NAGYOLLÓ

Magyarázkodás helyett doktori címének visszavonását kérte Florian Graf, a berlini tartományi gyűlés kereszténydemokrata frakcióvezetője, miután a potsdami egyetem egy rutinvizsgálat után jelezte, hogy „plágiumgyanú merült fel” a dolgozatával kapcsolatban.

A német politikus elismerte, hogy egyes részeket „nem hibátlan tudományos munkával” készített el, és bizalmi szavazást kért a CDU frakciójától.

Plagi bácsi divatot csinált, jóllehet nem ő volt a sorban az első, és ahogy elnézegetem, nem is ő lesz az utolsó.

A szakdolgozatokról és a disszertációkról szól ez a történet, mely elsősorban politikusokat érint, jóllehet a vétkesek köre sokkal szélesebb, csak hát ez például a politikusi pálya egyik rákfenéje: aki erre a pályára lép, az nyugodtan számolhat vele, hogy ellenfelei sűrűfésűvel vizsgálják át múltja szőrszálait és igen komoly reményeket fűznek az eredményhez.

Általában lehet is találni abban a múltban ezt-azt, amikor a politikus még nem gondolta, hogy ígéretekkel fog házalni és fejét a feddhetetlenség magasztos dicsfénye fogja keretezni, aztán már csak a kommunikációs szakemberek ügyességén múlik, hogy lesz e a bolhából elefánt, vagy az ellenfél hatékony kiiktatására irányuló  kezdeményezés csendesen elhal.

A felsőoktatásban a diploma megszerzésének feltétele a tanulmányok lezárása után egy szakdolgozat elkészítése volt, imitálva a tudományos munkát, vagy lehetőséget adva azoknak, akik a tudományos vagy kutatói munkához vonzódtak, hogy megmutassák oroszlánkörmeiket, de a végzős diákság túlnyomó többsége számára ez már leginkább csak egy letudandó nyűg volt, amit ugyanúgy prezentálni kellett, mint ma a nyelvvizsgát.

Ma is van, aki ezt lováriból kívánja abszolválni, van meg, aki három felsőfokú nyelvvizsgával a tarsolyában tudja átvenni a diplomáját - így volt ez a szakdolgozatokkal is anno.

A főiskolai, egyetemi szakdolgozatok készítői a számítógépek előtti hőskorban bizton építhettek arra, hogy a munka leadása és megvédése után emberfia nem lesz, aki emlékezne arra, hogy mit is írt a delikvens, különösen arra nem, hogy mit is írt egy másik szerző.

Vagy ki tudta volna felfedezni a dolgozat viszonylag ismeretlen szerzőktől átemelt részeit a kissé laza tudományossággal készített elaborátumban, még ha nem is tüntette volna fel a forrást a szerző.

Merthogy azért az önálló gondolatokat is számon kérték a diáktól, aki örökös időhiányban szenvedett és bizony, sok esetben a könnyebb utat választotta, mint a róka, amelyik ahelyett, hogy libát tenyésztene, lopja azt.

Tulajdonképpen semmiféle értéket ezeknek a szakdolgozatoknak nem tulajdonított senki, annak kezelte mindenki, minek a diákok is, - egy utolsó kellemetlen feladatnak a diploma átvétele előtt, amit aztán azonnal el is felejtett mindenki,

Nagy bajban lennék én is, ha az első diplomámhoz kapcsolódó szakdolgozatom címét fel kellene idéznem, míg a másodikra azért emlékszem, mert azt arról írtam, ami akkor a munkaterületem volt, és hát ez jelentősen megkönnyítette a dolgom – már leadtam a dolgozatot, mikor észrevettem, hogy van még 25 kézírásos oldal az asztalomon, amit elfelejtettem belecsinálni az anyagba, már akkor is grafomán lehettem.

Az általános gyakorlat azért nem ez volt, hanem a mai gyakorlattal ellentétben, mikor a Ctrl-C / Ctrl-V oldja meg a problémákat az ügy költségigényesebb volt, merthogy kellett hozzá nagyolló mg ragasztó is.

Az imígyen összeállított műveket szorgos és csinos titkárnők öntötték aztán végleges formába, szerelemből vagy illő díjazásért, ami elég strapás feladat volt, mert az anyagnak illett tisztának és hibátlannak lenni, mert arra adtak a kor bírálói.

Az anyagban lehetett Pestalozzit a család ellenségének aposztrofálni, de a radírozás meg a kifestés az főbenjáró volt…

Egyébként is, az anyag kizárólag idegen forrásokból történő összeállítását akkortájt még nem lopásnak, hanem kompilációnak nevezték – az még egy lágyabb, megengedőbb kor volt.

