NAGY MAGYAR SÖTÉTSÉG

Rendszerváltás idején még úgy volt, hogy Magyarország kultúrállam lesz, jogállam lesz, európai állam lesz.
Mi is lehetne más, hiszen évszázadokon keresztül – mikor éppen nem barbár félázsiai hordaként randalíroztunk - azon nyekeregtünk, sírtunk, panaszkodtunk, hogy ki vagyunk rekesztve a Nyugat közösségéből, hogy lenéznek bennünket, átnéznek rajtunk – kinéznek az úri társaságból
Ettől aztán növelgettünk és nevelgettünk is magunkban jólfejlett, de nagyon titkolt kisebbségi érzetet és elkezdtünk szorgalmasan kompenzálni, sőt, túlkompenzálni azt.
Feltámadt bennünk – parasztsuttyótól az őrgrófig – az a fajta plebejus gőg, mellyel a viceházmester fia lenézi a háziúr zsebkendőt használó fiait, és orrát két ujja közé fogva úgy csapja oda a földhöz a matériát, hogy csak úgy fröccsen.
Az Úr igazságos, és bár kevés nemzetet szokott közvetlenül jutalmazni – tán Norvégia volt ilyen, de ehhez évszázadokon keresztül kellett hőzöngés nélkül, fegyelmezetten enniük a tőkehalat, mire végre az Úr mondá nekik, hogy na, nesztek, itt egy olajmező.
Az Úr általában lehetőségekkel jutalmaz, és elszalasztott lehetőségekkel büntet.
Mi a rendszerváltással kaptuk meg a magunk főnyeremény-kötvényét, melyet bátran nevezhettünk így, hiszen birtokában zökkenőmentesen nőhettünk volna át a legvidámabb barakk népéből Nyugat, az Unió legfiatalabb, legfejlődőképesebb tagjává – hogy úgy mondjam, bennünk volt a teljesítmény ígérete.
Mikor szomszédaink és megbonthatatlan barátaink még a kerítésekre festett harcias jelszavak lemázolásával voltak elfoglalva, addigra mi már kétszintű bankrendszerrel, társasági törvénnyel, kisvállalkozásokkal és szocialista jelmezbe bujtatott társas vállalkozásokkal vártuk, hogy beevezhessünk a kapitalizmus tejjel-mézzel folyó Kánaánjába, ami akkor még az Ígéret földjének tűnt. Kellett kis idő, hogy kiderüljön, hogy a cégér az épület másik oldalán kezdődik.
Oda ugyanis az volt felírva, hogy „A soha be nem váltott” – majd a sarok után,  a főhomlokzaton folytatódott a felirat: ”Ígéret földje.”
De az biztos, hogy az agyilag kihívásokkal küzdők kivételével senki álmai között nem szerepelt sem a Horthy-rendszer restaurációja, sem egy szélsőjobboldali, ócska, avas neonáci eszméket eltűrő állam képe.
És most mégis, ellenére a józan észnek, ellenére a történelmi tapasztalatoknak, ellenére a humánumnak, sőt – ellenére a fennhangon hirdetett demokratikus elveknek is megnézhetjük, hogy hova jutottunk.
Magyarország második legnagyobb egyházának képviselői, a protestáns gályarab prédikátorok emlékének mai meggyalázói a nyilas eszmék leglelkesebb támogatói, templomukban pedig éppen szobrot avatnak annak a főportási jelmezbe bújt csibésznek, aki nem tett semmit az ellen, hogy négyszázezer honfitársunkat a halálba küldje a magyar államigazgatás, hogy puskatussal a vagonokba verje a manapság szinte már megdicsőült magyar csendőrség – csecsemőt, kisgyereket, öregasszonyt, csupáncsak azért, mert zsidónak születtek.
Szobrot avatnak annak, aki kihajtotta a frontra huszonkét éves nagybátyámat, aki aztán két év múlva, negyvennégy szeptemberében életét is adta Makónál a semmiért, mert ez a tehetségtelen, buta, korlátolt politikai csődtömeg részt akart venni a rablóháborúban, melynek végén az alamizsnaként odavetett Erdélyből úgy kellett hazamenekülnie óvónő nagynénémnek, hogy örülhetett, hogy ép bőrrel megúszta az országgyarapítást.
