POFÁRA TÖRTÉNŐ ESÉS

Felöltötte harci rosszmodorát, felcsatolta sportszárát, zsebrevágta azt a két dolgos kezét (Szent Jobb és Szent Bal – kanyarba se vagy Szentpisti!) – csatába indult, legyakni Brüsszelt Viktor, Isten Bunkaja.
Elemében volt, hiszen számára a harc maga az élet, ő kora gyermekkorától erre szocializálódott, már a kőbölcsőben is, melyet gondos édesapja faragott a kis Vityesznek a fejével próbálta széttörni a korlátokat, ettől lett az orra is csámpás, de sajnos nem sikerült, a maradandó károsodás nem a kőbölcsőben keletkezett.

Hogy miből gondolja, hogy neki állandóan széllel szemben kell megpróbálnia pisilni, az maga a nagy talány, hiszen már kötésig jár a kudarcokban.
Gondolom, hogy itthon ő fújja a passzátszelet, ebből arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetközi színtéren is neki kell meghatároznia a követendő magatartásokat.
Minden jel szerint tévedett, pedig csókot lehelt az angol miniszterelnök ánuszrózsájára, beszippantva annak bódító illatát, és mégis.
Illetve mégsem, mert elszabta a dolgot, rosszul mérte fel az erőviszonyokat.

Azt gondolta, hogy David Cameron olyan erős az Unióban, mint ő Magyarországon, de megdöbbentő módon ez a vélekedése nem jött be, Cameron egyedül maradt, mint Don Quijote, így Sancho Panzára sem várt valami nagy diadal a szélmalom tövében.
Ő azt hiszi, hogy az Unió ellen harcol, de téved – ő a történelemmel folytat éppen vesztes csatát, hogy a csatában betöltött szerepét most hadd ne cizelláljam, mindenesetre nem ő a hadak vezére, de még csak annak sisakhordozója sem.

Az alapvita ugyanis arról szól, hogy merre tartson az Unió.
Két verzió van, az egyik államok laza szövetsége, a másik út egy Európai Egyesült Államok felé vezet.
A Nemzet Pucája az első felfogást támogatja, az ő Uniós modellje szerint az Unió szedje be a tagországoktól a pénzeket, majd ossza vissza - legfőképpen Magyarországnak, de a pénzek elköltésébe ne szóljon bele, ne ellenőrizzen semmit és legfőképpen ne pofázzon bele abba, hogy ő mit csinál bánatos népével, vagy mit nem.
Neki mindegy, hogy mi lesz Európával, vagy mi lesz ötven, vagy száz év múlva, ő az utódokról már gondoskodott, a többi meg harcoljon meg a napi betevőért, kit érdekel.
Hogy közben a világ megváltozott, az nem érdekes, az a világ baja, harcoljon meg a világ is az életbenmaradásért – végtére is nem juthat mindenkinek libacomb, van akinek meg kell elégednie a püspökfalatjával.

A világ persze közben napról-napra változik, Kína gigászi teljesítményekkel már a világ vezető hatalmának szerepére tör, a Hold meghódításán dolgozik, emellett Amerika el van neki adósodva nyakig.
De feljövőben van India is, mely a világ legnépesebb országa lesz a század végére, és lehet ugyan tízmilliós, matyómintás, árvalányhajas falunkból legyinteni, hogy a sok kis sárga, meg az a rengeteg cigány, de ne felejtsük: Kína mára a legfejlettebb haditechnika birtokosa, India pedig informatikai nagyhatalom.
Vezérünk ugyan most legyőzte a hazai Kínát, becsukatta a Négy Tigris nevű piacot, de Kínát bezáratnia nehezebb feladat lesz.

Európa vezetői és közötte van egy óriási különbség: a többiek éreznek némi felelősséget népükért, míg ő csak a saját érdekeit nézi.
Így van ez, akármerre is nézünk, lásd a stadionépítések ügyét, a paksi bővítést, a termőföldek körüli cirkuszokat, a dohánymaffiát, a borászatokat – mindenhol az ő strómanjai vannak pozícióban és ők fosztogatják szorgalmasan az országot, melynek bamba népe még mindig a kommunistákat szidja.
Ha Európa nem akar túl sokat engedni az életszínvonalából, a világban betöltött pozíciójából, akkor változnia kell és meg kell haladnia a zárt nemzetállamok ideáját.
Egyesülni kell, ami természetesen nem zárja ki a nemzeti sajátosságok megtartását.

