A hajtányt hajtják, a cickány cick, az ártány meg árt, a disznaja, de nem is keveset.
Elröhigcsélünk kollektívan a grazi két kórterem közötti sípályáról, ahol a mi Eddienk, a turul elbeszélgetett Michael Schumacherrel, aki nem hallott még Mubarak és társai, legutóbb például Erdogan török miniszterelnök nehéz sorsáról, oszt most aggódhatunk érte, szegényért.
Persze, ha komolyabban belegondolunk a dologba, akkor inkább sírni lehetne okunk, hiszen a nép kollektív bölcsességének nincsen párja, az pedig azt mondja, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.
Márpedig itt a szél évek óta egyenletesen fújdogál, a haraszt zörög, mi meg hallgatózunk csendesen, hogy akkor most mi is van?
Érdekes ez a jelenség, olyan igazán magyaros dolog: amiről nem beszélünk, az nincs.
A Mi Reménységünkkel kapcsolatban két dologról nem lehet beszélni, ezekből az egyik a cigány származás, ami egyébként nem szégyen, hanem állapot, és mint ilyenről tulajdonképpen nem is lenne ok beszélni róla, ha nem lenne ez az idióta hárítás, amit előad itt a politika teljes vertikuma, szélsőjobbtól a balszélig.
Tulajdonképpen büszkék is lehetnénk rá, hiszen olyan ő nekünk, mint Obama Amerikának, csak nem annyira tisztességes, habár még Obamáról is kiderülhet, hogy kiosztotta a prérit bérbe a haverjainak, kenyai sógornője megkapta a popcorn-koncessziót, Michelle Obama meg a fél Napa-völgyet, már csak, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet, ugye.
A magyarok túlnyomó többsége abban a téves feltételezésben él, hogy ha valakiről azt mondják, hogy cigány, az már önmagában is sértő.
Erre vannak is mindenféle szép kifejezések, például lecigányozni valakit, de persze a zsidók sem járnak jobban, mert őket meg lezsidózzák, sőt, anyukám mesélte, hogy a múlt század negyvenes éveiben még le is sváboztak embereket, ezért nem tanulhattak meg színsváb nagymamájuktól németül.
Pedig a származásnak nincsenek emeletei, az embereket pedig egyénenként, tetteik alapján kell megítélni.
Még mielőtt itt kapnék a pofámra, tájékoztatom olvasóimat, hogy amikor újonc katona korunkban a körletben családfakutatásokat végeztünk, volt közöttünk sváb, tót meg mindenféle náció, csak velem nem tudtak mit kezdeni, ezért aztán besoroltak az „egyéb” kategóriába, így aztán teljességgel pártatlannak tartom magam.
Nem azért írom ezt le ezerhatszázhetvenkettedszer, mintha abban a hitben ringatnám magam, hogy az érintettek elolvassák, majd magukba szállnak, csak az indíték jobb megértése végett, hogy tudjuk, aki a másikat lecigányozza, az önmagát felmagyarozza, jóllehet a nagyapja esetleg a II. Ukrán Front volt.
Baloldalon nem illemtudó dolog leírni valakiről, hogy milyen származású, a liberálisoknál meg egyenesen bűn, mert szerintük mindenki olyan származású, amilyennek vallja magát!
Mint a vonatban, mikor a szépasszony beszélget a szemben ülő utassal:
- Nekem már mindenféle nációval volt dolgom, csak még zsidóval és indiánnal nem!
- Asszonyom, hadd mutatkozzak be: Kohn Winnetou vagyok!
Sajnálatos, hogy ezt a szép elvet a deportált zsidók és cigányok nem tudták érvényre juttatni.
Szóval, nem kellene olyan rettenetesen szörnyülködni akkor, ha valaki megemlíti a Vezérlő Tábornok gyökereit, hiszen nem ezért nem szeretjük őt, hanem azért, mert ő maga egy gyökér, hogy a közismert szleng-kifejezéssel éljek.
Ha vállalná a származását, akkor ez még akár dicsőség is lehetne, pláne, ha nem egy kleptomániás szociopatát tisztelhetne benne bánatos népe..