A kisdoktori-nagydoktori már más tészta volt, - itt vérzett el Plagi bátyó – mert itt már számolni kellett a tudományos életen belüli konkurenciaharccal, hiszen komoly beosztások, nyugati utak dőlhettek el azon, hogy valakinek mekkora a tudományos súlya.

De itt is inkább csak a tudomány aklán belül, mert az a kutyát se izgatta, ha valamelyik megyei pártbizottság egyik titkára tudományos cafrangokra vágyott – ők nem voltak ellenfelek, adjuk meg a királynak, ami a királyé alapon lehettek papírral is igazoltan okosok.

Most éppen Gyurcsány van terítéken, az ő hajdani főiskolai dolgozatát próbálják kávézaccból rekonstruálni, mert felmerült a gyanú, hogy az ő Balaton-felvidéki borászat iránti érdeklődése csak átmeneti volt, míg sógora rajongott a csopaki rizlingért és a somlói juhfarkért.

Pedig láthatnák, menet közben ízlése változott és ma már a Balaton déli partjának lankáin szüretelt borok vonzzák, mert azzal már csak nem gyanúsíthatjuk meg, hogy azért költözött Kötcsére, hogy évente egyszer láthassa Orbánt…

Az ízlés változhat, ha belegondolunk, annak idején Orbán is rajongott a demokráciáért…

Azért van bennem némi aggodalom, mert ha ezek kinyírják Gyurcsányt – márpedig nem fogják elengedni a témát, erre nyugodtan mérget lehet venni – akkor nagy bajban lesz a magyar baloldal, mert elveszíti legfajsúlyosabb vezetőjét.

Amikor diák voltam hajdan, szinte mindegy volt, hogy az a bor hol termett, csak ártson.

Reménykedjünk abban, hogy Gyurcsány se köpte ki anno a Balaton-felvidéki borokat…

:O)))

PALIRA VETT ORSZÁG

Azon törtem a fejem, hogy tulajdonképpen miért is van szüksége Orbánnak erre a mi Palkónkra?

Mert azt azért nem hiszem, hogy gyengéd szálak fűznék hozzá, vagy, hogy annyira felnézne a néhai olimpikonra, hogy fájlalná elvesztését – ugyan.

Nem olyan családból való ő, ahol az életet az érzelmek irányítják, hosszú baráti kapcsolatokon gázolt keresztül és jóbarátokat nullázott le, elküldve őket a brüsszeli lágerbe, ott eszegetik ma is a kegyvesztettek keserű kenyerét.

Akkor hát miért tartja még most is ezt a szerencsétlen flótást, aki soha nem gondolta volna, hogy a cafrang, melyet oly fáradságos munka eredményeképpen neve elé biggyeszthetett így pofán fogja rúgni egyszer.

Valószínűleg arra számított, hogy majd jól jön ez, ha valamiféle állami tisztség betöltésére dekoratív és jó svádájú jelöltet keresnek, mert az szerintem fel sem merül még rémálmaiban sem, hogy neki itt valaha még tudományos munkát – egyáltalán munkát kelljen végezni.

Majdnem be is jött neki, hiszen a jó sváda gyárilag adott volt, dumálni úgy tudott, mint kevesen, emellett zeneművészeti tevékenysége is elismerésre méltó volt - jól zongorázott, és ahogy Orbánnak oboázni tudott, annak nem volt párja.

Mikor majd a karrierista szobrát megalkotják, ő lesz a modell, pedighát a karrieríve most úgy lekonyult, mint Jancsi buzgalma, mikor a vasorrú bába felkínálta neki magát egy szerelmi légyottra.

Viszont sportember, kitart a végsőkig, pedig ha ép erkölcsi érzékű ember lenne, már régen megszaggatná a gönceit, hamut hintene a fejére és elbujdokolna, mint róka a nádasban.

Viszont szerencséje van, mert Magyarországon sértette meg a jó erkölcsöket, és itt ez azért nem olyan nagyon súlyosan esik latba, mint tőlünk nyugatabbra, ahol úgy hullanak ilyen esetben a fejek, mint érett dió a fáról, még csak verni se kell, elég megpöccinteni és már földön is van.

Abban is szerencséje van, hogy ez az ország a szervilizmus hona, ilyen még egy nem valószínű, hogy lenne Európában.

Az még külön elkeserítő, hogy az ország egyik legnevesebb egyeteme egyszerre két bizonyítványt állított ki, egyet az Elnök Úrról, egyet meg saját magáról, pedig az ember előzetesen azt vélelmezte volna, hogy nagytekintélyű professzorok nem fogják hanyattvágni magukat a hatalomnak, mint egy útszéli ribanc a török kamionosnak.

