyában, akkor ne sikítson fel, hogy Varga Miska, hát te mit keresel itt?

Mindenki a Jobbikra fintorog, hogy illendő-e vele tárgyalni, én meg azt mondom, hogy a Jobbik legfeljebb egy házatlan csiga a Fidesszel való összevetésben, amelyiket ebben a relációban legjobban egy rohadtul büdös, nyálcsorgató, állandóan korgó gyomrú hiéna testesíthetne meg.
Csak tudnám, miért jut eszembe szinte minden nap a Bethlen-Peyer paktum Horthy idejéből?

Bajnai is aktivizálta magát – ő meg levelet írt Gyurcsánynak.
De igaza is van, már csak pár nap van az Európai Parlamenti képviselők választásáig, bele kell húzni keményen, mert ha nem dolgozunk, még a végén négy-öt képviselőnk is lesz Brüsszelben, aztán megnézhetjük magunkat…

Jön a hétvége, pihenjetek jól, olvassatok vidám könyveket ( Pocsék karma, Jézus szeret engem, stb.) – esős időben nem jó szomorkodni, mert előbb–utóbb depresszióssá válik az ember.
A teve nem, mert az datolyát rágcsál a whisky mellé, és szép libákról álmodozik közben.
Tanuljatok meg ti is élni…

:O)))

SORSDÖNTŐ VÁLASZTÁS

Gyurcsány volt a MOKKA vendége, azt próbálta nagy igyekezettel kipréselni belőle a csinos műsorvezető, hogy mikor megy már a fenébe – konkrétan mi lenne az az EP választási eredmény, melynek láttán lemondóan legyintene és szedné a sátorfáját.

Gondolom, ezt a nagy igyekezetet az indokolja, hogy a langaléta politikai sztár a minap belengette Orbánnak, hogy addig akar politizálni, mígcsak a hamut mamunak nem mondja, ez pedig éppen elég az amúgy is üldözési mániás Vezérnek ahhoz, hogy újabb támadásokra küldje Gyurcsány támadásába belecsömörlött csapatait.

Ha valaki nem ismeri a TV2 tulajdonosi struktúráját, még akár dicséretesnek is tekintheti a műsorvezető eltökéltségét, hiszen a kérdés arra való, hogy megválaszolják, kivéve a politikusnak feltett kérdés, mert az arra való, hogy válasz címen a politikus arról beszéljen, amiről ő akar beszélni.
Mint az Állatorvosi Egyetemen a hallgató, amelyik csak egy tételt tanult meg, melynek címe „A ló” , és ha a sündisznóról kérdezik akkor is így válaszol: „ Erdőn-mezőn rengeteg sündisznó él, összevissza csámborognak és nem egyszer előfordul, hogy a ló útját keresztezik.
A ló olyan emlősállat, melynek négy lába és egy farka van, kivéve a csődört…” - és így tovább, a politikai kommunikáció szabályai szerint.

Namármost Gyurcsány tud beszélni, a műsorvezető pedig még nem züllött a Hír Tv riporterének szintjére, így aztán még éppen élvezhető maradt a beszélgetés.
Viszont az adáshoz kapcsolódóan feltettek egy kérdést a nézőknek, mely így szólt: Melyik baloldali párt sorsa dől el május 25.-én?
Hát, ami azt illeti, egyiké sem, nem is tudom, hogy aki ezt a kérdést feltette, miből gondolta, hogy rossz kérdésre lehet jó választ adni?
Az Európai Parlament képviselői mandátumai belpolitikailag ma még súlytalanok, ha pedig belegondolunk abba, hogy kik képviselték ezidáig a pártokat Strasbourgban, akkor azt kell, mondjuk, hogy belpolitikailag nem sok vizet zavartak.

Ha csak Morvai Krisztinára gondolunk, már hálaimát is rebegünk, hisz négy évig nem itthon kelepelt, ellenben kicsit szégyenkezünk is, csakúgy, mint a későn érő Deutsch Tompika miatt.
A Demokratikus Koalíciónak pedig – hálistennek – nincsenek száműzni való vezetői, nem túl nagy baj, ha itthon marad mindegyikük, ha nem lesz egy EP képviselője sem a pártnak, hát sag schon, több is veszett Mohácsnál, nem ez az egyetlen kudarc, melyet a magyar baloldalnak fel kell dolgozni.
Legfeljebb Szanyi kapitányra kell hagyatkoznunk, oszt jónapot.

El kell menni természetesen választani, de az nem igaz, hogy ez a választás sorsdöntő lenne, ha mégoly fontos is, hogy milyen elveket képviselnek a magyar pártok képviselői az európai testületekben.
Hogy aztán a választás után lesz helyzetértékelés, az nem kétséges, de hogy az önkormányzati választásokra való komoly felkészülés felvezetéseként a DK világgá küldje Gyurcsányt, az nem reális elképzelés.
Gyurcsány ugyanis népszerű, minden ellenkező híresztelés dacára.

Pártja tagjai és szimpatizánsai körében menesztése elképzelhetetlen, és lássuk be, értelmetlen is lenne, hiszen a mai pártpolitikai közegben nincs párt, amelyiket ne egy személyiség fémjelezne, a Fideszt Orbán, az MSZP-t ma még Mesterházy, az Együtt-PM-et Bajnai meg Karácsony, a DK-t Gyurcsány, a Jobbikot meg Szálasi…

Mindenesetre ez nálunk történelmileg így alakult, ehhez kell alkalmazkodnunk, mert ha demokratikus utópiákban gondolkodunk, akkor csak beverjük az orrunk, mikor pofára esünk.
Nálunk hiányzik néhányszáz év a fejlődésből, a szerves fejlődést meg amúgy sem szeretjük.
Az angol pázsitot háromszáz éven át locsolják és nyírják, a magyar pázsit kezelése ennél speciálisabb, a talajt harmincévente mélyszántják, majd különféle libacsapatok tisztelik meg jelenlétükkel.

Úgyhogy, ha egy pártnak akad egy népszerű vezetője, akkor arra úgy kell vigyázni, mint a hímes tojásra, mert helyette nemigen lehet találni másikat, még ha az önjelöltek tolonganak is a pályán.
Az kétségtelen, hogy az önkormányzati választások után komoly helyzetelemzésbe kell kezdeni és ennek keretében tisztújítást is kell tartami a pártokban, de ennek ma még nincs itt az ideje, hiába is türelmetlenkedik a Vezér.
Akit persze megértünk, hiszen Gyurcsány hideg leheletét ott érzi a tarkóján, és bár Orbán beteg, de nem ostoba, a zsigereiben érzi, hogy ki lehet veszélyes rá.

Mindenesetre a beszélgetésben meg szerették volna mutatni, hogy a nép azt gondolja, hogy az EP választás során a DK és Bajnai pártjának sorsa dőlhet el, míg az MSZP helyzete szilárd.
Nem túl jól sikerült az akció, a grafikáért felelős munkatárs nem töltötte fel időben a koncepciót, így az előadás fényét beárnyékolta, hogy a kívánatos statisztikát csak jókora időveszteséggel lehetett prezentálni.
Ha valaki beszél a Vezér kommunikációs stábjából valakivel, akkor azért azt elmondhatja, hogy a baloldali választót ma jobban aggasztja a szocialisták jövője, mint a pártszövetség többi tagjáé, ugyanis egyre többen érzik úgy, hogy az MSZP döntései nem a Jókai utcában, hanem a Nándorfehérvári teremben születnek.

