FEHÉR FAROK

Most nem annyira aktuálpolitikáról, inkább talán a politikai teljesítmények értékéről írnék néhány mondatot.

Attól tört rám az a mértéktelen optimizmus, hogy talán meg tudom értetni magam és nem kezdődik úgy a blog harmadik mondatánál vad komcsizás, esetleg zsidózással egybekötve, mert akik az indítékot szolgáltatták erre, azok kedvenceim közé tartoznak, másrészt meg ez a poszt azoknak szól, akik tudnak és akarnak gondolkodni is, a többiek nyugodtan átugorhatják.

Egy hír és egy nyilatkozat egy mondata volt, melyen el kellett gondolkodnom, mindkettő az immár húsz éve magunk mögött hagyott "átkos" negyven évvel kapcsolatos,

Nem is nagy dolgok, de olyan magyarosan jellemzőek.

A hír az volt, hogy Polgár Dóra máris kiábrándult Gyurcsányékból, és új párt alapítását tervezgeti.

Sok sikert hozzá, magánügye a rokonszenves fiatal hölgynek, magam sem vagyok mindentől elragadtatva, ami a Demokratikus Koalíció házatáján történik, jóllehet, én ettől még nem akarok új pártot alapítani, habár látok én itt még megszólítható széles társadalmi rétegeket.

Az sem zavar, hogy a párt elhagyását indokolta is, bár azt hiszem, hogy fél év után elegánsabb lett volna szépen csendben tovaballagni, hiszen ennyi idő arra is kevés, hogy megtalálja a székházon belül azt a bizonyos forradalmi helyiséget - igaz, nincs is székház…

Azt meg betudom az ifjúság dacos kritikai felhorgadásának, hogy indokaiban szerepel az is, hogy a nem oly régen alakult pártnak „nem sikerült egy vonzó és érdemi ifjúsági platformot kialakítani.” 

Hát. a fene tudja, de én azért azt képzelem, hogy aki most egy zöldmezős párt alapítására elég erőt és felkészültséget érez magában, az – ha már tagja egy pártnak – akkor esetleg nekibuzdulhatna annak ifjúsági platformját kialakítani.

Persze némileg csökkenti a dolog szépségét, hogy ahhoz dolgozni kell, munka mellett meg nem lehet nagypolitizálni, ugye...

Leginkább úgy lehetett volna talán ezt akár a DK-n belül is megcsinálni, hogy húz és hoz magával hozzá hasonló gondolkodású fiatalokat, beszélget velük, szervezi a munkát, és ha valahol elakad, akkor segítséget kér a veteránoktól, akik tegyék végre hasznossá magukat, ha már jelenleg csak a barikádot képezik az egy igaz úton, melynek ő a letéteményese természetesen.

Óh, boldog ifjúság!

De még ez sem zavarna, ha távozásának indoklása nem azzal kezdődne, hogy „Az, amit korábban a DK hirdetett magáról, nincs átfedésben azzal, ami a gyakorlatban történik. Gondolok itt Kádár János szerepének kongresszusi relativizálására…”

Ez a kétségkívül okos és tisztatekintetű lány másodéves egyetemi hallgató, aki hozzávetőleg  a rendszerváltás táján született, és mind a húsz évének összes határozottságával egy félmondatban leírja Kádárt, vele együtt szülei életét is, merthogy ne relativizáljon itten senki.

Márpedig jobb, ha tőlem tudja, mindenki mindig relativizál, azaz összevet helyzeteket, korokat egyéni életlehetőségeket, ha akarja, ha nem.

Kérdezze talán meg a szüleit, azok legalább már huszonévesek voltak a Kádár-korszak végén, de még jobb, ha a nagyszüleit, hogy ők összevetik-e azoknak az éveknek az életminőségét a mai viszonyokkal és nagyon csodálkoznék, ha korunk jönne ki jól az összevetésből.

Egy politikus munkásságát egyébként sem lehet fekete-fehérben ábrázolni, még a mai kutyaütőket sem, mert például Orbán ugyan csapnivaló politikus – már ha politikusnak lehet nevezni egy Keresztapát – de egészen ügyesen focizott valaha, és elképzelhető, hogy kiváló edző lenne belőle, csak éppen az ország olyan tevékenysége nyomán, mint Drezda szőnyegbombázás után.

Egy politikus munkáját egyetlen dolgon lehet mérni – tevékenysége mennyire volt hasznos az országnak, mennyire tudott választ adni azokra a kérdésekre, melyet kora történelme tett fel neki.

A múlt században, most már biztosan megállapíthatjuk, hogy mindössze egyetlen politikus volt, aki a kihívásokra adekvát válaszokat adott, aki az országot felemelte és népének nyugalmat és létbiztonságot teremtett, és ez éppen Kádár volt.