A parlamentben pedig ott feszeng már egy új nyilaspárt, merthogy a Jobbik többeknek nem volt elég nyilas.
Az új pártot Magyar Hajnal néven jegyzik, és miután részben a Jobbik osztódásával jött létre, akár azt is mondhatnánk, hogy a kígyó megellett, de mivel tudjuk, hogy a csúszómászó tojásból kel ki, így állapítsuk meg bátran: egy új nyilaspárt bújt ki Orbán tojásaiból.
Jelzem, a Jobbik is onnan származik, azt akkor gründolta a Vezér, amikor kezdett a nemzetközi színtéren kellemetlenné válni hívei radikálisabb részének harcos rasszizmusa, akkor még látens nácizmusa - hát elkülönítette őket, mint a csorda szivacsos agysorvadásban szenvedő, de azért még egyszer majd eladható részét - de milyen igaza is volt!
Három év sem telt el, és máris milyen szépen teljesítettek a 2006-os puccskísérlet nehéz napjaiban, nem szólva arról, hogy emellett remek szigetelőréteget alkottak a Keresztapa és katonái között.
Lehetett rájuk mutogatni, hogy nem a Fidesz, hanem a Jobbik emberei rakoncátlankodtak a pesti utcákon, például a hajdani gettó tőszomszédságában is, de ez a tény sem inspirált senkit emlékezésre, pedig lenne mire emlékezni.
Anyukám - aki akkor tizenhat éves volt és a Városházán lakott - például arra emlékszik, hogy a Deák tér sarkán huszonkét meztelenre vetkőztetett és meggyilkolt zsidó nő mellett kellett elmenniük, mikor élelemért mentek – máig él benne a látvány.
A Jobbik viszont elszemtelenedett az idők folyamán és – beláthatjuk – kellett tenni valamit ez ellen az előrelátó Vezérnek.
Mivel ő egyetlen társadalomirányítási módszert ismer – oszd meg és uralkodj – így most is – éppen a legmegfelelőbb időpontban – valahogy kiiktatódott a Jobbik, mint politikai ellenfél.
Merthogy ez is olyan eset, mikor a kettő kevesebb, mint egy.
Vannak még ilyen esetek a magyar belpolitikában, és valahogy mindegyik ilyen esetben az ellenség keze sportszárban és stoplis cipőben teszi be a lábát.
Az új párt – ha lehet ez egyáltalán – még gusztustalanabb, mint a Jobbik, melyet ekéz is szorgalmasan, de persze ez azért ne tévesszen meg senkit – egy a tábor, még ha most több zászlót is lengetnek tagjai – ein Volk, ein Reich, ein Führer!
Ami aggasztó, hogy az új pártalakulat érzékelhetően a mostanában nem túl aktív Magyar Gárdára hajt, ami azt is jelenti, hogy egy kiélezett választás utáni helyzetben akár aktivizálni is lehet a szélsőjobboldali csürhét.
Persze Kövér már megtiltotta, hogy a Parlamentben tartson sajtótájékoztatót az új párt, így a Nagy Imre tér lesz a helyszín – szegény Nagy Imre sírvafakadna, ha tudná, hogy a nyilasok ennyi évvel a halála után akarják indokolhatóvá tenni kivégzését…
Hát így jártunk.
Most éppen úgy van, hogy addig, ameddig az Európai Unió tagjai vagyunk, addig még van egy hangyányi esélyünk, de ha Vikkancs kikormányoz minket az Úri Kaszinóból, akkor annyi esélyünk marad, mint amennyi Szálasinak volt negyvenhatban a Zeneakadémián.
Az épület egyébként Orbánnak nagyon tetszett, különösen az akusztikáját dicsérte, mikor elénekelte benne a fehérvári huszárokat, de szerintem több időt kellett volna szánnia az épület tanulmányozására – például valaki megmutogathatta volna neki, hol ült anno az ügyész, hol a vádlott.
Itt hosszabb pad kell majd a vádlottaknak, mert azon kell ülnie az ügyésznek is…
Már amennyiben az Úr igazságos, - de az szokott lenni…