De ez a kérdés nem Gyurcsány problémája, ezen törje a fejét az MSZP tagsága, a választóik meg majd megmondják, tetszik-e nekik a válasz.
A problémákat meg kell oldani, de csak szépen, sorban, ahogy a vén tevecsődör javasolta – időnk sajnos van rá…

:O)))

MÉGIS, KINEK A PÁRTJA?

A pártok – a mienknél szerencsésebb országokban - a társadalmi osztályok, csoportok, politikai-gazdasági érdekérvényesítésének eszközei.
Az ugyanis könnyen belátható, hogy olyan állam még nem született az ismert történelem során, mely minden tagjának személyre szabottan tudná kielégíteni igényeit, elvárásait.
Az állam azt sem tudja, hogy polgárai mit szeretnének tulajdonképpen, kell tehát valamilyen mód az igények artikulálására.

Mindemellett sokszor az emberek maguk sem tudják, hogy mit akarjanak, mire van reálisan lehetőségük, és az igényeik kielégítése milyen következményekkel jár.
Erre találták ki a politikai pártokat, melyek programjukban megfogalmazzák a teendőket az általuk képviselt emberek érdekeinek érvényrejuttatása, vágyaik kielégítése érdekében.
Olyan ez, mint egy vendéglő - ha nincs rendes étlap, előbb-utóbb vendég sem lesz, akkor pedig a vendéglős éhenhal, a szakács, a pincér munkanélküli lesz, a vendéglő meg becsukhat.
Viszont ha van étlap és lehet választani ropogós sültliba, pacal, kaviáros palacsinta meg Turbigo-módra elkészített marinírozott hal között, akkor a vendég boldogan turkál a finomságokban, a pincérek kövérek és jólfizetettek, a vendéglős meg gazdag.
A pártok felkínálják saját ételsoraikat, a választó meg választ közülük, aztán vagy jóljár, vagy hasra esik, hogy választékos maradjak – mindenesetre viseli döntése következményeit - kövér lesz, vagy sovány, mint a gencsi nyúl.

Mondom, ez más, boldogabb országokra érvényes, mert nálunk nincsenek politikai pártok, nálunk szekták vannak, melyeket mi valamilyen rejtélyes oknál fogva pártoknak nevezünk.
A wiki szerint a szekták alapvető jellemzője, hogy kizárólagosan egy vallás vagy vallási tanító tanításait, dogmáit követik, és elítélik, elutasítják a rajtuk kívül álló vagy tőlük különböző gondolkodást, nézeteket.
Az emberek, felekezetek egy csoportja nem feltétlenül jelent szektát.
Akkor válik szektává, amikor a tanító vagy az egyház vezetője azt mondja, hogy mindenkinek az ő tanításait kell követnie, és a tagoknak más tanításra nincs szükségük, illetve az üdvözülést csak az adott egyház tanításai jelenthetik az emberek számára.
A szektákat - nálunk a pártokat - csalhatatlan vezetőik irányítják, akiket híveik minden támadástól megvédenek, és támadásnak minősül a hirdetett eszmékben való kételkedés is.
Van imígyen oszlopszentünk, félbevágott oszlopszentünk hóna alatt labdával, van oszlopszentipari tanulónk, és vannak aprószentek, de van nekünk sátánista szektánk is, melyet ahelyett, hogy szétzavarnánk, hagyunk elpofátlanodni.

Mindegyik pártra egységesen vonatkozik, hogy lapul, mint macska a kamion kereke alatt, egyik sem akarja tisztán meghatározni és közkinccsé tenni sem jellegét, sem az általa támogatni kívánt társadalmi csoportot, mert retteg attól, hogy ha így tesz, akkor szavazatokat veszít.
Szerintem nem ezen kellene aggódnia, hanem azon, hogy langyos álláspontja miatt nem fogja megnyerni még azok támogatását sem, akiknek egyébként létérdekük lenne egy erős érdekérvényesítő szervezet hatékony működése.

Ha végignézzük a pártokat, hát bizony, elcsodálkozhatunk.
Itt van a Fidesz, mely deklaráltan minden magyar pártja, de ha nem azt nézzük, hogy mit hirdet, hanem hogy mely társadalmi csoport vagy csoportok érdekeit képviseli, akkor hamar rájöhetünk, hogy bizony-bizony, ez csak a nagytőke és a felső középosztály legfelső rétegének pártja, az ő gazdasági érdekeiket képviseli, beleértve Magyarország egyik – ha nem a legmódosabb emberének érdekeit is.Viktor a keresztneve.
Elképzelem, hogy mennyire fájhat neki, hogy nem mutathatja meg büszkén a vagyonát, habár mára azért már elszemtelenedett, miként Beríja, és közömbös képpel köpi szembe a társadalmat, anélkül, hogy félni látszana a meglincseléstől – de hát persze ettől még szecskát apríthatnak majd belőle.
Hívei meglehetősen ostobák, és egyszer csak rájönnek, hogy mekkora majmot csinált belőlük a Száznokiás Szent Hátizsák tulajdonosa.
Márpedig az ostoba ember, ha zabos lesz, akkor ütni fog, mint a bolondóra.
Szavazói ma még nem tudják, hogy a szavazólapon behúzott keresztjeikkel Demjánt, Csányit, Lázárt, Mészáros Lőrincet és a többi állami csecsen felhizlalt tolvajt támogatják – és persze a szerény politikust, aki talán még ma is a régi VW Golfot szerepelteti a vagyonbevallásában. 

A Jobbik szimplán nyilas párt, de ezt vadul tagadja.
Ez a párt azokat képviseli, akik azt gondolják, hogy a régi recept alapján be lehet fejezni a hajdan kudarcba fulladt kísérletet és a zsidók kifosztásából munka nélkül is meg lehet vagyonosodni – emellett rettegnek a cigányoktól.
Nem azért, mintha olyan rettenetes dolog lenne az ellopott baromfi – egyszerűen taszítja őket a nyomor és érzik, hogy ezeknek az embereknek már nincs veszítenivalójuk, ezeket már rohadt nehéz megfélemlíteni, főleg, ha majd a nincs nekihajtja őket a vannak.
Őket sem a koldusok támogatják a háttérből, hanem tehetős emberek, ócska, poshadt eszmékkel fertőzve.
Őket egyszerűen világgá kellene zavarni, mert magával a létükkel követnek el emberiségellenes bűncselekményt.
Mellesleg ők sem tudják, hogy kinek az érdekeit képviselik, csak menetelnek, ordibálnak, gyűlölködnek rettenetes tehetetlenségükben.

Az MSZP meg elfelejtette, hogy honnan jött és nem tudja, hogy hova tart, kit képvisel, milyen társadalmat szeretne felépíteni.
Vezetői viszolyognak a kelkáposzta és macskahúgyszagú lépcsőházak népétől, a nép sem lelkesedik értük – nem trendi ma prolinak lenni, pedig a társadalom ma prolibb, mint a Kádár-rendszerben volt, mert akkor a polgárosodásának legalább a feltételei adottak voltak.
Nincsenek már eszméi, nincsenek vállalt hagyományai, a vezetői meg csodálkoznak, hogy mi lett a valaha legszervezettebb pártból – a legbarátságosabb verzió szerint is egy torzsalkodó nyugdíjasklub.
Most éppen az LMP mögé akarnak beállni, erre meg már nincs is mit mondani, aki ezt kitalálta, az bátran keresse fel Orbán Viktort és nyalja ki a seggét, adekvát válaszként korunk kihívásaira.