Nem először kerülnek ilyen dilemma elé európai országok, hiszen Németország sem volt mindig egységes ország, ma mégis el van egymás mellett a bajor és a porosz, a szász és a sváb, egy gazdaságilag és katonailag erős államban.
De volt ilyen az olaszoknál is és a sok apró fejedelemségből egységes ország lett.
Lett volna ilyesmire példa nálunk is, mert – minden ellenkező híresztelés dacára – Erdély nem volt Magyarország része.
A 48-as ifjak is ezért szerették volna az Uniót Erdéllyel, csak aztán a korabeli orbánviktorok elqrták, nem kicsit, nagyon…
Aztán az első világháború előtt is részei voltunk egy erős soknemzetiségű államnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának, mely még erősebb lehetett volna, ha nem akadályozzuk meg azt, hogy Csehország is csatlakozhasson ehhez az államalakulathoz.

Maga a királyi Magyarország sem volt nemzetállam, és éppen az verte szét, hogy legerősebb nemzetisége elnyomta a többieket – talán ebből lehetne tanulni is.
Most az Uniót kényszeríti a történelem arra, hogy nemzetei összefogjanak, mert a kor kihívásaira adandó megfelelő válaszhoz nem elég a jelenlegi állapot.
Orbánnak más a véleménye, de ebben a kérdésben – és még sok másban - ez a maffiózó egy senki, akit úgyis el fog söpörni a történelem, és még örülhet is, ha nem jut Ceausescu vagy Rákosi sorsára.

Orbán erről a kérdésről sem kérdezett meg senkit, amit ebben az ügyben képvisel, az Orbán véleménye, nem az ország népének véleménye.
Márpedig a kérdés eldöntését nem bízta rá senki, ez vastagon meghaladja a kompetenciáját, és ugyan hivatkozhat az Országgyűlésre, legfeljebb annyit érhet el vele, hogy ha eljön az ideje, a kétharmadot vele együtt hajigálja ki a nép a Parlamentből, esetleg egy börtönben tölthetik majd büntetésüket.

Ennek az embernek nincs veszélyérzete.
Túl magasra kapaszkodott, diktátor lett, nagyon magasról pedig nagyon nagyot lehet esni.
Nagyobbat, mint most esett.

:O)))

AZ EGY NÉHA TÖBB, MINT HÁROM...

