SZOLIDARITÁS - KÓNYÁVAL

A magyar pártokkal az a baj, hogy meglehetősen nehéz felmérni valóságos támogatottságukat.
A dolgok jelenlegi állása szerint hazánkban a pártpolitizálás jellemzően úgy működik, hogy van egy pártvezér és annak szűk köre, ezt a demokratikusabb oldalon szokták esetenként pártvezetőségnek is hívni, s van a szavazóbázis, melynek nagyságáról jobb kezük és hasuk felhasználásával az információkat ők szolgáltatják.

Örömmel jelenthetem, hogy az általuk adott adatok szerint hazánk lakóinak száma hozzávetőleg huszonötmillió lehet, ez a mai, bő gyermekáldást nélkülöző időkben igen kedvező hír, nagy kár, hogy ezek jelentős része rejtőzködő szavazó.
Ha a párt prominensei hangosan kiabálnak, akkor az egy nagy párt (v.ö: a baloldal legnagyobb, meg a második legnagyobb pártja), ha szerényebbek, akkor az a párt egyszázalékos pártnak minősül, melynek életesélyei olyanok, mint a koppenhágai állatkertben született zsiráfbébinek, azt lehet bátran ekézni.

Mindenesetre a demokratikus magyar baloldal szétverésének újabb fontos állomásához érkeztünk: most éppen a magyar politika fehér hollóját, az egyetlen alulról szerveződött demokratikus politikai alakulatot verik szét az arra felkért tehetséges versenyzők, - az áldozat-jelölt a Magyar Szolidaritás Mozgalom.
Az ok: Kónya Péter bejelentette, hogy nem akar az Együtt színeiben politizálni, inkább párttá szervezné a mozgalmat.

Nem lesz ez könnyű, miután a többiekkel szemben van egy rettenetes hátránya - a Szolidaritásnak valóságos tagsága és aktivistái vannak, akiket meg kell győzni a lépés helyességről.
A többiek csak mosolyognak ezen, hiszen ők már átléptek a magyar pártok túlnyomó többségének virtuális világába, ahol elég hangosan kiabálni, hogy kik is ők, és láss csodát: hipp-hopp, már azzá is váltak.
A két pártépítési elmélet nehezen fér el egymás mellett, hiszen utóbbiak számára a tagság olyan, mint bolti eladónak a vevő, aki zavarja a megfontolt és tervszerű munkát.

Mindenesetre Szigetvári, az újdonat háromfejű pártvezér - úgy döntött, hogy itt az ideje a Szolidaritás, de legfőképpen Kónya megregulázásának.
Ezért hát bejelentette, hogy az Együtt felfüggeszti az együttműködést a Szolidaritással, ami azért vicces - többek között - merthogy a mozgalom önálló szervezet, azt csinál, amit akar – ez a tetejében még azt is csinálja, amit a tagsága akar, így aztán Szigetvári pártelnöknek annyi a köze hozzájuk, mint rókának a libaóvodához.
Ha ők párttá alakulnak, akkor éppen olyanok lesznek, mint amilyen jelenleg a Párbeszéd Magyarországért nevű politikai párt, csak mondjuk, nem zöldségeket beszélnének, hanem a munkavállalókért harcolnak, ami – lássuk be – a mai politikai palettán üde színfolt lenne.

Ennyi erővel nekieshetett volna a PM-nek is Szigetvári, de miután ott nincs féltenivaló tagság, legfeljebb Karácsony és családja, így aztán nem akkora a probléma, ha önállóskodnak, meg aztán ők ugyanabból a politikai alomból származnak, mint ő, így ellenük nehezebb lenne a harc.
Szigetvári így hát megírta a párt indulóját: Együtt vagyunk, egy a zászló, éljen soká a Puch László!
Írhatott volna éppen Simicskát is, de arra nehezebb rímet találni…

A Szolidaritás helyzete meglehetősen érdekesen alakult az elmúlt egy-két évben.
A demokratikus oldalon is nóvum volt, hiszen egy szakszervezeti akcióból nőtt ki, aktivistái éppen azért találták meg otthonukat a mozgalomban, mert az tenni akart valamit, nem csak pofázni.
Ők akciózáshoz szoktak, azt tartották a helyes útnak, míg szövetségeseik, az Együtt vezetői inkább a jó öreg magyar kamarillapolitizálásban voltak érdekeltek.
Persze egyszerűbb két iroda között a sajtóban frappánsakat üzengetni egymásnak, mint kimenni az utcára az emberek közé, ahol mindenféle atrocitások is érhetik az embert.

Az is nagy baj, hogy a demokratikus oldalnak kevés a valódi politikusa, hogy a konkrét példát nézzük, az Együtt volt vezetője egy technokrata, a jelenlegi vezetői közül Szigetvári hatalomtechnikus, - annak se túl jó – Juhász pedig egy pitiáner karrierista kalandor, abból az éhenhalós, „valaki akarok lenni” fajtából, a harmadikkal meg éppen most szakították meg a kapcsolatot, vagy éppen most próbálják magukhoz édesgetni, hiszen lehet, el tud hozni valahány embert a Szolidaritásból.

A Szolidaritás Mozgalom viszont figyelemre érdemes jelenség, lehet, ezért is kellene most a süllyesztőbe tolni.
Ez az a politikai alakulat ma Magyarországon, amelyik, ha visszatér a gyökerekhez, akkor egy valóságos baloldali tömegpárt, vagy mozgalom magját képezheti, mely még nem járatta le

magát, és amely valóban képes lehet arra, hogy megszólítsa az egyszerű embereket, mindközönségesen a választókat.
A többi párt ugyanis nem baloldali párt a szó klasszikus értelmében, még ha hirtelen felindulásukban néha annak is nevezik magukat, márpedig a szegényebb rétegek képviseletére, a kétkezi dolgozók érdekeinek védelmére úgy kell itt egy párt, mint egy falat kenyér.