Gyurcsány meg vacillál, hogy mit is kezdjem a DK-val, mert magában azzal az elképzeléssel, hogy egy táborba tereli a bárányt, a rókát meg a kecskét, sokra nem lehet menni - kellene valakiket képviselni is.
Lehet szövetséget kötni bárkivel valamilyen cél érdekében, de önmagában az együttműködés nem érték, hanem eszköz.
A cél - egy modern, nyugatos társadalom létrehozása - viszont túl nagy, túl elvont, mást ért rajta Bauer, mást Debreczeni és mást a választó, ha egyáltalán ért rajta valamit, - gyanítom, hogy csak a bérekre gondol.

Az LMP Orbán gyártmánya, - ügyes, nem mondom, sokan beszopják a zöldre festett hiéna farkát, mert zöldnek lenni ma trendi.
A multik rabszolganépe menedzser-jelmezeikben hihetetlenül megfontoltnak és korszerűnek érzi magát, büszkén roppantja össze a szelektíven gyűjtött PET- palackot - ezzel rendben van ő is, meg a társadalom is.
Nem veszi észre, hogy környezetet védeni minden pártban lehet és kell is, egy zöld párt meg éppen olyan, mintha a levegővételre is külön pártot szerveznének, miközben a nép éppen éhendöglik, a hegyoldalak erdeit kivágják, mert rezsit ugyan csökkentettünk, úgyhogy úszómedencét fűteni már olcsóbb, de a szegényember három gyereke megfagy a fűtetlen lakásban, mert neki nincs adójóváírása sem, nemhogy tüzelője.
Kit képvisel az LMP?
Azokat, akik macskatápra egy hónap alatt többet költenek, mint a szabolcsi falvak szerencsétlenjei a gyerekeikre tudnak költeni.

A szocializmus egyik pozitívuma az volt, hogy a tőkés rettegett attól, hogy saját munkásai vonzóbbnak tartják a létbiztonságot, az osztályok közötti átjárhatóságot, az állampolgári jogon járó egészségügyi ellátást, mint a szabadságot, mellyel élni anyagiak hiányában lehetetlen.
Most a tőkés nem retteg semmitől, hanem gátlástalanul fosztogat, és nincs ma erő, mely féken tudná tartani kapzsiságát.
Nincs párt, nincs szakszervezet, mely felvállalná a társadalom nyolcvan százalékának érdekképviseletét.
Talán egyszer majd lesz, remélhetőleg nem nyakig vérben fog megszületni…

:O))) 

PÁRTÜTÉS

Nyerhettünk volna egyáltalán?
Ez itt a kérdés, hiszen ha ludaskását szeretnénk főzni, annak is vannak feltételei, előfeltétele elsősorban a liba, aztán a szakács, a kondér, miegyéb - a recept csak a végefelé lesz fontos.
Ha választást szeretnénk nyerni, annak is vannak feltételei, melyek között előkelő helyen szerepelnek a pártok, normális helyeken ugyanis pártok között kell választani, csak nálunk és Belső-Ázsiában divat a választás egy eszement szociopata és az emigráció között.

A szerencsés nyugaton a választók pártokba szerveződnek, merthogy mindenki ízlését nem lehet egyszerre kielégíteni.
Ha lehetne, akkor az én választásom egy hangulatos, csendes oázisra esne, melynek közepén patak csörgedezne, a lágy szellőben datolyapálmák adnak árnyékot, a kis tó partjáról – kezemben csilingelő jégkockákkal hűtött whiskys-pohárral figyelhetném a dúskeblű hurik fürdőzését - egyik se hordana beépített zacskóstejet, mert a természet ellátta őket kebellel bővesen – és bal kezemmel a tálról csipegetném a liba-piláfot, - de szép is lenne!
De persze lennének rengetegen, akik eme elítélendő magatartás helyett kumisztól benyomva, lovon vágtatva és hátrafelé nyilazva szeretnék vérüket adni a rovásírásért meg a tarsolylemezért - hát bizony, ezeket az igényeket nem könnyű összeegyeztetni.
A művelt nyugaton ezt a problémát úgy oldják meg, hogy a választókat pártokba szervezik, az egyik párt tagjai közé csalogatja a dúskeblű hurik kedvelőit, a másik azonosulási lehetőséget kínál a kopjafa-faragóknak és mindenki tapsol.
Nálunk senki sem tapsol, mert ökölbeszorított kezekkel nem lehet tapsolni.

A pártok sem olyanok, mint másutt, kezdve mindjárt az országunk központi erőszakterét képező szektával, mely valamilyen rejtélyes oknál fogva azt hirdeti magáról, hogy párt.
A szekta vezére valószínűleg Moon tiszteletes és Charles Manson nászából jött a világra, attól ilyen szép gyerek.
Szektája az emberek legalantasabb ösztöneire és végtelen butaságára épül, tömegbázisa a szolgalelkű kispolgár, aki képtelen az önálló gondolkodásra, nem szeret felelősséget vállalni magáért, életét Vezére erős kezére bízza, aki nem is hezitál egy percet sem felvállalni vagyonkezelésének nehéz, de nemes feladatot.

A párt maga a maffia fedőszerve, a pártvezér pontosan tudja, hogy a gazdasági hatalom könnyen politikai hatalommá konvertálható. 
Népének – nagyon okosan – állandó elfoglaltságokat talál ki, hol vonulásznak fel-alá, hol zászlókat avatnak, hol fütyörésznek, kereplőt forgatnak – szóval percre sincs megállás.
Minden pillanatban, minden kilométerkőnél felbukkan az ellenség, aki bántani akarja magyarembert, de majd az ő vezetésével a porba tiporjuk, mert a lexebb ország Magyarország, legokosabb ember a magyarember és a legbölcsebb vezér ő maga személyesen.
Vezérelvű párt, ő a Mága Zoltán, zenekar nincs, csak van még vagy tíz kontrás, akiket sűrűn cserélget, hogy el ne pofátlanodjanak, egy se higgye magáról, hogy valaha is prímás lehetne belőle.
Aki látta a Keresztapa című filmet, az látta Fideszt.

Hatékony konstrukció, egyet nem szabad: meghalnia, mert minden, amit felépített vagy lerombolt, addig marad ebben az állapotban, míg ő él, neki pedig még politikai örököse sincs, már amennyiben a nagyüzemi rablást politikának lehet hívni..
Nincsenek elvek, nincsenek gátlások, nincsenek elfogadhatatlan módszerek, a cél pedig a vagyongyarapítás, az állami vagyon orbánvagyonná konvertálása.

A Kereszténydemokrata Néppárt nem párt, leginkább olyan, mint amikor a gyerekek pártosdit játszanak.
Semjén alá is kár a ló (csodaló - a csúnyája a hátán látható…) éppen elég lenne alá egy seprű, a kanyarokban meg mondhatná, hogy nyihaha, esetleg Selmeczi Gabikával párban.
A jobboldalon található még a Jobbik, melyet azért tartanak, hogy legyen egy politikai formáció a jobbszélen, melytől el lehet határolódni.
Na nehogy már a Fideszt gyanúsítgassák folyvást náci megantiszemita eszmék gyakorlati alkalmazásával, pedighát, míg a Jobbik zömében csak pofázik, addig Horthy áporodott világát Orbán nagyon gyakorlatiasan élesztgeti, szinte szájtól-szájba lélegezteti.

Baloldalon a vezető párt a Szocialista Párt lenne, ha vezetne.
Ez a párt egy önmagában is sokszínű, belső csoportjain, frakcióin keresztül állandó egyeztetésekre és kompromisszumokra kényszerülő párt volt, ami igen jót tett belső demokráciájának – valaha.
Sajnos, menet közben a szervezet megmerevedett, belső viszonyaiban egy olyan csoport vált meghatározóvá, mely a pártfinanszírozás anomáliáit kihasználva kézben tartja a mindenkori pártvezetést, melynek ki kell egyeznie velük, különben nincs pénze a pártnak egy szakadt molinóra sem.