És már itt is van a másik kérdés, mely szintén tabutéma a magyar közbeszédben, ez pedig a Nagy Kormányos pszichés állapota.
Nem mai téma ez sem, ezt is szemérmesen, lehunyt pillákkal, zsebkendővel két ujja közé csippentve vizsgálgatja a magyar közbeszéd, mint szűzlány a faxot, jóllehet egy ország röhög, mikor a délceg bandavezér hülyébbnél hülyébb fedőtörténeteket mesélve elvonul elemcserére.
Minap járta be – nem először - az internetet a hír, hogy a Mi Büszkeségünk Grazban melyik klinikán, melyik kórteremben milyen néven fekszik szoftverfrissítésen.
Nem dolgom, hogy ellenőrizgessem a dolog valóságtartalmát, de az sem igaz, hogy a médiának nem lenne dolga egy ilyen hírnek - mely szerint Magyarország miniszterelnöke manifeszt elmebeteg - utánajárni.
Ha nem lengette volna hónapokon keresztül a nyelvét, mint friss hadnagyok a kardot a tisztavatáson, levagdalva egymás füleit, nem is szólnék szót sem, de ideje lenne már keríteni egy szabóinast, akitől megtudhatná a világ, hogy a király meztelen.
Nem azért, hogy lejárassuk, hiszen e tekintetben önkiszolgáló - egyáltalán nem ez a cél, hiszen ha beteg, hát gyógyítani kell, de azért mindenkinek bele kellene gondolnia, hogy itt ülünk a Magyarország nevű autóbuszban, a volánnál meg egy pszichés kihívásokkal küzdő, mindenféle betegségtudatot és gátlást nélkülöző szociopata nyomja a gázt.
És ha csak egyedül lenne, de attól tartok, akad még a környezetében nem egy ember, akinek diagnosztizálásához nem kell pszichiátriai szakvizsga, elég csak felborzolt bajszukra, vagy kusza szemükbe nézni, mikor elönti őket a hazafias érzemény.
Ha valaki elmegy egy ABC-be szalámit szeletelni, előtte el kell mennie munkaalkalmassági vizsgálatra, hogy a majdani munkáltató tudja, amikor majd meghallgatja a balesetvédelmi oktatást, akkor képes lesz-e megérteni annak tartalmát, és rendeltetésszerűen használni a szeletelőgépet anélkül, hogy levagdalná az ujjait és közben verné a vevőket.
Ha valaki mentőautót, tűzoltóautót vezet, a jogosítványa mellé PÁV – vizsgát is kell tennie, ami azt tanúsítja, hogy valószínűleg képes értelmezni a bonyolult közlekedési helyzeteket és képes helyes döntéseket hozva azoknak megfelelően cselekedni.
Egy buszvezető mögött negyven ember ül, a szirénázó mentőautóban három vagy négy, a beteggel együtt.
A Magyarország nevű járművön tízmillióan ülünk, de senki sem követel papírt arról, hogy aki vezeti, az épelméjű, ép erkölcsi érzékű, szellemi értelemben egészséges ember.
Pedig a mai tudomány már ismer olyan eljárásokat, melyek segítségével igen pontos közelítéssel meg lehet állapítani egy ember elmeállapotát.
Nekünk meg minden pénzt megérne, ha egy nemzetközi orvoscsoport rohadt drágán, de alaposan, elfogulatlanul és kötelezően megvizsgálná, majd felelősséggel írásba adná, hogy a vizsgált páciens pszichikailag alkalmas-e az állam magasabb vezetői beosztásainak betöltésére.
Erre a vizsgálatra ki lehetne dolgozni a szükséges protokollokat, meg lehetne állapítani a kizáró okokat és meg lehetne teremteni a humánus körülményeket arra az esetre is, ha valaki elbukna a vizsgálaton.
Ha ezeket a problémákat nem kezeljük, akkor igaza van a kissé átalakított közmondásnak: ostobák közt a féleszű császár…
Egyéni képviselői indítvány – népszavazási kezdeményezés – aláírásgyűjtés – ez lenne a menetrend.
Nem kellene félni tőle…
:O)))