:O)))

PALIRA VETT ORSZÁG

Azon törtem a fejem, hogy tulajdonképpen miért is van szüksége Orbánnak erre a mi Palkónkra?

Mert azt azért nem hiszem, hogy gyengéd szálak fűznék hozzá, vagy, hogy annyira felnézne a néhai olimpikonra, hogy fájlalná elvesztését – ugyan.

Nem olyan családból való ő, ahol az életet az érzelmek irányítják, hosszú baráti kapcsolatokon gázolt keresztül és jóbarátokat nullázott le, elküldve őket a brüsszeli lágerbe, ott eszegetik ma is a kegyvesztettek keserű kenyerét.

Akkor hát miért tartja még most is ezt a szerencsétlen flótást, aki soha nem gondolta volna, hogy a cafrang, melyet oly fáradságos munka eredményeképpen neve elé biggyeszthetett így pofán fogja rúgni egyszer.

Valószínűleg arra számított, hogy majd jól jön ez, ha valamiféle állami tisztség betöltésére dekoratív és jó svádájú jelöltet keresnek, mert az szerintem fel sem merül még rémálmaiban sem, hogy neki itt valaha még tudományos munkát – egyáltalán munkát kelljen végezni.

Majdnem be is jött neki, hiszen a jó sváda gyárilag adott volt, dumálni úgy tudott, mint kevesen, emellett zeneművészeti tevékenysége is elismerésre méltó volt - jól zongorázott, és ahogy Orbánnak oboázni tudott, annak nem volt párja.

Mikor majd a karrierista szobrát megalkotják, ő lesz a modell, pedighát a karrieríve most úgy lekonyult, mint Jancsi buzgalma, mikor a vasorrú bába felkínálta neki magát egy szerelmi légyottra.

Viszont sportember, kitart a végsőkig, pedig ha ép erkölcsi érzékű ember lenne, már régen megszaggatná a gönceit, hamut hintene a fejére és elbujdokolna, mint róka a nádasban.

Viszont szerencséje van, mert Magyarországon sértette meg a jó erkölcsöket, és itt ez azért nem olyan nagyon súlyosan esik latba, mint tőlünk nyugatabbra, ahol úgy hullanak ilyen esetben a fejek, mint érett dió a fáról, még csak verni se kell, elég megpöccinteni és már földön is van.

Abban is szerencséje van, hogy ez az ország a szervilizmus hona, ilyen még egy nem valószínű, hogy lenne Európában.

Az még külön elkeserítő, hogy az ország egyik legnevesebb egyeteme egyszerre két bizonyítványt állított ki, egyet az Elnök Úrról, egyet meg saját magáról, pedig az ember előzetesen azt vélelmezte volna, hogy nagytekintélyű professzorok nem fogják hanyattvágni magukat a hatalomnak, mint egy útszéli ribanc a török kamionosnak.

Azt képzelte volna az ember, hogy egyértelműen és tisztán kimondják a verdiktet, mely szerint ez a doktor nem doktor, oszt jónapot.

Mégcsak taglalni sem kellett volna az esetet, elég lett volna azt írni, hogy a dolgozat szerzője nem tartotta be az ilyen munkák elkészítésére vonatkozó szabályokat, ezért hát végtelen sajnálatukra, de meg kell fosztani őt a címtől, kívánva neki felelősségteljes munkájához sok sikert.

Ehelyett jó magasra felköptek az ég felé – gondosan vigyázva, hogy a Jézussal a jobbján ott tartózkodó Viktort el ne találják - majd sebesen szaladtak és aláálltak, szemüket az ég felé fordítva.

Szörnyű ez a blamázs, ég az ország, mint a rongy, mert ez az ember nem képes levonni a szükséges következtetéseket a nyilvánosságra került botrányból, aki pedig meg tudná oldani a nemzetközi életben is mosolyt kiváltó botrányt, az nem akarja megoldani a helyzetet.

Mondjuk, ha Fideszes képviselő lennék, amitől engem mentsen meg egyébként az Úr, csak elgondolkodnék ezen: hát ennyire szaremberek vagyunk itt párszázan, hogy emberfia nincs, aki felállna a Parlamentben és megkérdezné: kell nekünk ez a botrány?

Kell nekünk, hogy még nyilvánvalóbb legyen, hogy rajtunk, a hit és erkölcs magyar bajnokain röhögjön a világ?

Nem elég nekünk a földbotrány, az ország várható ismételt leminősítése, nem elég, hogy miniszterelnökünk – és sajnos, vele együtt országunk is - Európában lassan már a pestisessel esik egy kategóriába?