A párt maga meglehetősen lepukkant állapotban van, fiatal csak úgy jár oda, mint amikor a nagypapát látogatja a szociális otthonban, fiatal káderei vagy beleszürkültek a környezetbe, beállnak a sorba, vagy eltűnnek,
Ennek legszebb példája Tóbiás, a hivatásos fiatal szocialista, aki a járókeretére támaszkodva rohan csikócsapata élén a nyugdíj felé.
Ma már a nagy egyéniségeknek is annyi, pedig politikusnak lenni nem életkorhoz kötött foglalkozás.
Van fiatal zenész, meg van öreg zenész - és van jó zenész, ez utóbbit az életkora miatt piszkálni ostobaság.
Az viszont tény, hogy a politika gyilkos foglalkozás, elkophat benne az ember, mégis, ezt csak egyénenként lehet megítélni.

A párt vezetése sem túl hatékony, rengeteg energiát elvett Gyurcsány kiszorítása a pártból, ami a mai állapotok fényében egyértelműen hiba volt, de persze ma már ezen kár lenne tépelődni.
Nagyobb baj, hogy sikerült magukra húzniuk a korrupt párt imázsát, még nagyobb baj, hogy egészen hihetőnek tűnik a vád, mely szerint a pártpénztárnokok mutyija felülírta a politikai érdekeket, ezért akarták oly vadul kiirtani Gyurcsányt és ezért vittek egy fékezett habzású kampányt, merthogy megelégedtek a békés ellenzéki szereppel.
Igaz ez, nem igaz - csak azok tudják, akik - ha van ilyen - akkor benne vannak. 

De a legeslegnagyobb baj az, hogy nem döntötték el, hogy kiket akarnak képviselni, mert aki azt mondja, hogy minden magyar embert, az vagy hazug, vagy hülye, vagy mindkettő egyszerre.
Azt tudni lehet, hogy a Fidesz a felső-középosztály és a nagytőke pártja, minden politikai lépése ezt a kört szolgálja, még akkor is, ha látszólag Orbán tartja a gyeplőt és a nemzet pártja címkét ragasztja a hasára.
A szocialisták ingadoznak, mint a középparaszt, jóllehet tradícióik és választóik a bérből és fizetésből élőkhöz kapcsolnák a pártot. 
Időnként mondanak valamit, másnap mást mondanak, a választó meg tanácstalanul nézhet ki a fejéből, mert amit gondolnak, azt is rosszul kommunikálják.

Az utolsó pillanatban vannak, mert ha nem kezdenek (nem pofáznak, csinálnak!!!) sürgősen valamit magukkal, lehet, a következő választáson eljátszhatnák felettük a Munkás Gyászindulót, ha nem szégyellnék azt is, mint annyi mást, amire pedig akár büszkék is lehetnének.

Az Együtt-PM Bajnaira lett szabva, pontosabban rá lett elszabva.
Fiatal párt, hogy aztán megmarad vagy eléri a bölcsőhalál, az még a jövő titka.
Bajnai mellett ott vannak a PM doktriner zöldjei, ott vannak a Szolidaritás jobb sorsra érdemes aktivistái, és ott van Szigetvári Viktor, aki úgy tűnik, meg van győződve önmaga guruságától, pedig ennyi pofáraesés után akár vissza is adhatná a tiszteletdíját.
Most éppen az utcai politizálást kiáltották ki megváltónak, ami nagyon fontos valóban, de nagy művésznek kell annak lenni, aki egy szál ritmusgitárral akar világraszóló koncertet rendezni Woodstockban.
És már megint a demokraták megosztása került műsorra, a „majd mi egyedül megmutatjuk” ki tudja ki által sugallt hazug ábrándja.
Írtam régebben, hogy a pártokban vannak, akik Viktor fizetési listáján szerepelnek - mit mondjak, nem lennék meglepődve egy-két néven ebből a pártból sem.

Liberális Párt meg nem létezik, Fodor egy virtuális párt élén tüsténtkedik, mintha tamagocsit etetne.
A liberálisok ma inkább az Együtt-PM és az LMP soraiban boldogtalankodnak, Fodornál meg Horn Gábor mellé el lehetne csábítani Juhász füvészt, így ötven százalékkal növekedne a taglétszám, emellett megkönnyítené az eligazodást a politikában – na, ez az a párt amelyikre semmiképpen se…
Kedvencem, a Demokratikus Koalíció sem egyszerű eset.
Gyurcsány tehetséges ideológus, remekül kitalálta, hogy ő majd a politikai reszliből kovácsol pártot, azt se merném mondani, hogy nem sikerül neki. drukkolok is, mert megérdemelné a sorstól a kárpótlást a sok igazságtalan pofon után.
Ezzel a párttal két nagy bajom van – persze az én véleményem felett érzett bánattal  Gyurcsány majd csak megbirkózik valahogy…

Az egyik, hogy ráégették a Gyurcsány-párt megnevezést, márpedig tisztességes demokrata ettől viszolyog, még ha a névadót úgy amúgy kedveli is.
Szívesen támogatom a Dús Keblek Pártját, de nekem ebben az országban egy prédikátor doszt elég, nem kell másik.
A másik problémám, hogy a párt struktúrája igencsak hasonlít a Fideszére,
Amúgy sem szeretem a one man show műfaját, nekem egy párt működjön pártszerűen, döntsenek benne demokratikusan, legyenek meg a fékek és ellensúlyok ugyanúgy, mint ahogy az állam működésében is lenniük kellene, mert a legokosabb ember is tévedhet és a legtisztességesebb eszét is elvehetik a talpnyalók.
Gyurcsány sem Isten, ő is tévedett, nem is egyszer, ittuk is a levét sokan a baloldalon, ahol neki is megvannak azok a hívei, akik ájultan bólogatnak minden szóra, melyet kiejt, pedighát nem véletlen hívta Katus néni lotyaszájúnak…

Az se lenne baj, ha eldöntené, hogy ideológiai pártot vagy modern választási tömegpártot akar csinálni, mely választási programján keresztül mutatja fel azokat az értékeket, melyeket érvényre szeretne juttatni egy választási győzelem után.
Ma ez sem tiszta.
Időnként elkezd Nagyimrézni, időnként meg azt próbálja elkötéltáncolni, hogy az az értelmes emberek egymás iránti tiszteletén alapuló társaság, mely pártjának vezetését fémjelzi, ideológiailag is összebékíthetö a tömegbázisát adó, zömmel kádári emlőkön nevelkedett tömegekkel, melyeket majd ő alkalomadtán megvált, ha hagyják magukat.

A párt káderpolitikáján is lenne mit csiszolgatni, a kommunikációján is lenne mit dolgozni, kellene ifjúsági szervezet, internetes háttérmunka, szóval zenekar kellene, akkor szólna szépen a muzsika.
És nem kellene ideológiai kérdésekkel terhelni a népet, mert ma ennek nincs értelme.
Ma vonzó és konkrét választási programot kellene felmutatni, és elhinni végre, hogy a demokrácia önmagában  csak a relatíve gazdagoknak fontos, a szegényember azt nem tudja megvacsorázni, márpedig a magyar társadalomban sok a szegényember, sajnos.