Kónya maga is érdekes jelenség, ő olyan ezek között a mai pártpolitikusok között, mint a klasszikus mese rút kiskacsája, - jelzem, elég nagydarab kiskacsa – bár érti a többiek nyelvét, de alkalmazni nem tudja.
Ő nem narrál, hanem beszél, nála egy szervezet átlátható felépítéssel és felelős vezetéssel kell, hogy rendelkezzen.
Katonaember, tud vezetni, tud utasítani, de tud fegyelmezett végrehajtó is lenni, ami a mai magyar demokratikus oldal politikusainál elképzelhetetlen.

Nem él álomvilágban, és nagyon vicces, hogy most azok fújnak rá, akik az első kis csatánál, az első hangosabb csattanásnál hanyatt-homlok menekültek, őt hagyták oda martaléknak.
Igen, Orbán hungarocell szobrának ledöntéséről van szó, a Szent Tökfej megszentségtelenítéséről.
Bajnai menekült, a többiek együtt szörnyülködtek Orbán sameszaival, elhatárolódtak, jammeroltak, megtépték a ruhájukat – jaj, bántották a Mi Diktátorunkat!
Gondolom, ebből tanult Kónya és felmérte, milyen harcot szeretnének ezek folytatni a diktatúra ellen, ebből lehetett elege.
És jól gondolja: ebből van elege a népnek is.

Azt is jól gondolja, hogy a Schiffer féle bohóckodás a parlamentben nem valóságos politikai harc, mert a politikai harc színtere a társadalom maga, az utcák, a lakások, a munkahelyek.

Azt pedig szervezni és irányítani kell, ami strapás munka, nem elég pofázni, ami azért nagy kár, mert Moldova szerint pofázni fekve is lehet.
Itt pedig fel kell állni, megráznia magát a társadalomnak és harcolni kell, foggal-körömmel, míg csak el nem lehet kergetni ezt a kártékony bandát.
Drukkolok neki, sok sikert kívánok és szerencsét, hogy el tudja kerülni azt a rengeteg csapdát, amit csak neki, csak most készítenek – politikai ellenfelei és állítólagos harcostársai.

:O)))

EGYÜTT-PM, LIBSIK, MEG A TRÓJAI FALÓ

A demokratikus oldal második legnagyobb pártjának hirdette magát, míg ki nem derült, hogy a harmadik.
Ez az a párt, amelyik olyan, mint az állatkertben a zsiráf, melynek ketrece előtt ott áll János bácsi, böngészi és hangosan olvassa a feliratot: Giraffe, majd megcsóválja a fejét és mondja: ilyen állat márpedig nincs.

A párt maga egy olyan pártszövetség, melynek tagjai között egyetlen valóságos párt sincs, a leginkább pártszerű közöttük nem párt, hanem mozgalom, amelyik meg párt, annak egynek sincs valóságos tagsága, szervezete, némelyiknek jószerivel még telefonszáma se – ellenben szavazóik kétségkívül vannak.

A szerveződés maga az egyéni érdekek és ambíciók színtiszta megtestesülése, a résztvevőket a sors és a politika kiszámíthatatlansága terelte egy táborba, és igen meg kell erőltetnem magam, hogy ne tekintsem az egész társaságot a baloldal felszámolására tett kísérlet céljára létrehozott szervezetnek.
Amikor olvasom, hogy a baloldal, és őket említik, akkor kiver a hideg veríték, merthogy ez a társaság úgy baloldali, ahogy én a fehér hattyú lennék a hattyúk tavában – mit mondjak, nem vagyok egy Pliszeckája-alkat…

Az Együtt-PM maga az ideológiai és személyi zűrzavar, a háttere homályos, finanszírozása áttekinthetetlen, szavazótábora pedig a jószándékú és optimista tömegek azon részéből áll, akik még hisznek a hét törpében.
A társaság vezetője a volt szocialista kormányfő, Bajnai Gordon, aki nem kimondottan munkásvezér típus, helyzete és beágyazodottsága leginkább a nagytőkéhez köti.
Ő maga Gyurcsány minisztere volt, amikor főnöke lemondott, az egyetlen komolyan vehető jelölt volt a kormányfői posztra, mert jó technokrataként alkalmas volt arra, hogy az államapparátust elműködtetgesse, de politikusnak ezer oknál fogva ab ovo alkalmatlan volt.
Gyurcsány szokásos impulzív politikája viszont abba a helyzetbe juttatta, hogy kénytelen volt politikusként is helytállni, és mivel nem tehetségtelen ember és jó szakember volt, hát kénytelen volt megpróbálkozni a kilépéssel Gyurcsány árnyékából.

Ebből következően el kellett határolódnia exfőnökétől, ami remekül sikerült is, mert míg ő mértéktartóan kritizálta elődjét a kormányfői székben, addig pénzügyminisztere vidáman fújta Orbán nótáját, és bár a hála nem politikai kategória, de Oszkó ma Csányi OTP-vezér egyik cégét irányítja.
Csányi egyébként érdekelt volt a kormányváltásban, mert ő etette a hiénát addig, ameddig az állam át nem tudta venni a feladatot, és ha vissza akarta kapni a befektetéseit a megfelelő haszonnal, akkor ahhoz a szocialisták igencsak útban voltak.

Bajnait valakik alkalmasnak találták arra, hogy Orbán kihívója legyen, hiszen a miniszterelnöki poszt súlyt adott neki, és legyőzése súlyt adott volna Orbánnak is, de a sors nem ezt a forgatókönyvet támogatta, mert a kesztyűbáb szerepére kiszemelt Mesterházy önálló életre kelt és blokkolta Bajnai ambícióit.
Ő lett volna ugyanis az a kompromisszumos jelölt, akit mindenki elfogadhatónak tartott, de akiért azért túlzottan senki sem lelkesedett a politikai arénában.
Az elképzelés remek volt, nem is tudott senki semmit sem kezdeni vele, mígcsak valaki el nem hitette vele, hogy egy saját párt igen hasznos tudna lenni a választási harcban.