Azt képzelte volna az ember, hogy egyértelműen és tisztán kimondják a verdiktet, mely szerint ez a doktor nem doktor, oszt jónapot.

Mégcsak taglalni sem kellett volna az esetet, elég lett volna azt írni, hogy a dolgozat szerzője nem tartotta be az ilyen munkák elkészítésére vonatkozó szabályokat, ezért hát végtelen sajnálatukra, de meg kell fosztani őt a címtől, kívánva neki felelősségteljes munkájához sok sikert.

Ehelyett jó magasra felköptek az ég felé – gondosan vigyázva, hogy a Jézussal a jobbján ott tartózkodó Viktort el ne találják - majd sebesen szaladtak és aláálltak, szemüket az ég felé fordítva.

Szörnyű ez a blamázs, ég az ország, mint a rongy, mert ez az ember nem képes levonni a szükséges következtetéseket a nyilvánosságra került botrányból, aki pedig meg tudná oldani a nemzetközi életben is mosolyt kiváltó botrányt, az nem akarja megoldani a helyzetet.

Mondjuk, ha Fideszes képviselő lennék, amitől engem mentsen meg egyébként az Úr, csak elgondolkodnék ezen: hát ennyire szaremberek vagyunk itt párszázan, hogy emberfia nincs, aki felállna a Parlamentben és megkérdezné: kell nekünk ez a botrány?

Kell nekünk, hogy még nyilvánvalóbb legyen, hogy rajtunk, a hit és erkölcs magyar bajnokain röhögjön a világ?

Nem elég nekünk a földbotrány, az ország várható ismételt leminősítése, nem elég, hogy miniszterelnökünk – és sajnos, vele együtt országunk is - Európában lassan már a pestisessel esik egy kategóriába?

De nincs ilyen bátor ember, mert a pénz elveszítésének réme mindenkit elbátortalanít, kivéve tán Ángyán professzort, akinek nem biztos, hogy igaza, de az biztos, hogy gerince van – ellentétben a plágiumügyben érintett professzorokkal és a Fideszes képviselőkkel.

De írtam itt feljebb, nincs semmi ok nélkül, ez nem egy érzelmi ügy, hanem dolomitkemény racionalitás.

A Mi Boldogságunknak, a Harmadik Honalapítónak komoly gondjai vannak, mivel ez a fránya Unió kiismerte, és igencsak úgy néz ki, hogy nem kajálja az elé tálalt baromsághegyeket, ígérethalmokat, hanem egyre jobban szorítja be őt a sarokba.

És számára nincs más kivezető út, hiszen egy kormányon levő Fidesz vezérének lenni nem egy nagy üzlet, mikor végre elérte, hogy minden madzag az ő kérges kezében fusson össze, akkor adja át a hatalmat másnak, ha a szükség úgy hozza?

Na, nem, - még ötletei támadnának, oszt csak a baj lenne vele.

Egyetlen pozíció van, ami a hatalom megtartását és személye megkerülhetetlenségét biztosítaná: a Köztársasági Elnöki poszt, természetesen a mainál sokkal, de sokkal erősebb jogosítványokkal – ez viszont bármikor megszervezhető.

Úgyis olyan szépen elképzelte, hogy a Sándor-palotában eszi majd a libacombot a családdal, a csontokat az asztal alá hajigálja, vagy kidobálja az ablakon érte tüntető híveinek - azok úgyis mindent bezabálnak…

De ezt nem lehet elkapkodni, hiszen ha mégis úgy dönt, hogy bedönt, akkor ahhoz a mai mozgástér kell, még átmenetileg sem lehet avatatlan kezekre bízni a menedzselését, egyáltalán, nem lehet senkiben bízni ezekben a vérzivataros forradalmi időkben.

Ehhez pedig az kell, hogy – bár egy krumpliszsák és egy gumibélyegző értelmesebb és célszerűbb lenne – mégis az kell, hogy valaki, aki csettintésre visszahozza a labdát, melegen tartsa a széket.

Ezért aztán a levitézlett olimpikon még egy darabig folytathatja dicstelen pályafutását, epedve várva a percet, mikor elküldik végre a francba, rengeteg pénzzel, villával, autóval.

Utána már sínen van, legfeljebb – ha hiányzik neki a cafrang – felveteti magát vitéznek, az is van olyan szép cím, mint a doktori.

Vitéz plagivári Schmitt Pál, - olyan szép, a szívnek meg kell szakadni…

:O)))