A DK nem baloldali párt, ezt azért szögezzük le, még mielőtt odaképzelnénk Gyurcsányt a Téli Palotát lövő Hapci cirkáló fedélzetére, de ez a mai világban túlélhető.
A munkás ma általában utálja a szocialistákat és Vonában látja a megváltót – valószínűleg még őt is túl kell majd élnünk – nagy szerencsénk lenne, ha megúszhatnánk.
Az inga ki szokott lengeni a szélső pontjáig, ha csak el nem vágják a kötelét…

Marad még az LMP, velük azért nem érdemes foglalkozni sem, mert Orbán ezt a pártot a szemellenzős, nem túl okos, lózungokat legelő liberálisoknak találta ki, be is jött neki.
Most is.
Ha az LMP nem Orbán szekerét tolja, akkor ma Budapest a demokratikus oldalé, de hát ehhez az LMP-nek is demokratikus pártnak kellett volna lennie.

Vannak még a kamupártok, van a Thürmer féle Munkáspárt – jut eszembe, Vajnai pártja eltűnt – Thürmerék lettek kijelölve jajdeveszélyes szélsőbalnak, de még annak is gyengék.
Szóval, ezzel a pártstruktúrával és a pártok mai állapotában csoda lett volna, ha győzünk, csodák pedig ritkán esnek.
Hogy miért jut eszembe állandóan a  Júdea Népe Front és a Júdeai Népfront a Brian élete című filmből - magam sem tudom,
Mindenesetre megütöttek bennünket, meg ledobtak a padlóla, de nagyon dulván!

:O)))

Ps: Elnézést a szószátyárságért, ígérem, legközelebb jó leszek!

DEMOKRATÁK , HAZAFFYAK, NÁCIK

Ez a választék, ha le akarjuk egyszerűsíteni a pártok ideológiáit.
Már amelyiknek van ideológiája, mert sok pártnak nincs, de ez nem tűnik túl nagy bajnak, hiszem többségüknek programja sincs.

Van olyan párt, melynek programját most írja „egy neves ügyvéd”, van olyan párt, amelyik úgy csinál, mintha lenne programja, de nincs.
Ez utóbbival sem lenne baj, ha nem az éppen regnáló kormánypárt lenne, melynek igen furcsa elképzelései vannak a világról, a modern polgári demokráciáról, Magyarországról.
Ez sem lenne nagy baj, ha szavazótáborának zöme nem lenne hasonlóan zavaros gondolkodású, ha nem élnének lelkükben lobogó kis lángokként avítt ideológiákból összefércelt, tán végig sem gondolt, rendesen meg sem fogalmazott elképzelések arról, hogy milyen Magyarországot szeretnének.

Hogy vezetőjük milyen Magyarországot szeretne, az nyilvánvaló, hiszen kiplakátolta szerte az országban: olyat, melyben ő a nagybetűs miniszterelnök.
Akik nem ismerik a történelmet, azok imádják Kádárhoz hasonlítani, pedig neki Rákosihoz van több köze, hiszen Kádár gyűlölte a személyi kultuszt.
Orbán úgy állt most is a pécsi nyugdíjas nénikék között, mint Rákosi a búzában és átszellemült pofával jópofizott azon, hogy bár a csillagok állása is el van rendezve a választásra, de azért el kell menni, nehogy…
Aztán meghallgatta az „Esik eső karikára, Orbán Viktor kalapjára” című nótát – de szép is tud lenni a világ...

Orbán szavazója a szívével szavaz, a demokraták az eszükkel, a nyilasok meg nyilasok, nekik sem eszük, sem szívük nincs, ők nem szavazni akarnak, hanem verni, ölni, gyűlölni.
Ha valaki azt gondolná, hogy Orbán nem érti a demokráciát, hát nagyon téved.
Érti ő, csak úgy van vele, mint egyszeri párttitkár a tréfával: ércsük mi a tréfát, elvtársak, csak nem szeressük!
De hát miért is szeretné, hiszen egy rendesebb demokráciában nemigen lehet lopni, márpedig lopni szép, lopni jó, lopni oly jövedelmező.

Emberi dolgok ezek, aki otthonról azt hozta magával, hogy magyar ember nem lop, csak szerez, hogy a tisztesség fogalmának primitív csűrés-csavarásával mindent el lehet intézni, az akkor sem változik, ha miniszterelnök lesz.
Különösen akkor nem, ha az első miniszterelnöki minőségében elkövetett tolvajlásáért nem veri orrba a társadalom, hanem segít neki megmagyarázni, hogy amit a hóna alatt cipel, az tulajdonképpen nem is liba, hanem turul, a libaól lakatja meg magától esett a földre, debezzeg a piszkos komcsik százmillió embert gyilkoltak meg a Gulagon.

Hogy ebben az országban ő meg az apja voltak a komcsik az őt nem zavarja, csak én szégyellem, hogy hajdan egy pártban vagy ifjúsági szervezetben voltam ilyen emberekkel.
Azért meghökkentő, hogy a jobboldali szavazók még most sem ébredtek fel, hogy még most is el lehet kábítani őket primitív hazugságokkal.
Amikor a rezsicsökkentés című bűvészmutatvány keretében kilopnak a zsebéből tíz forintot, majd kettőt visszaadnak belőle és a kedvezményezett nyálcsorgatva hálálkodik tolvajának, az ember eltöpreng azon, hogy tulajdonképpen nem azt kaptuk-e, amit érdemeltünk – egy maffiát a nyakunkba.

Megnéztem Gyurcsányt Kálmán Olga műsorában.
Akárki akármit mond, ez az ember nem csak érti a demokráciát, nem csak tudja, hogy miről beszél, de hisz is abban, amit mond.
Ez talán a titka is, nem kell neki mást mondania, mint amit gondol, és ez átjön ám a médián nála is, Bajnainál is, míg Orbánnak le kell írni a beszédéhez: én becsületes vagyok.
De nem az, és a bandája sem az, csupa rókaképű ravaszkodó, akik keskenyre húzott szemükkel éppen olyanok, mint a főnökük – lehet, Lombrosónak mégiscsak lehetett valami az elméletében (vicc volt...)?

Ha egy ország jól akar járni, tisztességes politikusokat választ magának, akik azt mondják, amit gondolnak és éreznek, márpedig itt Orbán sem azt mondja, meg Vona sem – igaz, a Büntető Törvénykönyv szerint nem is kötelesek magukat bűncselekmény elkövetésével vádolni.
Érdekes választás lesz ez, mert végre tiszta a kép, itt aztán már nem politikusok és pártok programjai között kell választani, minthogy programok alig vannak, a kormányváltók nyolc pontja a mai választási programok Háború és békéje, a többieknek ennyi sincs, - a Fidesznek 
meg konkrétan semmi.

De olyan sincs, hogy valaki szembesítené a kormánypártot választási ígéreteivel, és ha mégis, nincs média, ami eljuttatná a választókhoz a meglehetősen zord valóságot.
Televíziós vita nem lesz, Gyurcsány egy életre megutáltatta a műfajt Pocakbercivel, majd mond beszédet nyolcszáz forint/bértapsoló díjért, a hülyének is megéri - ez abból is látszik, hogy te fizeted.
Érdekes kampány ez, szürke, nyúlós, ködös, iszapszerű – megfélemlített emberek bólogatnak és csak remélni lehet, hogy a szavazófülkében majd megbosszulják, hogy majmot csináltak belőlük.

17 nap van még hátra a választásig, ez még éppen elég arra, hogy a választási részvételre mozgósítsunk mindahányan mindenkit, akit Orbán és rendszere érdekeiben vagy önérzetében sértett, - jöjjön el és álljon bosszút.
Álljon bosszút a rokkantnyugdíjas, a katona, a rendőrt, a tűzoltó, a pedagógus meg az egészségügyi dolgozó, a közmunkás meg a nyugdíjas, a diák meg a külföldre hajtott fiatal, akit úgyis vár itthon a mamája, egy hosszú hétvége talán belefér…
Nem lesz nagy öröm ezek után kormányozni, mégis vállalni kell, mert még egy ciklust ezekkel már nehezen bírna ki az ország.