Ő meg elhitte - különösen, mikor kiderült, hogy a MILLA mögött álló tömegek nem léteznek.
Illetékekre futotta, ügyvédei voltak, így aztán gründolt egy virtigli kis pártot és ezzel egy felülmúlhatatlan mutatványt hajtott végre: nekifutásból seggberúgta saját magát…
Merthogy egy darabig az lehetett a mondás, hogy a MILLA majd hozza a milliónyi szavazatot és nagy meglepetés lehetett számára, mikor kiderült, hogy a tüntetések résztvevői szinte kivétel nélkül más pártok elkötelezett szavazói.

A MILLA meg ott cseszte el, ahogy a valóban civil kezdeményezések el szokták cseszni – a nyakába ültetett egy politikai ambíciókkal megvert, önértékelési zavarokkal küzdő karrieristát, aki korábban már megpróbált a könnyű drogok híveinek hátán felevickélni a politika - számára homályba vesző - csúcsaira, de kevésnek bizonyult a mögötte álló erő.
Miután a MILLÁT éppen senki nem vezette, hát odahúzott magának egy íróasztalt és beülve mögé kinevezte magát vezetőnek, majd - nagy valószínűséggel - talált megrendelőt, aki évi két gőzkieresztésért a föníciaiak találmányát felhasználva fejezte ki háláját.

De a pártszövetség más ügy volt, ahhoz - ha ott akart lenni az osztozkodásnál - párt kellett.
Így aztán lenyúlva a MILLA nevét, ő is gründolt egy másik tökjelentéktelen pártot, melynek tagjai ő, a Gyula, meg az Ottó - a Tótottó.
Kevesen voltak, mint libatápban a vesepecsenye, így hát a deklarált ellenfél – mint a grundfociban divatos - kisegítette őket néhány kölcsönjátékossal - ha véletlen túl eredményes lenne a szervezet (ilyen helyzet azért soha, egy percre sem fenyegette…) akkor legyen, aki a féket tapossa.

A kölcsönjátékosok is alapítottak egy pártot, melynek tagjai apa, anya, gyerekek, csupa szív, szeretet.
Ha már beszálltak, hát mindjárt diktálni is kezdtek, de időnként azért megveregették Bajnai vállát, el ne kámpicsorodjon szegény nagy elmagányosodásában.
De még mindig csak tizenhatan voltak, így aztán rábeszélték a Szolidaritást, hogy szövetkezzenek, akik erre hajlamosnak is mutatkoztak, mert az MSZP – gondolom, még szakszervezetként szerzett tapasztalataikból kifolyólag - nem tűnt számukra vállalható partnernek.

Kónya ugyan csodálkozhatott, mikor kiderült, hogy ütőképes csapatai nyakába hirtelen három-négy kardcsörtető és sarkantyúpengető tábornok is került, de fegyelmezett katonaként elviselte a dolgot, viszont ő nem alapított pártot, hiszen katona volt, így – logikusan - övé lett a civil szerepe az együttesben.
Mert a civilség fontos dolog, és ha valaki azt mondta nekik, hogy ha a Tevetenyésztők Civil Egyesülete beszáll a politikába, akkor onnantól már megszűnik civilnek lenni, akkor megsértődtek, hiszen mindahányan hivatásos civilek voltak, akik önmaguk kinevezésével nyerték el a stallumot.

Így aztán felállt a Nagy Csapat, ekkor Kónya megkérdezhette, hogy ki az ellenség.
Ott álltak rohadt nagy gondban, hiszen aki fizet bennünket, az nem lehet ellenség, ugye, de aztán hirtelen felderült az ábrázatuk, mert eszükbe jutott az egyetlen logikus megoldás: Gyurcsány legyen az ellenség!
Így aztán megvolt a cél is, lehetett várni, hogy Orbán majd becsomagolja a hatalmat selyempapírba, és masnira kötve a szalagot rajta, átadja nekik.

Hozzávetőleg tízszer annyi energiát fordítottak Gyurcsány kicsukására az összefogásból, mint a politikai munka egyéb területeire, ez aztán meg is hozta gyümölcsét, mikor az MSZP felvállalta őket, mint második legnagyobb ellenzéki erőt.

Attila pedig felajánlotta Gordonnak, hogy leülhet a jelenlétében, valamint fülessapkát viselhet a tárgyalások során.

Miután a tervezett együttműködés alapelve rendben volt, és a legyőzendő politikai célt is kijelölték, elmentek a Duna partjára, hogy megünnepeljék az egységet, ahol Gyurcsány várta őket, meg a választók, akik valami elképesztő módon önálló életre keltek és leordították a fejükről a hajat, összefogást követelve valamennyi demokratikus erőtől.
Némi hezitálás után visszavonulót fújtak és elkezdték szeretni Gyurcsányt, akinek ez azért nem tett jót, utólag bevallhatjuk...

A választási kudarc nem szegte kedvüket, hiszen egyes politikában járatlanabb népek fejében megmaradt az illúzió, hogy ők azok, akik majd kihúzzák a gödörből a magyar politikai elitet és legyőzik Orbánt.
Nekik még idő kell, hogy felismerjék, hogy ebben a lufiban is csak levegő van…

A demokratikus oldalon ott vannak még a liberálisok, akik kongresszusi szinten összesen öten lehetnek, vezérük Diadalraítélt Gabóca, aki a legszebb liberális hagyományokat követve képtelen bármilyen együttműködésre.
Orbán későbbi sikereiben nagy szerepet játszott, hogy anno időben sikerült megszabadulnia tőle.
Ezért hát első kanyarban liberális harcostársnőjét nyírta ki, majd megtagadta, hogy akármelyik frakcióba beüljön, így valamennyi harcostársát beutalta a parlament karthauzi frakciójába, önmagát is beleértve.