De nincs ilyen bátor ember, mert a pénz elveszítésének réme mindenkit elbátortalanít, kivéve tán Ángyán professzort, akinek nem biztos, hogy igaza, de az biztos, hogy gerince van – ellentétben a plágiumügyben érintett professzorokkal és a Fideszes képviselőkkel.

De írtam itt feljebb, nincs semmi ok nélkül, ez nem egy érzelmi ügy, hanem dolomitkemény racionalitás.

A Mi Boldogságunknak, a Harmadik Honalapítónak komoly gondjai vannak, mivel ez a fránya Unió kiismerte, és igencsak úgy néz ki, hogy nem kajálja az elé tálalt baromsághegyeket, ígérethalmokat, hanem egyre jobban szorítja be őt a sarokba.

És számára nincs más kivezető út, hiszen egy kormányon levő Fidesz vezérének lenni nem egy nagy üzlet, mikor végre elérte, hogy minden madzag az ő kérges kezében fusson össze, akkor adja át a hatalmat másnak, ha a szükség úgy hozza?

Na, nem, - még ötletei támadnának, oszt csak a baj lenne vele.

Egyetlen pozíció van, ami a hatalom megtartását és személye megkerülhetetlenségét biztosítaná: a Köztársasági Elnöki poszt, természetesen a mainál sokkal, de sokkal erősebb jogosítványokkal – ez viszont bármikor megszervezhető.

Úgyis olyan szépen elképzelte, hogy a Sándor-palotában eszi majd a libacombot a családdal, a csontokat az asztal alá hajigálja, vagy kidobálja az ablakon érte tüntető híveinek - azok úgyis mindent bezabálnak…

De ezt nem lehet elkapkodni, hiszen ha mégis úgy dönt, hogy bedönt, akkor ahhoz a mai mozgástér kell, még átmenetileg sem lehet avatatlan kezekre bízni a menedzselését, egyáltalán, nem lehet senkiben bízni ezekben a vérzivataros forradalmi időkben.

Ehhez pedig az kell, hogy – bár egy krumpliszsák és egy gumibélyegző értelmesebb és célszerűbb lenne – mégis az kell, hogy valaki, aki csettintésre visszahozza a labdát, melegen tartsa a széket.

Ezért aztán a levitézlett olimpikon még egy darabig folytathatja dicstelen pályafutását, epedve várva a percet, mikor elküldik végre a francba, rengeteg pénzzel, villával, autóval.

Utána már sínen van, legfeljebb – ha hiányzik neki a cafrang – felveteti magát vitéznek, az is van olyan szép cím, mint a doktori.

Vitéz plagivári Schmitt Pál, - olyan szép, a szívnek meg kell szakadni…

:O)))

ANTISZEMITA-E VAGY?

Még kicsit várnunk kell, mire kiderül, hogy tulajdonképpen mi kezdeményeztük, hogy az Unió nyújtson segítséget a jogalkotásban, hogy ne akadályozzák csip-csup problémák az általunk hőn vágyott európai értékek érvényre jutását ebben a sokat szenvedett, tatár – török – orosz dúlta gyönyörű országban, mely olyan, mint  az ideális női cipő: kívülnézetből kicsi, de belül leginkább negyvennégyes.

Sőt - egyre inkább ezerkilencszáznegyvennégyes...

Hitünk szerint mi európai értékek hordozói vagyunk, évszázadok által megszentelt elvek zászlóvivői, élharcosai.

Itt van, ugye, mindjárt az antiszemitizmus is. Európai tradíciói kétségbevonhatatlanok, történetét neves királyok sora gazdagította új és új elemekkel.

Például, ha pénzre volt szükségük, akkor kiűzték a zsidókat a birodalmukból, ha azok mégis maradni akartak, akkor fizetniük kellett, általában méltányosan rengeteget.

Aztán mikor befolyt a felettébb kegyesen megállapított összeg és a szuverén meggondolta magát, akkor némi sportolással – leginkább futással egybekötve - a zsidók mégiscsak elmentek.

Aztán egy idő után, mikor már végképp nem volt kitől kölcsönöket felvenni, akkor az uralkodó kegyet gyakorolt, az elüldözöttek visszamehettek hazájukba, ahol elkerített gettókban, különlegesen szép kalpagokban, különféle sárga jelekkel díszített ruhákban két pogrom között boldogan élhették a nagyvilági pénzemberek gondtalan életét.