Márpedig nekünk rend és társadalmi béke kell, barátság a szomszédokkal, jó viszony a nagyhatalmakkal, az Unióval, a nemzetközi szervezetekkel.
Befektetők kellenek, munkahelyek, tisztes megélhetés, társadalmi szolidaritás, esélyegyenlőség, demokrácia.
És béke kell, mert ez a 2002 óta folyó örök háború határokon belül és kívül már felettébb fárasztó.
Egyszer persze minden háborúnak végeszakad, - jó lenne, ha a mi háborúnk végére, mikorra ezt a lelki kútmérgezőt elhajtja a nép, legalább megmaradna ez az ismét darabokra szaggatott ország.

Választani kell.
Háború és béke, Európa és Ázsia, jogállam és diktatúra, élhető ország és egymásra vicsorgó állatok gyülekezete között.
Nem kellene rosszul választani.

:O)))

KONGRESSZUSOK ÉVADJA

Látod fiam, sokan vannak, szépen énekelnek és
lezabálják a termést...

A pártoknak nem csak társadalmi szinten kell megharcolniuk – vagy nem  harcolniuk - a demokráciáért, a demokráciához való viszonyuk próbaköve saját működésük demokratizmusa.
Ezt legjobban kongresszusaikon lehet mérni, nyomon követni és megítélni, hiszen a párt programja, a párt működési módjának meghatározása, a döntési mechanizmus, a vezető szervek összetételének kiválasztási mechanizmusa igen árulkodó, azonnal leleplezi a szavak és a tettek közötti egység hiányát, káprázatosan tisztán mutatja a párt vezetőjének vagy vezetőinek viszonyát az általa, általuk vezetettekhez.
Törvény írja elő, hogy minden pártnak időszakonként kongresszust kell tartania, ami nagyon helyes is, hiszen ha ez a minimális kényszer sem lenne, akkor egyes pártok igen hamar kommunista csökevénynek minősítenék ezt a rendezvényt, és Kövér László receptje szerint rendeleti úton pártpolitizálnának.
Egyszerűbb lenne a világ, hiszen egyszerűbb egy pártvezetőnek utasításra mozgó tagsággal a háta mögött masíroznia a szebb jövő felé, mint a sok rakoncátlan, okoskodó párttaggal veszkődni, megvívni a kis belső csatákat, elfogadtatni a lázálmokat, esetleg birkózni a személyi támadásokkal, a világmegváltó tervekkel szembeni értetlenséggel.
Két választás között nem is igen foglalkoznak a pártok a tagságukkal, ha hatalmon vannak összetartja azokat a közös érdek, ha ellenzékben, akkor a hatalmon levők gátlástalan törtetése, így aztán nincs velük dolog, elvannak azok, mint kukoricabefőtt a liba polcán…
Viszont választások előtt hirtelen fontossá válnak, hiszen kell az aktivista, kell a társadalmon belüli ingyen-propagandista, ilyenkor aztán nekiállnak udvarolni a tagságnak, no meg az összes választónak is.
Kongresszusa volt minap a Fidesznek, holnap lesz kongresszusa a Demokratikus Koalíciónak és utána nem sokkal a szocialisták is megtartják a maguk hasonló rendezvényét.
A többiek is bizonyára, de hát ezek már inkább intim ügyek, melyeket akármelyik presszó mosdójának előterében el lehet intézni, sok szót vesztegetni ezekre túlzás lenne.
A Fidesz kongresszusa egy vezérelvű, katonás fegyelemre nevelt párt rendezvénye volt, a pártelnöki címért egyedül Viktor indult, idén senki sem tervezett öngyilkosságot.
A párt prominensei csendben voltak, mindenki megkapta már a maga trafikjait, néhány hektáros kis latifundiumát, aki meg nem, az azért volt csendben, mert remélte, hogy később ő is sorra kerül.
Az egyszerű, mezei Fidesz-tag meg jó katona módjára, vigyázzban állva hallgatta a harcias szónoklatokat, megfelelő helyeken és időpontokban zúgott a vastaps, derűs mosollyal lelkesedett a nép, - leginkább Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjának feelingje lengte át a rendezvényt.
Gondolom, a Párt Ökle gondosan vigyázott arra, hogy a Párt Ökre ne legyen megmerényelve, merthogy nem csak szociopata, de beszari is a szentem.
Vezérelvű párt, ő adja a jutalomfalatokat és ő ránt bele a pórázba, ha valamelyik delikvens nem bír magával, az idők során már három parlamentre való politikusát leselejtezte, de óvatos.
Nem csinál belőlük kutyatápot, elfekvőbe küldi őket, gondoskodik a megélhetésükről, mint a maffia általában, csak be kell fogni a szájukat.
Itt nincs gond a programmal, mert senkinek eszébe nem jutna annak részleteit firtatni, a Vezér szava - Isten szava.
Aki mellesleg tisztában van saját értékeivel, minden eddigi államférfit felülmúló történelmi szerepével, tudja magáról, hogy tulajdonképpen százkilencven magas és kék szemű, ezt egyébként plakátokon is tudatja híveivel, de utálja a pocakos tábornokokat, de él-hal a pocakos miniszterelnökökért.
Boldog soha nem lesz, mert eredetileg Puskás reinkarnációja szeretett volna lenni, ehelyett hörcsögként született újjá, és ahogy elnézem, következő életében csótány lesz, ha az újjászületés minőségét érdemek alapján osztja az Úr.
Szavai a sokatlátott hadvezér kissé agresszív szavai voltak - csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van, siker-siker hátán, kéjhömpöly, mámor, győzelem, diadal, haverok, buli, hanta!
Talán az óvatosan távolodó Pokorni lógott ki kissé a sorból, mikor az ellenzék ekézése helyett holmi buzizásról, meg szinglihordák emlegetésének tilalmáról értekezett, de hát Pokorni mindig is kicsit olyan volt a Fideszben, mint sekrestyés a kuplerájban.
Nem volt meglepetés, egy volt a tábor, egy volt a zászló, egy volt a félelem egy esetleges jövőbeni felelősségrevonástól, szóval együtt mozdultak, remélem a nagyja együtt is fog ülni egyszer, habár…
A hét végén tartja kongresszusát a Demokratikus Koalíció is.