Van még, aki nem Orbán és nem nyilas, önmagát pártként azonosító képződmény, az LMP.
Ők a magyar pártpolitikában Orbán Trójai Falova, Orbán azért tartja őket lélegeztetőgépen, mert bár a liberálisoknak azon része, amelyik elég okos ahhoz, hogy elborzadjon Fodor Gábortól képtelen a tudatos és következetes politikai munkára, de már a próbálkozásaik is zavart okozhatnának, hiszen nem ostobák.
Éppen ez a baj velük, hogy annyian vannak közöttük okosok, hogy a legokosabb címéért folytatott ádáz harc közben állandóan elfelejtik, hogy mi a fenét is akarnak elérni.

Le kell kötni őket és feladatokkal kell ellátni a társaságot, amelyik akár a Jobbhíján Párt nevet is viselhetné, mert választóik túlnyomó többsége jobb híján adja nekik szavazatát.
Vezetőjük valóságos politikai csodagyerek, Orbán ügyvédje, Schiffer birodalmi lépegető.
Ketten vannak ilyenek az országgyűlésben, a másik Kövér házmester úr, - nekik igazi komcsi felmenőik vannak generációkra visszamenőleg, ezért aztán belülről ismerhetik az apparatcsik-mentalitást.
Schiffer dédapját, Szakasits Árpádot Rákosi börtönözte be, de ez őt nem zavarja, és láthatólag semmiféle analógiát nem talál a kopasz és a pocakos diktátorok között.
Zöldre festette magát, de ha a politikában a halak szeretete lenne a vezető szerep feltétele, már kopoltyúval lélegezne.

Szóval, ha áttekintjük Orbán valóságos és virtuális ellenfeleinek listáját, bizony mondom néktek, minden okunk megvan a sírvafakadásra.
De azért legyünk optimisták, hiszen a világ halad előre, és vele haladunk mi is, legfeljebb lassabban.
De ha túljutunk a feudalizmus nehéz évein, akkor már csak egy-két évszázad, és beérhetjük Európát…

Holnap a diktátorocska – vagy ócska diktátor? – és a nyilasok jönnek sorra, és lehet kicsit örülni, mert ezekhez képest a demokraták szedett-vedett tábora maga a rózsaszirmon megpihenő harmatcsepp…

:O)))