Természetesen a belépőt meg kellett fizetni, és kezdődött minden elölről, tovább ingerelték az uralkodót - aki természetesen ismét fülig eladósodott náluk - a sólettel, melyben a füstölt libacombok arról tanúskodtak, hogy az uralkodó valamit mégiscsak elronthatott a zsidó vagyon felmérésénél…

A mi királyaink sem voltak túl türelmesek a magyar zsidókkal, kivéve tán a kalapos királyt, II. Józsefet, akit viszont az igaz magyar el sem fogad királyának, hiszen mi már egy első Jóskát (eb ura fakó!) sem fogadtunk el uralkodónknak, nemhogy egy másodikat – és még hozzá kalapban.

Aztán a huszadik században végérvényesen meg kívántuk oldani a problémát, finom és elegáns eszközökkel természetesen.

Például a hazaffyságra mindig fogékony egyetemi ifjúság fokossal felszerelkezve járta a pesti aszfaltot, és ha zsidónak látszó tárggyal találkozott, akkor annak ott, az utca közepén letolt gatyával kellett igazolni kifogástalan pedigréjét, ha nem akarta, hogy agyba-főbe verjék.

Később tovább finomítottunk az eljáráson és Zázrivecz testvér nagy elődje, a szintén színmagyar Szalosján nemzetvezető országlásának idején már nem volt cicó, hős nyilasaink belelövöldözték az életükhöz érthetetlen módon makacsul ragaszkodó, Ábrahám hitén élő honfitársainkat a zajló Dunába.

Aztán a háború végén, mikor a szél össze- összekoccantotta az Oktogon lámpavasain lengedező hős nyilas testvérek lábát, az ember azt hitte volna, hogy az évezredes vita lezárult, néhány év múlva pedig, mikor a Pápa sem tiltakozott már a vallásalapító neves rabbi származása miatt, a gyanútlan ember azt hihette volna, hogy az emberiség túljutott ezen a problémán, mely már csak olyan problémát kavarhat tán, mint a homousion-homoiusion kérdéskör.

Aztán a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedés eltakarította a kérdést, a vallást mindenki magánügyévé nyilvánította, a származással meg eleinte legfeljebb osztályszemléleti alapon, később már úgy sem foglalkozott.

Így aztán egész nemzedékek maradtak ki az antiszemitizmus lélekemelő tulajdonságainak elsajátításából, a serdületlen ifjúság nem tette magáévá a legalapvetőbb ismereteket sem, nem tulajdonított jelentőséget a fülnek, az orrnak, ezek egymáshoz viszonyított elhelyezkedésének - ez vezetett oda aztán, hogy a divat változásával a trendet követni kívánó polgár boldogan bizonygatta számára ősi magyar család sarjának elkönyvelt, valójában Áron nemzetségéből származó ismerősének a zsidók gyarlóságát, amin azért - lássuk be - nagyon kellett röhögni.

Persze azért a szocializmus daliás évei alatt is létezett a jelenség, a felszín alatt, búvópatakként csörgedezett az antiszemitizmus, ez tagadhatatlan.

Van erről egy jópofa történetem, elmesélem:

Apám 1943-ban – huszonegy éves volt - egyszer utazott a villamoson, Pestről – Budára.

A villamoson valahogy beszélgetésbe elegyedett egy komával, aki a teljesen semleges társalgásból hirtelen vad zsidózásba váltott, mire is apám, aki világ életében kedvelte a kihívásokat odavetette neki: Hát pedig, látja, én is zsidó vagyok, oszt mégis milyen szépen elbeszélgettünk.

Itt a társalgás véget is ért, mert a koma és a BESZKÁRT kalauz együttes erővel lehajították a villamosról az Erzsébet-híd közepetájt.

Apám nem csak bátor volt, de lusta is, így aztán a villamos után futott és felült a hátsó ütközőre, majd döbbenten észlelte, hogy a kalauz a hátsó vezetőállás ablakát kinyitva a homokozó-ládából (a síkos időkben innen szórt a vezető egy csövön át homokot a kerekek alá) mosolygós tekintettel lapátolta a homokot a fejére.

Járhatott volna rosszabbul is.

Aztán volt az életemben néhány év, amikor hivatásos katona voltam, és amikor az egyik - alezredesként méltán szakaszparancsnoki beosztást betöltő – kollegám zsidózni kezdett, gondoltam megnézem már, ki szórja majd a homokot a fejemre és előadtam az apámtól örökölt dumát.