Mondjuk, ebben a pártban sem hemzsegnek a pártelnök-jelöltek, de a többieknek legalább nem kell hason csúszva közelíteni a demokrata oszlopszentet, aki kétségkívül feledhetetlen érdemeket szerzett hívei között azzal, hogy amikor elvágták a szocialistákkal összekötő köldökzsinórt, akkor – minden előzetes várakozással ellentétben - pártot csinált a bánatos sokadalomból, mely lehetett volna nagyobb is, ha sokan nem riadnak meg a kihívástól.
Pártjának demokratizmusa a szavak szintjén lenyűgöző, a tettek világában azért már nem mindenen esetben nyilvánul ez meg kristálytisztán, időnként érezni rajta a szocialista szocializációt, a szociknál megszokott kamarillapolitika kissé áporodott illatát a modern világ magára öntött parfümériája alól.
Soha nem arról volt híres, hogy ütőképes apparátust tudott volna építeni, inkább mindenféle rejtélyes érdemek és érdekek mentén állítja össze csapatát.
Ha valakinek sikerül elhitetnie vele, hogy személyében  egy véleményformáló értelmiségivel beszél, akkor nyert ügye van, mert egy pillanat alatt beelőzi azokat, akik évek óta tolják minden erkölcsi és anyagi elismerés nélkül pártjának szekerét, holnap már ő írja a pártprogramot.
Bár remek ösztönei nem csalják meg, és tudja, hogy ma nemigen van vevő világnézeti pártra, de mégis, valahogy beragadt nála az ötlet, hogy a szocialistáktól való kiseprűzése esetén majd ír kurvajó könyveket a baloldalról, így aztán – mert szavatartó is - másodállásban szakácskönyvet és világmegváltó ideológiákat kreál.
Viszont nem hazudozik üzemszerűen, az igazmondásból sportot csinál, és remekül mondja az igazat.
Minden hibát azonnal felismer, kivéve az általa elkövetetteket, de az vesse rá az első követ, aki hibátlan, ugye.
Reggelente belenéz a patakba és megállapítja, hogy milyen cuki csávó is ő, - elszomorodik kissé, ha ezt nem igazolják vissza a közvélemény-kutatások, de nem adja fel.
Cipeli hátán a pártját, melynek tagságáról ugyan illúziói vannak, hiszen zömük a szocialista akolból érkezett és a beidegződéseket nem lehet máról-holnapra levetkőzni.
Remek tulajdonsága, hogy magával a létével, fellépésével kisebbségi érzéseket kelt ellenfeleiben.
A nők ránéznek a nagy orrára, negyvenhatos lábára, és elábrándoznak, majd elolvadnak, a férfiak meg halálra röhögik magukat, mikor eszükbe jut a sámli, melyre Orbán mászott kettejük vitája alkalmából.
A kongresszus teljesen demokratikusan fog mindent megszavazni, amit ő javasol, beleértve a pártprogramot is, legyen bármennyire is eklektikus, - a személyeket is, mindent.
Ő nem vezér, inkább guru vagy egy jókedvű oszlopszent, tud nevetni, és aki nevet, az rossz ember eleve nem lehet.
Ha egyszer el tudja majd érni, hogy pártja ne az ő pártja legyen, hanem akkor is megálljon a lábán, ha mondjuk, influenzával három hétre ágynak esik, ha megtanul végre dolgoztatni, szervezni, akkor – nem csak pofozóbábúként - bekerülhet a magyar történelembe – bevallom, én drukkolok neki.
A szocialisták is megtartják a választások előtti rituális kongresszusukat.
Sokat dolgoztak Mesterházyn, hogy ütős pártelnököt faragjanak belőle, nem is sikertelenül, hiszen megtanult beszélni, amit mond, az értelmes, de sajnos nem magávalragadó.
És kissé zavaró, hogy időnként látszanak az őt mozgató madzagok a végtagjain…
Az ember már éppen elhinné, hogy ő irányítja a szocik politikáját, aztán olyankor mindig jön egy választási jelölt–lista, vagy valami más, amiből kiderül, hogy azért nem annyira.
Pártja nincs túl jó, de nincs túl rossz állapotban sem.
Nem szervezetileg gyenge, hála Kádár túlélőinek, hanem tömegtámogatottsága kopott meg.
Tegyük hozzá, Gyurcsány kiebrudalása sem hozott a konyhára, inkább csak vitt, holott szép reményeik voltak politikai elhalálozását tekintve.
Hiba volt, mára kiderült, de hát féltek tőle rettenetesen, mert tudták, lebeszéli a hajat a fejükről meg kibeszéli a széket alóluk, - de ez ma már mindegy is.
A nagyobb baj, hogy a különféle érdekek következtében inkább egymásra figyelnek, mint a választókra, ami megbosszulja magát.
Ami viszont halálos kór, az, hogy a választók nem hisznek nekik.
Éveken keresztül zengett az ország attól, hogy Gyurcsány hazug, ma talán ő az egyik hiteles politikus, és a többi sem a Bajnai-Mesterházy-Orbán csatársorból kerül ki.
Emellett a szocialistákon rajtuk ragadt a mutyi vádja, a piszkos anyagi érdekeken alapuló háttéralkuk gyanúja.
A legpiszkosabb ezek közül a sokak által állított, de természetesen nemigen bizonyítható Simicska – Puch paktum gyanúja, melyen nem sokat segítenek az aktuális politikai lépések, mint ahogy Mesterházy helyzetét sem teszik éppen erősebbé.
A nép azt mondja róluk, hogy nem is akarnak nyerni, jó nekik ellenzékben, főleg, ha békén hagyják őket.
Ismerve a Fidesz gyengéd módszereit szembeötlő, hogy Mesterházyt feltűnően kímélik, még most is, amikor Bajnai pozíciója a demokratikus oldalon hervadásnak indult.
A szocialista kongresszus a legszebb kádári hagyományokat követi, remek előterjesztések, munkaanyagok, határozati javaslatok, csak a szavazótábor fogy ütemesen…
Szóval, kongresszusok lesznek, a pártok megfutják a kötelező gyakorlatot, utána lesznek boldog, boldogtalan és sértett politikusok, majd jöhet a szabadon választott gyakorlat.
Mindegyiküknek nagy a tét, Orbántól – Mesterházyig.
Majd kiderül, melyikük fut eredményesen és melyikük esik fenékre a politika síkos jegén, ha a gyakorlat kivitelezésébe hiba csúszik.
Nem mindegy, az ország jövője múlik rajta.
Meglátjuk…