GOMBOLJUK ÚJRA

Itt lenne az ideje a demokratikus oldal paradigmaváltásának, a politikai paletta átrendezésének, mert ellenzéki oldalon az álláspontok megmerevedtek, és szinte kizárt, hogy a választásokig – ha minden marad a mai állapotában – akármiféle érdemi előrelépésre sor kerülhet.
A szocialisták elégedetten ülnek nemlétező babérjaikon, bíznak a megszokásból rájuk szavazók tömegeiben, ehhez az általuk szükségesnek vélt hátszelet is megkapják attól, akiről az utóbbi években már ezerszer bebizonyosodott, hogy mostanában a passzátszelet is ő fújja Magyarországon.
Meg hát, természetesen, azoktól az értelmiségiektől, akik anyagilag érdekeltek némi közszereplésben, akik olyan médiumoknál vagy médiumoknak dolgoznak, melyek megkötötték a maguk kis paktumát a hatalommal bevételeik optimalizálása, vagy csak egyszerűen életbenmaradásuk érdekében.
Hajdan ezek a médiumok a szabad szó, a szabad gondolatok, nopláne a szabad demokraták harcos műhelyei voltak, ma meg vért izzadva próbálják előadni a még senkinek sem sikerült mutatványt, összehangolni a varázslatos és vad szexet a szüzesség múlékony állapotával.
Most sem sikerül, mi meg néhány súlyos csalódás árán, néhány idol életművének sárbadőlését szemlélve lassan beletörődünk, és elkezdünk a sorok között olvasni, mint hajdan.
A közvélemény elhivatott kutatóitól megtudhatjuk, hogy annak dacára, hogy az emberek túlnyomó többségének véleménye szerint hazánkban általában rosszul mennek a dolgok és az emberek többsége elégedetlen a kormány munkájával, a népszerűségi rangsort a kormánypárt vezeti, és hogy az MSZP támogatottságának csökkenése dacára a baloldal legnépszerűbb politikusa Mesterházy Attila.
Megtudhatjuk, hogy az MSZP gyakorlatilag stagnál, és még egyet megtudhatunk: a közvélemény-kutatók éppen királycsinálással vannak elfoglalva, nem kutatják, inkább formálni törekszenek a közvéleményt.
Így aztán jól el vagyunk (hülyítve…), nyugodt szívvel várhatjuk a választást, csak arra kell vigyázni, hogy senki ne piszkáljon bele a status quo-ba, akkor nem lesz baj, akkor Viktor király a Fradi új stadionjának díszpáholyában büszkén teheti fejére a koronát…
A baloldal valamiért ugyanolyan taktikával próbál dolgozni, mint a Fidesz, persze lehet, hogy csak a szakácskönyv meg a szakács ugyanaz.
Van a vezető párt, van annak egy általa kebelére szorított szövetségese, más meg nincs.
Ha van, akkor sem létezik, nem foglalkozzunk vele, ha bele kell rúgni valakibe, azt is vazallusaink teszik, de személyesen soha nem emelünk senkit az ellenfél pozíciójába.
Szövetségesünk nincs velünk egy súlycsoportban, aki tehetséges közülük, az immár hozzánk tartozik, a többiek meg hadd játsszanak homokba pipiskét, várva, mikor simogatjuk meg a buksi fejüket.
Nincs megerősödés, nincs elpofátlanodás, nincs egyéni politizálás, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére - pedig a rétes nagyon jó…
A mai, demokratikusnak mondott ellenzék vezető pártja meglehetősen amorf állapotban van, hogy milyen teljesítményre lesz élesben képes, azt csak az Úr tudja, és ez még csak az egyik kérdés, hiszen a másik kérdés talán még fontosabb is: akar-e teljesíteni egyáltalán?
Merthogy egyre több az intő jel, legutóbb például a NAV botrány kivizsgálására létrehozandó parlamenti vizsgálóbizottság létrehozása elől lépett el elegánsan, de a bajai video-ügyben sem remekelt, a béna békéscsabai választási fiaskót pedig úgy nyelte le, mint liba a földigilisztát, egy zokszó nélkül.
Pártelnökük politikai baklövése, az első éles helyzet diadalmas elcsellózása október 23.-án, és a sok-sok kihasználatlanul maradt támadási lehetőség a kormánypárt ellen nem valami szép jövővel kecsegtet.
A többi vezető politikus meg olyan taktikát követ, mint az a vadász, aki a hajtásban nem a vaddisznót lövi, hanem a többi vadászra lő…
Szanyi vadul dolgozik, hogy meg ne fúrják brüsszeli stallumát, Botka igen meg akar felelni valakiknek – nem a tagságra gondolok – hogy mire Mesterházy végképp leamortizálja magát, addigra ott legyen ő, mint természetes megoldás - ha nem lenne ennyire gyászos, nevetni is lehetne rajtuk.
A szocialisták kereszténydemokratái, Bajnai és csapata is, mintha megrendelésre dolgoznának, sikeresen eljelentéktelenítették magukat, Bajnai szövetségi politikája pedig egyenes út a politikai halálba.
Olyan szövetségeseket kapott vagy vett maga mellé, akik legalább olyan jók lennének ellenségnek, mint szövetségesnek, de legalább kártékonyak.
Jóformán csak a bajt csinálják, szavazót nemigen hoznak, hiszen ki fog Juhász mögé állni, mikor már kedvenc light-drogosai is más mögé álltak, Milla-szavazó meg olyan, mint Columbo felesége, esetleg csak az egerek billentyűjében található, szavazófülkékben általában nem face - profilokra szavaznak.
Ott van még a PM névre hallgató kicsi, de agresszív baráti társaság, élükön Magyar Bálint reinkarnációjával, meg a volt SZDSZ összes doktrinerségével, mindenféle vegyes zöldségekkel, erős negatív programmal, meg egy szép, lilaködös álomvilággal – vagy határozott céllal...
És ott ez az egész működtethetetlen, semmire se jó struktúra, mint egy taxi, beépített távirányítóval és négy volánnal, mellyel a hatalomba szeretnének jutni.
Meg a szövetségen belüli szövetség, a tagok összevissza beszélő vezetőivel, a teszetoszaságot sugárzó, gyermeki mosolyú társelnökkel, aki még a saját szemétdombján is csak fékezett habzású kappannak tűnik – rémes.
Ebben az egész katyvaszban egyetlen valamirevaló társaság van – a Szolidaritás.
Nekik van szervezetük, vannak aktivistáik, ők jelen vannak itt-ott vidéken is, ők képesek megszólítani azt az embert is, aki nem egy Heidegger-kötettel, hanem egy franciakulccsal vagy egy kapanyéllel, esetleg a libapörkölt receptjével, meg egy fakanállal a kezében szaladgál.
Hogy mit keresnek ebben a brancsban, talán maguk sem tudják, mint ahogy azt sem sejtik, hogy talán ők adják a megoldás kulcsát, hiszen abból a társaságból csak mögöttük állnak valóságos választók – el is akarják őket dugni, meg el akarják jelentékteleníteni őket a többiek, nehogy a választó is észrevegye ezt.
Az kétségtelen, hogy kell egy új mozgalom, hiszen ez a micsoda itten nem működik.
Ha ők otthagynák ezt a gittegyletet, és helyette a DK-val, meg az októberi színpadon szereplő és a szereplés lehetőségét kihagyó liberálisokkal, konzervatívokkal, civilekkel hoznának létre egy új szervezetet, mondjuk Alkotmányos Összefogás, vagy csak Összefogás néven, az akár még működhetne is.
Közös miniszterelnököt, közös jelölteket, programot és átmeneti kormányt kínálva a demokrácia visszaállítását és a maffia hatalmát megtörni kívánó tömegeknek - nem kizárva senkit, de nyitva hagyva az ajtót minden csatlakozni kívánó alkotmányos erő számára, mely nem diktálni, hanem szolgálni akar - ma még meg lehetne csinálni.
Ez nagyobb szerénységre késztetné talán a túltengő egójú szocialista pártvezetőket is, és elindíthatna tagságuk körében olyan folyamatokat, melyek a csatlakozáshoz vezethetnének.
Ehhez persze az kellene, hogy mindenki rendelje alá magát a közös, egyetlen célnak – a zsarnokság felszámolásának, a maffiaállam megszüntetésének.
Lehet, utópiának tűnik, pedig ez az utolsó lehetőség.
Ha elszalasztják, jobb esetben marad a Nemzeti Focializmus (idegen toll, de tetszik - igen kifejező…) ideológiai bázisán működő maffiaállam, de egy rossz pillanatban jöhetnek a neonácik is – egyik jobb opció, mint a másik.
Kónya Péter meg elspekulálhatna a politikus felelősségén, meg az országon, mely van úgy, hogy csak egyetlen történelmi pillanatban kér a politikustól valamit, ami országos jelentőségű, ami bekerülhet a történelemkönyvekbe, valahogy így: „Kónya Péter bátor döntésével kimozdította a holtpontról a demokratikus ellenzéket, és lehetővé tette az újjáéledő nácizmus és a maffiaállam felszámolását.”
Egy politikusnak egyetlen ilyen mondatért érdemes élni.
Meg kellene próbálkozni a kiérdemlésével.