Hát lement a bajai időközi választás, a tétet besöpörte a Fidesz.
Még mielőtt a tét címszó alatt bárki a megüresedett önkormányzati mandátumra gondolna, ki kell ábrándítsam, a tét itt az volt, hogy sikerül-e a demokratikus oldalt úgy felvezetni a társadalomnak, mint hamvaiból feltámadó büszke főnix-madarat, vagy marad a társadalomban a kép a mai magyar baloldalról, a béna kacsáról, mely gágog meg totyog, de szárnyalni mostanában nemigen fog.
Ez volt a tétje a választásnak, mert az magában, hogy Baján ki lesz a megüresedett választókörzet új gazdája, az országos politikai helyzet tekintetében nem bír semmiféle jelentőséggel.
Legfeljebb a bajaiak közül érinthet úgy háromezer embert, hacsak nem módosította volna egy baloldali győzelem a helyi önkormányzati erőviszonyokat.
De azt hiszem, hogy még erre sem került volna sor.
Most a győztes oldal természetesen önelégülten megállapítja, hogy diadalmaskodott a fülkemicsoda, merthogy ha nem forradalom, akkor amit még a fülkében csinálni szoktak, arról legfeljebb az orvosnak szokott beszélni az illemtudó ember.
Ne legyen kétségünk, a jobboldal propagandistái fel fogják használni ezt az eredményt, mely saját választóik lelkesítésére, és a győzelembe vetett hitük erősítésére tökéletesen alkalmas, míg demokrata ellenfeleik számára demoralizáló, csüggesztő, elszomorító, kiábrándító.
Erről az oldalról meg majd hallgathatjuk a sablon-dumákat a tisztes helytállásról, lesz egy sor „ahhoz képest” mondóka, meg optimistára hangolt magyarázkodás, de ettől a tény még tény marad: a célt nem értük el.
Pedig ez nekünk lett volna fontos, mert – sajnos – a jobboldal van olyan helyzetben, hogy megengedheti magának a szavazatarányok változása miatti magyarázkodás elmaradását is – majd meghallgathatjuk, hogy a zemberek őket támogatják, hogy ők nyertek, hogy a „kedves Angela” is nyert, világtörténelmileg is győzött az igazság, hála Pártunknak és Kormányunknak, élén Szeretett Vezérünkkel, Orbán Viktátor elvtárssal, a Népek Tanítómesterével.
De hát persze igazuk is van - hülyék, vagy baloldaliak, esetleg is-is lennének, ha egy ilyen remek propaganda-lehetőséget nem használnának ki, ahogy azt a szakma szabályai megkövetelik.
Ha valamelyik pártvezér azt hiszi, hogy választóit meghatja a szöveg, hogy most éppen hogy csak vesztettünk, akkor az téved, a választó azt gondolja, hogy már megint, és hogy most csak egy monoklija van a demokratikus oldal versenyzőjének, pedig legutóbb kékre –zöldre, ronccsá verték, azzal nemigen törődik.
Éppen azok között okozza egy ilyen vereség a legnagyobb rombolást, akiket elsőrendű célcsoportként szemeltek ki a demokraták – a bizonytalanok között.
Ha valaki nem pártelkötelezett, akkor többnyire pragmatikusan gondolkodik: mi a túrónak szavazzak én ezekre a lúzerekre, ezek úgysem nyernek, nekem meg munka kell, megrendelés kell, beállok hát a várható győztesek közé, aztán vagy szerencsém lesz, vagy nem.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy mindhárom pártvezető, Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány is személyesen részt vett a kampányban, Orbán viszont – nagyok okosan – nem adott ekkora hangsúlyt az ügynek, hagyta helyi ügyként kezelni.
Így aztán most a dolog optikája az, hogy ezek hárman sem voltak képesek annyi embert megmozgatni, mint a Fidesz helyi versenyzői, habár azért a jobboldalnak voltak ott Pestről is aktivistái, még a Fidesz-székház hős védőit is bevetették, de csak a háttérben…
Szóval, pofáraesés ez a javából, hatvanegy szavazattal veszíteni akkor, amikor kétezer választó nem adja le a voksát, ez szegénységi bizonyítvány.
Még akkor is pofáraesés, ha esetleg a jobboldal valóban csalt volna, mert hatvanegy szavazattal veszíteni nem illik, ennyit az utcán össze lehet szedni, ha szorul a hurok.
Persze azzal versenyezni, aki már a választás előtt tudja, hogy hány szavazója van, roppant nehéz annak, akinek a sajátjairól csak sejtései vannak.
Nem csoda, hogy az ilyen szervezet a bizonytalanok megnyerése érdekében beveti a majdan majd legendásként emlegethető trükköt.
A választás előtt néhány nappal nyilvánosságra hozza, hogy a megújulás jegyében a párt választási listáján rajta lesznek a nép kedvencei: a zsurki mágus Baja Feri, Szekeres Imre, aki láthatólag elhatározta, hogy nem halálozik el addig, míg legalább egyszer, három napra pártelnök nem lesz.
Meg a Tiszta Kezek Mozgalom két neves aktivistája, a Tocsik-ügyben elhíresült Boldvai expénztárnok és a nép körében méltán nagyrabecsült Puch László, minden mutyi atyja, rossz nyelvek szerint Simicska szocialistákhoz delegált helytartója.
Na, ez lehetett az a pont, amikor azt mondta a bizonytalan, hogy bár bizonytalan vagyok abban, hogy kire adjam a szavazatomat, de abban biztos vagyok, hogy ezekre nem.
Aztán az sem biztos, hogy a három több, mint az egy, mert például akinek egy szerelme van, az azért több, mint akinek három – így van ez a pártelnökökkel is.
A választási szövetséget valakinek meg illene személyesítenie, aki személyiségével vonzani tudná a bizonytalanokat és elfogadható mindegyik résztvevő párt választói – hangsúlyozom, választói, nem vezetői! - számára.
És közös lista, mert ha vennék a pártok vezetői a fáradságot, hogy figyelemmel kísérjék azt, miket firkálnak a kommentelők a neten, akkor tudnák, hogy a dolgok mai állása szerint egy szocialista jelöltre egy Együtt-PM-es, vagy Szolidaritásos mezei szavazó még tudatmódosult állapotban sem fog szavazni, egy MSZP-s egy DK jelöltre dettó, de azt hiszem, ez fordítva sem üzemel, oszt mondjanak neki a pártkorifeusok bármit, akkor sem.
Ez a hárman vagy csak ketten majd jobbak leszünk, mint együtt lennénk, ez egyszerűen marhaság, ez csak Orbán céljainak rafinált támogatása, és csak remélni merem, hogy nem tudatos, csak hülyére vették őket, talán nem véletlenül.
Abban, hogy még a külön indulásban sincs egység, természetesen Gyurcsány a hibás, ő az, aki már megint nem bír magával és a közös indulást erőltetgeti, de minek?
Erőlteti itt a prófétaságot, ami ellen a többieknek nem is lenne kifogásuk, csak vonulna akkor ki a sivatagba, oszt vissza se jönne, prófétálhatna ott bárkinek, nem zavarna senkit.
Lassan azt hiheti a választó, hogy ezek nem is választáson, hanem olimpián akarnak résztvenni, ahol nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.
Még le lehetne vonni azért egy-két következtetést.
Túl optimista nem vagyok…

:O)))