:O)))

APOLITIKUS FIATALOK

Hát igen, azt nemigen lehetne mondani, hogy a mai fiatalokat szétveti a társadalmi aktivitás, hogy ők lennének a haladás motorjai, de még csak a fékjeinek sem mondhatók.
Külön fájdalmas, hogy éppen a demokraták soraiban látni keveset közülük, jóllehet ezzel nem mondanám, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika, mert dehogynem.
Inkább azt mondanám, hogy a fiatalokat az nem érdekli, amit manapság a politikai pártok és a különféle szervezetek politika címen művelnek, és ennek sok oka van.
A politizálást sehol sem sorolják a szépművészetek közé, de hogy egy, még a vállat diktatúra viszonyai között is viszonylag kulturált ország oda süllyedjen, hogy a politika fogalma a közbeszédben a szarlapátolás szinonimája legyen, az azért meghökkentő.
Viszont ad ara némi magyarázatot, hogy miért tartja távol magát az értelmes fiatal ettől a tevékenységtől, hiszen ki a fene akar mocskos és büdös lenni, a tetejében cél és eredmény nélkül?
A helyzet ilyetén alakulásának első számú felelőse az alcsúti nagybeteg, akinek sikerült elfogadtatnia az országgal azt, hogy a politizálás a konfrontációról, a permanens harcról, győzelemről és vereségről, ellenfelünk megsemmisítéséről szól.
A probléma nem az, hogy a szociopata pártelnök megbolondította saját táborát, mely időnként felvonul síppal-dobbal-nádihegedűvel köpködni, és ha lehet, kicsit verekedni is, hanem az, hogy sikerült ezt a stílust rákényszerítenie politikai ellenfeleire is.
Ma már ők is azt hiszik, hogy az a politizálás, mikor hasonló stílusban próbálunk támogatókat szerezni, vagy ellenfeleink ellen fellépni, mint ők.
Komolyan mondom, hogy belebetegszem, mikor meglátom Török Zsoltot az utcán óbégatni a két agyilag kihívásokkal küzdő emberi hulladék után, akik a Jókai utcában handabandáznak, de egy érdemi vitára teljességgel alkalmatlanok, merthogy ahhoz az is kellene, ami nekik nincs: ész és vitakultúra.
Pedig a politika nem a konfrontáció, nem a harc, nem a mindenáron győzniakarás műfaja, a politika a kompromisszumok művészete.
Sokan keresik még mindig Kádár sikereinek titkát, esetenként ostoba következtetésekre jutva, felemlegetve az ország eladósodását, mely, ha igaz lenne, akkor ma Magyarország Európa legboldogabb állama lenne, lévén az eladósodottság ma jócskán meghaladja a Kádár-korszak hasonló mutatóját - de a népszerűséget nem ez hozta.
A népszerűség és a sikerek titka az volt, ami miatt Kádárt a kompromisszumok robotosának hívták: az egyensúlykeresés érdekek és elvek között, a szélsőségek kerülése, a folyamatos társadalmi megegyezés és kiegyezés megteremtése a társadalom csoportjai között, a társadalom és a hatalom között.
Amikor a fiatal elfordul a közélettől, akkor ezt hiányolja - a valóságos párbeszédet és a megegyezésre törekvést, harcolni meg nem akar, mert úgy érzi, hogy nincs miért.
Hiszen egyik politikai tábor éppen olyan, mint a másik, meg aztán egy brancs ez, keresztbe-kasul összefonódva, a legkisebb pénz láttán félretéve elveket, ideológiákat, demokráciát – hát ki akar ezeknek a mocskoknak a sakktábláján alparaszt lenni?
Nem csak országos, de helyi szinten is így megy ez.
Mindenféle hivatalokban, testületekben különféle országos és helyi politikusnak nevezett tetvek szívják a nép vérét, élősködnek a pénzén és mellé még urizálnak és nagyképűsködnek is, hatalmukat fitogtatva.
Kádár hajdan azt mondta: én a gyalogosok pártján vagyok, és ezt neki el is hitte mindenki.
Ma már annak a politikusnak sem hisz senki, aki ritka kivételként valóban az ország érdekeit szem előtt tartva akar dolgozni.
Ma egyetlen politikust nem lehet mutatni, akinek társadalmi közmegegyezéssel alátámasztott hitelessége lenne, pedig nem minden politikus tróger, de mégis: a többiek elképesztően alacsony emberi és morális tulajdonságai lehúzzák őket is a sárba és mocsokba, a nép meg védekezik.
Leginkább úgy, hogy kétfelé választja a társadalmat: vannak ők és vagyunk mi, nekünk semmi közünk nincs hozzájuk, nekik meg hozzánk, éljék ők is a maguk életét, minket meg hagyjanak békén.
Ez persze illúzió, de népszerű illúzió.
A fiatal nem ostoba, lát a pályán és véleménye van arról is, amiről az idősebbjének már véleménye sincs, csak beletörődően legyint.
Még egy dolog van: a politikusok minden törekvése dacára a fiatal nem teljesen kiszolgáltatott.
Neki nincs még veszítenivalója, ha megmérgeli magát, könnyen bedobálja a táskába a két farmert, a hat pólót, hat gatyát, aztán már híre-nyoma sincs errefelé.
A diktátorocska meg ott állhat a Hegyeshalom tábla alatt egy zacskó kukoricával és csalogathatja haza őket - gyertek haza libuskáim - bánatosan lesve a delikvensek égnek mutató középső ujját.
A másik dolog, amitől a fiatal úgy érzi, hogy a politika úri huncutság, az a közéleti ismeretek, a saját korának megfelelő közélet hiánya.
Közéletiségre egészen fiatal kortól nevel egy normális társadalom, természetesen figyelembe véve az életkori sajátosságokat.
Mire van igénye a kisgyereknek?
Játékra, - hát akkor játsszunk, de közben együtt döntsük el, hogy ki legyen a bíró, tegyen valaki javaslatot, - Józsika, te mit gondolsz?
Vikike?
És szerinted Zolika, ki lenne a legjobb bíró?
Ferike?
Hát akkor szavazzunk, emelje fel a kezét, aki Vikikét akarja bírónak!
Ki szavaz Vikikére?
És ki Ferikére?
Ezzel már meg is tanítottuk a többségi demokrácia alapvető eljárását a gyerekeknek.
De baj van az általános iskolásokkal meg a középiskolásokkal is, mert a rendszerváltás hősei az úttörőmozgalmat szétverték, az úttörőtáborokat lenyúlták, jutott a vagyonból jobbra-balra, de helyette nem lett semmi.
A cserkészmozgalom halvaszületett csecsemőként büdösködött egy darabig – soha nem feledem szegény jó Sinkovits Imre cserkésznadrágját – ma már gyakorlatilag nyoma sincs.
A KISZ helyett sem jött semmi, pedig az is adott valamiféle közéleti terepet, aki akart, az részt vehetett politikai vitákban is, nemigen voltak tabuk, adott valamiféle összetartozás-érzetet, márpedig erre nagy szüksége van egy fiatalnak, aki koránál fogva tartozni szeretne valahova.
Nincsenek fórumok, nincsenek csapatok, nincs meg az egy brancsba tartozás fiatalok számára oly fontos érzése.
Kivéve a szélsőjobbot, akik egyébként is szerencsések, mert a fiatal fogékony a radikalizmusra, meg aztán hazaszerető is, így igen könnyen félrevezethető, lelkesíthető, radikalizálható.
Jobb helyeken a politikusi utánpótlást a pártok ifjúsági szervezetei adják, ahol a jelöltek meg tudják mutatni oroszlánkörmeiket, a magyar baloldalon inkább a családi hagyományok – és kapcsolatok – dominálnak.
Egy-egy jellegzetes névről az idősebbeknek azonnal beugrik a hajdan magas beosztásban dolgozó apuka vagy nagybácsi, a jelenlegi politikában tevékenykedő apuka, ami talán nem baj, ha tehetség is párosul hozzá, de tovább erősíti a mai pártok amúgy is túltengő belterjességét.
Ma az országos kitekintés leginkább az, hogy mit mondtak a szomszéd irodában, ettől csak a szegény pártokat kíméli meg a sors.
Szóval kellenének ifjúsági szervezetek jobbról-balról egyaránt, kellene a fiataloknak gyakorlóterep, és ha egyszer valamilyen csoda folytán kormányra jutna a demokratikus oldal, akkor az etika és a hittan tantárgyak fele óraszámában állampolgári ismereteket kellene taníttatni.
A mai gyerekeknek fogalmuk sincs a plurális képviseleti demokráciáról, a pártok szerepéről, a többség-kisebbség viszonyáról, fékekről és ellensúlyokról, hatalommegosztásról, állam és egyház szétválasztásáról – mindközönségesen a demokráciáról.
Ők a mai viszonyoknak megfelelően uralomban gondolkodnak – demokrácia az, ha én mondom meg a frankót.
Nagyon nagy baj ez, mert ez a szemlélet ágyaz meg az önkényuralomnak, a fasizmusnak, az egyre virulensebb nácizmusnak.
A fiatalok a jövő.
Aki őket meg tudja szólítani, maga mellé tudja állítani, annak nyert ügye van.
De ehhez tudni kell, milyen országot szeretnénk kínálni nekik.
Úgy tűnik, a baloldal nem nagyon akar nyerni, pedig a fiatal hálás azért, ha figyelnek rá, ha kikérik a véleményét, merthogy az ország az övék.
Nekünk csak vigyázni kellene rá, míg ők át nem tudják venni, hogy onnantól majd ők vigyázzanak rá, míg a mai óvodások fel nem nőnek.
Szép feladat, kár lenne elrontani…

:O)))