:O)))

ÁROK, ÁROK, DE MÉLY ÁROK

Nem gondoltam, hogy így járok – mondja a nóta, és lám: beleestünk, benne vagyunk - nyakig.

Nem vagyunk egy szerencsés nemzet, valahogy minden jól induló kezdeményezés előbb – utóbb – de inkább előbb, mint utóbb – kútba esik, és általában a személyi ambíciók és a felkészületlenség okán.

Itt van ez a Magyar Szolidaritás Mozgalom is, amely az egyik legreményteljesebb civil kezdeményezés volt, és amelyik most saját létéért kénytelen küzdeni, mert egyik emblematikus vezetője, Árok Kornél úgy gondolta, hogy személyes ambíciói előbbre valók, mint a közösség ügye.

Bár érthető, de sem ésszerűnek, sem okosnak, de mégcsak sportszerűnek sem értékelhető eltávolodása a mozgalom eredeti célkitűzéseitől.

Koraszülött pártpolitikusi ambícióinak életbentartásához inkubátor kell, és azt hiszem, hogy a Szolidaritás Mozgalom szimpatizánsainak túlnyomó többsége nem mogyorófa pálcára rója e-mail-jeit, rovásírással.

Márpedig így kívülről úgy tetszik, hogy a Mozgalom egyik vezetője a Jobbikkal szeretne lepaktálni, abban a közegben képzeli el politikai jövőjét, és ez azért meglehetősen kiábrándító.

Árok Kornél téved abban, ha azt képzeli, hogy a széles tömegek pártok iránt érzett utálata a Jobbikot nem érintik, hogy az emberek a szélsőjobb handabandázására lennének vevők.

Nem.

A nép csalódott a pártokban, a pártvezetőkben, és bár meglehetősen igazságtalan, de sommás ítéletet mondott a pártpolitikusokról, akik lopnak, csalnak, hazudnak és csak a saját pitykés dolmányuk degeszre tömésével vannak elfoglalva.

Árok Kornél abban is téved, ha azt képzeli, hogy egy új felállásban komolyabb szerepe vagy nagyobb súlya lehet, mint a Szolidaritásban.

Minden létező pártban régen kiosztották már a szerepeket, és egyetlen mai, sikeres pártpolitikus sem örül a semmiből előtűnt versenytársnak, nem engedi udvariasan maga elé, inkább a sor vége felé mutogat, ahol még vannak üres helyek.

Hogy Árok Kornél miért ezt az utat választotta, az rejtély, hiszen a „saját” mozgalmában egyike volt a vezetőknek, népszerű és jelentős személyiség volt egy komoly tömeg élén.

Talán ez az „egyike” kitétel irritálta?

Meglehet, hiszen nem ő lenne az első, akit megszédít a hirtelen jött népszerűség, mely hibás helyzet és önértékeléshez vezet.

A siker hozza magával a barátokat, a hízelgőket, a helyezkedőket és a csókosokat, meg azokat, akikkel együtt rántottunk csizmát, a rokonokat és az ismeősöket, akikkel életében egyszer tán, ha találkozhatott a szerencse fia, aki hirtelen bizonyítva látja, hogy lámcsak, még ennél is többre lenne hivatott, ha nem kötnék meg a kezét mások.

Lelkében pedig már látja önmagában az új Orbán Viktort, tehetségesebb és szeretetreméltóbb kiadásban.

Kár, mert ennek az országnak ez a mai Orbán Viktor is szinte emészthetetlenül sok, egy másodikba – meglehet- bele is pusztulna.

Igen rossz helyzetbe került, ott totyog, mint liba, eső után a patak agyagtöltésének szélén - elég egy rossz mozdulat és seggen szánkázik lefelé a patakig, melyben aztán pofára is esik, annak rendje-módja szerint.

Bár ezen úgysem gondolkodik, de a visszaút se lenne túl kényelmes, ennek az útvonalnak immanens tulajdonsága a lecsúszás.

Van abban valami kisszerű, hogy a mozgalomnak, melynek születésekor ott bábáskodott, most az elpusztításánál is ott kell lennie.

Ha azt gondolja, hogy aki rokonszenvezett vele, az most követni fogja őt a Jobbik felé vezető úton, akkor rengeteg csalódás fog várni rá.

Hogy mi lesz mozgalmával, az ma még nyitott kérdés, hiszen nem ez lenne az első mozgalom vagy párt, melynek alapítói az idők során visszaszorultak a második – harmadik vonalba, hogy messzebb ne is menjünk példáért, ott van mindjárt Wachsler Tamás, aki ma parlamenti favágóként keresi a kenyerét a Károlyi szobor környékén, helyet csinálva a daruskocsinak.

Sajnálom Árok Kornélt, értelmesebben is végezhette volna.

Sajnálom mozgalma tagságát és megmaradt vezetőit, akiknek az összefogásba vetett hitét rombolta össze.

És sajnálom az országot, mert végre született egy – két ígéretes politikai csecsemő.

Az egyiket most félárván kell majd felnevelni – nem lesz könnyű feladat a mai világban…

:O)))

HATEZER ADAG ÉTEL

Ennyit osztott ki ma a Blaha Lujza téren a rászorulóknak a Krisna-tudatú Hívők Közössége, mely egyébként nem részesült abban a megtiszteltetésben, hogy az állam és az állampárt Éles Elméjű Vezetője egyházként ismerte volna el.

Kerestem híreket arról is, hogy a katolikus vagy a református egyház az ország minden templomában ételosztást szervezett volna a szegényeknek, vagy, hogy megnyitotta volna a fűtött templomokat a hajléktalanoknak legalább a szeretet ünnepének három napján, de valahogy nem találtam.