Ferenc József belevitte az országot egy vesztes világháborúba, mely Trianonba torkollott, Károlyi nem tudott mit kezdeni az Antant fenyegetésével, Kun Béla egy erőszakos utópia híveként eleve esélytelen volt, mégha ős is volt az egyetlen, aki fegyverrel is meg akarta védeni az ország területi integritását.

Horthy belevitte az országot a második vesztes világháborúba, a nevéhez fűződik párszázezer zsidó honfitársunk kiirtása, párszázezer katonánk és munkaszolgálatosunk vágóhídra küldése, Szálasi nevéhez fűződik az ország lerombolása, Rákosi nevéhez a sztálinizmus magyarországi meghonosítása, új alkotmány és a középos - nem, a munkásosztály nevében a hatalom kisajátítása, Nagy Imre bűnpocsék politikus volt, aki egyszerűen figyelmen kívül hagyta a politikai realitásokat és szinte ránk húzta az oroszokat

Akik meg Kádár után jöttek, azok tán az egy reálpolitikus Horn kivételével a nagy előd cipőfűzőjéig sem értek, érnek fel.

Kádár fejlődést hozott szinte minden téren, lendületet adott a társadalmi mobilitásnak, ételt és nyugodt életet biztosított az ország népének, virágzott a sport, a kultúra, nem volt éhező gyerek és nem fagyott meg télen egy hajléktalan sem, merthogy nem voltak hajléktalanok, nem kellett koldulni és nem fagytak meg az öregek a fűtetlen szobákban.

Nem gazdagon éltünk, de biztonságban.

Azért legalább egy pecsenyeliba mindenkinek jutott, akinek arra támadt gusztusa és nem csak farhát…

Ma sem élünk gazdagon, sőt, a nép majd fele nyomorszinten tengeti napjait, gyermekek ezrei éheznek, de - ahogy mondani szokták, - még a nyomor sem biztos, ebben az országban ma csak a halál biztos…

Kádár nem forradalmárkodott, hanem kül és belpolitikai téren is a kompromisszumokra törekedett, minden handabandázás nélkül.

Úgy is hívták: a kompromisszumok robotosa.

Ő tisztában volt a politikai realitásokkal, és maximálisan kihasználta a politikai játékteret, sikeres is volt nyugaton és irigyelt volt keleten, eközben minden az ország és népe tulajdonában maradt.

Voltak persze olyan dolgok is, melyekkel nem kell megbékülnünk, merthogy valóban diktatúra volt az a rendszer, de lehetett e más?

Megsúgom, nem, mert Moszkvából erősen figyelték, hogy mi folyik nálunk, mert akkor is akadtak olyanok nálunk is és a Nagy Testvérnél is, akik a társadalom kemény kézbentartását tekintették célravezetőnek, nem a „slampos diktatúrát”.

Igen, 56 után jött a megtorlás, kivégeztek sok embert, de azért azt se tévesszük szem elől, hogy forradalmárkodni veszélyes üzem és akkortájt a BTK lehetővé tette a halálbüntetés kiszabását, melyre a kivégzettek közül legtöbbje vastagon rászolgált, - hadd ne hozzak példákat.

Hát azt kérdezem, kedves Polgár Dóra, hogy akkor helyes-e fekete-fehéren megítélni a közvéleménykutatás által a magyar történelem Szent István után legtehetségesebb és leghasznosabb politikusát?

Lehetne esetleg ezen gondolkodni is, mielőtt bírál, és ajánlanám figyelmébe a blogom Mark Twain által leírt mottóját: először ismerd meg a tényeket, elferdíteni azokat ráérsz utána is.

A másik Szabó Zoltán egy mai interjúja, melyben azt mondta, hogy a tárgyalása a szocializmust idézi, ahol minden tilos volt, ami nem volt megengedett.

Szabó Zoltán családjában tán még a macska is jogász volt, ő egy tévedés ilyen tekintetben a családfáján, nem róható fel neki, hogy nem tudja, hogy ebben az országban már nagyon-nagyon régen mindent szabad, amit nem tilt jogszabály.

Nem is igen értettem, hogy az egyébként nagyon jó interjú végére miért kellett a hajdani vörös farok mintájára ez a fehér farok, nem is tartom túl gusztusosnak, ami azt illeti, változatlan nagyrabecsülésem kifejezése mellett.

Nem kell a Kádár-rendszert visszasírni, elmúlt, más világ jött, más kihívásokkal.

De eltelt húsz év a rendszerváltás óta, talán most már lehetne kicsit árnyaltabban is értékelni a magunk mögött hagyott történelmet.

:O)))