Szánalmas volt az eredmény, embert nyilvánosan becsinálni addig még nem láttam…

Azóta is azon töröm a fejem, hogy az ilyen idiótákat nem célszerűbb-e erőszakosan megakadályozni hülyeségük kiteljesedésében, mint ott jópofizni velük a Hősök terén, és mindenféle közlekedési meg idegenforgalmi kifogásokat keresgélni, ahelyett, hogy a Párizsi Békeszerződést keresgélnénk, mely kifejezetten tiltja náci és fasiszta szervezetek eltűrését az érintett országok területén.

Ez a helyzet, ami ma nálunk van, tulajdonképpen olyan eset, mikor a fagyi visszanyalt - a Fidesz jogi csűrcsavarjai köszönnek vissza tanulékony újnyilasaink jogértelmezgetésében, az ilyesmit pedig az Unió nemigen tolerálja, jó lenne, ha tanulnánk ebből.

A Népszabadság híre szerint 10 vizsgált európai ország közül antiszemitizmusban Magyarország a listavezető.

Adataink kiütik a grafikonok tetejét, négy év alatt nálunk nőtt leginkább az antiszemitizmus, írják.

És ehhez vegyük még hozzá a cigánygyűlöletet, az államnak és rendőrségének, bíróságainak hozzáállását a kérdéshez, és keseredjünk el.

Ez az ország vagy száz évvel maradt le Európa többi országához képest – minimum.

Ha a magyar zsidók megindulnak egyszer nyugat felé, akkor ez az idő kétszáz évre fog nőni.

Szomorú ügy lenne…

:O)))

FRADI

Válság ide, államcsőd oda, az élet nem áll meg, az álmodozók tovább álmodnak, a normálisan és felelősen gondolkodókat meg szép csendesen megüti a guta.

A minap sajtótájékoztatót tartott Fürjes Balázs kormánybiztos a Ferencváros új labdarúgó-stadionja felépítésének ügyében, melynek során közölte, hogy az új stadion felépítése tizenkétmilliárd forintba fog kerülni.

Előrebocsátanám, nem vagyok elvakultan futball-ellenes, remek sportágnak tartom és nagy szerencsénknek, hogy annak idején az angol birkapásztorok a labda lábbal történő továbbítására hegyezték ki a szabályrendszert - járhattunk volna rosszabbul is.

Ha például a játékosoknak az orra lenne a kedvezményezett testrész, most csodálhatnánk izmos ülepüket, már ha a sportág bolondjai lennénk.

Ferencváros-ellenes sem vagyok, holott akár lehetnék is, mivel boldog ifjúságom idején az ominózus pályától gyalog öt percre laktam, és mivel én a Honvéd és Tichy Lajos feltétlen híve voltam, joggal tekinthetném magam a Fradi híveiből áradó agresszió és antidemokratikus magatartás két lábon járó áldozatának.

Egyszer egy sportszerű vita során, ahol vagy tíz köménymagossal próbáltam felvenni a verbális küzdelmet, egyikük a tömegből – ma sem tudom ki volt – adott egy olyan maflást, hogy kilyukadt a dobhártyám.

Ha szívtam a cigarettát, ki tudtam eregetni a füstöt a fülemen keresztül, mely képesség létrejötte remekül ellensúlyozta a fájdalmat, melyhez társulva bónuszként még kialakult bennem némi empátia a szűzlányok nehéz sorsa iránt is, pedig ők legalább utána élvezik az eredményt, nekem meg csak a füstfújás kétes élvezeti értéke maradt.

Mikor a Honvéd egy hetest gurított a Fradinak, jobban jártam, ha a gyász napjaiban kerültem az iskolát…

Ennek dacára nem él bennem negatív érzelem a csapat ellen, amihez nyilván az is hozzájárul, hogy gimnáziumi éveim távolból és titkon bámult kebelcsodájának, F. Jutka osztálytársnőmnek a rendkívül tehetséges, aztán valahogy elkallódó Szőke Pista udvarolt, és akit Jutka szeretett, azt nekem sem illett utálni, habár ma már lehet, nem lennék ennyire empatikus.