Máskor sem, de a Krisnásokkal nemegyszer találkoztam már ételosztás közben, persze az is lehet, hogy csak feltűnő öltözékük tette, hogy felfigyeltem rájuk.

Ami azt illeti, tőlem aztán oszthatná a forró levest Erdő Péter bíboros úr is a tökmagsipkában, legalább a legszegényebbek is észrevehetnék, hogy van katolikus egyház, nem csak az úri középosztály, melynek tagjai az éjféli misére járnak tömjénben fürödve könyörögni, hogy az Úr bocsássa meg nekik szociális érzékük hiányát, meg a nincstelenekkel szemben tanúsított mértéktelen közönyüket.

Persze többségüknek eszébe sem jut, hogy a Kisjézusnak legalább egy jászol jutott a temperált barlangban, ahol a tehenek töltötték be a radiátorok szerepét - igaz viszont, hogy némely hajléktalan lényegesen büdösebb a barmoknál.

Hatezer adag étel – és volt rá kereslet, hogy úgy mondjam, nem kellett magas színvonalú marketingmunkával felkelteni az igényt.

Ilyenkor mindig súlyos aggályaim támadnak a rendszerváltás célszerűsége tekintetében, merthogy ha belegondolunk, akkor is light diktatúrában éltünk meg ma is abban élünk, ellenben akkortájt az embereknek jutott ennivaló - karácsonykor meg főleg, - a háziasszonyok napokon keresztül fel voltak pakolva cekkerekkel, úgy totyogtak hazafelé, mint hízott liba a legelőről.

És megfagyni sem kellett, mert valahogy mindenkinek futotta tüzelőre.

Emellett a hegyoldalak faállományát sem kellett kivágni, mérhetetlen kárt okozva ezzel, ha a fa árán túl hozzászámítjuk a tarra vágott hegyoldalak miatt keletkező árvizek károkozásait, a fűtetlen lakásokban bekövetkező megbetegedések egészségügyi kiadásait.

Hogy arról az erkölcsi és anyagi kárról ne is beszéljünk, melyet a rengeteg nincstelen életének kilátástalansága miatt folytatott bűnöző életmódja okoz.

Lehet itt handabandázni egymillió új munkahely létrehozásáról, melyből eddig annyi sem valósult meg, hogy legalább a közmunka lenne jólszervezett és folyamatos, de csak piszkálgatja a Szeretett Vezető a témát bottal, mint kamionos a kiütéses széplányt a kamionparkolóban.

Ne higgye senki, hogy ez amolyan komcsinosztalgia a Kádár-kor után, pontosan tudom, hogy az a kor elmúlt, újrateremteni nem lehet - nem is ez lenne a mai politikai osztály feladata.

Azt viszont elvárnám, hogy huszonkét évvel a rendszerváltás után kezdjenek el a társadalom végzetes és végleges kettészakítása ellen tenni is valamit, és ha azt gondolják (szerintem rosszul…) hogy a megoldás kulcsa az egyházak és a magánszemélyek karitatív akcióiban rejlik, akkor ne küldjenek ezzel ellentétes üzeneteket a társadalomnak.

Például ne vegyék el az egyházi besorolást attól a közösségtől, mely a mai egyházak közül szinte kivételképpen napi szinten foglalkozik karitatív tevékenységgel, és ne lopják el a magánemberek pénzeit, melyekkel egy katasztrófa áldozatait szándékoztak segíteni.

Ne kössön ki ez a pénz a miniszterelnök gazdasági érdekköréhez köthető vállalkozóknál teljesen felesleges és haszontalanságukban nevetséges műtárgyak építési költségeként feltüntetve, mert a szolidaritás érzését fel lehet kelteni, de az adakozástól egyszer s mindenkorra el lehet venni a kedvét annak, aki úgy érzi, hogy pofátlanul átverte az a kormány, melynek feddhetetlennek és patyolattisztának illene lennie ilyen ügyekben.

És amely ehelyett intézményesített hullarablással és a szegények fosztogatásával foglalkozik.

Aki beáll egy háromszáz méteres sorba egy tál meleg ételért, az nem jókedvéből teszi.

Hogy az állam még az ételosztás kulturált körülményeit se képes megteremteni, az már csak a kormány szegénységi bizonyítványa.

Szégyenkezzünk helyette.

Az ünnep egyébként szép volt, de elment, sajnos.

Holnap a család egy része már megy dolgozni, de van, aki a két ünnep között kicsit lazít és készül az év végére.

A kormány nem lazít, a kuszaszemű gazdasági és a túlképzett fejlesztési miniszter-asszony (amúgy Simicska magyar hangja) is az év végére készül.

Szerintem jobban járnának, ha a világ végére készülnének…

:O))))

SZOLIDARITÁS

Megtartották a szakszervezetek tüntetésüket.

Szép utónyári időben, kellemes melegben gyűlt össze a szakszervezetek által mozgósított tagság meg a szimpatizánsok, sütött a nap, a hangulat jó volt.

A résztvevők mosolyogtak és csak néha hergelték bele magukat kormányellenes hangulatba, inkább csak a szónokok által megfogalmazott cáfolhatatlan igazságokat igazolták vissza, Bartus László igen elégedetlen lehet ezzel a tüntetéssel is.

Mondjuk, ebben igaza is van, hiszen a tüntetés inkább Orbán tevékenységének sokoldalú méltatását szolgálta, mint a kilátástalan düh kifejezését.

Szép tömeg gyűlt össze, sokan voltunk, többen, mint a bohóctüntetésen, de még mindig kevesen.

Szerintem optimista volt a helyszínválasztás és bár érezhető volt a szakszervezetek mozgósító hatása, de attól tartok, nekik még újra kell tanulniuk a szakmát.

Ez a rendezvény ennek lehet első, ígéretes lépcsője, mint ahogy szakszervezeti karrierek kezdete is, hiszen a két „húzóember”, Árok Kornél és Kónya Péter az utóbbi idők szakszervezeti sztárjai, tevékenységük és eddigi eredményeik alapján komoly politikai karrier lehetőségét hordozzák magukban.

Egymásközt szólva, nagyon itt volt az ideje új arcok feltűnésének a magyar szakszervezeti mozgalomban, hiszen annak állapota is a pártok mai állapotához hasonlított, és azt hiszem, ennél sértőbb dolgot most hirtelen nem is tudnék a szakszervezetek fejéhez vágni…

Természetesen a szakszervezetekben is ott vannak azok, akik a saját tapasztalataik ellenére is még mindig hisznek benne, hogy a parlamentáris diktatúrával egyezkedni lehet, nem is voltak ott a mai tüntetésen.

Sem Gaskó, sem Borsik nem volt jelen, de talán jobban is jártak, hiszen nevük körülírt említése nagyobb füttykoncertet váltott ki, mint Lázár értékskálájának felemlítése, pedighát…

Gaskóékat a többi szakszervezet tagsága árulóknak és egységbontóknak tartja, engem csak az lepett meg, hogy erre csak most döbbennek rá, holott ezek az emberek már régen lepaktáltak Orbánnal, aki nem is piszkálja a zsebüket, hiszen saját tapasztalatából tudja, hogy mekkora károkat tudnak okozni – még abból az időből, amikor ő inspirálta őket károkozásra.

A tömeg perifériáján kis csoportban feltűntek nyilasok is pólójukon az eredeti, Szálasi által használt logóval, a tüntetés után pedig a Jobbik szórólapozott, amit már a tüntetésen is megkíséreltek, de a szervezők világgá küldték őket.
Thürmer – úgy láttam – nem hozta ki a Központi Bizottságnak is tekinthető családját, újabb komcsi puccs a Viktorén kívül mostanában láthatólag nem fenyeget.

Aktivistáik fiatal srácok, tanulságos lenne a kérdéssel foglalkozni a baloldalon is, habár az is igaz, hogy találkozni lehetett DKP feliratú pólóval is.

A szónokok szónokoltak, némelyikük igen rokonszenvesen, Árok Kornélnak vannak adottságai a műfajhoz, a civileket képviselő szónok sem volt rossz, de persze ideológiailag kissé borzas a frizurájuk és a szokásos sztereotípiáktól sem igen tudnak szabadulni.

Elhangzott, hogy a pártok megosztották a társadalmat, szembefordították egymással a családtagokat, felrugdalták a barátságokat, a munkahelyeken az emberek félnek egymással beszélni, mert hátha a másik fideszes vagy szocialista.

Hát lehet, hogy fel kellene emelnem a Cavinton - adagomat, de én úgy emlékszem, mintha a társadalom megosztását nem a szocialisták erőltetgették volna, és ma sem ők teremtik meg a félelem légkörét a munkahelyeken, de persze én egy büdös hazug komcsi vagyok, nem olyan Igazmondó Csillagszemű Kanász vagy mi, mint a Mi Boldogságunk.

Aztán elhangzott az is, hogy csak mi – mármint a szakszervezetek – vagyunk, akik képviselni tudunk benneteket – mármint a választókat, ami azért – lássuk be – lányos túlzás, de a hangulatba vastagon belefért.

Aztán jött a nap fénypontja, Kónya Péter meghirdette a magyar Szolidaritás Mozgalom megalapítását, utalt a lengyel elődökre, transzparensbontás és ováció kísérte az aktust, magam pedig nem tudtam, hogy történelmi pillanat részese vagyok, vagy csak a magyar társadalom hatszázadik komoly, de reménytelen kísérletét látom egy normális társadalom megteremtésére.

Talán csak az árnyékolta be az ünnepség fényét, hogy a Radetzky – indulót lengyel indulónak említette, a szónok, holott a remekművet az 1848-as bécsi forradalmat leverő Radetzky marsall tiszteletére szerezte Johann Strauss, hogy az idősebb vagy a fiatalabb, az most hirtelen nem jut eszembe.

Mindenesetre a Szolidaritás Mozgalommal újabb szereplő jelent meg a politikai palettán, a baloldali pártoknak nem ártana összekapniuk magukat…

Gyurcsány, aki kint volt a tüntetésen ma éjjel valószínűleg boldog mosollyal fog álomra szenderülni, miután meghallgathatta egy valóban tekintélyes létszámú tömeg ordítását: Orbán takaroggy!

Ez persze nekem, mint parlagi baloldalinak is felettébb tetszett, de a nap fénypontja azért az volt, mikor a tömeget felszólították, hogy miután a Parlamentben nem foglalkoznak a nép problémáival, fordítsunk hátat az épületnek és egy perces néma tüntetéssel nyilvánítsunk véleményt.

Ez meg is történt, mindenki a fenekét mutatta a Tisztelt Háznak, (volt ott egy-két igen formás fenék is, mesélték a barátaim…) majd mintegy vezényszóra mindenki felemelte öklét, melyből a középső ujja meredt csak a ég felé, így kívánva Viktornak minden jót.

Aztán hazafelé menet megtekintettem a küldeményt, melyet valamelyik nyugdíjas adott fel az Ország Megmentőjének - egy remekbeszabott csirkelábat, megfosztva magát a hétvégi ünnepi ebédtől.

Én a libalábat jobban szeretem, különösen, ha a combjában folytatódik, de Viktor ne legyen telhetetlen, örüljön, hogy ezzel megúszta.

Egyelőre, de nem végleg.

Lesznek itt még esős, borús, rosszkedvű napok is, nem is olyan túl sokára.

:O)))