Mindenesetre a kebelhegyek iránti feltétlen csodálatom vénségemre is megmaradt, de ezt nem sorolom az öregedés negatívumai közé, sőt...

A Fradi-pálya akkoriban még nagy csaták színhelye volt, tiszteletet követelő és a csapat hívői által áhítatosan tisztelt építmény, amely akkor még nem arról volt híres, hogy lelátóin barbár hordák randalíroznak.

Amikor az örökrangadókon bevonultak a stadionba a libások – ifjabbak kedvéért az MTK - akkor ugyan kaptak hideget-meleget, de senki nem küldte őket Auschwitzba, ami talán annak is köszönhető, hogy a drukkertábor leginkább munkásokból és kispolgárokból állt, akiknek volt normális életük, egzisztenciájuk, tudtak békésen sörözgetve beszélgetni és nem verték szanaszéjjel hazafelé útjukban az 52-es villamost.

És egy villamoson utaztak a libásokkal, akik ugye – már csak a libákkal való foglalkozás okán is békés emberek voltak…

Még láttam a favázas lelátót is, apám mesélt a nagy balesetről, melynek során a lelátó összedőlt, és láttam felépülni az új stadiont – micsoda büszkeség volt, mikor felépült a négy hatalmas reflektorállvány! Függetlenül csapat-szimpátiámtól örültem nekik, hiszen oly szépek voltak – és szerintem még ma is oly szépek, a stadionnal együtt.

Most meg, mikor már futball sincs, akkor el kell állítólag bontani ezt a stadiont, amelyik még vagy ötven évig remekül szolgálná a sportot, aztán - majd ha egyszer rengeteg pénze lesz az országnak,- lehetne építeni mellé újat.

Hely van hozzá, hacsak meg nem veszi valamelyik „közeli” irodaháznak vagy CBA Plázának – újat, szépet lehetne építeni, az Orbán Stadiont, ha már a Népstadiont elhamarkodottan Puskásnak adták.

Persze egyszerű vagyok én, mint a faék, hiszen nem veszem számításba, hogy a Vezérnek kötelességei is vannak jogosítványain kívül, például meg kell adnia az adósságokat.

Például ki kell fizetnie a Fradi harcosait, akik az ő nevével ajkukon szálltak harcba a gyurcsányista önkénnyel, és vitték diadalra, testi épségük és fél szemük kockáztatásával.

S bár nem követelőztek, de azóta is maradék fél szemükkel a Vezért lesik, be lesz tartva az ígéret, vagy Vonától kell megerősítést kérniük rá!

Debrecennek is ki kell adni a jussát, hiszen ez a Kósalali sem veszélytelen vazallus, ha nincs meg a mindennapi lekenyerezés, akkor akár lázadhat is, és az ilyesmi terjed ám, mint a futótűz….

A Népstadion bontása meg azért kell, hogy a majdani ötször tizenkét méteres márványtáblára fel tudják írni: Épült Őnagyméltósága Orbán Viktor kormányzása alatt, áldassék az ő neve mindörökkön örökké!

Szerintem persze olcsóbb megoldás lenne elkészíttetni a táblát és odadönteni a stadion falához, addig is, míg csak fel nem virágzik a haza

Aztán majd, amikor felépül ott az új baseball-stadion, felszögezni a falára.

Ennyi rengeteg pénzből pedig mecsoda remek iskolai sportbajnokságokat lehetne szervezni, akár még labdarúgásban is, a sok igazolt botlábú meg rugdalja egymást a bevételért, aztán ha futja gázsira, Gazsira, szerelésre, edzőtáborra és még marad is valamicske pénz, akkor építsenek maguknak stadiont.

Magánpénzből.

A mi kis labdazsonglőrünk meg áldozzon a hobbijára a saját pénzéből, ne a milyenkből, akkor, mikor a egymillió új munkahelyből éppen hatezer embert kerül utcára, amikor a seggünk kilóg a gatyából és éppen koldulni járunk, hogy éhen ne dögöljön az ország.

Nem gondoltam volna húsz évvel ezelőtt, hogy ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy nyakig összeszégyelljük magunkat a világ előtt, hogy dilettáns maffiózók és cégéres gazemberek, jellemtelen bohócok kezébe adjuk ezt a szép országot, hogy a magyar nemzet lenézés és közröhej tárgyává legyen.

Ezt is megértük – mi, vagy ki jöhet még?

:O)))